Kritikák

 kerekebb_napok.jpg

 

Molnár Illés

 

Bezúzott tükrök mosolyognak

Bajtai András: Kerekebb napok

 

Bajtai András harmadik verseskötete több szinten is éles kanyar a költő pályáján: a Betűembertől az Átlászó város felé, a horrortól a fantasztikum felé, a filmes hatásoktól a világirodalmi hatások felé. A Kerekebb napok versei mindkét korábbi Bajtai-kötetnél gazdagabb képi- és motivikus hálót szőnek, miközben továbbra is fel-felbukkannak a Betűemberből1 megismert horrorisztikus, szorongató, nyomasztással operáló figurák, helyzetek. Olykor mintha bundáskenyereken járnánk, máskor egy bepólyált arcú nő enged ki a bukszájából. Az új versekben ugyanakkor már erősebb Neil Krug erősen szaturált és stilizált fotóinak és videóinak hatása, mint az egész Telep-csoportnál oly sokat emelgetett David Lynch-motívumok. Az új versek jobbára nem a magyar költészeti hagyományból eredeztethetőek, a kötet végén – Gál Ferenc, Kassák Lajos és Szőcs Géza mellett – leginkább a huszadik századi világirodalom szerzői szerepelnek a jelöletlenül idézett mesterek közül: Celan, Chaulot, Holan, Lorca, Nerval, Soares.

Szorongás és „paráztatás” helyett több a felfokozott látomás, a melankolikus elvágyódás, és a felismerés, hogy az elvágyódás tere mindig projekció, így a lírikus kénytelen egy szál késsel, félmeztelenül nekiállni és kifaragni a maga elefántcsonttornyát. Egy misén kócsagarcú gyermeket emelnek a magasba, a versbeli hegyek, erdők, tengerek és a sebek mögött rejlő kunyhók már nem késztetnek menekülésre: a félelemkeltésbe egzotikus vonzalom is keveredik, ezek kettős erőterétől a versek több síkon kezdenek el hatni: a rémálmok közé, ha nem is kellemes, de bizarr mód szép víziók keverednek.

A megismerés és megtapasztalás eksztatikus, bátor öröméről beszél, egy olyan félelem nélküli hozzáállásról, amelyik nem keres szintetikus mámort, mert maga a lét részegíti meg. Mert a karneváli létöröm közepette mindenben meg tudja látni (és láttatni) a szépséget..2 – állítottam egy éve Sirokai Mátyás könyvéről, és – ha némi korrekcióval is, de – Bajtai András harmadik verseskötetének világáról szólva is írhatnám ugyanezt.

A két költészet közötti párhuzam nem véletlen egybeesés, hiszen a szerzők a barátságon túl alkotói közösséget is képeznek: mindketten a Lelkigyakorlatok nevű világirodalmi versblog szerkesztői, így az ott végigolvasható privát kánon hatása mindkét költészetben erős. Ez az online szöveggyűjtemény a modern költészet élvonalának egy markáns vonulatát képezi le: Lorcától Tranströmeren és Wisława Szymborskán át Derek Walcottig és Adam Zagajewskiig a huszadik világirodalom látomásos, szuggesztív képiségű vonulatát reprezentálja. A kötetben ezekből a könyv mottóját adó René Char hatása a legnyilvánvalóbb. De – ha a Sirokai Mátyással való összevetést végigvisszük – a nyilvánvaló formai és stiláris különbségeken túl (prózavers helyett gondolatritmusokkal dolgozó szabadversek, kimért pontosság helyett áradó közlésvágy) szembetűnő Bajtai felvállalt, sajátosan kezelt személyessége.

Míg A beat tanúi egy koherens, sci-fiből és szakrális szövegekből épített komplex univerzumot ismertet egy kvázi-személytelen hangon, addig Bajtainál több az önéletrajziként is olvasható elemekkel játszó mű. Sőt, mi több, a rá eddig csak egy-egy vers erejéig jellemző szerelmi líra is jelentős részét teszi ki a könyvben található harminckilenc versnek.

Az olykor talán aránytalanul túlburjánzó jelzők és birtokos szerkezetek mögül kiolvasható egy hétköznapi valóság, amelyet a költő nyelve esztétizál újra; akár távoli dolgokat nevez meg látomásos belső tájak metaforáiként, akár a kéznél lévő, köznapi történéseket itatja át a felfokozott átélés szürreális víziókká. A kötet három ciklusán egy darabokra hulló lírai én táncol át: hol kiáll a szöveg színpadára és áradó lüktetéssel mesél, hol csak a háttérből láttat, szuggerál – mindig a saját létéért küzd, ennek a harcnak terméke a könyv háromszor tizenhárom futama.

Ez a korántsem magától értetődő indirekt módon születő személyesség a kötet valódi tétje. A könyvben váltakozva szerepelnek egyes szám első személyű (kvázi-alanyi) versek és szereplőket mozgató, látomásos balladák. A kettő világát viszont többnyire csak a nyelvtani személy választja el, barokkosan burjánzó, rítusokban és szürreális képekben tobzódó univerzumuk egy és ugyanaz – és ez az egység valamiképpen önnön elmondhatatlanságában gyökerezik: a mondatrészhalmozások, a folyamatosan újra- és újraalkotott szóképek, a hömpölygő jelzők és metaforák mintha mind egy-egy – a nyelv mögé törekvő – nekirugaszkodás emlékművei lennének.

A nyelvtani én, a vers beszélője mindig a megszólítotthoz való viszonyában, vagy a környezet fenyegető erőiben születik meg, újra és újra, versről versre. És mivel ez a lírai identitás mindig az általa elmondott környezet terméke, számára létkérdés az elbeszélés aktusa, melyben úgymond saját teremtőit teremti meg. „Mintha még mellettem járnál, úgy sétálok / az önámítás torkolatában. Fogod a kezem, / pedig régen eltékozoltalak.” (Recitativo)

A kötet nyitóverse, a Ködvirág is egy ilyen tengerként hullámzó megnevezési kísérlet: a beszélő megszólítottját halmozza el nevekkel, de a sok név éppen eltakarja azt, akihez beszélni igyekszik: „Valamiképp még mindig hiányzol, / szerelem csőre, ajtók suhogása, / ujjbeggyel összeroppantott kolibri nyár, / felmorduló rianás és egybeforradás. [...] Összeragasztott porcelán meneteléssel / tartalak életben, örök meredélyem, / amiként bezúzott tükrök mosolyognak, / helyetted lélegzem, helyetted táplálkozom.” Az én és a megszólított szimbiózisában a test határai felbomlanak, akár az én és az elbeszélt közöttiek a Panírban: „az egyik öregnek hiányzott az orra, / ezért helyette is / a számon át vettem a levegőt.”

Amikor direktben önmagáról beszél, azt is egy másik szereplő tekintetén át teszi, mintegy tükörkép, ráadásul itt egy bepólyált arcú tekintet tükrében jön létre az én látványa:

A bepólyált arcú öregasszony / minden hetedik napon / kienged a bukszából. // Látni akarja, ahogyan / leszakadt csokornyakkendőmet / agyalágyult kisgyerekként / rángatom a porban...” Majd ezt az ént csakis ez az öregasszony láthatja: „Ne merjétek kinevetni, / amikor ott áll az alkonyat / hipertóniás kirakatában, [...] seszínű arcommal, amibe csak ő nézhet bele.” (Buksza)

Bajtai a túltermelési válságban szenvedő objektív és metafizikátlan líra inverzét hozza létre: személyes és transzcendens felé törekvő költészete ugyanakkor nem lesz anakronisztikus, nem retrospektív és nem eszképista: a kötet fülszövegét parafrazeálva: nem megkésett, hanem megkéselt trubadúr. A személyesség, vallomásosság nem korábbi korok hangján szól, hanem a lét olyan szélsőértékéről, ahol a nagy nyomás a mégoly illékony individuumot is eggyé szűri és préseli, aprítja és gereblyézi. Aztán szórja és tükrözi.

Ez a szó legszorosabb értelmében vett viszonylagosság különbözteti meg verseit a direkt, reflektálatlan alanyiságtól: akár egy elvarázsolt kastély tükörtermében, számtalan torzításból látunk valakit, aki viszont mindig reflektált, konstruált, illékony marad. Ennek az énnek szórófeje van, így bárhová pillant, önmagát látja, minden felület az ő hangját veri vissza, hangja a legszűkebb szobában is a tenger morajlása lesz. Csak a végső szétszóratás, kiűzetés előtti utolsó pillanatban válik megragadhatóvá, válik legalább egy pillanatra bizonyossá: pusztulok, tehát vagyok, de legalábbis voltam. Befejezett jelen.

Sokszor egy-egy ismerős témát (szakítás, csalódás, vagy épp egy esküvői mulatság utáni letargia) ír szinte felismerhetetlenül szürreálisra, mintha csak egy jazz-improvizációt hallgatnánk, ahol az eredeti dallam foszlányaiban bukkan föl. Hogy ez nem csak kényszeres asszociáció a jazzrajongásáról is ismert költő esetében, azt az is bizonyítja, hogy a „fekete zene” szövegszinten is felbukkan az egyik versben: „Indulásunk előtt / fekete zene szólt / a bozótossal benőtt szívben.” Ahogy az improvizatív zenét a pillanat hatásainak összjátéka szüli meg, és ereje éppen egyszeriségében, egyetlenségében van, úgy a versbeli identitások is, pillanatnyi, illékony képződmények: egy-egy jelzős szerkezetből, érzéki metaforából születnek.

Bajtai harmadik nekirugaszkodása arra erősített rá, ami mindig is különleges ismertetőjele volt: láttató erejű, szuggesztív, felejthetetlen képekből alkotott világot. S ebben a mágiával, rítusokkal, és végletekig fokozott érzelmekkel telített világban helyezi el saját effektezett, szaturált, csak nyomaiban felfedezhető lírai énjét. Egy sokszorosan tükrözött, kiismerhetetlen, hol félelmetes, hol vonzó, legtöbbször félelmetesen vonzó játékot kreál az olvasónak, akár a manapság népszerű szabadulószobák, ahová a játékost bezárják, és különböző kódokat megfejtve kell kijutnia. És – akár a kultikus Fűrész című horror-mesterműben: csak a végén derül ki, hogy a játékmester végig ott van közöttünk.

 

Jegyzetek:

1: Az elváló igekötő magányossága”, Bárka, 2010/1.

2: Az esztétikai miszticizmus könyve, Bárka, 2013/3.



Kalligram Kiadó, Budapest, 2014.


 

Főoldal

2015. január 06.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png