Kritikák

 


Vári Fábián László

 

Hétpróbás tücskök zenéje

Szepesi Attila: Medvecukor

 

Boldogok, akik ott élnek, ahol világra jöttek – mondja valahol a beregszászi származású, ám nyolc éves korától Budapesten élő Szepesi Attila. Fájdalom lappang szavaiban és elfojtott vágyakozás. Forrása, eredete egészen közelről ismerős. De boldogok lehetnek azok is, akik emlékezni tudnak – egészítem ki vigasztalásképp szavait –, s talán még náluk is boldogabbak, akiknek emlékeiben az utolsó mozaikkocka is megmutatható.

A Medvecukor című kötet költője rutinosan és igaz szívvel emlékezik. Gyermekkorának és kora ifjúságának bebábozódott szereplőit és történéseit bontogatja, eszmélésétől a történelmi korszakhatárnak tartott 1956-ig. Ám ehhez idő- és lélekutazást kellett megtennie, mert a bábok Szepesi gyermekségének színtereivel együtt ott maradtak az orosz megszállás mennykövei által felszaggatott Beregszászban, ott vészelték át a kárpátaljai magyarok második kisebbségi korszakának évtizedeit. Ne várjon hát e báboktól pillangót senki, az is eléggé bizarr, hogy a költő szonettekre talált bennük: barbár idők barbár szonettjeire.

A szonettek formailag teljesen szabadok. Nincsenek quartinái, sem terzinái, a sorok kötelező számán kívül semmilyen más kötöttség nem utal az eredeti versformára, ellenben lássuk be, hogy Szepesi szonettjei eredendő barbárságuk okán formálhatnak jogot erre a szabadságra. Lírai (igazából azonban prózai) hősük többnyire nem a szerző. Névtelen, régóta halott kisemberek, vagy éppenséggel a polgári Beregszász ma is megbecsüléssel emlegetett nagyjai jönnek velünk szemközt, akiket a végső enyészetből hív elő a költő, miközben visszaadja nevüket, személyiségüket, s olykor jellemük körvonalazására is vállalkozik. Összeszorult szívvel lehet csak olvasni az örökké sepregető Cigány Rozi balladai tömörséggel feljajduló esetét, akire egy esős, hideg őszi napon ráomlott a hegyoldal, vagy a nyolc éves Áts Feri tragédiáját, aki addig kalapált egy tetszhalott bombát, míg „csak vércafatos rongyok maradtak belőle.” Megismerjük Vaskovics bácsit, a kovácsot, Vascsák bácsit, a susztert, Kótyuk bácsit, a bicebóca koldust, Schwarz bácsit, a zsidó szatócsot, aki hosszú bajuszt növesztett, hogy parasztnak nézzék, és hol együttérzéssel, hol pedig szánalommal követjük sorsukat. De ne hagyjuk ki a szemléből a hódítókkal érkező figurákat se. Vityának hívták az első oroszt, akivel Attila találkozott. „Ha belenéztem tündöklő-kék szemébe, / ami visszakacagott reám, nem értettem, / miért mondják az oroszokat bősz farkasoknak.” S így nem kap választ kérdésére a szomszédban lakó, ikont rejtegető, titokban vallásos Fescsenkó-házaspártól, sem a harmonikaszóra vígan trepákot járó orosz katonáktól, sem pedig szeplős barátjától, Volkov kapitány Gyenej nevű fiától. De hát kik vitték akkor lágerbe Kálmán nagyapát, meg Szutor Jenő bácsit, a református püspököt? Akkor kezd csak értelmében valami válaszféle formálódni, amikor egy szakadt, vodkaszagú muszkevezető három géppisztolyos kiskatonával behatol a beregszászi otthonukba, s közli, hogy „a ház mostantól Tuljakov ezredesé, aki a Szovjetunió hőse”. És ott van mindenütt a rettegett Beszpeka, az állambiztonsági szolgálat, melynek egyik tisztje az édesanyát is megkörnyékezi, hogy besúgóvá aljasítsa. Ettől kezdve a gyereket mentális problémák gyötrik, éjszakái felborulnak, álmai rémesek lesznek. Egy alkalommal „a kolompoló kecskenyáj / berontott a kertünkbe, mindent letiport, és ruszin favágónk, / Vaszil volt a kecskepásztor: vigyori képe vereslett, mint az ördögé, / és páros szarv meredt a homlokán.”

medvecukor.jpgDe lássunk néhány alakot a hírességek közül is. Ha az egykori főszolgabíróról, a hadifogságot követően Budapesten élő apáról nem is tudunk meg túl sokat, oda kell figyelnünk a kálvinista Benda Kálmán nagyapára, a neves magyar történészre, Gulácsy Lajosra, Na Conxipán festőjére, aki a Buzinkay-házban, rokonoknál vendégeskedve „hol középkori lovagnak, hol süveges mágusnak öltözött, és egy zöld mappába lerajzolta a Vérke kőhídját, az Uszkay-sikátort, a Bethlen-kastélyt meg a Sárokhegyet.” De a legtöbb fény mégis a sebészorvos nagybácsira, Linner Bertalanra esik, akinek emléktáblája és szerény mellszobra áll Beregszászban ma is. „Kezdetben az oroszok gyanakodva méregették / sebészorvos Linner nagybátyámat, / de hamar rájöttek, hogy a maguk felcserei hajítófát sem érnek /… Állítólag repülőgépen vitték Lembergbe meg Kijevbe, / hogy valami nagybeteg párt-hatalmasságot megoperáljon. / Ezekről az útjairól – hiába faggattuk – sosem beszélt. / A legenda szerint egyszer még Moszkvába is elröpítették, / ahol a Kremlben / négy Sztálint kellett végigvizsgálnia, / négy teljesen egyforma / bajszos grúzt, és nem volt szabad tudnia, melyikük az igazi.”Hát igen, ez már valami. De arról talán Szepesi Attila sem tud, hogy a nagy gyógyító nevét a népköltészet is megörökítette. 1969 nyarán egy tiszaújlaki kőműves-segéd az ő nevével indította a minden bizonnyal 20. század eleji, különösen Ugocsában és Szatmárban elterjedt új stílusú kórházballadát:

 

Beregszászi kórház kertje homokos,

Abban sétál Linner doktor főorvos.

Csipkés szélű zsebkendő a zsebében,

Operáló kés villog a kezében.

 

– Adjon Isten, doktor uram, jó napot!

– Isten hozott, barna kislány, mi bajod?

– Doktor uram, nagy volna a kérésem,

Szeretőmet a kórházból kikérem.

 

 S ha már a legendákig jutottunk, ne feledkezzünk meg Báthy Annáról, a Kossuth-díjas operaénekes keresztanyáról sem, aki, „a díjátadó ceremónia után / azonnal kezet mosott, mert paroláznia kellett / a barátságosan vigyorgó / kugligolyó-fejű Rákosi Mátyással, / akit a családban csak úgy hívtak: az első magyar fára-jó”. Aztán vessünk egy pillantást a Borzsa-völgyéből származó Fircák Iván Krotonra, Kárpátalja Herkulesére, akinek az angol királynő díszes római sisakot készíttetett, aki egy spanyolországi arénában puszta kézzel tekerte ki a legerősebb bika nyakát, aki egy német autógyárból hátán hozta ki a neki szánt gépkocsit, s akinek szépen ívelő karrierjét az átkozott KGB törte ketté. A gyermek Szepesi Attila mindezt csak hallomásból tudja, de bizonyos helyzetekben a közvetett emlékek is fontos sarkkövek lehetnek az emlékezés szentélyében.

És sorolhatnánk még az epizódokat hosszasan, de szinte magától lapozódik tovább a könyv, s ahol megáll, ott imazászlóikat védőpajzsként tartva maguk fölé, bocskoros ruszinok vonulnak a Szepesí-ház előtt. Máriapócs felé tartanak, „ahogy évszázadok óta”, s a fáradt menetet elnyújtott énekükkel együtt tolja maga előtt a néhai szél. Pálóczi Horváth Lajosnál is megbámulhattuk már a ruszinok istenes vonulását. Akkor a Kerekhegyre felérve tartott pihenőt a búcsúsok menete, s a szüretelő magyarok frissítő vízzel, szőlővel kínálták őket, mielőtt újból nekiveselkedtek az útnak. Könnyű volt nekik! Európában akkor még mindenütt a béke méhe zöngött, s tárt karokkal várta őket a máriapócsi könnyező Szűzanya. De ezeket itt, amint elérték az országhatárt, „a géppisztolyos orosz martalócok visszafordították.” Mit tettél népeddel, ó, Istenem-Uram?

Bizony, eljárt felettünk az idő, s velünk változott, vénült környezetünk is. Ma már a Bábotkára sem lehet kimenni, Bábotka nincs többé. Meglévő szárazulatait nagyrészt beépítették, mert ha keservesen is, csak növekszik, terjeszkedik a város, az örökké vizes lapályok meg lassanként feltöltődtek szeméttel. A szeméthalmok időnkén meggyulladtak, izzottak, hetekig füstölögtek, de a vizek még így, ebben a „tótágast álló világban” is meglátogatják a „sziksó lepte városszéli rétet”, ha idejük elérkezik. Mert a vizek, akárcsak az elefántok – nem felejtenek. Szárcsákat, rucákat, darvakat azonban már ne keressen arrafelé senki. Csak éhes, erőszakos varjak járőröznek a szemétmező fölött, és alkalomadtán lecsapnak az autóútról árokba került dögökre…  

Elképzelem, milyen boldog megnyugvással dőlt hátra székében Attila, amikor tücsökzenéjét befejezte. Egy jól sikerült alkotás világra segítése nemcsak megkönnyebbülés, de jelentős elégtétel is. Elsősorban önmagának tartozik vele a mester, s csak aztán az olvasónak, de ebben a körben is – mindenek előtt a kárpátaljai gyökerű olvasónak. Mert, ugye, úgy vagyunk vele, hogy amíg nem létezik valami később keletkező, fontos kulturális érték, eszünkbe nem jutna, hogy szűkség lenne rá. Miután azonban meg lett teremtve, csak üresség tátongana helyén, ha megmásíthatatlanul visszavonná Valaki. Mintha bekötött szemmel, kikapcsolt érzékekkel haladt volna végig az ember drága gyermekkorán, mintha a megszállt Beregszásznak, a szétlőtt Budapestnek csak potyautas porát, füstjét hozta volna magával a jelenbe, azt is teljes hiábavalósággal.

A könyvet ugyan letettem, de nem tettem el. Maradjon csak kezem ügyében, ha újabb kérdés merülne fel bennem. Lámpámat eloltja az éjfél, a leeresztett redőny kizárja a szobámba tolakodó holdat. Alhatnék, de nem lelem a hozzá vezető ösvényt, mert manapság az álmot is drágán mérik errefelé. Fejemben lassú zsibongás támad, az óramutató finoman csattanó lépései egyre sűrűsödnek, míg teljesen eltűnik közülük a csend. Hol erősödő, hol halkuló zizegés teszi próbára meszesedő dobhártyámat, ám egy idő után egyértelműen felismerem benne a tücsökzenét. Az ötvenes évek hétpróbás tücskei muzsikálnak. Vagy csak azok szellemei?

 

Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.


Főoldal 

2015. január 28.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png