Kritikák

Kara.jpg

Karácsonyi Zsolt

Az idegen kép

Űr és idegenség az erdélyi magyar lírában

 

„űrhajósként kiröppen néha egy-egy gondolatom

Hervay Gizella

 

Mióta Ikaromenipposz Lukianosznak köszönhetően űri magaslatokból tekinthetett le e földi világra, mióta Cicero a Scipio álmában oly szépen megfogalmazta, hogy e Föld nevű bolygó hol is helyezkedik el, mióta Platón leírta, miféle „űrállomásra” kell eljutni először, hogy aztán az ideák szemlélésébe merülhessünk, mióta egy régi, tragikus kardalban megfogalmazódott, hogy az embernél nincs iszonyúbb – számos történet megíródott arról, hogy az ember mennyire idegen, mennyire el tud távolodni önmagától, és szinte szükségszerű, hogy újból és újból nekifeszüljön az űr, a semmi, a nemlét falának. Ez az érzés tovább erősödik a XIX. században, elég ha csak Az ember tragédiája űr jelenetére gondolunk, hogy aztán a huszadik század csak tovább fokozza a már-már fokozhatatlant, miként Király László is teszi az űrben tévelygő Faustról írt versciklusában.

Az idegenség, az elszakítottság, a kiszakítottság, a távoliság érzése éppen ezért, szinte természetszerűen bukkan fel az erdélyi magyar irodalomban, az erdélyi magyar lírában.

Mert nem biztos, hogy elszakítottságokon innen és túl valóban létezik teljesen önállóan kezelhető erdélyi magyar irodalom, de biztosan létezik erdélyi magyar líra, próza, dráma és esszé.

Ha arra gondolunk, milyen sajátos módon ülteti át az erdélyi közegbe az alteritás nagy mítoszait Bretter György, vagy Székely János, hogy az őket követő nemzedék milyen sajátos elméleti beszédmódot képes megkonstruálni, akkor nyugodt szívvel beszélhetünk erdélyi magyar esszéről.

Ha megtekintjük az erdélyi magyar prózai termést, a második világháború és a ’89-es események közötti időszakban, akkor nyugodtan szólhatunk a mágikus realizmus sajátos, erdélyi vonulatáról. Ha a drámát szemrevételezzük, különös tekintettel Páskándi és Sütő drámáira, erdélyi magyar drámamodellről is említést tehetünk. Miközben a líra is járja a maga sajátos útját.

Nem véletlen, hogy oly gyakran szóltam[1] eddig valamiféle sajátosságról. Az erdélyi magyar irodalom attól a pillanattól kezdve, hogy a táptalajául szolgáló földterület, amit tágabb értelemben Erdélynek szokás nevezni, kiszakad és egy másik térbe kerül át, az erdélyi magyar lírikusok szükségszerűen fordulnak a más, az idegen, a mitikus és megismerhetetlen felé, amelyről mégis beszélni kell, mert az, ami bennünk vagy környezetünkben idegen, a legváratlanabb pillanatokban bukkanhat fel. Ezért van az, hogy egyes erdélyi költők Atlantisz harangjait hallják megszólalni, valahol mélyen, felzúgni az elrejtettség és elfeledettség rétegeiből.

Ugyanez zajlik le a második világháború után, a hatvanas évektől induló nemzedékek esetében is. A régit, a már-már elfeledettet élesztik újjá, értelmezik át, helyezik új szövegkörnyezetbe.

Mert a sajátosan erdélyi beszédmód, az itt és más éthosza, követelménye számtalan alakot ölthet. Azt követően, hogy Áprily széttekint a tetőről, hogy mások sem hagyják magukat, hogy Dsida a Bútorok után megírja a maga zsoltáros költeményét, korántsem apad el az a forrás, ami az erdélyi lírát öntörvényűvé teszi. Nem csupán a magasztosnak van helye ebben a költészetben, de az abszurdnak, az ironikusnak, az idegenséget felvállaló és azzal szembenéző beszédmódoknak is.

Balázs Tibor a romániai magyar létköltészetről szóló átfogó munkájában[2] már felhívja a figyelmet arra, hogy az erdélyi irodalom Sartre után szabadon „önmagában létező”, önmagában is létező – teszem hozzá, a környezettől tehát idegen. Balázs Tibor az idegenség felől közelíti meg az erdélyi irodalom egészét, jómagam inkább csak a líra, ezen belül is a ’60-as, ’70-es és ’80-as években indult költők műveit szemlélem, szemlézem, ilyen szempontból.

„Akiről írok – régről ismerős már. Akiről írok – mégis ismeretlen. Külön bolygó: csak rátéved szemünk, s talán a szív tapintja, érti jobban őt, a téli éjszakának éles csillagát...” – írja József Attila kapcsán Kovács András Ferenc Scintilla animae című esszékötetének egyik remek darabjában[3].

E gondolatot tovább pörgetve külön bolygóként is értelmezhető tehát az erdélyi magyar líra, és erről a különállóságról, minden jeles szerző tud, írni is tud róla.

Az idegenség, az űrben lét érzése, „a szorongás nem nyavalygást vagy mára elavult prófétikus hevületet szül, hanem rendkívül erős képeket” – miként ezt Demény Péter is megállapítja Király László költészete kapcsán[4].

A képek, amelyek Lászlóffy Aladárnál „embermélyi űrből”[5] törnek elő - újabb és újabb űr-jelenetekkel gazdagítják a soha meg nem írt, de költői képek sorából mégiscsak összerakható Erdélyi tragédiát, vagy miért ne: komédiát, színjátékot.

Mitikus táj jön létre így is, még ha nem is annyira romantikus, még ha nem is annyira hangosan kiáltó, de az alább sorjázó példák mégiscsak a pusztaság, az idegenség képét vetítik elénk, amitől az az érzésünk támadhat, mintha, Szőcs Géza szójátékával élve, nem Marosvásárhelyre, de Marsvásárhelyre érkeztünk volna meg, egy Erdély közepén elhelyezkedő városba, ami mégis túli, földöntúli, egyenesen földönkívüli. Éppen egy ilyen sci-fi-be illő térben hangozhatnak el a következő, önmarcangoló versmondatok Király Lászlónál:

S honnan is jövünk?
Dermedt elhagyottaink
Ma sem hiszik,
Hogy elhagyhatjuk őket”

Science Fiction[6] a vers címe, de jóval több benne a valóság, mint bármely, úgymond non-fiction szövegben. Felvetődik ezután a kérdés: miért jelenik meg ez az űr a líra erdélyi tájain? Az egyik lehetséges választ Cs. Gyímesi Éva adja meg az Álom és értelemben: „A kiürült emberi értékek peremén járkál a költő, ahol a személyes lét értelme is kétségessé válik.”[7]

„Az elidegenedés az a viszony – írja Bretter György –, amelyben az ember olyan viszonyokat termel, amelyek noha származásuk szerint emberiek, mégis idegen hatalomként uralkodnak az ember felett.”[8]

Az erdélyi magyar lírikusok is szembenéznek az elidegenedéssel, az idegen képpel, amely éppen a valóságot otthonossá tevő gesztusok ellen dolgozik, a megismerés és a megismerés tárgya közé áll. Ám ők szembenéznek, hogy az idegen valóságot mégiscsak otthonossá tegyék.

„Lebegtünk azték űrhajón / Egy tengermélyi hajnalon / Mint súlytalan sumer mosoly – /

Sosemvolt inka holdsugár” – írja Kovács András Ferenc (Kamaszhangra[9]), de a távoli világok megidézése nagyonis konkrét léthelyzetre utal, hogy e sok távoli között, a saját távoliságunk lakozik, melynek közelében a „kihűlt űrben kerengő – megőrült árva erdő”-re is rátalálhatunk (Idő, széljárta könyv![10]).

És felhangzik a figyelmeztetés, nem tudhatjuk, hogy mikor szólunk bele a bennünket körülvevő, de ismeretlen világ rendjébe, mert nem tudhatjuk, könnyen előfordulhat, hogy egy elpusztított szúnyog tulajdonképpen űrhajó, amelyben ott marad „két magányos csillaghajós” összemorzsolt teste, mint Szőcs Géza Mit csináltál az űrhajóval! című költeményében[11].

Amennyire kicsi a világ számunkra, lehetséges, hogy pont olyan nagy mások számára. A „mindenséggel mérd magad” éthoszának groteszk megközelítése ez, de nem kívánja lerombolni annak mítikus építményét, ellenkezőleg: tovább építi azt. A vers önmagából fakadó többértelműségének, poliszémikusságának terében, teljesen hétköznapian hangzik a kijelentés:

„Szerelemünk alatt van egy másik,
A program alatt
                        Egy másik program
A szörnyekben egy másik szörny él,
A jog alatt egy mélyebb jog van –„

(Szőcs Géza: Vers a végtelen programokról[12])

Ezt a mélyebb jogot nevezhetjük akár a költői megszólalás, a lebegés, a repülés jogának is.

A két világháború közötti erdélyi líra mitikus földrajzához talán közelebb áll Hervay Gizella, amikor az emberről így szól: „Virág a végtelenben – szirom szemedben csillag-utak”[13], vagy Farkas Árpád, aki legényes könnyedséggel közli, hogy „megtértem csikorgó bolygómmal végtére, / görgetem, pörgetem: derüljön a fényre”[14]. De a virágszelídség és a mindenséget lebírni vágyó szándék sorai mégiscsak az idegenségről szólnak, hogy itt és most, valami más történik velünk.

Amit gyakorta írnak le különös, groteszk szögből pillantva a világra, miként ezt Veress Gerzson teszi:

„Felkophat álla, nincs tovább,
rímpjúterek űznek csodát
abból, mit az emberi ész
termelt addig – s most vége, kész!
(...)

„míg költőnk csak áll, ácsorog,
az olvadt hólé rácsorog...,
... – s írja mégis, amihez ért:
ÓDÁT – AZ ŰRKÖLTÉSZETÉRT!”[15]

Vagy Palotás Dezső, akinek néhány mondat is elég ahhoz, hogy világértelmezésünket egészen más alapokra helyezze: „Az Igazi Fa gömb alakú, minél tökéletesebb annál gömbölyűbb, az űrben lebeg”.

Az igazság, az Igazi Fa tehát valahol, tőlünk távol lebeg, állapíthatnánk meg, ha a vers címe – Második hazudság a fákról – nem tenné idézőjelbe a fenti kijelentést[16].

A világűr zordságát gyakorta enyhíti a kétszemélyesre tervezett világ, a kinti rabságból befelé vezet az út Vásárhelyi Gézánál:

„Rabja e világegyetemnek / kis cellám még el-el hordozom / s e gyűlölet feloldozásaként / jer légy velem hélium”[17], de Szőcs Kálmánnál is:

„A Földnek mégis ki adhat nevet?
A köd vagy én, ki mindig nevelkedtem?
Szerelmem talpalatnyi fény az éjben, ó,
Boldog kínnak hívnám, hogyha lenne erre szó,
valami messzi, tiszta, űri nyelven.[18]

A világegyetemnyi rabságból „valami messzi, tiszta, űri nyelv” maga a vers jelenti a kiutat, és az öntudat, ami, teszem hozzá, bátran jelenti ki: űrlények voltunk mindig is.



1Jelen írás Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel, május 21-én, a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség által szervezett konferencián hangzott el Budapesten, a Vigadóban.
[2] Balázs Tibor: A romániai magyar létköltészet története 1919 – 1989. Accordia Kiadó, Budapest, 2006.
[3] Kovács András Ferenc: A semmi sodra. In.: Kovács András Ferenc: Scintilla animae. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1995, 141. o.
[4] Demény Péter: A menyét lábnyoma. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2003, 127. o.
[5] Lásd: Papír tenyérnyi képernyője. In.: Lászlóffy Aladár: Kőfalon kőszó. Életünk Könyvek, 1994, 86. o.
[6] Király László: Éjféli esők. Válogatott versek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998, 221–223. o.
[7] Cs. Gyímesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990, 82. o.
[8] Bretter György: Az elidegenedés forrásai. In.: Bretter György: Istenek, vágyak, emberek. 65.o.
[9] Kovács András Ferenc: Kompletórium. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000, 67. o.
[10] Uo., 154. o.
[11] Szőcs Géza: A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban. Gloria Kiadó, Kolozsvár, 1992, 26. o.
[12] Szőcs Géza, uo., 215. o.
[13] Lásd a Virág a végtelenben című verset. In.: Hervay Gizella: Az idő körei. Összegyűjtött versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest – Kolozsvár, 1998, 398. o.
[14] Lásd az Anyám című verset. In.: Farkas Árpád: Válogatott versek. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012, 6. o.
[15] Lásd az Óda az űrköltészetért című verset. In.: Veress Gerzson: Igazolatlanul – jelen. Egyberostált versek. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2011. 238–239. o.
[16] Lásd: Palotás Dezső: Negyedik kívánság. Kriterion, Bukarest, 1979, 15–16. o.
[17]Lásd a Gyere el velem héliumnak című verset. In.: Vásárhelyi Géza: Ne félj az álom úgyis szertehordoz. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1993, 70. o.
[18] Lásd A föld neve című verset. In.: Szőcs Kálmán: Küldj milliárd palackot. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995, 60. o.

Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.


 

Főoldal

2014. november 03.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png