Kritikák

 

P__terfy_Kitomott.jpg

 

Kolozsi Orsolya

 

Az idegenség botránya

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

 

„Ahogy álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, és velem szemben a vörös szekrényben ott állt a fekete test, eszembe jutott, ahogy Ferenc elmesélte, milyen különös viszony fűzte Angelo Solimant a Múzeumhoz.” Török Sophie, néhány évvel férje halála után annak legjobb barátját, azaz az ő kipreparált testét nézi Bécsben, a múzeum egyik elfeledett, félreeső raktárában. Ezzel a groteszk és zavarba ejtő helyzettel kezdődik Péterfy Gergely legújabb regénye, hogy aztán, ebből a koncentrikus középpontból (mely szinte minden fejezet elején visszatér) elkezdődjön az a visszaemlékezés, mely a teljes regény cselekményét adja. Az egyes szám első személyben megszólaló narrátor Kazinczy felesége, de az eseményeket nem csak az ő perspektívájából ismerhetjük meg, hanem férje szemszögéből is, hiszen emlékanyagának nagy része valójában Kazinczy visszaemlékezése, mely függő beszédként, Sophie monológjába ágyazva jelenik meg. A házaspár két tagjának  nézőpontja és emlékei mellett még Kazinczy legjobb barátja, Angelo Soliman perspektívája és élettörténete kap domináns szerepet a regény lapjain. Az ő hármuk története voltaképpen a Kitömött barbár, egymáshoz fűződő viszonyuk, egy házasság, egy különös barátság, három sors, három élettörténet megismerése és megértése. A regény szerkezete egészen rendkívüli, hiszen egyszerre halad előre, és ezzel párhuzamosan vissza-visszatekint, így mintha kétfelé haladna az időben, de mégis mindig egyértelmű és áttekinthető. A struktúra a késleltetésre épül, a kolerajárvány eléri Kazinczyék otthonát, ő pedig közeli halálát érezve szeretné megosztani élete legborzalmasabb és leglehetetlenebb, soha el nem mesélt történetét feleségével. Mégpedig azért, hogy maradjon tanú, legyen, aki ezt a borzalmat, ezt a botrányt továbbmesélheti. Az elbeszélő, Sophie már a regény első fejezetében utal erre a történetre, ugyanakkor az olvasó csak az utolsó lapokon bizonyosodhat meg arról, hogy ez az esemény – ahogy egyébként mindvégig sejthető - nem más, mint Soliman lenyúzása és kipreparálása, melynek Kazinczy maga is szemtanújává válik, mert az afrikai végrendeletében rá hagyja a bőrét.

          A Kitömött barbár izgalmas korrajz a tizennyolcadik század második feléről és a tizenkilencedik század első évtizedeiről, ráadásul radikálisan átértelmezi, megújítja hagyományos Kazinczy-képünket is. Megmutatja, hogy a „jólfésült, tankönyvízű, kollektív emlékezetünkben talán kissé unalmasnak is tűnő nyelvújító valójában egy rendkívül érdekes, heroikus figura volt, akinek a nyelv nem pusztán grammatikai és esztétikai probléma volt, hanem lehetőség, fegyver, hogy bebörtönzőin bosszút álljon, szabadságot csikarjon ki: „Nem ölhette meg őket; nem ítélhette őket halálra; nem ítélhette őket vagyonelkobzásra és fővesztésre, nem indíthatott ellenük háborút, de azt megtehette, hogy kihúzza alóluk a szőnyeget: saját létezésük elbeszélésének, saját életük történetének, saját evilági kalandozásuk igazolásának egyetlen eszközét. S ha ezt elveszi tőlük, akkor ők nincsenek többé. Megszűnnek létezni, eltűnnek a megszüntetett dimenzióban (…) A saját nyelvük, amelyben tegnap még otthon voltak, egyszerre idegenné lesz körülöttük, és ott maradnak hebegve-habogva, tátogva és mutogatva, és minden, amit mondanak, a többiek fülének csak bla-bla lesz, ahogy a görögök fülének értelmetlen zagyvaság, bar-bar volt csak a barbárok hadoválása.”

          A címben is megjelenő barbárság a szöveg egyik legfontosabb motívuma. A tizenkét éves Kazinczy apjával a Grabenen sétál, magyaros mentében és süvegben, mindkettejüket kiröhögik, leköpik, majd barbár magyaroknak titulálják. Ez a megaláztatás, a szégyen egész életére beleívódik. Az Afrikából származó, rabszolgának tekintett, ugyanakkor rettentően művelt Angelo Soliman ugyanettől a lenézéstől, megalázottságtól szenved egész életében. Egyszer aztán, egy bécsi séta alkalmával mindketten szándékosan „barbárnak” öltöznek, Soliman rikító sárga kaftánban, smaragzöld turbánban, magyar barátja pedig süveggel a fején, kuruc őseinek kardjával az oldalán sétál végig a város központjában, s nevetnek azon, vajon kit néznek barbárabbnak. Európa számára ugyanis mindketten azok, még akkor is, ha kortársaik közt a legműveltebb, legélesebb elmével rendelkeznek. Az idősebb barát már ekkor utal arra, amit később Kazinczy is megtanul, hogy idegensége nem egy körülmény, vagy átmeneti állapot, hanem személyiségének lényege, veleje, s így soha nem szüntethető meg.

          A regény viszonylag hiteles képet ad Kazinczy Ferenc és Török Sophie életéről, a börtönévekről, Széphalom felépítéséről, a szabadkőműves mozgalomról, a korabeli Monarchiáról, Bécsről, az arisztokrata körök életmódjáról, lényege azonban mégis az idegenség, a kirekesztettség természetrajza. Kazinczy mindig is idegen, már gyerekkorától fogva, saját családjában is, de a fogságban töltött évek után még inkább értelmezhetetlen, definiálhatatlan figurává válik: „Képtelenek voltak olyan szót találni a rendelkezésükre álló nyelvben, amellyel egyértelműen meghatározhatták volna ezt a jelenséget. Olyan szó kellett volna, amely egyszerre fejezi ki az úr, a madárijesztő, a vándor, a kuruzsló, az adószedő, a forradalmár, a vándorszínész és az ördöggel cimboráló tudós tulajdonságait; de mivel ilyen szó nem akadt a szótárukban, inkább nevettek: még mindig ez volt számukra az összes felsorolt sajátosság egyetlen értelmes közös részhalmaza: hogy nevetségesen idegen.” A furcsa szerzetnek tekintett férfi lényére eredménytelenül keresnek meghatározást, mint ahogyan Soliman is kibújik minden pontos és szabatos címke alól. Ez a „magányos”, „dühítő” és „nevetséges” idegenség azonban szorosan együtt jár a szabadsággal, helyesebben éppen abból fakad. De ez a regény és a benne foglalt három élettörténet nem a szabadság mámoros sikertörténete, sokkal inkább annak kudarcát jeleníti meg, mert rámutat arra, hiába, hogy a világ barbár, ha minket lát barbárnak, nem sok esélyünk marad. Kazinczy és Soliman élete is rendre félrecsúszik, nem az az élet lesz, amit megterveztek, megálmodtak, és amiben élni szerettek volna. Jó példa erre az az igyekezet, ahogy a fogságból kiszabadult, friss házas Kazinczy igyekszik Széphalmon kialakítani saját vágyott közegét, de minden balul sül el, a gondosan megtervezett épület a kivitelező mérnök, a kőművesek hozzá nem értése, fásultsága miatt végül önmaga paródiájává válik, s nagyjából ugyanez a sorsa a házaspár összes újító kezdeményezésének. Idegenek maradnak, megvetik a világot, a világ pedig megveti őket. Mindhárman tudatosan, egyfajta dacos bizonyítani vágyással élnek, saját értékeikhez ragaszkodva, mégis bukásra vannak ítélve, heroikus erőfeszítésük és küzdelmük pedig rendkívül tragikussá teszi ezt a bukást. „Halálos veszélynek teszi ki magát, aki különbözni mer.” – állapítja meg Sophie, aki érzi, látja, saját bőrén is tapasztalja, hogyan fogyott el az erő mindkettejükből, hogyan dacoltak a világgal házasságuk első éveiben, majd hogyan látták be (ha ki soha nem is mondták) hogy nem lehetnek győztesek ebben a háborúban.

          Angelo kitömött testét Kazinczy nyomán az elbeszélő botránynak nevezi. A holttest lenyúzása és kipreparálása végső csapás az idegenségre, a megalázás legfelső foka, a preparált tapír, vízidisznó mellé kerülő test megszégyenítése a többség hatalmának kegyetlen demonstrációja. De ez a test nem csak ennek a hatalomnak és önhitt erőnek állít emléket, hanem az erőszaknak, a hitványságnak is, így aztán kétélű fegyverré válik. A kitömött Solimanban ráadásul Kazinczy is magára ismer, saját legyőzöttségét, megalázottságát érzi át benne, de nincs ezzel másképp Sophie sem, aki a szöveg legutolsó mondatában rádöbben, hogy Angelo Soliman kitömött testét szemlélve tulajdonképpen önmagát pillantja meg: „…mert ahogy végül ott álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, szemben a fekete testtel, amely a vörös szekrény izzó mélyéből lépett felém, már tudtam, hogy önmagam előtt állok.” Három kitömött barbárról szól a történet, még ha kettőt közülük soha nem tömtek ki a szó szoros értelmében, de idegenségüknek, másságuknak „emlékművet” állítottak. Jól szerkesztett, szép, sokszor lírai mondatokból építkező regény Péterfy legújabb szövege, olvasmányos, izgalmas és kalandokban is bővelkedő kötet (ahogyan a korábbiak is), a benne maradt rengeteg elütésen kívül kevés hibája van.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2014.

Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.


Főoldal

2015. június 08.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png