Szabó László

 

1914 a kapuk előtt – magyar századelők

 

 

„Ami golyó kiszáll, száz angyal fogja össze,

Mint röpködő lepkét, kacagjon fel az élet,

S te Isten, akiben gyermekkoromba hittem,

Hajolj le csöndesen és védd meg az öcsémet”.

(Kosztolányi Dezső: Öcsém – részlet, 1914)

 

Tudunk-e tanítani saját történelmünkkel? Tanítani, nevelni mindazért, hogy tanuljunk belőle? Közelednek az évfordulók, és eme makacs dátumok magukban hordozzák a számvetés igényét. Közeledik a 20. század első nagy eseménysorának századik évfordulója, és a történelemtanárok céhére fontos feladat vár: kísértetekkel, toposzokkal – azaz emlékezetünkkel, és hiúságunkkal szükségeltetik dűlőre jutnunk.[1] Mindazért, hogy újragondoljuk, továbbgondoljuk emlékezetünk egy-egy eseményét – együtt, közösségi szinten: társadalomban és tanórán. A tükör elé kell merészkednünk, és szembenézni múltunkkal, magunkkal – az önismeret végett és a perspektívák végett.[2] A történelmi emlékezet lényege és súlya elsősorban nem abban foglaltatik egy közösség számára, hogy milyen konzekvenciákat von le, és milyen értékítéleteket fogalmaz meg az egy évszázada történtekről, hanem, hogy konszenzusra tud-e jutni múltjával. A múltbéli „vesztes” egységet tud-e mutatni Európában, Európának? Nem a tények a makacs dolgok, hanem az idő: megszépíti vagy torzítja őket. A gyerekek elé kell tárni a múlt századelőt, hiszen az emlékeztetés az előfeltétele az emlékezésnek, az emlékezés kultúrájának. Ez utóbbi pedig hiánycikk – mifelénk. Az újkori történelmünk, polgárosodásunk velejárója, sőt alakítója mindez. Fejtő Ferenc írja egy helyen: „[…] a magyar nép lényegesen múltba néző, ami nem jelenti azt, hogy múltat értő is”.[3] Mindez persze nem kizárólag egy „magyar betegség”, hanem maga a nagybetűs „MORBUS HUNGARICUS”. Ez az, ami hadba hív, ami szekértáborokat eredményez. Ami legitimál, és példát állít. Ami megakaszt, és kóros xenofóbokat teremt. Összegezve: a fegyver maga. Egy pszichológiai különlegesség, lélek és hangulat különös játéka.[4] A társadalmi köztudatot az akadémikus történetírás mellett az iskola formálja leginkább. Nem gyengébb képességűek a mai gyerekek a korábbi generációkhoz képest. Információk dzsungele, folyamatos technikai forradalom veszi őket körül. A dzsungelben el lehet tévedni, a forradalomban pedig álmokat kergetni.[5] Történelemórán én nem (csak) az érettségire kívánok felkészíteni, hanem az életre, a történelem tükrének segítségével. Hogyan alakítja az idő a történelmi emlékezetet, a történelmi tudatot? Hiszen minden, ami elmúlt: kísért, visszajár, legyen bármilyen az aktuális megítélése. Az ember árnyéka a múltja. Íme, két „ajtó” a múlt századelőre![6]

 

*

 

A dualizmus korát megörökítő festmény is helyet kapott az alkotmányt illusztráló-népszerűsítő képek sorában, az alaptörvényt ismertető könyv díszkiadásában.[7] Négy meghatározó politikusa jelenik meg a múlt századelő magyar valóságának. Négy politikus, akik szimbolizálják egy érzelmektől túlfűtött kor történelmi panorámáját. A döntéshozók valaha kíváncsi, fogékony diákok voltak, akik iskoláikban fogadták be a történelem formálta emóciót, majd mindezt tovább örökítették. A történelemtanítás beteljesítette feladatát: a történelmet.

Az óbudai kerthelyiséget és vendégeit szemlélő mai diák számára mit sugall az egy évszázaddal ezelőtti korszak? Apponyi Albert, Széll Kálmán, Tisza István és Wekerle Sándor alakjai mögé bepillantva kap valamiféle üzenetet a jelen és jövőbeli könnyebb eligazodás végett? A „boldog békeidők” követendő példa, merítési bázis a jelen századelő embere számára, vagy csak néhány politikus mutyija volt a lugasban?[8] Súlyos kérdések, főként egy nyiladozó elmének szegezve – mivel a múlté a jövő!

Hogyan lehet szabadságharcosokat kormányozni? Talán erről is folyhat a diskurzus. Vagy azon tűnődnek, miféle kegyelmi pillanat osztályrészesei? Nincs háború, az indusztriális forradalom zakatol, a haladás feltartóztathatatlan. Tudunk szabadságharcosokkal kiegyezni, konszenzusra jutni, a jövő kompromisszumát megkötni? Sikerül a századforduló óta mind jobban felszínre kerülő politikai törésvonalat meghaladnunk, a nemzetközi trendeket átplántálnunk? Veretes kérdések egy koreszme kiüresedése, metamorfózisa idején.

A 19. század érzelmi töltete a mitológia (1848) és a valóság (1867) összeegyeztetése volt úgy, hogy a dualizmus kereteket, biztonságot, valamiféle kiszámíthatóságot is adott. De, mint mindennek, ennek is ára volt. A történelmi tudatból, a politikai közgondolkodásból, a társadalmi közérzületből kérte a törlesztés megindítását. Ez utóbbi a legkényesebb![9] Mindezekhez volt hasonlatos a múlt századelő vászonra festett világa, és hasonló a jelen századelő, ahol diákok tájékozódás és a világ egy piciny részletének megértése végett szemlélik egy „felfedezett” korszaknak a képét. Olyan korszakét, amely a múlt dominanciájára, romantikus fellengzősségre építve hangolta be jelene húrjait és komponálta meg jövőjének zenéjét.

Komponálta, mivel a magyar „Risorgimento” sorsa úgy alakult ebben a változatlanul változékony században, hogy Ferenc József fejére került „Szent István koronája”. A budai Mátyás-templom mellett el kellett törpülnie – bár kívánatosabb lett volna, ha a feledés homályába merül – a debreceni Református Nagytemplomnak. A magára valamit is adó igaz „hazafi”, a modern Magyarország felépítésének munkájából egy téglát is felemelő honpolgár, éljenezte a jövő alkotmányos királyát, de sohasem feledte (az iskola jóvoltából nem is felejthette) a múlt trónbitorlóját.

A szabadságharcos, az államvédő múlt 1867-től válik minden korábbinál vehemensebbé, központibbá. Szekfű Gyula, pályája elején álló történész nagy ívű, vihart kavaró, a „kurucos” mentalitást, a „negyvennyolcasságot” bíráló „Száműzött Rákóczi”-ja kapcsán írja a A Cél című lap publicistája 1914-ben: „Nekünk nem kell ez az igazság. Mi épülésre, nem csüggedésre tanulunk történetet. Rákóczit megismerni csak akkor érdemes, ha olyannak emelkedik szemünk elé, amint történettanáraink idáig rajzolták képzeletünkbe […]. Mit nyerek én Szekfű Rákóczijával? Egy kiábrándulással többet. Szegényebb lettem hitemben, eszményeimben, érzéseimben”.[10] Akár a 16–17. század összegabalyodott, részekre szabdalt államéletének történetíróit, vagy traktátusait is fellapozhatnánk.[11] Bécs és Sztambul között, birodalmak végvidékén, néhány főnemes és gondolkodó szinte 19. századi romanticizmussal aggódott országa és világa elpusztulása miatt. Újkori utódaik helyzete több szempontból más volt, máshogyan voltunk birodalmon belül: birodalom megalkotók és fenntartók voltunk, optimistább jövőképpel és nem utolsósorban biztonságérzettel.

Az 1867 utáni időszak, oly sok minden mellett a nemzeti állam korát kellett, hogy jelentse. De mivel ez nem az „eszményi” állam volt, ezért ennek a történelmi tudatnak nemcsak ideológiai biztosítékul, hanem „búfelejtőként” is funkcionálnia kellett. A nem magyar nyelvű „honfitársak”, és a „bárdgyilkos” király miatt. Nemzeti állam és nemzeti egység ügye felülírt mindent. „A legtöbb magyar politikus igyekezett a liberalizmus és nacionalizmus között egyensúlyt teremteni, de ha választani kellett köztük, nem haboztak.”[12]

A francia „gloire”, a német „drang” mellett elképzelhetetlen, hogy az égiek valamicske – önmagunk kiteljesítését szolgáló – feladatot ne tartogatnának Hunyadi és Zrínyi késő utódainak. A feladatot vállaló századelő nemzedékében „az ősi baj, a nemzeti illúzió csak most veszi át korlátlan uralmát Magyarországon”.[13] A millennium idején ránk figyelt Ausztria és Európa. A reprezentáció, és a törlesztés (1848-1849-ért) volt az elsődleges: Zágráb, Karlóca, Balázsfalva, Liptószentmiklós és nem utolsó sorban Bécs felé. A kényszerű ambivalencia (a dualizmus) következtében a magyarság „felelős lett azért, ami legjobban őt nyomta (…) A Habsburg-ház az elnyomás felét albérletbe adta”.[14] Ha már nem tudtunk mit kezdeni az osztrák főbérlőkkel, akkor muszáj volt szláv és román albérlő társainkkal érzékeltetni a társbérlet hátulütőjét: valakinek ebben a szobában is főbérlőt kell játszania. Mindez pedig életre hívta az új, immár magyar „basákat” a vegyes nemzetiségű vidékeken, és a harmincmilliós magyar állam illúzióját. Annak ellenére, hogy Eötvös József 1868-ban a kor legtoleránsabb nemzetiségi törvényét alkotta meg, a századfordulótól egy kevésbé türelmes nemzedék lépett a színpadra, kiknek nagyhatalmi szerep, balkáni döntőbíráskodás – kifelé –, gyáripar valamint asszimiláció – befelé –, voltak iskolaformáló jelszavaik. Hiszen „[…] könnyű volna a magyar politika, ha nemzetünk vágyai és törekvései csak szűk kört ölelnének fel, de ambitióink még csak nem is tőlünk függ, ránk kényszerítik azt hivatásunk, melynél fogva csak mint nagyok maradhatunk meg, mint kicsinyek elenyészünk”.[15] Nemcsak ambíció és hivatás kérdése mindez, ez követelmény, a 19. század szükségszerűsége. A feladat: magyar elöljárósággal „pacifikálni” a régiót, egy történelmi lehetőség (esély), a Habsburg állam kereteinek segítségével. A siker kulcsaként nekünk a birodalom szilárd tartópillérévé kell válnunk, mert a reformkor nemzethalál-víziói nem szűntek meg, csak átalakultak. Német és szláv hatalmi aspirációk között a létharc folyik tovább. Ez a század egyik erőteljes vonása: a népek (nemzetek) közötti verseny. Az, hogy a múlt, a történelem predesztinál minket valamely feladatra. A nagy közös olvasztótégely, melyből e század eszményei kipattantak a nemzeti történelem volt.

 

*

 

A századelőn egy olyan negatív értékítélet (erőszakos magyarosítás, sovinizmus) alakult ki a nyugati sajtóban a magyar elitről és kormányokról, amely befolyásolta az 1919–1920-as döntéseket. A szabadságért vívott küzdelmekre oly büszke, és a szabadságküzdelmeket kisajátítani törekvő nyugati közvéleményt foglalkoztatta is az „agresszív” Németország első számú szövetségesének számító Monarchia – és annak, magyar felének – „liberális deficitje”. Érzékenyen szisszent fel, ha a „liberté” a polgári világban sérüléseket szenvedett, persze mindezt úgy, mintha Franciaország csak „maquisardokat” ismerne, a briteknek pedig fogalmuk sem lenne szikhekről és búrokról. A „csernovai vérengzés” után a kérdés súlyát érzékelteti, hogy Ferenc József, 1908-ban ifj. Andrássy Gyula naplójának tanúsága szerint a következőket mondta: […] vigyázzanak a magyarok a külföldre, mert máris egész Európa fel van ellenünk izgatva”.[16] A nagybetűs optimizmusban kevesen gondolták, hogy memorandumok és sortüzek egy történelmi közösség, egy állam bukásának előszelét fújják. A felbomlott Monarchia nemzetiségei a révbe érés eufóriájától megrészegülten, évszázados türelmetlenségtől hajtva, nem vették észre, hogy ez a rév valójában Nyugat és Kelet felől ismét ostromlott talmi kikötő, pünkösdi királyság. Rabságban tartóikra lesújtott a történelem ítélőszéke – gondolták –, de a rabtartó valójában maga is rab volt velük egyetemben (ugyanis a cellatársi szolidaritást 1867 nem alakíthatta ki). Foglyokat és lázadókat szintúgy, a történelem mindennél hatékonyabb közösségforrasztó képessége termelte Európa e régiójában. Az esély, a kegyelmi pillanat elillant. Hasonlatos múltjaink eltorlaszolták közös jövőnk építésének útját. A 19. század végén az ambivalens és soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia vélt vagy valós nagyhatalmisága azt az ábrándképet ültette el a magyar politikai elit egy részében, hogy a 67-es birodalomban a magyar szupremáciának, a Nyugatról importált nemzetállami „kivagyiságnak” semmi és senki nem vethet gátat. Az optimista közhangulat birodalmi és nemzeti illúziója mögül felsejlik az esetleges lidércnyomás: mi történik, ha más sorsot szőttek a Monarchiának, mi történik, ha Cassandrának igaza lesz? Beksics Gusztáv vezető közíró, történész, a tízkötetes A magyar nemzet története zárófejezetében, miután megírta a millenniumi panoráma tökéletes összefoglalóját – a magyar nemzet kárpát-medencei entitását és elsődlegességének evidenciáját – így folytatja: „[…] Mihelyt redukálnák világesemények az Alföldre és a Dunántúlra, mint faj talán élhetne egy ideig az új létföltételek között is, de mint nemzet megszűnnék létezni”.[17] A történelmi magyar közösség 1920 után megszűnt.

„Történelemfejlődésünk azt igazolja: a szerint alakult az ország sorsa, hogy milyen külső és belső képét tudtuk adni az országnak. Magyarország elbukott a világtörténelmi fordulatoknál, mert rossz volt az imidzse. Óriási a felelősség, hogy milyen a Magyarország-kép”.[18] Újra- és újra fel kell tudni építeni magunkat – ez a történelem legnagyobb kihívása. Az első világháború előtti idő üzenete, hogy az új „szabadságharcos magyarságnak”, most a kiegyező – konszenzuskereső magyarságnak kell lennie, ha már a háború előtt nem lehetett az. Ady írja a háború kitörése előtt négy évvel: „Ütni, vágni, fiatalságot teremteni ez öregségével dicsekvő országban.”[19] Ugyanis az egész 20. században „kurucos” múltunk-bélyegünk után loholtunk. Mit kaptunk fáradozásainkért? A Time magazin címlapjára kerültünk, egy 1956-os szabadságharcos alakjában, mint „Men Of The Year”. A szabadságharc nem jellem, nem alkat kérdése, nem velünk született valami, ez egy stigma, mely legalább annyi rosszat hozott, mint jót.[20]

 

*

 

1902-ben robbant a hivatalos történelemszemléletet kigúnyoló, sőt kártékonynak tekintő kultúrbestia-botrány, Vázsonyi Vilmos demokrata ügyvéd, képviselő debreceni beszéde kapcsán. „A mai iskolai neveltetés a vérontás apológiája. Ott van a történelem. A történelmet tanulva, folyton verekedést, csatározást tanulunk. A zsenge ifjú nem hall nagy szellemekről, tudósokról, hanem a nagy hős Kinizsiről […]. Mikor az ifjúság folyton a vérontás glorifikációját hallja, olvassa, természetesen az ifjúságban feléled a vérszomj, a szelídített kultúrbestia ver gyökeret”.[21] Annak a szemléletnek, melyre - többek között - épült a dualizmus közgondolkodása. Ady Endre, mint fiatal nagyváradi újságíró a magyarkodó, magukat nemzeti talajon állónak nevező képviselőkkel – a hivatalos Magyarországgal – szemben foglal állást. A kritikai alapállással készen is van a nemzetáruló bélyeg, pláne, hogy Vázsonyi – aki mellett Ady kiállt - még mindenek felett zsidó származású is.[22] Ady a Nagyváradi Napló hasábjain foglal állást: „Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlé zsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.”[23] Megsemmisítő kritika egy fiatal partiumi zsurnalisztától. Kritikája politikai elitünknek, kárhoztatása túlfűtött nemzeti emócióinknak. És hol van még az Új versek? A századelő radikálisan progresszív fórumai le-lesújtottak a magát mindinkább védeni kényszerülő, uralkodó „nemzeti szabadelvűség” pajzsára. Tisza István 1911-ben alapítja Herczeg Ferenccel a kéthetente jelentkező Magyar Figyelőt. A néhai és a jövőbeni miniszterelnök a századelő szellemi erőit kívánja felkészíteni a „nemzeti munkára”. A társadalom még ingadozó tagjait megnyerni, a nem ingadozókat átnevelni – kihízelegni a polgári radikális táborból, a Huszadik Század című folyóirat köréből. „A hypermodern jelszavakból táplálkozó félműveltség terrorizmusa ez (ti. a polgári radikalizmus – SzL), amelynek vásári lármája betölti a modern kultúra egész épületét […]. Nekünk a gondolkodás szabadságát a szabadgondolkodók ellen kell megvédenünk”.[24] A Jászi Oszkár vezette demokrata platform az első szociográfiák megjelentetésével, az eddig elhallgatott, elintézetlenül elintézett mély társadalmi gondokra, feszültségekre fókuszáltak. Optikájukat nem a számukra kissé idegen, igazán soha meg nem értett (a mítoszokból nem merítő) atmoszférából, hanem bizonyos tekintetben az asszimiláció utáni türelmetlen reformhevülettel, a rendi-délibábos szemlélet meghaladásával, egy új kor, a 20. század szószólóinak, előfutárainak vállalkozó szelleméből merítették. A „második reformnemzedéknek” is titulált polgári-demokrata kör, mind a liberalizmusnak, mind a nemzetiség eszméjének meghaladására vállalkozik. Az előbbinek radikális kiterjesztése, az utóbbinak érzelemforrasztó és politikus tulajdonságainak csökkentése révén. A gazdasági-társadalmi változásokra – a pauperizáció és a marginalizálódás orvoslása végett – igyekeznek hangsúlyt fektetni. Tisza számára érthetetlen, hogy a jórészt fővárosi, középosztálybeli szociológusok, újságírók a külvárosi munkások, vidéki summások és uradalmi cselédek „kortesei” kívánnak lenni. Nem opportunizmus, nem politikai nihilizmus, egyszerűen az a gondolatiság mozgatta a radikális gyógyszerekkel operálni kívánó, jórészt fiatal értelmiségiekből álló csoportot, hogy ők azok, akik a margóra szorított rétegeket belefűzik a társadalom szövetébe. Egy olyan oppozíció kiharcolói kívántak lenni, akik nem érik be a „függetlenségi és 48-as” ellenzékiséggel. Ők tovább mennek: a rendszer demokratikus ellenzéke akarnak lenni. A demokráciával azonban rögtön operációt igyekeznek végezni az arra még fel nem készített társadalom testén, ahelyett, hogy a megfelelő diagnózis felállítása után gyógyszeres kezelést alkalmaznának. Egyik oldalon a megfontoltságot, hagyományokat előtérbe helyező, első ízben a felszíni sebek gyógyítását indító kuruzsló-orvoslás, a másik oldalon a szikével operáló tudományos-sebészet kívánt alternatívaként megjelenni.[25]

Az újkori magyar nemzeteszme történetét vizsgálva, egy lassú amortizáció tanúi vagyunk. Ebben a széthullásban az egyik fő vonulat az a politikai cezúra, mely a múlt századelőn bontakozott ki, és amelyet meghaladnunk máig sem igazán sikerült. A történelem mindig árkokat ás. A problémát az szüli, ha a történelemtanár – az emlékeztető – is az ásót, és nem a lapátot ragadja meg. A történelmi nevelésnek, a tudatformálásnak, a betemetésnek első lépése az árok bemutatása – kialakulásának folyamatában. Az emberhez, és a korszellemhez közelebb kell merészkednünk. A szimbólumot, az ikont inkább az általános iskolára hagyni, hogy már ott elrabolja a képzeletet (mítoszok nélkül ugyanis nincs történelem, nincs emlékezet). Középiskolában pedig vigyázni, hogy az igazság helyett az igazságosság keresése kerüljön előtérbe. A cizellálás, az árnyalás. Nemcsak a negatív értékítéleteket kell górcső alá venni, hanem az „aranykorokat”, a piedesztált is árnyalni. Mindezek hiányában az ásó dominál: a klisék, a toposzok. Egy új történeti kánon politikai alapösztönünket is egészségesebbé teheti: hogy felismerjük a lehetőségeket, éljünk a kínálkozó alkalmakkal. Azért, hogy megtanuljunk továbbgondolni, nem csak visszagondolni. A vágyaink is változnának.[26] Ugyanis ez mozgat minket, itt a 21. század elejének Európájában is. Mások lennének minőségileg, fokozatilag. Emócióink tárházában kell rendet teremteni: a történelmi emlékezetben. Kielégületlenségünk mentális alapokon nyugszik, és a történelemtanítás: terápia, léleknevelés.

A „biztonság aranykorának” is aposztrofált dualizmus, nem mutyi volt, de valami hiányzik ebből a lugasból. Háborúban, betegen írja a hanyatló kor egyik magyar sorsa: „Napóleon nem ott van, a hova hazahozták, hanem sok-sok ezernyi, mindenféle nemzetbeli, bolond rajongójában. Ez a Napóleon most kissé és méltán haragos: hát ő csak annyit tanított nagyonkéső utódoknak, amennyit most produkálnak? Valóban pedig az-az igazság, hogy Napóleonnak sincs igaza: ő elvégezte a maga típusának befejezőjét. De hát éppen az az emberiség baja, hogy még vezetői sem tudják, hol végződött és hol kezdődik valami”.[27] Ami hiányzik a lugasból: az árbocrúd – Ady.

*

 

Az újabb „ajtó” a 20. század elején csatatéren rohamozó huszárokat tár a szemünk elé.[28] Lőporfüst, drótakadály, vér és a gyönyörű huszárviselet – színesen, önfeláldozóan ezen az alapvetően szürke, és minden magasztosságot nélkülöző harctéren. A háború előtt a Duna-part eklektikus palotájában zajló huszárkodás Gorodoknál folytatódott, de más minőségben! 1914.augusztus 17-én Galíciában az 5. honvéd lovashadosztály katonái mellett, egy magyar illúzió, egy utópia is elveszett. Az az illúzió, hogy könnyűlovassággal még sikereket lehet elérni egy gépesített háborúban, ahol a lőtér minden pontját bemérik – alapvetően a 19. századi magyar polgárosodás mikéntjében gyökerezett.[29] A múlt parancsszava olyan történelmi tudatot generált, mely Hunyadival és Zrínyivel vágtázott a „muszka” gőzhenger ellen. A Nádasdy-, a Bercsényi-, a Hadik-huszárezredek legújabb kori utódainak bátorsága az orosz nehéztüzérséget is meglepte, és tiszteletet vívott ki. Szinte dübörög a föld a lovak alatt. Megértettem valamit, a képet vizsgálva: valamit a magyar 19. századról, a történelmi tudatról, az emlékezetről, s arról, amit Móricz Zsigmond írt a világháború első évében: „a Halál templomában lihegjük az Élet imáját legbuzgóbban”.[30] Az élet sója, és egyben súlya: a választás.[31] Az elköteleződés, egy élet felfűzése, magyarázatot keresni a kritikára, a lelki nyugalmat, a Széchenyi-féle „belső csendet” kialakítani. Az ember nem kényszer nélkül választ, soha, egy korban sem. Az emlékek, és az emlékezet világítja meg számára a helyes utat, a követendő identitást, az eszmét. A századelő nemzedékét 1867 mellett, 1848 mítosza, a hivatalos, a „kézzelfogható” történelem mellett egy „képzelt”, a lelkünket és a közérzetünket „simogató”, az emlékezetben őrzött történelem is befolyásolta.[32]

A gorodoki huszárroham után tíz nappal – és egy nappal a kelet-poroszországi Tannenbergnél aratott német győzelemmel az oroszok felett – Tisza Istvánnak egy olyan levelébe nyerünk bepillantást, amely a leplezetlen őszinteség hangján és szorongó bizakodással néz a jövőbe – azon a napon, melyen az Osztrák-Magyar Monarchia újabb hadüzenetet küld, ezúttal Belgiumnak. „Keserves húsz esztendőn keresztül gyötört az a gondolat, hogy ez a monarchia s benne a magyar nemzet pusztulásra van kárhoztatva, mert az Úristen el akarja veszteni azt, akinek elveszi az eszét. […] Most e nagy idők válságos napjaiban dől el a dolog, de azt a nemzetet, amely így viseli magát a reá tornyosuló veszélyek között, nem ítélheti halálra a Gondviselés”.[33] Tisza hivatástudata: a Monarchiát fenntartani, és ennek érdekében minden olyan zavaró tényezőt elhárítani, ami ennek útját állhatja, a magyar nacionalizmus mélyén gyökerezett. A történelmi küldetést kálvinista puritánsággal és merevséggel vegyítve, politikája homlokterébe állította azt a – kárpótlásnak és eleve elrendelésnek sem utolsó – célt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában mindinkább növelje befolyásunkat. A kérlelhetetlen miniszterelnök, a nagybirtokos és a leendő nádorhelyettes, a tragikus sorsú „geszti bolond” testesíti meg a magyar történelem azon személyiségét a századelőn, akiben liberalizmus és nacionalizmus egymást legyűrni kívánó hatásmechanizmusa dolgozik, azt a kapcsolatrendszert ahol a két kívánalom (mint európai minimum) és a két mítoszfenntartó gondolatkör (mint nemzeti minimum) testet ölt. Tisza sziklaszilárdnak mutatott politikája, és lelki alkata a háború végére egyre inkább feloldódni látszott. Könnyűnek találtatott – de nem 1918 októberének tragikus napja miatt, hanem – egy illúzió miatt, egy újabb keletű miatt. Ez a pragmatizmus, a haladás kritikátlan szolgája.[34]

A századvégen az eszmei bázisul szolgáló liberalizmus metamorfózisával állunk szemben, azzal a kapuzárás előtti állapottal, amikor is egy koreszme a politikai struktúra következtében állagőrző szerepkörbe kényszerül. És a századelő „nemzeti munkája” (Tisza Istvánja) a liberalizmus megmentése – meghaladása volt.

A Szerbiának küldött hadüzenet utáni magyar mindennapok másik összesűrített látleletét Karinthy Frigyestől kölcsönöztem. 1914. szeptember 15-én, amikorra az orosz haderő elfoglalta Kelet-Galíciát, és a Monarchia csapatait a Kárpátokig szorították, mély emberismeretről tesz tanúbizonyságot. „Az írók, szószólói a közhangulatnak, rémes víziókban látják ama kísértetet (ti. a háborút – SzL). S még felzaklatva az ő rémképeiktől: hirtelen váratlan emlék döbbent meg. Hőskölteményekre emlékezünk és csatadalokra, melyek ujjongva és mámorosan dicsőítik a harcot. És e dalokat is költők írták […]. Más nevelés volt az és más ideológia. Ők nagyszerű és férfias játéknak látták a háborút […]. A militarizmus visszaadja nekünk, amit a kultúra elvett […]. Megtanultunk bánni harmadik kezünkkel a karddal. S nevelésünk ezzel válik tökéletessé […] . A béke hosszú évei alatt hozzászoktunk, hogy a halálmegvetést rajongásnak higgyük […]. Szép és magasztos szereppé lesz a halál, amit jól eljátszani büszke és dicsőséges feladat […]. Új hőskölteményt látok és egy új romantikát”.[35]Azaz a történelmi emlékezet lesz a domináns szereplője a háború utáni Magyarországnak. A háború után, és nem a háború befejeződése után – ugyanis befejezni teljesen: nem lehet. Az emlékezet új „romantikát”, új korhangulatot alakít ki, mint egy szonda, amely azonnal reagál a változásokra, és ami gátja lesz közérzetünk kompromisszumkészségének. Emlékezetünk új – és újabb vágyak formájában tolja elénk ezt az eposzt: tragikus sorsú szereplőivel, szimbólumaival – mítoszszerűen.

 

*

 

A századforduló frontjai maradtak, és mélyültek.[36] Az újkori magyar történelem bonyolult cezúrája ez, a polgárosodás folyamatának nem velejárója, több annál: alakítója. Maradni a lövészárkokban és várni a bajonett felcsatolásának parancsát egyszerűbb, mint árnyalni és az igazságosságra hajlandóságot mutatva valamit megérteni az előttünk haladók „megbicsaklásaiból”, felismerve bennük a gondolkodó embert, és mindezeket megértetni az utánunk jövőkkel. A századelő magyar közgondolkodásáról, az azt kikristályosító történelmi emlékezetről kívántam írni – arról, ami az első világháború nemzedékének vágyait kibontotta, és közérzetét megformázta. Az értelmiség feladata ebben foglaltatik: megértetni, emlékeztetni – felelősen. És nem a „szellemi munkásokról” írok! A felelősség érzetének súlya az értelmiség ismérve.[37]

A 20. század első nagyobb közösségi élménye 1914–1920 volt. Ferenc Józseffel, IV. Károllyal, Tisza Istvánnal – de leginkább Trianonnal és az azt megelőző 1918–1919-cel. A széthullás folyamata a maga politikai, társadalmi, szociálpszichológiai kontextusaival már jól láthatóan 1900-tól megindult, de mindannak a folyamatos újragondolása, ami meghatározó alapélménye lett a 20. századi magyar társadalomnak – az 1914 nyarától történtek voltak.[38] Hiszen a történelem nem más, mint amit az emberek történni vélnek, hogy történik. És mindezt az emlékezet kényszerítő ereje, a történelmi gondolkodás állandó jelenléte generálja.[39]

A 19. század végén lappangó eszmék két évtized leforgása alatt: egy háború, egy birodalom, egy ország, és megannyi illúzió elvesztésével felszínre kerültek, otthonra találtak. Kezdve azzal, amit a háború szociálpszichológiája kapcsán ír Kosztolányi: „a gyűlölet, a sovány és hosszú körmű istennő, aki kígyóhaját csigákba fésüli, közénk telepedett. Talán jó is, hogy itt van. Mert nélküle teljesen egyedül lennénk. Mindenki választ valamit magának, amit gyűlölhet, a tömeg egy népet, az írástudó egy irányt, egy zászlót, egy jelszót, egy embert, egy taglejtést […]”.[40] A műveltség, a felelősség, a bizalom közösségépítő képessége elhalványult, gondoljunk csak a folytatásra: 1944–1945-re. A társadalom ellenálló erejéről: az emberi értékekről, és az ember értékéről írok. És ez nemcsak politikai kérdés, pláne nem gazdasági. A lelki kultúráról, a szimbólumteremtő képességről van itt szó: arról, ami inspirál, és ami menedéket nyújt.[41] Rendszerváltás a közgondolkodásban: a klisék és toposzok lebontásában rejlik – ez az esszenciája. Felismerni azt, hogy megfelelni – kornak, magunknak – folytonos újragondolással és továbbgondolással tudunk.[42]

A magyar 19. század Ferenc Józseffel költözött a föld alá, de Tisza és Ady búcsújával vált kézzelfoghatóvá az elföldelés. 1916–1919 között eltemetődött valami a polgári magyar valóságból, a liberális nacionalizmusból, a nyugati társadalomszervezési modell egy közép-európai kísérletéből. És követte egy másik kísérlet, a mindennapok replikája Limanova és Doberdo, majd Padova és Versailles után.

 

*

 

A történelmi emlékezet kihívása mindig Janus-arcú. A 19. századi beidegződések amennyire gátolták a politikai egyetértés kialakulását, olyannyira öntöttek lelket a magyarság előretolt állásaiba – a hadseregbe. A háború egy társadalom immunrendszerének fokmérője. Nem az I. világháború volt a probléma – soha nem a háború az, hanem amik befolyásolják kivajúdását, de leginkább az, ahogy lezárják: a „békék” – a múltértelmezés. A türelmet, bizalmat, felelősséget, és műveltséget lealacsonyító múltértelmezés. Az illúziók világa, a szimbólumok dominanciája, az, amikor mindezek elhatalmasodnak: a vágyak nyomasztó despotizmusa. A 19. század ebben a háborúban rúgta az utolsókat, és az utolsó felvonásban érzelmi realitássá vált Ferenc József, Tisza István, vagyis a 67-es pólus. A háború az a fajta szakralitás is, amikor végleg megtörténnek a „kiegyezések”. 1914-ben egyeztünk ki 1867-tel. A hadsereg vette át a politika kormányrúdját, a birodalom védelmét – régóta vágyakozva, büszkén, kötelességszerűen. Az oly sokat támadott Tisza Istvánnal is megbékülve. Vass Tamás huszárszázados – aki Gorodoknál megsebesült és orosz hadifogságba került – regényt írt az I. világháborúról, melyből 1932-ben közleményeket jelentetett meg a Nyugat című folyóirat. „Már régen várnak ők erre a hatalomra, hiszen felháborító, ami a képviselőházban folyik. Paktálnak a románokkal, így alázza meg magát és az országot még Tisza gróf is, aki egyedül tud imponálni politikusaink közül a katonáknak. Ő bátor, vakmerő, ha kell, ő civil létére is katonás jellem. […] Majd ha ők jönnek, meg fogják mutatni a civileknek, hogyan kellett volna csinálni a dolgokat bent és kint, hiszen már nincs tekintélye a monarchiának. Nevetségessé tették külföldön. Újságaik nyíltan írják, hogy a monarchia beteg ember, mely a török birodalom után következik sorra. Itt a tizenkettedik óra arra, hogy ők mentsék meg mindazt, ami még megmenthető. […] A magyar katonaság vágyott a háborúra!”[43]

Az agg uralkodónak a magyar huszárok is szerettek volna örömmel szolgálni születésnapjára: Gorodok után egy nappal, augusztus 18-ára. A roham után, visszavonuláskor Galíciába menet – megtörten, illúzióktól elhagyatva, félve a kozákok üldözésétől az egyik huszár az alábbiakat mondja a főszereplő Tamás főhadnagynak: „Mit tettek velünk, miért tettek ma tönkre bennünket? Mi haszon van abból, hogy csak hatan maradtunk meg a századomból?”[44] – a feleletet senki nem tudta, a főhadnagy sem. Az I. világháború magyar katonája azt a társadalmat is szimbolizálta, amelyik a hátországi lövészárkok ellenére az élni akarást, az őszinte, férfias kiállást bizonyította – úgy az olaszországi karsztvidéken, havas hegyormokon, mint többszörös kozák túlerővel szemben az ukrajnai tikkasztó síkságon. Ez a háború, pontosabban annak utóélete és lezárása (1918–1920) azt az embertípust, azokat a jellemvonásokat állította margóra, melyet egy általam becsült öregúrnak, Limanovát megjárt huszár édesapja mondott: „aki ott volt, az többet nem hazudott”.[45]

Az önismeret szolgálatában áll az emlékezet kultúrája. Az emlékezetnek őrzői legyünk, közlegényei – a huszári, hősi babér pedig maradjon meg a huszárrohamban résztvevőknek.[46]

 

*

 

A történelmi emlékezet kapuinál nagy a forgalom. Az ide érkezők alakítják történelmi tudatunkat. A történelemtanárnak feladata és felelőssége van a kapuk előtt. 2014 egy nagy sereg érkezését jelzi, jelenti – a 20. század első fuvallata érkezik, melyből majd a többi (1918, 1919, 1920…) is ered, de már orkánná, tornádóvá erősödve. A kérdés súlya abban áll, hogy ezek a hadak kísértetekként fognak körülöttünk garázdálkodni és a múlt árnyaiként behálózni az utánunk következő generációk történelmi tudatát, avagy az önismeretünkhöz, és az önbecsülésünkhöz fognak kapaszkodóul szolgálni? Ellenség lesz, vagy felmentő sereg?

Ne kívánjunk feltétlenül többek lenni, mint amennyit tehetségünk elbír. Ne konstruáljuk a múltat ne csak legitimációs szándékaink arzenáljának tekintsük – ne gondoljuk magunkat huszároknak. A történelmi tudat univerzumában potyautaskodunk amikor fegyvernek tekintjük a múltat. Örvényeket idézhetünk elő – és a bliccelés nagy kalandorság. Ebben az esetben az önismeret öncsalásba fordul át, az önbizalom öntömjénezésbe, és a kapuk felé közelgő sereg rohamot fog indítani – harcolni fog velünk újra – és újra, nemzedékről nemzedékre. Ellenség lesz, vagy felmentő sereg?

Történelemtanári mivoltom azt íratja velem, hogy nézzünk bele mélyen 1914 „tükrébe”, és bátran menjünk ki a kapuk elé – üdvözölni.                                            

 

(2014. március-április)