Kritikák

 

aszu_alkonyat.JPG 

 

Molnár Zsófia

 

Versszüreten

Nagy Attila: Aszú alkonyat. Válogatott versek (1999–2012)

 

Címéből ihletődve versputtonynak is lehetne nevezni Nagy Attila Aszú alkonyat című kötetét, melybe hét korábbi könyvéből – így mintegy tizenöt évet felölelő időszak terméséből –gyűjtötte a legérettebb szemeket. Az orvosként és szakíróként is működő szerző tollából származó költemények minden érzéket kihívnak; számos témát és a legváltozatosabb formákban dolgoznak fel; előttük fejet hajtva ihletődnek magyar- és a világirodalomból ismerős alkotók műveiből – ekként alapos ízlelgetésre késztetik olvasójukat, ha az az összetett zamatú nedű rejtettebb árnyalataival is kellőképpen tisztába akar jönni.

Szintézisigényű könyvről lévén szó, felmerül a kérdés, mi tekinthető sarkalatos, állandó pontnak Nagy Attila költészetében, illetve milyen változók mutatják ennek alakuló, szerves voltát. Értékszerkezetét fürkészve – ténymegállapításként, pozitívumként egyaránt hangozhat – az a megfigyelés tehető, hogy versről versre haladva leginkább csak kiegészül, árnyalódik, de nem bizonytalanodik el: „Nézd a világot s légy derűs / Ha minden szennye szádig ér” – áll a legkorábbi, 1999-es Velence harangjai címet viselő kötetből átemelt egyik darabban, az eddigi ívet záró, 2012-ből való Időzz el címűben pedig így hangzik a megfontolás: „A cinizmus lelki restség / És semmit meg nem old”. A helyenként a sztoicizmusra emlékeztető, de akként nem jellemezhető, pozitív mégis-morál („Ha azt mondom bízni kell / röhög az egész padsor / Ha azt mondom hinni kell / Indul hogy felakasszon”) új és új megfogalmazásban tér vissza a gyűjtemény különböző pontjain: „Valami bíztató (!) maradjon hátra / S nem mint légy a kanálra / Nem a mindennek fonákja”.

Ez a konzisztens értéktöltet nem jelenti ugyanakkor a hangoltság egyformaságát vagy a tapasztalati horizont szűkösségét, az egzisztenciális kérdések mellőzését. Koronként felülkerekedik egyfajta sötétség – komor, baljós motívumok, képzetek sűrűsödnek például a Café Flamingo záró darabjaiban; (majdnem közvetlenül) egymás után következő versekkel szemléltetve: „Túlélni készülsz barátom / Én meg csak élni szeretnék / Mint hajnalig a lepke / Föl-fölkerengve”; Café nowhere; „Mulasztás angyala fehérít ki / S törli a bekezdést sejtjeimből”; „Az úton amely a télbe vész / Mi visszafogna sehol a kéz”; „Vicsorgó maszkokkal van tele / Agyatok s az utca.” Ez a sor később rezignációba vagy inkább csendes meg/elnyugvásba oldódik: „Már nem zavarhat senki semmi / A bokrok és fák eltakarnak”; „Hagyni mindent mi felkavar”; „Hallgatag évek árnyait / Csendes vigasszá oldja a nyár”; „Ez csak egy kis esti dal / Feledni azt mi felkavar”; „A teljes romlás küszöbén / Ücsörgünk némán te meg én”.

A gyűjtemény egészének perspektívájában kivehető tehát néhány határozottabb, elmozdulást, irányt jelző vonal, általánosságban viszont a fentiekhez hasonló, ontológiai megalapozottságú, olykor egyenesen visszatetsző diagnózisok (lásd: „Mint fogatlan száj síkos falatra / Létünkre huttyanunk”; „Sic transit gloria mundi / Sírba száll a sovány a dundi... // A kedvenc cirmos kiskutya / A gyóntató és gyóntbuta”) váltakoznak – helyenként bizonytalan rendezőelv szerint – himnikus hangvételű darabokkal („Ó Nap ó Sole / Teremtőm fényes Arca / Sejtnyitogató aranysugár”), leginkább ujjgyakorlatnak tekinthető apróságokkal (Egy macska délutánja) vagy vallomásos lírával, a szeszély vagy tetszőlegesség benyomását keltve ilyenkor. Oka lehet ennek a (tematikájában, megszólalásmódjában elvitathatatlanul szabad, heterogén, egységes elvárásokkal megközelíthetetlen) vers iránti elköteleződés vagy arra való ráutaltság, az írás ösztönzése (hadd maradjon meg itt a grammatikai homonímia jótékony kétértelműsége): „Mindössze néhány vers az életem... / S van úgy hogy a versben végül kitalálom / Vagy elrejtem éppen mindazt ami fáj”; „A vers megír majd téged is... // A vers megoldja néked is / Nyelvek után a nyelvedet... // Csupán a verssel védd magad”. Ezekből a passzusokból akár a megszokotthoz (?) képest fordított irányú determináció is kiolvasható a költeményekben megszólaló, Csokonai által „kései rokonként” invokált (Sarkantyút Pegáznak) én esetén: identitását a vers mint „egy leírt valami” képzi.

Vagy a te teremti meg – gyakran múzsai hiposztázisban: „válassz ki éneim közül”; „nincs más menekvés csak ha ketten”; „Ne hagyj a versben ácsorognom / Hallgass végig ha végre mondom / Hajolj fölém ha súgni kell”. Ezek a közösség mélyen átérzett, hitelesen átadott pillanatai, a gyűjtemény legihletettebb mozzanatai közül valók, melyek tovább telítődnek, mélyülnek, amikor a kapcsolat dinamikájára is rálátni – például az idő múlásáról szóló reflexió formájában: „Sirályok szállnak a negyed felett / Ahol megosztom sok éve veled / Az asztalt ágyat és a párnát”. Ezt a köteléket sajátosan kifejezett erotika jellemzi: „Vállaid gödrében angyalok nyála ég”.

Inspiráló szerepű a Nagy Attila-i szövegvilágra nézve számos, hommage á, in memoriam vagy „egy ... sorra” formulával megidézett alkotó, például: „Felváltva Rilke Lorca / Zsebkiadásban Jeszenyin // Ők azok akik kedvemet / Mindig visszalopják”. A vendég betétek, „talált tárgyak” aránya rendkívül magas; ez a játékos kedvnek, alázatnak, de az egyéni hang, út keresgélésének, a folyamat lezáratlanságának egyaránt lehet jele. Az asszociációk, citátumok ugyanakkor nemcsak az irodalom, hanem a társművészetek képviselői, így festők (Van Gogh szíve) és zeneszerzők (Chopin-futam) irányába is nyitnak. Kétségtelen, az Aszú alkonyat valamennyi kulturális utalásának, így a „szereplőknek” vagy valós és képzeletbeli tájaknak utánamenni komoly vállalkozás. A darabok imponálóan széleskörű tájékozódás, műveltség jegyében születtek, nemhiába találtatik a lírai én gyakran utazás közben (kiemelt jelentőségű például a Szerb Antal-i rajongással átélt Itália), könyvesboltban vagy amint egy ínyencséget, így például „Tábori kis traktát / Zrínyit” olvas.

A gyűjtemény motívumai, az inspirációs források gazdagságával összefüggésben, igencsak különböző területekről származnak: lehet ez, nyilvánvalóan, a Biblia (Ábel), a történelem és közélet (Spárta, Attika és a többi), mitológia („Hallga mintha nimfák / Dúdol már a szél”) vagy egészen személyes tapasztalatok (az anya halála, kihelyezés), akár az orvosi praxis: a lexikon egy sűrűsödési pontja a sejt vagy véredény mint az élet, elevenség modellje. Emellett külön szín- és ízfoltot jelentenek azok a „komoly szeszek”, melyekre bizonyos fokig a gyűjtemény címe is utal, s amelyek a maguk során létértelmező szerepűek: „(Rosszul leélt élet kevert bor)”. Ez a halmozódás természetesen élénk szellemi izgalmat jelent az olvasás során, bár az illesztés lehet szervetlen is: az emlegetett nimfák mellett feltűnő angyalok és koboldok jelentléte az egységes értelem ellenében hat; bizonyos motívumok, így a menny haván haldokló őz magában finom szimbóluma esetén a correspondance talán (egyes értelmezői stratégiák számára legalábbis) nem elég erős, így egyfajta kielégületlenségérzéssel bocsát el.

Az sem meglepő, hogy a nyelvi megoldások terén a paradoxon markáns jelenléte tart fenn termékeny feszültséget, nemcsak az értelem („s mi megmarad meg nem marad”), hanem annál kreatívabban a szavak, kifejezések szintjén, azok megszokott kapcsolódási módjának kibillentésével, például a „rózsaujjú elmúlás” szintagmában. Ugyaninnen nyeri újszerűségét az „indián tél” vagy szemerkélő est is. Rendhagyó megoldásnak tekinthető a szófaji átcsapás: „s jön majd a purdé mókanyár”, „cseppenként érik a bizony”. Problémásak ugyanakkor azok az esetek, amikor inverzióra vagy egyéb „szabálytalanságra” a versforma „megcsinálása”, a gúzsnak tűnő techné kényszerít: „A fényképet mely arcodat meséli / Ahogyan azt már végképp Éli / Nézi a kék egekben”; (az akrosztichon kedvéért): „emelj föl mind – / Ent mi él” vagy „Yly lakomát csapnak végül az istenek?”; ugyanezt szolgálják a „népies” megoldások: „röndösön”, „átal” (a sáron). Megtörténik, hogy lexémák vagy szintaktikai elvarratlanságok a koherencia ellenében hatnak („víziós holdtorok”; „antiérzelmek ósava” (!); „S a mélabú mint hű teve / Arra üget hol zavara / Láttán nem mondják el vele”). Élesen vetődik fel a kérdés, működik-e ma a Kölcsey-líra hangoltságát idéző versnyelv: „az éppen uralgó mélységes szemét”, „elfajzott tábor”. A központozás rendszerinti mellőzése teremthet ugyan nagyobb teret az olvasó bevonódása számára, de helyenként az értelemadást teszi nehézzé vagy a modalitásbeli változatosság ellen dolgozik: kérdésként másként hangzana a „Jellemtelen vagy hülye volnál” szöveghely.

A fenti formák ugyanakkor tökéletes rondókkal, szonettekkel váltakoznak. Az Aszú alkonyat így lesz külső és belső-tematikus opcióit tekintve egyaránt gazdag. Nagyszerű építőkövekből (lásd a démon–diadémon rímpárt), alapanyagokkal dolgozik, maradandó mozzanatait a címadóhoz hasonló rövid, hangulatilag árnyalt, kiérlelt szövegvillanások jelentik. Ezek tehetik fel joggal a kérdést az értelmezőnek: „kit érdekel... a metanyelv a mellébeszélés”, amikor a vers örömében részesítenek.

Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2014.

Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.


Főoldal

2015. szeptember 03.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png