Kelemen Lajos
Beszél a mérleg
Cs. Nagy Ibolya: Kiss Anna; Sturm László: Marsall László
Két könyv, a Közelkép írókról gyűjtőnév alatt; tetszetős, fotókkal illusztrált, jól kézbe fekvő kötetek: két kismonográfia. Mégpedig azzal az érdekes elképzeléssel és a nagy vállalkozások szinte mindegyikére jellemző lendületes idealizmussal, hogy a gyarapodó széria a széles közönség, de legfőképp diákok és tanárok kézikönyvévé válhat. Helyes remény! Ha eleven irodalmat akarunk, a bátor emberek gesztusa kell. Az pedig maga a törzsökös bátorság, hogy kortársak kortársakat mérlegelnek.
Célba talál-e az akció?
Higgyünk! Meglehet, nem is olyan rettenetesen reménytelen egy-egy mai életmű alaposan körülírt képével odaállni a jelen pillanat elé; odaállni olyan speciális, sőt kényes téren, mint amilyen az irodalom: íme, személyekre szólóan itt tartunk a teljesítésben; odaállni azzal a hittel telve, hogy a kép, noha az ismeretterjesztés igényével rajzolódik, egyúttal szíves ajánlat gyanánt a jövőnek is átruházható. Hogy ez valójában mennyire lehet egyáltalán sanszos, vagy mennyire eleve kilátástalan, csak az egyik sarkkérdése a monográfia-írásnak. (Hány a példa öröklétűnek szánt monográfiák szánalmas utóéletéről?)
Kortárs a kortársról: komikus itt objektivitásról beszélni; e viszonyban az ítéletek fő tényezői ideák és élmények. És mégis írni kell a jelenbeliekről a jelennek, írni mindazokról, akik a mi szemünkben kvalitásosak, elsőrendűek; írni kell, odaállni a jövő elé, noha ma és holnap a jó műnek egyaránt szálláshelye.
Látjuk, nem csekély merészséget feltételez a kezdeményezés, amelyet mint sorozatszerkesztő Ács Margit vezényel; az ő közel öt évtizednyi szerkesztői gyakorlata, komolysága, lelki azonosulásra képes természete garancia. Ámde neki és az erre hivatottaknak nemcsak széptani, etikai vagyonukat, hanem ízléserényeik egész összegét bele kell dobniuk a vállalkozásba, a szigor és megértés rázós játszmájában dönteniük: kire vessen fényt és éppen kinek a közvetítésében a Közelkép írókról.
Most a két könyv: Cs. Nagy Ibolya munkája Kiss Annáról, valamint Sturm Lászlóé a minap boldogult Marsall Lászlóról. Egyforma könyvszerkezet, már ami egy monográfia szokásos velejárója: a szövegtesthez függelék csatolódik, válogatott bibliográfia, szerzői névjegy és jól adagolt képmelléklet. S egy távképben nézve mintha a két könyv érdemi része is erősen hasonlítana. De amint az olvasóban megmozdul a szöveg, tisztán kitűnik: más-más szövésű a kettő.
Sturm Lászlóban tágabb a szakember szabadsága. Az irodalom három valóságából ölel; az életrajzból (néha önfeledten kalandozva annak apró-cseprő részleteiben), természetesen a megalkotott művekből, végül ezek korabeli kritikáiból. Többnyire attól az irodalomtörténészi bravúrtól sem szédül meg, amit nem is olyan könnyű kivitelezni. Annak az entellektüelnek a tartásával és nyugodt elemző-leíró stílusával tartja mederben szövegét, mint aki jóformán minden hasznos és hasznavehetetlen irodalomelméleti irányt, dogmát, rigolyát betéve ismer, így hát azokat jó arány szerint elosztva magában, egyszersmind szabad is tőlük. Nehéz volna rajtakapni, hogy lelke szorosan hozzá volna kötve valamelyik divatos kritikusiskola mózesi kőtáblájához.
Ebben az értelemben Cs. Nagy Ibolya is szabad. Kedveli és idézi Kiss Anna egykori kritikusait is. És mint Sturm Lászlónál, az ő mondandójának közelében is érezni a szöveg vérkeringését. Viszont Cs. Nagy Ibolya úgy viszi keresztül a könyvén közölnivalójának tudományosságát, az elvontságok iránti titkos (de nem mindenütt jól titkolt) előszeretetét, mintha a szakszerűségnek, annak, hogy az ember nagy következtetések jelöltje, a tudáson túl, csakugyan a racionalitás, a terminológiarajongás és az érzelemmentesség lenne a legfőbb velejárója. Pedig bárki nyugodtan mérget vehetne rá, hogy az egyébként tág látókörű Cs. Nagy Ibolya, amint az éppen a Kiss Anna-monográfiából is kitetszik, nem feledte (vagy nagy baj, ha mégis) a Babitstól származó kikezdhetetlen alapvetést. Eszerint: „A magyar tudományosságnak (…) az érzelmi momentum talán a legjellemzőbb vonása: mindannyian egy kicsit Horvát Istvánok voltunk.” Éles, tehát tisztán látó szem, lényegkeresés, lépésről lépésre való építkezés: ez Cs. Nagy Ibolya. Nála a kicsivel mindig odébb szemléletének külső, de annál nyilvánvalóbb jele az is, hogy monográfiája kurta fejezetek láncolata. Amihez pedig kétség alig férhet: egy tárgyban az irodalomelmélet ifjú művelői iskolába járhatnának Cs. Nagy Ibolyához. Bárki életművét ízekre szedni, belső fokolókkal, mérlegeken kidekázgatni, s azután úgy összerakni, hogy az egész rögtön valami (feltehetően ideiglenes) értékszintre kerüljön, folyamatos és rendkívüli szorongás forrása annak, aki tettes e tevékenységben. Szoros figyelemmel erre, egyvalamiben példásan célravezetőnek bizonyul a Cs. Nagy Ibolya-féle műleírás: ő is ad ugyan életrajzot, de az ő szabadsága éppenséggel az, hogy fegyelmezetten és jóformán csak a puszta műre összpontosít. Ez is egy régi, és most csodálatosan megerősített szemléleti irány. (El ne felejtsük a Schiller-i leckét a megalkotott mű öntörvényéről.)
Egész egyszerűen Cs. Nagy a művekre van beállítva. Jóformán csakis azokra, és esetenként csakis a velük szorosan összefüggőnek vélt biográfiai motívumokat említi. Egy részletkutató eltökéltségével halad a saját szintézise felé. Sturm László franciásabb, szellemesebb. Ő is ízig-vérig szakember, de mélységébe belefér egy kicsi bújtatott líra is; egyszóval kifejezve: olvasmányosabb, mint a másik kötet szerzője. Azaz Sturm László látszik közelebb dolgozni a célirányos (elsősorban diákok, tanárok igénye szerinti) szövegtónust ajánló kiadói normához. (Vajon – felnőttekről lévén szó – létezhetik-e kimondottan könyvek hangnemére, ismeretbőségére szabott, speciális tanulói, tanári kívánság, s ha igen, miként definiálható?)
Írni annyi, mint nyelvet, formát adni a szólaló lélekegésznek; s kényszer is: a szólalandókat egy merőben sajátságos realistában kifejezni tudni, méghozzá egyénítve és egységesítve; s mindezt érzelmi tényként, érzelmi alapon kezelve. Az alkotásnak ez az érzelmi vonatkozása kikerülhetetlen. (Ugyan teliszájjal tagadták, de például a dadaisták is érzelmesek voltak, a romantika túlságosan is elfajzott nosztalgikusai.)
Egy kismonográfiának ilyesféle érzelmi alaptényekből kell egy fejlődésvonal mentén válogatnia; a tárgyául választott alkotó finom vagy kiáltó tendenciaváltásait követve. S a létrehozott művek rakományával győztes egyéniség legjellemzőbb fordulópontjaira, szándék és teljesítmény arányaira rámutatva. Egy író vagy költő művészi élete csupa megmozdult kép. És ez a fontos; kiválasztani, körülírni, melyik kép inkább egyéni és karakterisztikus a többihez képest. Kiss Anna és Marsall László monográfusai pontosan e nyilvánvaló posztulátumokat követik.
Mint a monográfusok mindig, Cs. Nagy Ibolya és Sturm László is egy kialakult (de legalábbis rögzülőfélben lévő) közképpel ült szemközt, s dolguk: vagy még határozottabb, metszőbb vonalakkal visszaadni e közképet, vagy a maguk módja szerint cáfolni. A legtöbb, ha azt a hangulatot, élményt, hatást is így-úgy, finoman beleviszik munkáikba, amit kivitelezés közben az őket körülvevő alkotó szellemiségétől, művétől kaptak.
A Kiss Annáról és Marsall Lászlóról írott kismonográfiák éppen ilyenek. És a két szerző tökéletesen tisztában van vele, hogy bármiféle viszonyuk egy könyvhöz, az is, ha csak hozzáérnek, ítélet, úgyhogy nem könnyelműsködnek. Azonban Kiss Anna és Marsall László: nemcsak két név, két metafora is. Metafora, amelyben egy minduntalan lírába sűrűsödő lélektörténet rejlik; a metafora legbensőbb rétegeiben egy különös maggal és a hozzátartozó asszociációkkal. Bár más-más úton-módon, ezekre nyit világosságot a két irodalomtörténész.
Nem itt a helye a Kiss Anna és Marsall László iránti szimpátiákról, e szimpátiák mibenlétéről beszélni. Se a mítoszi atmoszférát sugárzó Kiss Anna minden időgát és szokványosan korszerűsködő irodalmi akarás fölött átutazó, egyre kiteljesedettebb ősasszonyi természetességéről és egyszeriségéről. Se Marsall Lászlónak azokról a lelki tényeiről, amelyek őt majdhogynem pascali komplikáltságú egyénisége miatt (lelke egyszerre volt logikus lélek és érzelmekkel teli konstruktőri lélek) állandó vívódásra ítélték. Az emberfiának az efféle dolgokról, ha mégoly mélyen is száll alá egy művész és a maga lelkébe, csupán egy-két hangsúlyos, lényegbevágó szava lehet a monográfia-írás hosszú munkájának befejeztével.
Cs. Nagy Ibolya és Sturm László egyaránt kimondja választottjáról a maga nyomatékos szavait. Ezek eleve fontosak, mert az első monográfiabeli szavak. Úgy értve: mindegyik ige megítélés; beszél a mérleg. De nem végérvényes szavakat hallunk egy időtlen bizonyítványból.
Végérvény tán nincs is. Hanem eleven érvény igen; ami most született, amivel mi itt abban a hiszemben számolunk, hogy majd a későbbiek hozzánk hasonlóan fogják érteni. Azaz: sajátjuknak véve.
Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2014.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.
