Bakó Zsuzsanna

 

Történelem másként

 

Az 1848-as tematika megjelenése Munkácsy Mihály életképfestészetében

 

A XIX. századi Európa katartikus élményt élt át az 1848-ra fókuszálódó forradalmi hullámmal, amely alapjaiban rázta meg a korábbi dinasztikus abszolutizmusra épülő államrendszereket. A francia forradalommal induló folyamat elsöpörte a rendi intézményrendszert és Franciaországban meghonosította az állampolgári jogegyenlőségre épülő alkotmányos monarchiát. Ezt a napóleoni császárság diktatúrája megtépázta ugyan, de elsöpörni nem tudta, és ettől kezdve a francia minta megvalósítandó ideálként lebegett Európa többi állama előtt, a Napóleon elleni háborúk pedig Európa szerte felébresztették a nemzetállam eszményét és az arra való erőteljes igényt. A XIX. század elején az itáliai forrongások, majd az 1830-as párizsi forradalom és Belgium függetlenné válása jelezték a változás igényének felerősödését, amely 1848-ra egy forradalmi hullámban koncentrálódott. A forradalmaknak minden államban kettős jellege volt: egyfelől a liberális alkotmányosság, másfelől az egységes nemzetállam megteremtése. A magyarság is kettős küzdelmet folytatott, egyrészt a polgári társadalom létrehozásán fáradozott a forradalmat megelőző évtizedekben a reformországgyűlésekkel. Másrészt harcoltak a nemzeti függetlenségért is, de ez nálunk bonyolultabb volt, mivel ennek útjában nem egyszerűen szétdarabolt, azonos nyelvű és kultúrájú kisállamok álltak – mint Itáliában és Németországban – hanem idegen hatalmi erő. A Habsburgok az ország vezetőiként minden függetlenségi törekvést mereven elutasítottak és az ellenállást katonai erővel leverték. A két éven át tartó magyar szabadságharc, – amelyet a polgári átalakulásért és a nemzeti függetlenségért egyaránt vívtak – összekovácsolta a nemzetet, hiszen mind a harc, mind a leverést követő megtorlás a társadalom minden rétegét érintette. A magyar szabadságharc tehát széleskörű összefogáson alapuló nemzeti mozgalom volt, és ezért válhatott igazán nemzeti szimbólummá és még ma is az.

Magyarországon a tíz éven át tartó önkényuralmi időszakban az értelmiség kereste azokat az eszközöket, amelyek közvetíteni tudják a lakosság gondolatait, érzelmeit. Legalkalmasabbnak a művészetek különböző ágazatai mutatkoztak, mint a zene, az irodalom és a képzőművészet, ezen belül is a leghatásosabb a történelmi festészet volt. A több száz év óta létező műfaj politikai jelleggel bírt, és mindig élénken reagált a különböző történelmi és társadalmi eseményekre. Nálunk a XIX. században éledt fel, és virágkorát éppen az 1850 és 1876 közötti időszakban élte. A régi történelmi harcainkat felelevenítő események, valójában a közelmúltra – a szabadságharc eseményeire – utaltak, így mondanivalójuk aktualitással bírt. A képek érzelmi hatásfokát növelte az a tény, hogy számos festő – Székely Bertalan, Madarász Viktor, Kiss Bálint – személyesen is érintett volt a forradalom eseményeiben, vagy ők maguk, vagy családtagjaik révén. Ennek következtében történeti piktúrájuk erkölcsi mondandója őszinte érzelmi átéléssel párosult.[1]

A szabadságharc Munkácsy életében is mély nyomokat hagyott, hiszen környezetének számos tagját érintették az események és annak következményei. A forradalom leverése után édesapját, Lieb Mihályt a forradalom támogatásáért börtönbe zárták. Mire kiszabadult, felesége meghalt, majd egy évre rá ő maga is követte. 1850-re az öt gyermek árván maradt, és egymástól elszakítva az anyai ági rokonokhoz kerültek szétszóródva az országban. Mihály, Reök Istvánhoz anyai nagybátyjához költözött Békéscsabára, aki szintén több szállal kapcsolódott 1848-hoz. A forradalom leverése után Békéscsabára menekült, ahol testvére Steiner Jakab uradalmi tiszttartó feleségeként élt. Állást ugyan nem kapott, de azért Apponyi György gróf foglalkoztatta, ügyei intézőjeként. Az ifjú Munkácsy, Békéscsabára kerülve, kezdetben családi környezetben élt és sokat hallott a forradalom eseményeiről. Figyelmesen hallgatta az idősebbek elbeszéléseit, amelyek a politikáról szóltak, hallott a félelemről is, hiszen egy hazafias szóért már elfogatások, letartóztatások jártak. Munkácsy éppen ezek miatt ragaszkodott a ’48-as elvekhez, és ezt még csak erősebbé tette az asztalos inasként megtapasztalt nyomor. Munkácsy 1868-ban, pesti tartózkodása idején a Kammon Kávéházban gyülekező haladó szellemű értelmiségiekhez csatlakozott, akik jól látván a festészet helyzetét, a realista szemlélet hívei voltak, és ennek megvalósulását Munkácsy ifjúkori műveiben látták.

Munkácsy azonban pályája egészen korai szakaszában még a történelmi festészetért rajongott, tanulmányozta Székely Bertalan és Madarász Viktor képeit, és egy darabig történelmi festő akart lenni. Még 1861-ben készült rajzfüzetében a portrék és életképek mellett néhány történelmi témát is találunk, mint a Lovag látomása, Zrínyi és társai, de az 1863-ban készült Harci jelenet is a történelmi tematika megjelenéséhez sorolható.[2] Erről a tervéről azonban hamarosan letett, elsősorban pártfogói, Ligeti Antal és Than Mór hatására, akik világosan látták, hogy a Kiegyezés megkötése után a történeti tematika lassan kiszorul a vezető műfajok közül, és helyét átadja az életképnek, amely ekkoriban egyre népszerűbb lett. Ennek legfőbb oka, hogy a század első évtizedeiben zajló reformországgyűlések igyekeztek jogokhoz juttatni a jobbágyságot és lebontani a szoros feudális kötelékeket, és ezzel fel is hívták a közvélemény figyelmét rájuk. Ennek egyik következményeként az eddigi nemesi-nemzet fogalmát lassan felváltotta a nép-nemzet fogalom, vagyis a nép alatt ekkor már főként a parasztságot értették. Az értelmiség egy része főként az Alföld népében, közülük is pásztorokban látták a magyarság ősi kultúrájának folyatóit és a nemzeti hagyományok őrzőiként jelenítették meg.[3] Az új nemzeti típus népszerűvé válásában nagy szerepük volt a korabeli populáris műfajoknak, főként a képes újságoknak, kalendáriumoknak. Az olyan jelentős lapok, mint a Hölgyfutár, később a Vasárnapi Újság, vagy a Magyarország és a Nagyvilág széleskörű tudást közvetítettek, és nagyszámú képet közöltek.[4] Az újságok képein az olvasók népi típusokat láthattak, és ezek megjelentek a népéletképeken is.

Munkácsy maga is forgatta e lapokat, sőt később az ő műveit is közölte néhány, így a népi életkép látott típusai megerősítették benne a gyerekkori beszélgetések és egyben a szabadságharc emlékét is. Ezek együttesen vezettek a Regélő honvéd megszületéséhez 1863-ban, amelyet a forradalom élménye ihletett.[5] A sokfigurás, kissé zsúfolt többalakos életkép sok rajzi és kompozíciós ügyetlenséget mutat, de Munkácsy itt alkalmazta először sikerrel a lélektani ábrázolás eszközét, – még ha nem is volt ezzel tisztában – amelyet a későbbi, realista életképein magas színvonalra fejlesztett.

A honvéd alakja világosan kötődött 1848-hoz, de nem volt ennyire egyértelmű a betyár figurája. Ez tükröződik Munkácsy Búsuló betyár című művén is, amelyet l865-ben festett a Békéscsaba közelében lévő Gerendáson.[6] Ekkoriban sokat írtak a lapok az országszerte bujdosó, portyázó, és tolvajlásból élő betyárokról, akik sokszor komolyabb bűncselekményeket is elkövettek. Ugyanakkor 1859-ben a Képes Újság Vas Gereben cikkével romantikus képet fest a betyárról, aki csupán szerelemféltésből követett el gyilkosságot, bukását gaz árulás okozta.[7] Ezt a képet más lapok még kis is színezték azzal, hogy csak a gazdagoktól loptak, a szegényektől nem, vagyis a populáris irodalom közvélemény formáló ereje a történeteket kissé módosította, belekeverve a szabadság romantikus érzését. A lakosság pedig megtapasztalta, hogy a korábban a pásztorkodásból élő legények közül jó néhányan arra kényszerültek, hogy napszámosokká váljanak, így sokan inkább a bujdosást választva szembefordultak a hatalommal, és ezzel kivívták a lakosság rokonszenvét. A betyár alakja így vált az idegen szellemű kapitalizálódó társadalomban a magyar szabadság utolsó jelképévé. Munkácsy betyárja ugyan az elfogatást jelző statáriumhirdetmény miatt szomorkodik, és nem tisztázott, hogy mit követett el, de szabadsága veszélyben volt, és így alakja beleillett a fent leírt romantikus képbe, sőt ki is bővült a cigányzenével és borral vigasztalódó búsuló betyár motívumával, amely a búsuló magyar karakter alaptípusához kapcsolódott, és ez a történelmi festészetből és a romantikus szobrászatból már ismert volt.[8] Mindez nagyon is beleillett a szabadságharc leverését követő korszak fizikai és mentális sérülésekkel teli időszakába, így sorolható Munkácsy betyárja is az 1848-as tematikához.

Közvetett módon, érzelmi tartalmak hordozójaként kapcsolható a Petőfi búcsúja a szülői háztól című képe az 1848-as témakörhöz.[9] Az 1866-ban készült képet szintén a gyermekkori emlékek ihlették, hiszen sokat hallgatta és olvasta is Petőfi verseit, mivel ezek igen kedveltek voltak a nemzeti érzelmű értelmiség körében. Petőfi alakja sokáig őrizte a nemzeti függetlenség eszméit, hiszen halálának tisztázatlan körülményei miatt évtizedeken át ébren tartotta nemcsak saját, de a forradalom feltámadásának reményét is, így személye körül erőteljes kultusz alakult ki. Munkácsy képe kerüli az illusztratív mesélést és érzelmi oldalról közelíti meg a témát. A szülőket csak a háttérben látjuk, viszont a költő alakját a művész felnagyította, hátranéző tekintete, integető keze fejezi ki az elválást szomorúságát, lobogó köpenye pedig felerősíti a költő alakjához kapcsolódó romantikus  érzelmeket.[10]

1867–68-ban Munkácsy megbízást kapott a Honvédalbum néhány illusztrációjának elkészítésére, amelyet a szabadságharc kitörésének huszadik évfordulója alkalmából adtak ki. Munkácsy két témát rajzolt, amely a könyv 1868-as kiadásában metszet formájában meg is jelent. A Honvéd újoncállítás mozgalmas jelenetet ábrázol, középpontban a szekér elején „Éljen a szabadság” feliratú nemzeti lobogót tartó honvéddal. A szekéren ülő katonákat nőalakok búcsúztatják, akiknek mozdulatai heves érzelmeket tükröznek, a búcsú nehéz pillanatait, nagyon hatásosan érzékeltetve az esemény jelentőségét és a tragikus végkimenetelt.[11] Bár az alakok közül több is kissé patetikusnak hat, a drámai események ismeretében az utókor számára már nem tűnik túlzottnak, hiszen a legtöbb áldozatot a honvédek hozták számosan életüket adva a szabadságért. A másik rajz a Fogolyszállítás, szintén sokalakos munka, amely arra a nem csekély feladatra vállalkozik, hogy erkölcsi különbséget érzékeltessen a hazájukat védő és a rájuk támadó idegenek között.[12] A kép középterében lovon ülő sebesült honvéd testesíti meg a győztest, arcán a hazájáért küzdők erkölcsi fölénye tükröződik, míg a kép bal oldalán a lehajtott fejű, tányérsapkát viselő orosz foglyok csoportja látható. Jobbról magyar népfelkelők állnak, akik szintén az erkölcsileg fölényben lévő magyarságot képviselik. A karakterek hatásosak, és érzékletesen fogalmazzák meg az élet-halál harcot folytató katonák közötti feszültséget. A harmadik mű, amely a Honvédalbum számára készült, az Isaszegi csatatér, amelynek grafikai és olaj változata is ismert. Isaszegnél 1849. április 6-án heves csata zajlott le, amelyet a magyarok Aulich tábornok segítségével megnyertek. A téma olajfestmény változata készült el leghamarabb, elsőként egy kisebb vázlat. Készült azonban egy nagyobb változat is, de a két variáció között csak a kidolgozottságban vannak különbségek.[13] Szakértői vélemények szerint a két variáció azért keletkezett, mert nagyobb szabású kompozíciót tervezett, amelyen a győztes magyar honvédek és a foglyok is szerepelnek, de menet közben rájött, hogy a két témát nem tudja egy képi térben ábrázolni. [14] Ezért úgy döntött, hogy a foglyok csoportját külön rajzban örökíti meg, ez lett a Fogolyszállítás, és ez jelent meg a Honvédalbumban. Isaszegi csatatér címmel azonban készített egy önálló rajzot is, amely a sebesültek csoportját ábrázolja. Ehhez  még két részlettanulmány is készült, a jobb és bal oldali csoportokról. Ezek aprólékosabban kidolgozott rajzok, amelyek kitűnően fejezik ki a sebesültek fájdalmát, a halál és a részvét érzéseit.[15]

Munkácsy Münchenből még 1868-ban átment a Düsseldorfi Akadémiára továbbtanulni, és itt festi meg első fő művét, a Siralomházat, amely a betyár tematika miatt szintén 1848-hoz kapcsolódik, és előzménye a Búsuló betyár.[16] A Siralomház bár ugyanezt a problémát veti fel, a ’48-as érzelmi szál itt is nehezen érvényesül. Ennek egyik oka lehetett Munkácsy megrázó gyerekkori élménye is, amikor a betyárok betörtek Steinerékhez, és nagynénjét a szeme láttára úgy megverték, hogy belehalt sérüléseibe. Munkácsy tehát tisztában volt a téma és a betyár alakjának árnyoldalaival, és talán szándékosan nem tisztázta a figura identitását, hiszen tisztában volt a köréjük szőtt misztifikált romantikus képpel is. A másik oka az, hogy Munkácsy a düsseldorfi akadémia lélektani iskolájának tanulságait alkalmazta a képen, így a sokalakos kompozíció minden alakja más és más érzelmi állapotot

Tükröz, és ezek elvonják a figyelmet a főhős alakjáról. A betyár a haláltusáját vívó ember típusát képviseli, és vele együtt minden szereplő a falusi lakosság egy-egy típusát villantja fel. Érzelmeiken keresztül életkörülményeikről is sokat megtudhatunk, és szemmel láthatóan ez volt a művész igazi célja. A festmény valójában egy korképet mutat, amely az 1848 utáni évtizedek magyarságának életébe enged betekintést, és elsősorban e tekintetben köthető a ’48-as ábrázolásokhoz.

Tépéscsinálók című képével, amely Düsseldorfban keletkezett, Munkácsy ismét a szabadságharc témájához fordult, és ez jelzi, hogy mindaz, amit 1848 hordozott, mélyen gyökerezett a lelkében és gondolataiban. Ezeket az emlékeket feltehetően felerősítette a francia-porosz háború, amely következtében Düsseldorf megtelt katonákkal és sebesültekkel.[17] A témát ő maga egy levélben fogalmazta meg, miszerint egy honvéd, a csatából hazatérve meséli élményeit az otthon maradt lányoknak, asszonyoknak, akik kötést csinálnak a sebesülteknek. A szabadságharc élménye közvetett módon jelenik meg, a hallgatóság arcán és mozdulataikon tükröződve. A művész ismét a lélektani ábrázolás eszközeit használja, – feszült figyelem, kíváncsiság közönyösség, megrázkódtatás – mindezt meggyőző hitelességgel. A katona alakjának kiemelése a kompozícióban nem hangsúlyos, és éppen ezzel fogalmazza meg a ’48-as élmény erejét, amely az összefogásban, az érzelmi azonosságban nyilvánul meg. Olyan népi zsánerképet látunk, amelynek létrejöttét egy hazafias élmény formálta, amelyre mindenki reagál, amely mindenkit érintett valamilyen módon. Végeredményben a magyar forradalom különlegességét fogalmazza meg, amelyben egy nép egységesen fogott össze elnyomóival szemben a függetlenségért. A kritika azonban a képet a Siralomházzal ellentétben nem értékelte, mert éppen az összefogás az együttérzés erejét, nem érezték ki a kompozícióból.

Az Elítélt, vagyis a Siralomház kétalakos változata valószínűleg 1872-ben készült el, miután a festő már áttelepült Párizsba.[18] A képen mindössze két alak szerepel, a maga elé meredő betyár és az őt őrző katona. Az asztalon álló két gyertya elsősorban a betyár alakját és a szobát világítja meg. A fény kiemelő szerepe következtében a hangsúly egyértelműen a főhősre terelődik, akinek arcán a végzetével való viaskodás tükröződik, keveredve az elkeseredés érzésével is. A lélektani ábrázolás elmélyült, és ezúttal a magányos hős alakját erősíti meg, aki a hatalommal való szembenállás miatt került ebbe a helyzetbe. Ezt érezték meg a kép méltatói is, – többek között Meier-Graefe, Rabinovszky Máriusz – akik figurájában a harcban elbukott, de magát teljesen meg nem adó szabadsághőst látták, és alakját a magyarság szimbólumaként kezelték.[19] Ebben az értelemben Munkácsy e témában készült művei közül ez képviseli legjobban a forradalom szellemiségét.

Sebesült vándor című képe 1876-ra kapta meg jelenlegi végleges formáját, de eredetileg a Tépéscsinálók első variációjának készült. Később mégiscsak külön képként festette meg, témája viszont azonos annak tematikájával. A szereplők egy része is azonos, viszont a jobb szélen a többiektől elkülönülve ül egy férfialak, aki gyávaságból nem vett részt a harcokban, és most zavartan hallgatja az elbeszélést. Munkácsy itt ismét erkölcsi kérdést boncolgat, de ez a lélektani ábrázolásban nem érvényesül eléggé.[20]

Az 1848-as tematika megjelenését vélhetnénk felfedezni az Újoncok című képén is, amelyet 1877-ben festett Párizsban. Végvári Lajos szerint azonban a kép pusztán csak egy újoncozást ábrázol, nincs köze 1848-hoz. Ezt erősíti meg az a tény, hogy a kokárda és a kalapdíszek más újoncozásnál is használatosak, valamint az erős érzelmek hiánya, amelyek utalhatnának arra, hogy a háttérben élet-halál harc zajlik. Mindez azzal magyarázható, hogy Munkácsy Párizsban lassan elszakadt attól a közegtől, amely korábban ébren tartotta és felfrissítette 1848 emlékét. A kép kidolgozása azonban nagyon gondos, aminek az a fő oka, hogy Munkácsy ezt a képét szánta múzeumba, tehát ő maga a ’48-as tematikához sorolta.[21]

Összegzésként elmondható, hogy 1848 szellemisége a realista népéletképek korszakán belül több mint tíz éven át foglalkoztatta Munkácsyt. A képek megfestésében erős lelki indíttatás vezette, és ehhez kereste a képi kifejezés lehetőségeit. A történelmi festészet erősen vonzotta, és két művén – Honvédújoncozás és Fogolyszállítás – nagyon közel került a témához, amely mutatja, hogy megvoltak a képességei ehhez a műfajhoz. Őt azonban a népi életkép jobban vonzotta, amely részben beszűkítette, részben viszont kitágította lehetőségeit, mert bár az érzelmeket nem mindig tudta kellő drámaisággal közvetíteni, jól élt az életkép műfaj egyik nagy előnyével, a populáris erővel. Képeinek szereplői ugyanis névtelen hősök voltak a köznép soraiból, és éppen ezért tudtak a széles néprétegek számára olyan erkölcsi mondandót közvetíteni, mint az összefogás, az erkölcsi fölény, a mély hazaszeret. Ezáltal megfelelt a korszak új nemzetfelfogásának is, amely a nemzetet már nem a nemességgel, hanem a néppel azonosította. Ezeket az értékeket sikeresen integrálta a népi életkép műfajába, gazdagítva ezzel a történelmi zsánerkép fogalmát.