Kritikák

 

 Szakolczay_Lajos.JPG

 

Szakolczay Lajos    

 

„Halottakat bejelenteni!”

Debreczeni József: Hideg krematórium

 

A délvidéki (hajdani jugoszláviai) magyar irodalom nem bővelkedett-bővelkedik olyan esztétikai értékekben, mint például az erdélyi – más lélekszám, más hagyományvilág, stb. – de a kiemelkedő vagy érdekesebb alkotóira érdemes figyelni. Még akkor is, ha egy-egy életmű csupán a couleur locale szerint újdonság. Debreczeni Józsefet (1905-1978) nehéz elhelyezni ezen az értékskálán. A délvidéki magyar irodalom klasszikusai, Fehér Ferenc, Gál László és Ács Károly jobb lírai életművet mondhatnak magukéinak, mint a szenvedés poklát megjárt társuk.

Ám épp a sajátságos életútból következően mégis van egy olyan könyv, a Hideg krematórium, amely a Dal legyen a jel (1966) szerzőjét magasra emeli. Elsőbben avval, hogy benne a helyi szín egyetemes mondanivalóvá tágul, s így a vándorlás pokla, amíg ember lesz az ember, erkölcsi tanulsággal is szolgál. Szinte hihetetlen, hogy a versben közhelyszerűen elbizonytalanodó miként tudott magára nyugalmat erőltetni riport-regényének, az életút eme különleges szakaszának az írásakor.

Mert más színvonal, függetlenül születésének idejétől, a Plakátvers az élőknek, és más a borzalom józan számbavételével készült önéletrajzi jellegű próza. Az előbbi harsány didaktikussága olyan lármafa, amely túltesz az ágyúdörejen is: „Halljatok most! Riasztunk vázak, / Üvöltjük, bőgjük: Veszély! Vigyázat! / Irtsátok mind, amíg lehet, / Az ebfajzotta tetveket, / Míg nem késő, a veszett tetveket, / A vésszel játszó náci-tetveket! / Oroszok, szerbek, Világ népei, / Britek, franciák, lengyelek, / Irtsátok őket, míg nem késő, / Észnél legyetek emberek!...” Viszont a valóságalapú, szinte dokumentarista táborregény visszafogottságával hat. A tömör, nemegyszer lírával átsütött, valamennyi humort is megcsillantó mondatoknak nincs szükségük e fajta „lázra”, hiszen a tényvalóság leírása épp elég arra – mit elég, sokkoló! –, hogy a maga szürkeségében látott borzalom érzékeinkre hasson.

hideg.jpgMaga a cím is rejtélyes. Hiszen nem a befűtött, majd a halott égetését szüneteltető, tehát hideggé vált kemencéről van szó, hanem arról az iszonytató, lágerról lágerre kanyargó, fókuszában a megsemmisítést hordozó útról, amely – hideg krematórium voltában is – éppúgy százezrek kiiktatására szolgált, mint éhes, tüzes kohóként működő társa. Debreczeni evvel a lélekirtó általánosítással nemcsak érdeklődési küszöbünket emelte meg, de kijelölte azt a kört is, amelyben az egyes szám első személyben megnyilatkozó emlékező mozogni fog.

Regénye az arcát veszejtő ember, az elszemélytelenedés könyve. Fájdalom-leltár. „33031. Ezt a számot kapom. Én ezután nem én vagyok, hanem a 33031-es. Sokkal inkább csak szám, mint egy életfogytiglan elítélt fegyenc. Akinek a fegyházirodák nyilvántartásai még őrzik nevét és ingóságait.”

A holtak, mert valójában ők még csak élő-holtak, nincsenek benn a tepsiben, de csupán a szerencsének köszönhető (a történelem ilyet is produkál), hogy némelyiküknek nem is lesz szüksége eme fura „pihenőhelyre”. Bori Imre, a jugoszláviai magyar irodalom legaktívabb értelmezője-kritikusa a Hideg krematóriumot – első kiadása: 1950, Novi Sad, második kiadása: 1975, uo. – „a magyar irodalom szinte egyetlen autentikus táborregényének” nevezi. A puritán előadásmódú mű többek közt attól áll a lábán, hogy íróját „nem ragadja el a szenvedély és a fájdalom”. „S még ha soraiból, mintegy az emlékek és a tények mögül, fel-felparázslik is a gyűlölet, melyet (az író – Sz. L.) a pusztítás nagymesterei és az őket éltető fasizmus iránt érez, az önsajnálatnak a hangja idegen tőle.”

Borinak szinte mindenben igaza van, egy kivételével: a gyűlölet felparázslik a regényben? Inkább – épp ettől megindító az önvallomás – szeretet-láncba van burkolva. Zsidó a zsidónak nem lesz farkasa; még akkor sem, ha a kinti életben, mint Róth Sanyi, a falbontó vagány, bűnözőként élt. (Viszont a rettegett Móric minden bizonnyal kivétel, farkasabb a legvérengzőbb vadnál.) A tábor fogoly-hierarchiájában működik az erősebb irányította „rend”. A lopással így-úgy megszerzett anyagi javak (kenyér, konzervdoboz, vatta, alsónemű) mint a gazdagodás első lépcsőfoka némelyeket meg tudnak szédíteni, ám a társait megrövidítő vagy kisemmiző rabló sem kap kisebb megvetést a szerző szerint, mint a rendet fenntartó őrök, SS-katonák. Viszont, hogy az őrök valamelyikében – egyetlenjében! – is pislákolt valaminő szolidaritás a nyomorultak iránt, arra a gyűlölni nem tudó Herman SS-közlegény (a civilben breslaui bárpincér) nemes cselekedete – többször cigarettát adott a raboknak – a szép példa. („Vigasztaló, szilárd pont lett ő a nagy földindulásban.”)

Ebben a halálközeli állapotban – „félni kezdtünk a nagy békeközvetítőtől, a haláltól” – mindenki, így az elbeszélő is, a túlélésre van berendezkedve. Még akkor is, ha az éhség, betegség, a megalázottság tonnája kínozza; még akkor is, ha szünetlen dobol dobhártyáján a lemondó gesztus, „sok már nincs hátra”. Vagy: „Sohasem hittem volna, hogy ennyire bele lehet nyugodni az elmúlás gondolatába, sőt hogy a közeli vég gondolata egyenesen kívánatossá válhat.”

A kimerevített pillanatok hangulatfokozóként szolgálnak. Az éles szemű elbeszélő – emlékező – tudja, hogy a nyugodt „meseszövegbe” belehasító párbeszéd drámai zengzetű. „ – Mocskos zsidó banda, felállni! Mit gondoltok, hol vagytok? Zsinagógában? Színházban?” És a földre ült megfáradtak arcába máris belecsapott a vérengző karszalagos gumibotja. Az ezután következő írói megjegyzés nem más, mint nyugodt összegzése a helyzetnek. „Ez már hamisíthatatlanul auschwitzi >couleur locale< volt. Rabszolga botozott rabszolgát.”

Lineáris szerkezet görgeti a táborregényt, amelyben a szociológiai valóság sosincs átszínezve. Az idő lesz az a mozgást (utazást) érzelemgóccá emelő faktor – a folyton változó, a halálokkal meglopott, a földrajzi valóságot (például az otthont) tündéri magasba emelő –, amelyben benne sűrűsödik az élet és a halál különböző formája. A hastífusztól és korbácstól fenyegetett élés, valamint az agyonlövéssel, kiszenvedéssel „kiérdemesült” vég. Bácstopolyától (1944 március), a bevagonírozás helyétől Wüstegiersdorfig, a régi lengyel nevére visszakeresztelt Giercze-Pustenekig, a szabadságból való első korty állomásáig (1945 május) van kifeszítve az a kötél – rajta egyensúlyozó halál-muzsikusok fújják a pikulát –, amelyen végigmenvén meggyőződhetünk a tizennégy hónapos borzalom minden stációjáról.

Debreczeni maga is egyensúlyoz. Miközben tornyot épít a különböző, meglakta, vonatból látott helynevekből – Bácstopolya, Szabadka, Budapest, Balaton, Nagykanizsa, „lágerország fővárosa”:Auschwitz, Mühlhausen, Fürsteinstein, Dörnhau, Wüstegiersdorf –, a csüggedés, a szenvedés, a könyörűletlenség, a föladás, a meg nem adás, a túlélés, a bajtársiasság, az önzés nélküli szeretet tornyát, arra is van gondja, hogy „kis” és „nagy” hősei jellemtulajdonságaikkal írják a hihetetlen s mégis valós történetet. A jók jókkal, a rosszak rosszakkal. Mert volt, ki a sírásba, az öngyötrésbe belehalt, és volt az is, akit a „szerencse”, magyarán erkölcstelen életmódja szinte ég-magas polcra jutatott.

Ez utóbbit az aranyfogak ügyében igencsak kutakodó Móricban – kitűnő írói alakrajz! – fedezhetjük föl. „Móric valamennyi tábor legfőbb kápója, a lageraltesték lageraltestéje, a halálgyárak Führere. Egyetlen zsidó egész Németországban, aki polgári ruhában, és őrizet nélkül, szabadon mozoghat. Vékonypénzű, sápadt lengyel zsidó. Vezetéknevét senki sem ismeri. (---) Ő az a zsidó gályarab, akinek titokzatos összeköttetései az auschwitzi központi német parancsnokságig nyúlnak. Így végső fokon nemcsak a legkülönbözőbb rendű és rangú zsidó hajcsárok, hanem a német táborparancsnokok is rettegnek tőle. Igazi revizor. Mindig váratlanul jön, és nyomtalanul tűnik el.”

S az ellenpont a mindenkit segítő sebész, Farkas doktor portréja.

„– Annyi szent, hogy bizonyos százalék hazakerül – szokta mondani. – Hogy te vagy én benne foglaltatunk-e ebben a százalékban, voltaképpen nem érdekes. És még valami biztos. Legalábbis majdnem az. Ezekkel bajosan operálok valaha.

Összevissza árkolt, sebes tenyerét, hólyagos, kelevényes ujjait nézegeti.

– Olcsó cinizmus – vitatkozom. – Én én vagyok, és nem érdekel semmiféle holnap árkádiája, ha részese nem lehetek. Ennyi önzés még lehet önzetlenség. Te különben is könnyen beszélsz, nem hagytál otthon senkit.

Farkas agglegény.

– Tévedsz – mondja. – Anyjuk és apjuk rendszerint van nőtlen férfiaknak is. És biztos vagyok, hogy apám is, anyám is gázba került.

– Bosszúvágy sincs benned? Az operálókést kiütötték a kezedből, de böllérkést még meg tudsz markolni.

– Igen, de mit tesz az? Ember nem büntethet. Ki biztosít, hogy a halál a büntetés? Hátha az élet az.”

Bölcsesség? A megfáradtak filozófiába bugyolált keserű kacaja?

A humor kegyetlensége még inkább akkor kap hangot (írói fogás), amikor szanitécek járják be a priccsutcát.” – Halottakat bejelenteni! Toten anmelden – kiáltozzák magyarul, németül. Kedélyesebbek tréfásan variálják a felhívást: – Jelentkezzék, aki meghalt! A bejelentés mindig a szomszéd kötelessége.” Van, hogy felültetik a halottat, hogy ebédosztáskor – észleli--e az őr, vagy nem a turpisságot, nem tudhatni – neki is jusson egy adag. És a mindig maga alá csináló búcsúzó – a haldoklás megannyi formája elrémiszt – meleg, de később kihűlő latyak formájában addig részesíti „örömben” a priccsen mellette szorongót, amíg másnap (ismétlem: az ebédosztásra föl van támasztva) el nem viszik.

Mikor a Félkezű a kápót szólítva – „melyik a legjobb embered?” – a huszonhét éves, erős, a „munkát magáért a munkáért végző” 46514. számú rabot a halántékra szegezett pisztollyal agyonlövi, példát akar statuálni a gyengébb kezűek számára. „– Egy kis bemutató – mondja. – Illusztráció, hogy a legjobb zsidónak is meg kell döglenie.” Az író tisztában van avval, hogy édeskésen nyúló elképzelhetetlen esetet rögzített. Ám rögtön rá is vágja: „Giccs. A borzalom mindig giccs. Ha valóság, akkor is.” Viszont nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy tovább ne ragozza – akár egyetlen, lírával átszínezett mondat formájában – a ragozhatatlant. „Tizenöt lépésre tőlünk 46514 hidegülő ajkával illeti az átokissza, tébolyodott földet.”

Magyarságát védte volna – volt ideje borzalmat borzalommal összehasonlítani –, amikor az őrök közötti osztályozást rögzítette? „A magyar náci lehet éppen olyan kegyetlen, mint a német. Lehet ugyanolyan elszánt is, de találékonysága – így éreztük – még nem ferdült a gázkamrák szadizmusáig.”

A megannyi közmondás-parafrázis ugyan egy időre kilendít a „szolgálati szabályzat” szerint arató halál szürke hétköznapjaiból – „Isten malmai lassan őrölnek, a haláltáborokéi – annál gyorsabban” –, de ilyen téma fölidézésénél az írónak sosem a nyelvvel van baja (mindenki a saját készletéből gazdálkodik), hanem a kimondhatatlan kimondásával. A Szenteleky Kornél és Debreczeni József jegyezte 1928-as Bazsalikom, a modern szerb költészet antológiája, melyben Debreczeni műfordítóként debütált, már karakteresen mutatta az író nyelvérzékenységét, hajlékony kifejezés-erejét. Itt, a Hideg krematóriumban, még vissza is vett a lírai természetére jellemző lázas állapotból.

Szeli István írja a riportregény második kiadásának az utószavában: „Debreczeni prózájában az antiromantikus egzaktság, az intellektuális fölény, a pontosság, a formaadás gondossága jutnak előtérbe mint stílusmeghatározó elemek, aminek egyenes következménye a nyelvi kifejezés mintaszerűsége, az egész nyelvi kifejezésrendszer ápoltsága és flaubert-i hibátlansága”. Nagy szavak. Még akkor is azok, ha a tanulmányíró Flaubert megnevezésével nem a honi író rangját akarja kinyilvánítani, hanem csupán a „tudatos letompítottságra” figyelmeztet. Az „új tárgyiasság”, a „ténybeliség” és a „racionális hűvösség” stílusalakító jelenlétére.

Szeli, midőn az értékrangsorban elhelyezni kívánja a Hideg krematóriumot, Darvas József, Déry Tibor, Kassák Lajos és Nagy Lajos műveire – „háborús soraira” – is vet egy pillantást. Felfedte „ez utóbb említettek és a Debreczeni műve közötti nyilvánvaló különbségeket, amelyek a szemhatár, a perspektíva, a személyi átélés és hozzáállás vonatkozásrendszerében jutnak kifejezésre”. Hogy Déryék, Nagy Lajosék csupán „szűkös >pincetávlatból<, az alkalmi óvóhely viszonylagos biztonságából (…) kísérhették figyelemmel a roppant erők világszintű mérkőzését”? Mit számít ez a művek esztétikumát tekintve? Tolsztoj nem töltött éveket harci lázban a csatatéren, mégis világhírű mű szaladt ki a tollából. Debreczeni József több mint egy évet raboskodott különféle haláltáborokban – személyes élményei szívszorítóak, letagadhatatlanok –, táborregénye, a Hideg krematórium ettől különös izzású.

Miként Radnótit az iszonytató körülmények között a szülötte föld, a magyar táj, a lankák, dombok sugallta otthonosság-érzés emléke vigasztalta (Nem tudhatom), úgy Debreczeninek ugyancsak a kishaza, a Tiszahát, Palics, Bácska levegője, kenyere, embereinek szeretete (közülük nem egy vele szenvedett, sőt mellette halt) adott erőt a borzalmak elviseléséhez. Dokumentumértékű művével egyet sugall: ilyet soha többet!


Megjelent a
Bárka 2015/1-es számában.


Főoldal

2015. március 26.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png