Kritikák

edes_anyafoldem.jpg

Dani Erzsébet

 

Identitásgerinccel a

kétlelkű azonosságtudat ellen

Benedek Elek: Édes anyaföldem!

 

A magyar identitás önmagában is igen összetett kérdés, mert a két világháborút követő világpolitikai döntések nyomán a magyarság traumákat élt meg: a korábban viszonylag egységes kárpát-medencei magyar kultúrát széttördelték, és kétharmad részben beletagolták más kultúrákba. Amikor a leszakított területek más nemzetállamokhoz kerültek, kultúrájuk a történelmi Magyarországon betöltött domináns szerep után kisebbségi helyzetbe szorult. Ezt követően az új (többségi) államhatalommal és annak hegemonikus kultúrájával szemben folytonos küzdelemre kényszerül a kisebbség, a kulturális fennmaradás érdekében. Ez áll – témámhoz közelebb lépve – az erdélyi magyarságra is, mert számukra is kiéleződik a domináns (többségi) és alárendelt (kisebbségi) kultúra szembenállása, hiszen „az egységes nemzetállamot” hirdető román hatalom politikai és kulturális asszimilációs nyomást gyakorol az erdélyi magyarságra.

Különösen izgalmas kérdés ilyen körülmények között az a népcsoport, a székelymagyarság, mely Erdélyen belül mindig is saját, keményen ellenálló azonosságtudattal rendelkezett; Székelyföld soha nem minősült szórványnak; és napjainkban is, az Európai Unión belül is (az eleve ellenséges román nacionalista politika közvetlen haragjával mit sem törődve) meg meri fogalmazni önmagát, az autonómiakövetelésig elmenően. A székely ember tehát mindig markáns jelenlétet képviselt a Kárpát-medencében. A Trianon utáni helyzet viszont annyiban más, hogy míg a székelység korábban nemzet-azonos kultúrán belül fogalmazta meg magát és önrendelkezési törekvéseit, addig Trianont követően olyan többkultúrájú világ részévé válik, amelyben a mai fogalmaink szerinti, megengedő multikulturalitásnak nyoma sincs. A székelymagyar kiélezett interkulturális helyzetbe kerül, hiszen – mindenféle más jellegű kulturális összeférhetetlenségi tényezőn túl –, szembekerül egy beolvasztó szándékú állami és kulturális gépezettel, mely most már merőben más jellegű identitásmenedzselési stratégiákra kényszeríti.

Benedek Elek Édes anyaföldem! című regénye a székelymagyarság „létregénye”. Nagy székely írónk, a tőle megszokott egyszerűséggel és írói nagysággal mutatja be népét a Trianon előtti környezetben, mintegy előre vetítve a nagy történelmi trauma közeledtét. A szülőföld szeretete, a nép lelkének természetessége, az író fiatalságának és az akkori környezetnek a bemutatása ma is mintegy útmutató ahhoz: hogyan lehetne a jelenlegi (asszimilációs) helyzetben megtalálni azokat a működő interkulturális kommunikációs csatornákat, melyek napjainkban a békés együttélést, a megértést és elfogadást elősegíthetnék.

Benedek Elek 1859-ben született Kisbaconban (Székelyföld), földműves székely családban. A székelyudvarhelyi református gimnáziumban, majd a budapesti egyetemen tanult. Újságíró, politikus. Írói pályája és munkássága kettős: politikai tevékenysége nem konzervatív irányultságú, irodalmi munkássága azonban népi-nemzeti. Napilapokat, folyóiratokat szerkesztett, foglalkozott az ifjúsági irodalommal, a népköltészettel, a népnyelvvel, a közoktatás kérdéseivel. A trianoni döntés után visszaköltözött kisbaconi kúriájába, onnan szervezte az erdélyi magyar irodalmat. Székelyföldön előadó körutakat szervezett a születőben lévő magyar irodalom közvetítésére. Közölte Áprily Lajos, Kós Károly, Tompa László, Tamási Áron, Szentimrei Jenő írásait, számos fiatal író pályáját egyengette. Cimbora című gyermeklapja az anyanyelv ápolásának egyik eszköze volt a korabeli helyzetben. 1929-ben, hetven éves korában hunyt el (Pomogáts 2008: 245-247).

Fontosabb művei: Székely Tündérország (1885), Budapest; A kollektor (1886), Budapest; Történetek a gyermekszobából (1893), Budapest; Magyar mese- és mondavilág (1894-96), Budapest; Szülőföldem (1904), Budapest; Édes anyaföldem! (1920), Budapest; Édesapám falujában (1929), Budapest.

„Azzal az érzéssel ültem az íróasztalomhoz, hogy e könyv írói pályám utolsó könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell írásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az ország színe előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer esztendeig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: honját a hazában nem leli… Úgy állítom ország színe elé a székely népet, amilyennek gyermekifjúságomtól életem alkonyáig láttam: erényeit nem túlzom, hibáit el nem titkolom” (Benedek 1999: 243).

Benedek Elek élete szülőfalujában, a székelyföldi Kisbaconban kezdődött, és ott is fejeződött be. Amilyen kört Tamási Ábeljének bolyongása is leír és bezár: Székelyföldtől Székelyföldig. Bár sok időt töltött Budapesten, nemzeti öntudatában (életében és írásaiban egyaránt), végig megmaradt az anyaföldhöz ragaszkodó egyszerű székely embernek. „Elek apó” esetében Édes anyaföldem! című, könyvnyi önéletrajza kínálja magát ahhoz, hogy bevonjuk a székelymagyar nemzeti identitástudat irodalmi megnyilvánulásai közé. A trianoni trauma után Benedek Elek 1921-ben visszatért szülőföldjére, példát mutatva, élete végéig szervezve az erdélyi kalákások munkáját, szerkesztve a Cimbora című ifjúsági lapot.

Az Édes anyaföldem! főszereplője „Elekecske” (mert így szólították a szülei), akiben a fiatal Benedek Elek nem csak ifjúkori önmagát nevezi meg, hanem néven nevez mindenki mást, és minden helyszínt is, vagyis a könyv szerzője, biográfiai adatokkal azonosíthatóan, explicit szerzőnek tekinthető. Gyermekkori évein keresztül mutatja be a székely falut, a családszerkezetet, melyek a székely társadalom erdővidéki mikrovilágaként jelennek meg a könyvben. Mi több, személyes hangú, egyéni és kollektív kulturális emlékezetet ötvöző módon, a Trianon előtti és a Trianon utáni állapotokat örökíti meg ez a mikrovilág.

A 19. század utolsó évtizedeiben az Erdővidéken[1] nem volt még jellemző a vegyes lakosság. A szó szoros értelmében egy vagy két román nemzetiségű lakost, általában pásztorembereket, azokban az időkben még annyira „természetesen” kezelte a székelymagyar közösség, hogy fel sem vetődött a nemzetiségi hovatartozás kérdése. A befogadó békés együttélést az is példázza, hogy a román pásztornak magyar nevet adtak (függetlenül attól, hogy román néven volt anyakönyvezve): „Demeter András”-ként emlegették a faluban, és ez természetes volt úgy a falusiaknak, mint a román pásztornak. Demeter, az öreg román nem nemzetiségi alapon volt elégedetlen, amikor: „holtáig szidta Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt benne lakott” (Benedek 1998: 37). A fiatal Elek szeretettel emlékszik vissza erre az „egyetlen” román emberre, gyermekkorában ő jelentette az interkulturális kapcsolati lehetőséget a hegyeken túl élő moldvai románsággal. Azt mondhatjuk – noha Benedek még, természetesen, nem a mi elméleti kategóriáinkkal fogalmaz –, hogy a természetes interkulturális kommunikáció lehetősége volt ez, és tökéletesen működött az egyén-egyén kommunikációs szinten. Az Édes anyaföldem!-ből is leszűrhetően tehát, a Trianont megelőző Székelyföldön az interkulturális kommunikációba még nem szól bele manipulatív román állami gépezet, a székelymagyar helyzete még nem kisebbségi, még nincs beolvasztó nyomás. Benedek Elek szuverén szelleme ekkor még más irányból érkező manipulativitás ellen feszül: ez az egyház és a református kollégium által kifejtett, nehezen viselhető, dogmatikus nyomás.

A korabeli székely faluban csak nagyon kevés fiatalnak adatott meg, hogy szülei iskoláztathassák. Módos gazdaembernek kellett lennie a családfenntartónak ahhoz, hogy kollégiumba járassa (fiú)gyermekét. Elekecske családjának anyagi helyzetéből adódóan kerülhet be Székelyudvarhelyre, a református kollégiumba. Udvarhely anyavármegye[2] központja Udvarhely, az iskolaváros:

„Udvarhelyszék[3] olyan szék,

Egy is vele fel nem ér.

Csak székelymagyar lakja,

Ősi jussát nem hagyja” (Benedek 1998: 86).

A székelymagyar-tudatban ősidők óta rögzült (lokál)patriotizmus, mondhatjuk székelymagyar nemzeti identitás, ez esetben a regionális öntudat, fogalmazódik itt meg. Interkulturális konfliktus azért nincs a városban, mert a kulturális másság (a román jelenlét) nem érte még el a kritikus tömeget, és román állami hegemónia még nem érvényesül (hiszen Trianon előtt vagyunk).

Mint fentebb utaltam rá, hegemonikus nyomást viszont érez Elekecske, valamiben, amit ő református „vaskalap”-nak nevez. A kisiskolás fiú természethez és szabadsághoz szokott lelke brutálisnak és nehezen kibírhatónak érzi a tanítók és papok puritán szigorát.[4] A színmagyar környezetben nem találkozik más nemzetiségű diákokkal, nincs lehetősége arra, hogy interkulturálisan kommunikáljon. A nemzeti öntudat már csak azért sem kérdés a zárt mikrovilágban, mert az identitás, ott és akkor (még) nem kérdés, hanem állapot. Annál inkább kérdés és nehéz probléma a felekezeti iskolában tapasztalt keménység, ridegség, tekintélyelvűség.

A „vaskalap”-nak minősített rend ellen a maga kisdiákos módján Benedek Elek tiltakozik, diákcsínyekkel tréfálja meg a kollégiumi rendet, de ettől a mélyen gyökerező hit nem szenved benne csorbát. Érdekes módon, „ábeli” ez a hozzáállás. A székely ember hitének sajátos tulajdonsága ez a kétkedéssel-tiltakozással vegyes, mégis kikezdhetetlen hit, mely azokban a helyzetekben ad igazi támaszt, amikor a magyar ember vallási hitét támadás fenyegeti. Ez a modell a Benedek-írást követően sokkal később feltűnt Szakállas Ábelnek a hithez való viszonyát is leképezi, illetve megelőlegezi.[5] A szabad akarat és a szabad gondolkodás nevében tiltakozó fiú másrészt mégis nyitott. Megmutatkozik ez, például, a nyelvészet és irodalom iránti fogékonyságában. Fordítani kezd idegen nyelvekből. Részéről pusztán diákcsíny, hogy belekeveri a fordítási gyakorlatba egy román vers fordítását, és értetlenül áll azelőtt, ahogy a „vaskalap” a fordítást fogadja. A mindenre nyitott diák nem érti a román nyelv és irodalom iránti elzárkózás okát: „Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühében földig gyalázza Diák urat, aki a román nyelv tanulására vetemedett. Mennyivel hasznosabb dolgot művelne Diák úr, ha például az angol nyelvre fordítaná üres idejét!” (Benedek 1998: 194). Nem is értheti az elzárkózás okát, hiszen ő fiatalos liberalizmussal viszonyul a kérdéshez, a világ dolgaiban tapasztalatlan. Nem érzékeli még azokat a jeleket, melyeket a nagy társadalmi összefüggésekben szétlátó tanárok és papok világosan látnak: meglehet, jóval Trianon előtt vagyunk, az egyre intenzívebbé váló román beáramlás, ehhez még a magyar állam rosszul értelmezett nemzetiségi kultúrpolitikája, és a román egyház hol leplezett, hol kendőzetlen nyomulása, megannyi nehéz ómen egy református kollégium értelmisége számára. Életkoránál fogva a fiú ezekből az előjelekből még nem is olvashat. A másik néphez való természetes és spontán viszonyulása, melyről a fordítás is tanúskodik, viszont olyan szellemre vall, mely egy jól működő interkulturális társadalmi kommunikáció igazi alapja lehetne. A kollégium tanárai és lelkészei azonban feltehetően úgy látják: az interkulturális helyzet kezd túlságosan komollyá válni ahhoz, hogy szabad utat engedjenek az efféle természetes liberalizmusnak.

Elek diák számára a román irodalom legalább annyira érdekes és értékes, mint a többi európai irodalom, nem érti a tanár reakcióját, de a maga logikus és nyitott gondolkodásával így vádolja a merev hozzáállást: „Vaskalap neki soha irányt nem mutatott, tanácsot nem adott. Vaskalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná magát. […] Neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa: miért foglalkozik a román nyelvvel, s mért nem az – angollal. Vaskalapnak meg kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a szomszédságban lakó nép nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna az ő népét a román nép irodalmával s viszont – hajh! talán ma békességben, barátságban élne székely és román, s fehér hajú Diák úr lelkét nem emésztené a hontalanság” (Benedek 1998: 195).

Az idézetben nem arról van szó, hogy Benedek Elek, Trianon előtti fiatalkori énjéről írva, elfelejtette volna, hogy időközben volt egy Trianon. Nem is naivitásról, hogy tehát, ha a református kollégium nevelői meg mindegyik nemzetiség mindegyik képviselője kitart egymás nyelvének, kultúrájának kölcsönös megismerése mellett, mint együttélési előfeltétel mellett, akkor Trianon után nem áll elő az a helyzet, amely előállt. Trianon ugyanis olyan nagypolitikai diktátum volt, mely nem törődött azzal, hogy a nemzetiségek kommunikálnak-e egymással vagy sem, és hogy hogyan teszik ezt. Arról viszont igenis szó van az idézetben, hogy Benedek Elek, Trianon után is, a katasztrofális következmények ellenére is, meg volt győződve arról, hogy a kultúra és az egymás kultúrája iránti nyitottság a nemzetiségek együttélésnek egyik alapfeltétele. És ennek megfelelően cselekedett: egyfelől, nyíltan soha nem bántotta a románokat; másfelől, szívósan, következetesen, kemény kitartással szervezte a székely irodalmi és kulturális életet.

A diák Benedek Elek által nehezményezett kulturálisidentitás-védő merevség ezúttal másvalakit előlegez meg. Arra gondolok, hogy fentebb Elekecske és Ábel között vontam párhuzamot. A fiatal Benedek Elek azért kapta a román vers lefordításáért tanárától a „pofont”, amiért Ignácz Rózsa Anyanyelve magyar című regényében Kovács Ilona részesül magyar iskolaigazgatói megrovásban: hogy ugyanis Ilona kemény erőfeszítéseket tesz a román nyelv elsajátításának érdekében, hiszen csak azon a nyelven érvényesülhet. Közös a két irodalmi műben felvázolt két helyzetben, hogy interkulturáliskommunikáció-idegenség nyilvánul meg benne, mellyel Ignácznál a magyar igazgató, Benedeknél a román fordítás miatt berzenkedő tanár (Ilona igazgatójához hasonlóan Elekecske tanára is magyar) tartja védendőnek az identitást, az interkulturális kommunikációs rugalmasságot meg nem engedő identitás-keménységgel. Nem véletlen talán, hogy mindkét esetben magyar pedagógusok személyében jelentkezik a kulturálisidentitás-védő merevség. Ők talán már sejtik, sőt, előre látják, mire vezethet a román asszimilációs nyomulás. A magyar pedagógusoknak igazuk van. Trianon fényében ez kétségtelen, és a román közelképek, vagyis az Ignácz-regényekben közel hozott román pedagógusok „fényesen” igazolják. Az Anyanyelve magyar Kovács Ilonájának erős román azonosságtudatú román tanárnőjére (Rebrescura) gondolok, aki pedig szimpatikus a lánynak; és a Született Moldovában David Gherghel-jének (vagy Gergely Dávidjának?) rendkívül erős nemzeti és nacionalista román öntudattal megáldott történelemtanárára (Bucureanu). Mindkettő jól megválasztott pedagógiai eszközökkel, kíméletlen manipulativitással végzi a magyar diákok tudatát átprogramozó, agymosó munkáját.

Amit egyébként Elekecske helyesen lát a vaskalaposban, az nem csak a magyar identitásvédés merevsége, hanem az interkulturális kommunikáció igényének hiánya is. Elek diák tehát, mint az már gyermekkorában is megmutatkozott, nyitott az interkulturális kommunikációra az egyén szintjén. A vaskalaposban megtestesülő csoportelzárkózást nem érti, tiltakozik ellene, szavaiban megfogalmazódik az a nagy igazság, hogy csak akkor lehet békében elfogadni a mellettünk (majd később közöttünk) élő más kultúrát, ha értjük, ismerjük és megpróbáljuk elfogadni azt.

A 19. század végi évtizedekben még mások voltak az interetnikai arányok, és, ebből eredően, az interkulturális viszonyok. Nem adottak a feltételek ahhoz, illetve, nincs szükség arra, hogy a többségi kultúra erőszakos eszközöket alkalmazzon. Elvégre Erdélyben – magyar-román viszonylatban (a többi nemzetiséget nem számítva) – ekkor még magyar többség van, Székelyföldön még inkább (hiszen ott máig is az van). Mint látjuk, Benedek Elek falujában egyetlen román élt. A trianoni döntés adja majd a román nacionalizmus és a román államhatalom kezébe a lehetőséget, hogy többségként, kénye-kedve szerint kezelje az etnikai kérdést. Benedek Elek tételét (mely egyébként Tamási Ábeljének is mozgató rugója), igaznak kell elfogadnunk a mindenkori interetnikai helyzetre, a Trianon előtti és a Trianon utáni Erdélyre nézve éppúgy, mint ahogyan igazsága megkérdőjelezhetetlen bárhol, bármikor a világon: békés együttélés, többkultúrájú társadalomban, csak olyan keretek között lehetséges, mely keretek között a nemzetiségek egyformán tisztelik és elfogadják a másság által képviselt kulturális értékeket.

A diák ragaszkodása szűkebb pátriájához (a Székelyföldhöz) erős nemzeti öntudatra vall, mely túl is mutat a szülőföldön, és egész Magyarországot magába foglalja. Az etnikailag gyakorlatilag még homogén szülőföld után viszont épp ezért mellbe vágja, amikor tanulmányai folytatására Pestre utazik, hogy az „ország szíve nem magyar” (Benedek 0998: 204) – mert túl sok idegen szót hall. Ezt nem elítélően summázza, hanem annak felismeréseként, hogy a fővárosban magyarokon kívül más nemzetiségűek is élnek, vagyis most szembesül először a nemzeti és kulturális sokszínűséggel.[6] Benedek a budapesti zsidósághoz is előítélet-mentesen viszonyul (amiként Ábel is): „Eleven, okos szemű fiú, beszédében, modorában nincs semmi zsidós. De ezt én csak később állapítottam meg róla, mert most még a faji vonás is ismeretlen előttem” (Benedek 1998: 207).

A nagy, ismeretlen város vonzza, a táguló világ kihívásokkal teli. Idős fejjel, az önéletrajz írásának idején, Kisbaconból visszanézve így minősíti az elragadtatást, melyet a Budapest-élmény egykoron jelentett számára: „a nagy, ismeretlen város csábítóan mosolyog felém a messzeségből, lelkem szüntelenül ott kalandozik: az övé vagyok már. Milyen kicsiny ez az én világom [a gyermek világa a székely faluban – ahogy akkor látta]! Gyermek vagyok még [értsd: voltam akkor], nem látom: ebben a kicsiny világban benne van az egész nagy világ!” (Benedek 1998: 205). Ezzel Benedek Elek a magyar nemzeti identitást vállalja fel, és nem pusztán szavakban, hiszen amikor a Budapesten kiérdemelt ismertséget és nagy elismertséget odahagyva visszatér földművesnek Kisbaconba (mely addigra már Románia része volt), akkor a Trianontól sokkolt magyar identitást vállalja fel. Vagyis – az Édes anyaföldem!-ből mintha az következne – Benedek Elek azonosságtudat szempontjából is teljes kört ír le: gyermek- és ifjúkora fiatalosan intenzív magyarságtudatából bekerül a budapesti kozmopolita szellemiségbe, majd a többségi magyarságból tudatos döntéssel visszatér az immár kisebbségi magyarságba, a gyermekkori határozott identitástudathoz (csak a gyermekkorinál komplexebben látó, magasabb szinten). Identitás-gerinccel lép ki a kényelmes magyarságból a kisebbségi sorsba.

Budapesti egyetemi tanulmányai alatt tökéletesen kommunikál interperszonális és csoport szinten egyaránt. Ám egyre világosabban látja a székely nép negatív tulajdonságait is. Zsidó csoporttársainak tanulásvágya, kitartása ébreszti fel benne az összehasonlítási ösztönt: és hogy állunk ezekkel a tulajdonságokkal Székelyföldön? A válasz: „Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető vonás. Szegény fiúk, jóval szegényebbek, mint én [mármint a zsidó fiúk], de jobban is tűrik az éhséget, mint én. Ők szívósak, kitartók, én s az én fajtám – nem az!” (Benedek 1998: 219). Bátran vállalt kritikával tekint itt saját népére a budapesti távolból az öntudatos székelymagyar ifjú, önmagára is érvényesnek érezve a székelyekre nézve elmarasztaló általánosítást. Nagyon hasonló következtetésre jut a székelységgel kapcsolatban Bözödi György is a Romlásban, Nyírő Az én népemben, Balázs Ferenc A rög alattban: szembesíteni akarják a népet saját korlátaival, sokszor rosszul értelmezett vagy félreértelmezett nemzeti tudatával, a beszűkült gondolkodás  veszélyeivel. Fiatal író volt Benedek Elek („Góbé” néven már tárcákat jelentetett meg a számottevő pesti sajtóban). Apponyi Albert kérdésére – „De csakugyan olyanok a székelyek, mint aminőnek rajzolod?” –az író így válaszol: „Nem – mondtam én –, de szeretném, ha olyanok lennének…” (Benedek 1999: 9).

Ő az egyetlen székely, aki akkoriban újságíróként látogat el Bukovinába, a csángó székelyekhez. Nemzeti öntudata itt további megerősítést nyer. Az idegen (román) néptengerben apró szigetecskeként megmaradt, de még mindig „zamatos székely” nyelvű falvak láttán átérzi, a hit, a kulturális emlékezet, az ősi viselet, azaz a nemzeti tudat megtartó erejét. Ugyanakkor Bukovinában találkozik a beolvasztott identitás valóságával is, amikor a zsidó fiú olvad be a csángó közösségbe, holott utóbbi népcsoport maga is szórványt képvisel: „ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan fehérharisnyás, zekés, báránybőr kucsmás legény volt, mint a többi; épp úgy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása színtiszta csángó székely. Ha eddig nem tudtam, most színről színre láttam, mi az a faji beolvadás” (Benedek 1998: 19). Benedek Elek nem mondja ki az Édes anyaföldem!-ben, de a bukovinai csángó székelyek megmaradása a színtiszta román tengerben semmi másnak nem köszönhető, mint a kulturális emlékezetnek[7]: a megtartott nyelvnek, magyar hitnek és a beolvasztás veszélyét hordozó vegyes házasságot kívül tartó közösségi zártságnak. Ugyanis, a beolvasztás végső fázisa a vegyes házasság lenne. Hess asszimilációs fokozatainak[8] sorában ez lenne a végső szakasz: az amalgamáció. Ez az, amitől tehát a bukovinai csángókat megóvja a kulturális emlékezet.

A sikeres budapesti írót egyre jobban izgatja szülőföldje sorsának alakulása. Trianon még nincs sehol, de a Székelyföld, Benedek Elek-i nézetben, mintha előrevetítené a trianoni tragédiát: „Székelyország Alföldje Háromszék. […] Acélos búzát terem e síkság: meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély. Udvarhelyszéki, csíkszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az úrias felé. De szorgalmas, mint a hangya. A síkság el nem lanyhította, a jómód el nem puhította. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hűség szobrát; Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar történelem legszebb szabadságharcának ágyúöntő hősét. Mind a hárman a hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?” (Benedek 1998: 40-41).

Nem csoda hát, hogy Benedek Elek, aki ennyire felelősnek érzi magát székely népéért, politikai szerepet is vállal a magyar országgyűlésben. Liberális gondolkodásának megfelelően szabadelvű programmal lép fel, de lassan be kell látnia, hogy nem ez az ő útja. Keserűen gondol székelyudvarhelyi képviselőtársa, Ugron Gábor megállapítására: „Romlott intelligencia, tudatlan nép” (Benedek 1998: 54), és ebben híven jut kifejezésre a nemzet gondolkodásának ferdülése. Összecseng ez a kijelentés a magyar és székelymagyar főurak fentebb már említett kijelentésével a Bözödi szociográfiában: „kulacsos nép a székely, kétkulacsos”. Benedek képviselő következetesen fáradozik azon, hogy népét nevelje (mint ahogyan – láttuk – Bözödi fáradozik azon, hogy magyarázatot találjon a bántó kijelentésre), hibáira ráébressze: „Ki érti ezt? Idegen ezt nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedtem. Ebben a népben két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, mely hű maradt az ezeréves szokáshoz; a másik az új lélek, melyet az újkor erkölcstelensége plántált belé” (Benedek 1998: 92). Felteszi a kérdést: „vajon ennek [az utóbbinak] mikor szárad ki a gyökere?” (Benedek 1998: 93). Ez a „kétkulacsosság” vádjára a frappáns Benedek Elek-i válasz.

Már a világháború kitörése előtt olyan folyamat jeleit látja, melyhez végső csapásként adódik hozzá Trianon a beolvasztási nyomás következményeivel, de önmagában is, Trianon nélkül is bomlasztó hatással van a székely népre: „Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért. […] Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, művelt fiainak java része kivándorolt az ország különböző részeibe, mivel itthon nem élhettek meg. A régi szabású s erkölcsű birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult tanácsért, kihaltak vagy elszegényedtek. Az ország szívében számtalan székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy penziójával szülőfalujába visszajöjjön, s tudásával, tapasztalataival népe javára munkáljon” (Benedek 1998: 120-121). A nagy mesemondó a háború után tér haza, a már Romániához tartozó Kisbaconba: „Nekem, mint a gólyának, két hazát adott a végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szíve. Az egyik elveszett, a másikban fogoly vagyok, szabadon ülő, senyvedő fogoly” (Benedek 1998: 211).

Azt, ahogyan a kettő (Kisbacon és Budapest) viszonyát látta, fentebb elemeztem, amikor úgy fogalmaztam, hogy azonosságtudati kört ír le ez a viszony Benedek Elekben. Az időskori életrajz szerzője senyvedő fogolynak érzi magát. Úgy érzi, ferdül a székely nemzet gondolkodása; mégis, saját identitás-gerince ettől, még a csüggedésben is, egyre erősebb. Ez az identitás-szilárdság az a példa, melyet Benedek Elek mutat fel a kétlelkűnek diagnosztizált székely világnak.

Amellett, hogy az Édes anyaföldem! szépirodalmi értékű alkotás, az önéletrajz annak is remekbe szabott dokumentuma, ahogyan általában a Trianon utáni székelymagyar-identitású erdélyi értelmiség (a Trianon után keletkezett Édes anyaföldem!-ben Trianon előttre is visszanyúlva) diagnosztizálja, elemzően feltárja a székelymagyar identitás Trianon utáni válságát. Maga Benedek sok szálon futtatja végig a gondolatot, és benne, több írótársához képest erősebb az a hang, amelyik, jobbító szándékkal, el is marasztalja tulajdon népét ott, ahol hibákat lehet felróni a székelyeknek, és őket is felelőssé lehet tenni bizonyos fejleményekért. Ennek ellenére, sőt, éppen ezért is, az Édes anyaföldem! tökéletesen illeszkedik a nemzeti identitástudatot életben tartani kívánó Trianon utáni irodalomba.

Felhasznált irodalom

Assmann, Jan (2004). A kulturális emlékezet. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004.

Benedek Elek (1998). Édes anyaföldem!: egy ember s egy nép története I. Sepsiszentgyörgy, BON AMI Könyvkiadó, 1998.

Benedek Elek (1999). Édes anyaföldem!: egy ember s egy nép története II. Sepsiszentgyörgy, BON AMI Könyvkiadó, 1998.

Gyurgyík László (2001). Az asszimiláció szociológiai elméleteinek és operacionalizálásuknak egy lehetséges változata a társadalomtudományi kutatásokban. In: Bárdi Nándor, Lagzi Gábor (szerk.). Politika és nemzeti identitás Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 149-162.

Pomogáts Béla (2008). Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944). Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2008.

Rosengren, Karl Erik (2000). Communication: an introduction. London, SAGE Publications, 2000.



[1] Az Erdővidék történelmi tájegység, a Baróti-medence településeit foglalja magába.
[2] Anyavármegye
[3] Udvarhelyszék
[4] A kollégiumban sok kisdiák szerez életre szóló betegséget, a lelkészi szigornak, a körülményeknek és a rugalmatlanságnak köszönhetően.
[5] Emlékeztetőül: Tamási trilógiája 1932-34-ig jelent meg, Benedek Elek önéletrajza pedig 1920-ban.
[6] Emlékeztetőül: igaz, hogy Erdély is elég sokszínű nemzetiségi szempontból, de mivel Trianon előtt vagyunk, Elekecske még a történelmi Magyarországban gondolkodik, nem pedig Erdély kontra Magyarországban.
[7] Jan Assmann szerint az elnyomást gyakorló uralom rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyekkel a kommunikációt ellenőrizni tudja, és ezen eszközökkel mindent megtesz annak érdekében, hogy a kommunikációs csatornákat a saját érdekei szerint befolyásolja. Ezen körülmények között az ellenállás egyik eszköze az emlékezés lehet (Assmann 1992: 72-73.). A kulturális emlékezet az egyidejűséget (melyben a kommunikációra épülő napi események történnek) egy másik dimenzióval egészíti ki, és ez a kétidejűség a kulturális emlékezet színtere. A kulturális emlékezet az ember számára olyan teret nyit ki, melyben a napi élet valósága szűknek bizonyul. Előtérbe kerül a múlt felidézése, mely veszélyes a társadalom vezető rétege számára, hiszen az emlékezés felforgató tartalommal rendelkezhet és fegyver az elnyomás ellen (Assmann 1992: 83-86).
[8] Beth Bowman Hess[8] asszimilációs modellje öt integrációs fázisra bontja a folyamatot, melynek során a kisebbségi csoport beolvad a többségibe. A fokozatok a következők:1. Szegregáció: az elszigetelés módszere, mely lehet tényleges és jogilag is megerősített; 2. Akkomodáció: a domináns kultúra normái és értékrendszere tudatosul a kisebbségi csoport tagjaiban, de utóbbiak ennek hatására nem változtatnak saját normáikon és értékrendszerükön. Alkalmazkodnak, de a folyamat nem alakítja át őket;3. Akkulturáció: a társadalmi kapcsolatok még nem lépnek a bensőségesség szintjére a domináns és a kisebbségi csoport között, de a kisebbség már elfogadja és magáévá teszi a többségiek normáit, értékrendszerét; 4. Asszimiláció: a kisebbségi csoport tagjai bekerülnek a domináns társadalomba, barátságok, kötelékek alakulnak ki;5. Amalgamáció: az utolsó fázis, melyben a vegyes házasság az eszköz. Az olvasztótégelyhez hasonlítható (Gyurgyík 2011: 152-153).

 

Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.


 Főoldal

2015. január 07.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png