Győrffy Ákos
Kilépés az emberi világból
Szilasi László: A harmadik híd
Némi személyes vonatkozással kell kezdenem. Hét éve dolgozom hajléktalanokkal egy éjjeli menedékhelyen, így Szilasi László regényét, ha akartam, ha nem, kénytelen voltam részben „szakmai” szemmel olvasni. Előre bocsátom, hogy nem kívánok itt erről hosszasan írni, mert végül is egy regény kritikájáról van szó, nem pedig egy szociális munkás észrevételeiről. Egyébként sem kritika, ami itt artikulálódni próbál, hanem sokkal inkább benyomások halmaza. Egy regény nyomjelei, ha már mindenképp el kell neveznem valaminek.
Amit mindenek előtt le kell itt szögezni, az csupán annyi, hogy A harmadik híd igen jó regény, teljesen megérdemelten kapta meg idén a Mészöly Miklós Díjat. Az ember elkezdi, belemerül, és egyszer csak azon kapja magát, hogy az utolsó oldal aljára ért. Beszippant, átállít a maga idejére, ritmusára. Ilyesmire pedig csak a jól megírt, emlékezetes regények képesek.
Nem tudom, miért, de nekem sokszor jutott eszembe olvasás közben Ottlik Géza. Van ebben a regényben valami, ami megidézi az Iskola a határon-t, miközben nincs szó semmiféle áthallásról sem cselekményi, sem stiláris szinten. Gyanítom, hogy Ottliknak egyébként nem is tetszett volna ez a regény. Talán sok lett volna neki, olykor túl durva, szókimondó, nyers. A regény mélyén van valami, ami mégis összekötheti Ottlikot és Szilasit, az idővel való bánásmód talán, és a mondatok mögött az a rezignált regiszter, ami mindkettőjükre jellemző. A harmadik híd nem vidám olvasmány, sőt, viszont komornak sem nevezném. Inkább szikár, mindenféle illúziókon túli, mondhatnám, férfias. Egy ötvenes, sok mindent megélt, érzékeny ember tárgyilagos, világos mondatai.
A lecsúszásnak, a talajvesztettségnek, a semmibe való kilépésnek számtalan verzióját hallottam már az elmúlt években hajléktalanoktól. Ami mégis közös ezekben a történetekben, az szinte minden esetben a lényegről való hallgatás. A lényegről való beszéd lehetetlensége. „Az elbeszélés nehézsége”, ha már Ottlik szóba került. A kilépés az emberi világból, a másik ember világából, ez az a mozzanat, amiről a hajléktalan ember általában mélyen hallgat. Hallgat, mert erről valóban emberfelettien nehéz lehet bármit is mondani. Emberi nyelven talán lehetetlen olyasmiről beszámolni, ami kívül esik az emberlakta világ határain. Márpedig az a tapasztalat, amit egy hajléktalan az emberi világon kívülre kerülve megszerez, bizonyos értelemben nem emberi tapasztalat. Régóta tudom, hogy végül is azért nem sikerül általában a hajléktalanok „visszavezetése” a társadalomba, mert nem érünk el hozzájuk, nem találjuk a kulcsot ahhoz a másik világhoz, amelyben ők léteznek. Hasonló ez ahhoz a tanácstalansághoz, ami a klinikai halálból visszatért emberen lehet úrrá, amikor megpróbál hitelesen beszámolni a halálban szerzett tapasztalatairól. Egyszerűen nincs nyelve hozzá.
Szilasi Lászlónak mégis sikerült nyelvet találnia ehhez a mindenen kívüliséghez. Egy pillanatra sem válik hiteltelenné mindaz, amit a regény szereplőiről ír. Pedig igen keskeny ösvényen kellett mindvégig egyensúlyoznia. A hajléktalanságról való beszéd az esetek többségében könnyen átcsap érzelmes, szentimentális árnyalatokba, ami azonnal kioltja az autentikus megközelítés lehetőségét. Szánalom, együttérzés, düh, ilyesmi itt fel sem merül.
A cselekmény szálait e helyt nem érdemes részletesebben vázolni, elég annyi, hogy egy Kanadát megjárt, majd ottani életének romjait maga mögött hagyó férfi beszéli el életének meghatározó állomásait, sorsdöntő találkozásait. Alászállás a kiegyensúlyozott, kanadai polgári életből a szegedi hajléktalanvilágba. Nosztávszky Ferenccel szinte minden megtörtént, ami emberrel megtörténhet. Néha olyasmi is, ami nem biztos, hogy embernek való. A hajléktalansághoz vezető út az ő esetében is a klasszikus modellt követi. Válás, munkanélküliség, ivás, utca. Nem feltétlenül ebben a sorrendben, de szigorúan ezeknek az állomásoknak az érintésével. A történet, amit Deninek, régi iskolatársának az érettségi találkozó hosszúra nyúlt éjszakáján elmond, már egy olyan ember szájából hangzik el, aki maga mögött hagyta az utcát, az éjjeli menedékhelyeket, a hidak alatti zugokat, a viskókat a kiserdőben, a folyamatos fázást, a kannásbort, az alkalmankénti homoszexuális kapcsolatokat, a népkonyhák bableveseit, a kitaszítottság soha meg nem szokható, sivár kulisszáit. A történet, amit azon a hosszúra nyúlt éjszakán, unikumokkal, sörökkel és házi pálinkával kísérve előad, korántsem mindennapi. A benne felbukkanó szereplők, a maga nemében főhős Foghorn Péter (Robot), Anna, Márs, Fondü, Droll, Angyal, Barták Gábor egy olyan világ útvesztőibe vezetik az olvasót, ahová csak némi félelemmel képes követni őket. Félelemmel, olykor undorral, olykor szánalommal. Szóval olyan érzelmekkel, amelyekkel ők maguk, a hajléktalanok már rég nem tudnak mit kezdeni.
A regény elsődleges „üzenete” talán az, hogy megpróbálja körüljárni azt a fentebb már emlegetett senkiföldjét, azt a világot, amelyben azok élnek, akik kihullottak a mi úgynevezett normális világunkból. És nemcsak hogy körüljárja, de szuggesztív nyelvezetével arra is képes, hogy be is lépjen erre a tiltott területre. A harmadik híd ott jár, ahol magyar regény eddig nem nagyon járt. Fontos pillanat a kortárs magyar irodalom egésze számára is, hogy Szilasi László beemelte ezt a világot oda, ahonnan eddig száműzve volt.
Bátor és nagyszerű regény A harmadik híd, mondanom sem kell, hogy kötelező olvasmány mindazok számára, akik még szomjaznak az irodalom már-már feledésbe merülő egyik attribútumára. Nevezetesen arra, hogy élni segít.
Szilasi László: A harmadik híd. Magvető Kiadó, Budapest, 2014.
