Tarján Tamás
Éltesse megírt Istene
Zalán 60
Sok olvasó és irodalmár mindenestül szerelmi költészetnek tekinti, értelmezi Zalán Tibor líráját. Tágabb értelemben ez nagyszabású, de nem monotematikus szeretet- és szeretethiány-költészetet takar. A szereteteszme, szeretetvágy pedig mindig összefügg Isten jelenlétével vagy jelen nem létével. Egyetlen kötetet emelek a költő hatvanadik születésnapjára: a Fáradt kadenciákat. Egyetlent, noha nem előzmény nélkülit – akár négy évtizednyi előzményt: verset, prózát, drámát, esszét is mérlegre tehetnénk –, és bár a kadencia (zenei) zárlatot, a verstanban mondatvégi vagy szünetelőző dallamegységet jelöl, talán nem folytatás nélkülit.
Indaként futnak az olvasó tudatába a tizenöt verskör sorozatainak sms-karakterszámú, mindössze száznegyven-százhatvan betűhellyel liánzó strófái. Négy- és kétsorosok, négy plusz kettő: hatsorosok. A kétsorosok majdnem mindig rímesek: a a (csupán elvétve x x), a négyes szakaszok többsége páros rímű: a a b b. Meglehet, erre – a versformára – is utal az én-definiáló, ő-kereső magány-felütés: „Pártalan vagyok párosok között / szívembe köd és mély csönd költözött / hívnám aki még élethez kötne / de ő hallgatni készül örökre”. A beszélő majd többes számú monológba is vált, vagy rendre átengedi nyelvtani helyét az egyes szám harmadik személynek. Aki hallgatni készül, több azonosítható vagy feltételezhető alak lehet, s talán nem hallgatni készül: már régóta hallgat.
A négyütemű felező tízesek páros rímű szabályszerűségét sokfelől felvérzi, ám legalább egy rímpárral pólyálja is a kadenciák egymásutánja: a b a b, x x a a, x a a a stb. Ha olykor mégis rímtelenné sebesülne a strófa, egy-egy sorközi vagy sorvégző szó kezdő vagy záró eleme akkor is egymásra talál (vagy másként küzdi ki a rímfoszlányt a költő): „Erről a teraszról látni a tengert / Átutazóban halálra hangol / az ember Képeslapokra firkál / Kiürült szavak Csapódik a függöny”. Ki akar kelni egy befojtott rím (a tengert – az ember), egymás felé törekednek a kezdő- és végbetűik vonta szavak: teraszról – tengert, hangol – firkál, firkál – függöny. S mindehhez másutt a rímképlettel alig leírható remek megoldások sokasága! Hiszen a „Csönd van Itt lapul még az Isten is / füstölgő vízből bánatot merít / s csak nagysokára kel föl majd a Nap / Ki egyedül volt magára marad” szakaszban a merít az Isten is sorvégnek alig felremegő válaszoló rímként szolgál, de majdhogynem észrevétlenül a marad szónak ellentétes hangrendű, játszi, kancsal hívó ríme ugyancsak. Az a a x x fél-összecsengés mutathatja magát a a ,b’ ,b’ formációban, ha pillantásunk, hallásunk „hárombetűs alliterációként”, három hang egybevágásaként mint figura etymologica-(ál)töredéket hajlandó feldolgozni a köv- szókezdéseket: „Álmomban meredély szélén álltam / holdtalan éjben halálra váltan / vártam Nem tudtam mi következik / Mikor loccsan szét fejem a köveken”. A váltan – vártam enjambement-osan sor-összefonó belső rím: külön ajándék. A fenyegető, halálos közlendők sokszor életerősen szokatlan, szellemesen virgonc grammatikai-poétikai fogások révén tárják fel magukat. A Fáradt kadenciák gyötrött, kiábrándult, a halállal parolázó vándora rögvest megélénkül, mihelyt lekaphat a levegőből egy el nem hibbant szálló porszemet, mely versben keresi megállapodását.
Zalán Tibor életművét eddig is Erosz és Thanatosz egymás felé ingó árnyéka kísérte. Thanatosz árnya ebben a 2012-es kötetben hosszabbra nyúlt, Erosz energiatakarékos üzemmódba húzódott: „Szemben egy lány ül Lusta és boldog / Máshogy mosolyog Mintha a holdon / lenne szétdobálja a lábait / Megkívánhatnám De nem Vagy csak alig”. A költő ezúttal is megadja a két istennek, ami e két istené (Thanatosznak a magamegadást adja meg), de még inkább Isten (f)elé járul, hogy megadja immár neki, ami Istené. Az eluralkodó József Attilá-s hatásokon e téren a régebbi Ady-stimulusok kerekednek felül. Még össze is kerülnek egy a a a x-es szakaszban – harmadikul velük a versalany –: „Ködöt eszik de rögtön kihányja / nagy az Isten de nagyobb a hiánya / Foltozott lyukas a kabátja / lábánál hempereg Ady Endre”. Mivel a kabátmotívum például a 6 jelű sorozat prológusában és epilógusában is megjelenik (valamennyi fejezet variatívan keretes építésű), Isten és a vershős közelítő megfeleltetése sem lehetetlen: egymásban keresi, egymásban nem találja egyik a másikat. „Pénzek fölött dönt miközben szegény / ottfelejtett kabát a világ szegén / leng de senkinek sincs már rá gondja / nincs aki levenné azért hogy hordja” – olvassuk. A világ kurátora, a döntő Isten jut oda, hogy rá már senkinek sincs gondja, kabátját s őt magát senki sem hordja? Vagy a kadenciák főszereplője, a tőle idegen, „gazdag” döntéshozatalokba ültetett szegénylegény szólama ez is?
Isten úgy hatja át a könyvet, hogy sokszor megbújik a fenyegetettségek, szorongások, hiábavalóságok, végsőnek érzett csalódások rengetegében. Így felbukkanása annál szembetűnőbb; alkalmanként profán mivoltában is mirákulózusabb. Még a tagadásban, reménytelenségben is: „Volnál csak gyávább láthatnád Istent / segítségre vársz nincs ki segítsen / Hiába látnád nem volna látás / átok ül rajtad nincsen megváltás”. Ezt a bátor szavú szakaszt azonban („Volnál csak gyávább…”!) tulajdonnévi önmegnevezéssel élő, a lírai alanyt és a szerzőt magát többé-kevésbé azonosító szekvencia követi, melynek dialógus-szituációja (meg nem valósult párbeszéde) ugyan vélhetőleg egy hétköznapi, baráti visszakérdezést rögzít, de a kétszer négy sor egymás szomszédságában úgy lüktet, mintha Isten diskurzusba lépne a világhálón benne nem hívő fiával: „Pár szavas ímél te hívtál Zalán / üres a kérdés válaszra se vár / Én akkor magamhoz túl messze voltam / roncsoltam testem semmi-szállókban”. Az adys „semmi-szállók” a minden-Isten megkontrázásai. Az Isten-szakaszra érkező Zalán-szakasz után még két kötődő sor olvasható, tehát az utóbbi négy plusz két soros egység: „…nyitott ablakomon át az esők / ágyaim verték – fehér temetők”. Az ágy szó többes számba vetése logikus a szállók többes száma után és a temetők többes száma előtt, de tényleges jelentésfunkciója a számkivetettség érzékeltetése. Ágya egy legyen annak, aki hálni szeretne, szeretni szeretne.
A hiány-Istent, az Isten-hiányt erről-arról kerülgeti a kadencia-kotta. A szeretet-ikon Krisztus szerepét fel is veszi a szeretettöbbletével, szeretetveszteségével, szeretetkeresésével, szeretetdilemmájával küszködő versbeli beszélő. „Végig a hídon a túlsó partig / leszakadt ívek fölött még meddig / lépked Krisztusként nevet hajat ráz / génjeiben a kódolt zuhanás”. Kódolt zuhanás, leszakadt ív, meddig?, túlsó part: a halálközelség, elmúlás, vég szinonimái. Az önmaga létének végpontjára érkezett ego nagy súllyal jelenti ki, jelenti be az „elvégeztetett” előérzetét. Mintha már meg is történt volna. Manu sua cecidit: nem is felőrlődött vágtájában, de talán már öngyilkossá is lett, önkezével kereste a halált a lírai én? Feltolulnak ilyen hangok nemegyszer (a cecidit ugyanazon latin ige – a szótárban: cadō 3 cecidī cāsūrus: lehull, meghal, bekövetkezik, beteljesedik stb. – származéka, mint a kadencia).
Súlyos jelzésnek súlyos jelentőséget kell tulajdonítani, ám nem hagyható figyelmen kívül: a kadencia – zenemű része; sok kadencia együtt – maga is zenemű-egész. A zenemű és megszólaltatása, előadásának szcenírozása színházszerű. A teatralizáltság – mint életjáték: játék életre-halálra – ugyanolyan fontos ellenpont a Fáradt kadenciák elsődleges tartalmához-formáltságához képest, mint az élénkített-fakított rímvarázslatok, intarziák az alapjában véve simára munkált, egyszerű rímfelületen. Egy (Bán Magda által készített) interjúban Zalán maga is beszélt erről: „Valóban úgy éltem meg mindent írás közben, mintha a személyes életkalandom peregne le egy belső vásznon, holott teli van allúzióval, film- és színházi szituáció-átírással, elkapott és továbbírt, lírába áttranszponált mondatokkal a színházban, metrón, villamoson, kocsmában és koncerttermekben elhangzó idegen beszédekből. Tehát megtévesztő a személyes sors egy az egybeni rávetítése a lírai én–te–ő megszólalásaira”.
A négyütemű felező tízes közeli rokona a tíz szótagos sort öt–ötös osztatban alkalmazó felező tízesnek, a neve jelentése szerint „vidám” gagliardának. A kadenciák sok sora áttáncol e táncritmusba. Azaz a közlésnek is, a poétikumnak is működik a tragikus értelmezés szintjét oldottabbá derítő hátországa-előszínpada, mesteri kulisszája. Az Isten-említések – hívások és hárítások, lemondások és elfordulások – egyike a cirkusz-motívummal, bohócos-hecces rímmel árulkodik az életporondról: „Idő spirálján pörög a bohóc / nevet az Isten meglöki Jó hecc / Kitárt karral zuhan a sötét / felé a bohóc Életén nem volt tét”. A monotonnak tetsző kötetbeli forma tudatos kikezdését, átmozgatását végzi el az iménti harmadik sor rövidítése (kilenc szótag) és a negyediknek a szaporítása (tizenegy szótag), amint ez egyszer-többször másutt is megtörténik.
A „díszletezés” időről időre jelt ad magáról, némi mímeltséget is beismer: „Színházban szürke előadások / díszlete mögött vértócsa árok / Soha nem láthatja meg a néző / üvegszívekre műanyag hó hull”. A kötet utolsó előtti szekvenciájában viszont a díszlet képelem végképp nem kelti a festett vérzés képzetét: „Romok közé kever el sorsod / minek építened úgyis lebontod / hajnalig az összes forró díszletet / Megmarad de mit ér rongy kis ékezet”. Ezt az érzületet, a hiábavalóság, a szeretetből, hitekből, célokból, életből történő kikopás, kihullás érzetét számos változatban hozza olvasója tudomására a kadenciakönyv. A dísztelen, koppanó, tördelt képek, feleződő-bomló, de dallamos sorok képanyaga mindig megpezsdül, ha Isten- és Krisztus-hivatkozásra kerül sor. A toposzok, figurák e pontokon mindig újszerűek (a „rekedt Krisztussal”, Hitetlen Tamás bevonásával stb.), a gagliardizált négyütemű tízesek reflektorcsóvákkal szórják be az összességében komorra, borúsra, félhomályosra, kilátástalanra világított lírai teret.
A felező tízes és/vagy a gagliarda kissé szeszélyes csatasorba állítását Zalán régebbi mesterei közül kiválóan értette Nagy László (a Gyümölcsoltóban: „Hóban az eskü, eljött a csönd / volt a menyegző, most pedig tor van”), s ezzel a sorfajtával szegte be legnevezetesebb költeményét, áttétellel az éjbe szövődő betegség- és halálversét, a Bábelt Sziveri János. A félhosszú vers uralkodó sortípusa nála nem ez, de a pár- vagy bokorrímes, szótagszám-ugrató sorok ide tendálnak: „Lóg az orromból műanyag kábel; / dühöng a szíven, dühöng e Bábel”.
József Attila mellett Sziveri János költészete (és rég halott személyének baráti emléke) gyakorolta a legnagyobb hatást a Fáradt kadenciákra. Arra kötetre, melynek költője kereste és nem találta Istent: „Imára kulcsolt két álnok kézzel / emléket kérek sok feledéssel / Szólítom Istent vigyen vagy adjon / fordítson hátat rám ne virrasszon”. Zalán Tibornak volt mersze kemény, passzív, elérhetetlen Istent, másfelé néző Atyát írni a krisztusi allúziójú szenvedő Fiú vesszőfutása fölé – s akinek van ehhez mersze, azt a kemény, passzív, elérhetetlen, másfelé néző Isten megtartja a balján.
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.
