Kritikák

elizium_panzio.JPG

Borsos J. Gyöngyi


Tükör által

Szakács István Péter: Elízium panzió

 

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.” (Pál I. levele a korinthusbeliekhez 13.)

 

Ha egy irodalmi mű címe mitológiák sűrűjébe mutat, az olvasó óhatatlanul gyanakodni kezd – de legalábbis prekoncepciói támadnak. Az ember előszeretettel kölcsönöz e tárgykörből hangzatos neveket néminemű anyagi, presztízsbeli hozadék reményében. Ezen szimbólumoknak legtöbbször csak bizonyos, a maga számára előnyös aspektusait hasznosítja a névadásban: az Olympus citromlé mennyeien finom, Héra köztudottan–állandójelzősen fehér karjai mintegy szavatolják a nevét viselő falfesték minőségét. E logika mentén, ha valaki panzióját Elíziumnak keresztelné, földközelbe rántva le a túlvilági Elüszion mezejét, hol az istenek kegyeltjei lakoznak teljes boldogságban, minden bizonnyal azt szeretné, ha kliensei kényelemre, bőségre, pazar kivitelezésre, gondtalan pihenésre vagy kifogástalan kiszolgálásra, hasonló világi élvezetekre asszociálnának. Valószínűtlen, hogy örök nyugalomra szeretné őket kalauzolni. Mármint ez történik általában a hétköznapi életben, abban a valóságban, amit akként tételezünk. Nem úgy az irodalomban, legalábbis nem ebben az irodalomban, mint afféle alternatív valóságban, ahol szent és profán ilyetén együttállása rögtön a címben, mint mondtuk, gyanakvásra ad okot, kiváltképp, ha olyan más, szimbolikus töltetű motívumok erősítik fel a későbbiekben, mint a panzió mindentudó igazgatója, az ambivalens Lukács főorvos, Kháron korhadó ladikja vagy a bűnbánat és elmúlás liturgikus lila színébe öltöztetett komornyik, Gábriel.

A gyanú csak tovább erősödik, ha a szóban forgó kötet számmisztikai vonatkozásai is felszínre kerülnek, s hamar meggyőződhetünk: a szerző komolyan veszi jelképeit és mitikus utalásait, célja van velük. Szakács István Péter hetedik kötetéről van szó ugyanis, mely hét novellát foglal magába. A szám mágikus és elkerülhetetlenül jelentéses. A hetes az egyik leggyakrabban előforduló numerikus szimbólum, a spiritualitást jelentő négyes és az anyagi világot képviselő hármas összekapcsolódó oppozíciója, s mint ilyen, a teremtett világ, esetünkben a mű világának is rendezőelveként működik. Nem expliciten jelenik meg az egyes novellákban, de szemantikája átszövi őket: a köteten végighúzódik a transzcendentális és materiális, valóság és fikció, racionális és megmagyarázhatatlan kettőssége, aláhúzva s egyben indokolva a címben tapasztalt látszólagos szembenállást.  Ez a sejtelmesség, mindent belengő misztikum pedig olyan közös szál (lehet), amelyre felfűzhetők az egyes írások, s így, ha nem is hagyományos értelemben összefüggő novellafüzérként, de titkos ösvényeken egymás világába átjárást biztosító, rejtett módokon egymáshoz kapcsolódó, egyazon látás- és láttatásmódhoz tartozó, bár különböző viszonyulásokat megörökítő történetekként tekinthetünk rájuk. Ebben a megvilágításban a kötet alcíme (Történetek Kornis Dániel körül), mely már elsőre is az egybeolvasás lehetőségét kínálja fel, megkönnyítheti, de éppúgy meg is nehezítheti a mű világába való behatolást. A gyanakvás tehát újfent hasznos attitűd lehet a közelítésben. Ha azt reméljük, hogy az olvasás során fokozatosan körvonalazódik Kornis Dániel figurája, s az ő történetében fognak összefonódni a különböző narratívák, sorsok szanaszét guruló fonalai – nos, akkor valószínűleg csalódni fogunk. Megtudunk róla ugyan egyet s mást, de az többnyire legenda vagy vágyálom, róla szóló ismereteink hézagosak és tetszés szerint kipótolhatóak. Vaníliafagylalt színű öltönyös alakja a titokzatosság homályába burkolózva bukkan fel egy fiktíven valóságos, valóságosan fiktív, az e térben otthonosan mozgók számára könnyen megfejthető referenciák mögé rejtett városka-régió utcáin és az emberek emlékezetében, látomásaiban. Valójában végig kisiklik kezünkből és arctalan marad. Csak aranykígyós pecsétgyűrűje, létezésének egyetlen valós (?) tárgyi bizonyítéka kúszik át egyik történetből a másikba, jobbára csak azért, hogy mítoszát táplálja tovább, s hogy egyúttal egy újabb szimbólum bevonásával figyelmeztessen az örök újrakezdés reményére és reménytelenségére, vagy csábítson olyan tudásra, mely teljességében elérhetetlen. (Ahol anyagi valójában nem jelenik meg, szelleme ott is kísért: kígyó nélkül ugyan, de a világ önmagát folyton ismétlő voltát tematizálja rögtön az első novella, mely Izsák feláldozásának történetét írja újra. Régi mítosz helyett újat teremt, mely a megváltozott világrendet, s benne a rituális emberölést, mint a társadalom fejlődéséhez szükséges dinamizmus és harmónia eszközét legitimálja. Ez a mítosz beteljesíti azt a sorsot, amire a bibliai Izsák kiszemeltetett: akkor fiúként megmenekült, de évezredek múltán apaként el kell fogadnia az áldozat szerepét, s halálát beavatásra készülő fia kezéből.)

Kornis Dániel tehát megfoghatatlan, akár a valóság, az idő, az élet vagy a halál – s éppen ezek lesznek a kötet novelláinak alapvető, ismétlődő motívumai, minden történet pedig egy-egy kísérlet e megfoghatatlanságok megragadására. Tekinthető akár megmérettetésnek is: közelebb kerülünk-e az igazság ismeretéhez, beavatást nyerünk-e – akár a mű jelentéseibe - a hét próba által? S ha igen, milyen áron? A titkos tudásnak mindig ára van, a beavatottság fájdalommal jár, ahogyan azt a történetek szereplői, apák és fiúk, utazók, keresők, határvonalakon toporgók és átlépők rendre megtapasztalják. Annak, aki látni/tudni akar, a végsőkig kell elmennie, akkor is, ha onnan már nincs visszaút. Ebből a távlatból, a halálközeliségből, valamilyen végpont lezártságából áttekinthető nagy egész felől nyerhetnek csak értelmet az élet apróbb szegmensei, rajzolódnak ki törésvonalak és fordulópontok, lesz megmásíthatatlan tervrajz a káosz összefüggéstelen hitt firkájából. Örök emberi törekvés a jelentések jelenidejű keresése, és örök tanulság, hogy csak utólag találhatóak meg. E kettő között feszülő ellentét határozza meg a novellák hőseinek cselekedeteit – vagy éppen sodródását – csakúgy, mint a történetépítés technikáját. Az idősíkok váltakozása, összecsúszása, az egyszerre benne élni valamiben és kívülről szemlélni azt hiábavaló próbálkozása folyton megtöri az események linearitását. Újra és újra visszatér a múlt, álmokban és emlékképekben, előhívják színek, illatok, képek, ízek - és vele együtt visszatér a kétely is az emlékezet hordalékainak valódiságát illetően. Mi több, olykor a jelen tűnik álomnak, az illúzió hitelesebb a valóságnál. Minden töredékes, viszonylagos és képlékeny, nincs teljes bizonyosság. Tükör által homályosan láttatnak a dolgok, híven a könyv választott mottójához. Korábban növesztett bizalmatlanságunk továbbra is jó szolgálatot tehet e teremtett világban való kóborlásaink során. Látszólag hétköznapi emberek hétköznapi eseteit látjuk, de aztán a szokványos esemény váratlanul új kontextusba kerül, s ezzel új dimenziók, értelmezési lehetőségek – vagy csapdák? - nyílnak meg. Végig határzónában mozognak a szereplők, lét és nemlét, valóság és fikció, múlt és jelen köztes, néhol egybemosódott állapotában. Biztos pontot csak a múlt valamilyen módon való rögzítése jelenthetne. Több alternatíva is felmerül erre, hangsúlyosan tematizálódik a történetírás és „az idő felfüggesztésének objektív művészete”, a fotográfia, azonban mindkettő teljesértékűsége meg is kérdőjeleződik. A kimerevített pillanat kontextusából kiragadva tetszés szerint interpretálható, a történetté, mondhatóvá formált múlt éppen megkonstruáltságából fakadóan megváltoztatható. Ez a novellák vonatkozásában is problematizált: a mesélés mesélése is konstrukció, a metabeszéd megörökít egy-egy kiváltságos pillanatot, melyben lelepleződik a valóság igazi természete. Érzékletesen működnek az elemelés fotós, filmes analógiái-megoldásai, mint egyfajta tettenérései és felmutatásai a realitásnak álcázott káprázatnak: „mint amikor vetítés közben hirtelen elakad a filmszalag, hogy egyetlen élettelen kép figyelmeztessen a valóságként átélt, celluloid világ illuzórikus voltára.” A jelenből való kizökkentés vagy hátralépés ezen eszközeivel gyakran él a szerző, fel-felvillantva a természetesben a művit: a magasztosnak hitt esemény csak megrendezett kalandfilm, a táj néha képeslapszerűen fénylő, vagy gondosan komponált fotós hazugság, esetleg díszlet, – „hogy azt lásd, amit látni szeretnél”.

Valóságok ingerkedése, dimenziók egymásba játszása állítja hát kihívás elé az ide tévedő utazót az egyes novellák, de a kötetegység szintjén is. Ami az egyikben realitás, az a másikban deklaráltan fikció: a Tranzit szálló sztorija Kornis Dániel befejezetlen történetében egy játékfilm forgatókönyvét képezi: „már többször megnéztem, de mindig találok benne valami újat”, ajánlja figyelmünkbe a titokzatos fehér ruhás lány. Ez a viszonyulás a kötet használatára nézve is egyfajta kulcs lehet: a befejező pontról visszanézve korábbi feltevéseink és következtetéseink átértelmeződnek újraolvasásra csábítva, hogy aztán újabb és újabb jelentéseket fedezzünk fel, ahányszor csak beleássuk magunkat rétegeibe. Az olvasónak is kínálkozik a feladat, mely egyben lehetőség: kellő szkepszissel és kutatói kíváncsisággal felfegyverkezve megkonstruálhatja a saját, akár többször is átírható, gazdagítható olvasatát.

 

(Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013.)

Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.


Főoldal

2014. december 16.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png