Madarász Imre:
„Nem lesz ennek sose vége?!”
Sarusi Mihály: Kopóirat
Sarusi Mihály új könyvének mottója lehetne akár ez az idézet is a szövegben „nevesített” József Attilától: „a multat be kell vallani”.
Nem mindenki látja, nem mindenki akarja így. De aki igen, annak sem könnyű mert bevallani azt kell, amit eltitkolunk, amit takargatunk, amit szégyellünk. Ilyesmit feltárni rendszerint fájdalmas – egyénnek és közösségnek egyaránt. Egyéni drámákból ekként lesz társadalmi probléma.
A magyar közéletet a rendszerváltozás óta mérgezi az ügynökkérdés. Amit a politika és a jog közel negyed évszázada nem tud megoldani, az újfent lehetőséget ad az íróknak arra, hogy – hűen nemzeti irodalmunk egyik legrégibb és legnemesebb hagyományához – műveikkel közéleti feladatot is vállaljanak, hozzájáruljanak egy nép erkölcsi tisztulásához. Sarusi Mihály is erre vállalkozott. Alkotása leginkább a fiataloknak „ajánlott olvasmány”, akiknek a pártállami korszak már csak történelem; a recenzens mégis él a gyanúperrel, hol olvasói főleg azok lesznek, akik megélték, megtapasztalták a bőrükön, a sorsukon az úgynevezett „puha diktatúrát”. Ők lehetnek igazán megértő és átérző „befogadói” ennek a történetnek, amely azonban összetettségével őket is próbára teszi.
A komplexitást már a szerzői műfajdefiníciók is érzékeltetik. „Regény a XX. századból” – olvassuk az alcímben (3. o.), s ez a meghatározás többször is ismétlődik (5., 9. o. stb.). Viszont találkozunk a „szomorújáték” (7. o.) és a „rege” (8. o.) műfajjelölésekkel is. Ezek a definíciók nem zárják ki egymást. Tragikus tényregényt kapunk, amelyben a regényesség („regeszerűség”) nemcsak a tragikummal („szomorújátékkal”) egyesül, de a valóság dokumentumszerű tényeivel is.
A „hármasság”, a hármas szám korántsem csak a műfaji öndefinícióban jelentkezik, hanem a regénymű szinte minden szintjén. Talán mert három a magyar igazság? Vagy mert a III/III-as ügyosztályról „szól a mese”? Háromféle hang szólal meg ebben a többszólamú, polifón regényben: a jelentésíró besúgóké, a jelentésekbe bele-beleíró tartótiszteké és az elbeszélő(k)é. Három hőse van a történetnek, pontosabban három főszereplője: az ismét József Attilát idézve – „aljas, nyomorító hatalom” gépezetébe került háromféle ember, háromfajta reakcióval, mentalitással, jellemmel, magatartással. Az első egy író, aki tiszta marad, sőt hőssé magasztosul, amikor „másképp gondolkodó”, az övétől is különböző meggyőződésű pályatársáért egy falomlás (nem a berlini!) során életét adja. A második egy népművelő, aki antikommunistából lesz – zsarolás és ármány következtében – átmeneti időre beszervezett személy, hogy aztán visszatérjen egykori lázadó önmagához és végül az új rendszerben is sanyarú sorsra jusson, mellőzöttség legyen osztályrésze. A harmadik pedig egy szintén – csakhogy egészen másfajta bűnnel: liliomtiprással – megzsarolt könyvtáros, aki spicliviszonylatban is igencsak erkölcstelennek bizonyul, „túllihegő”-túlteljesítő denunciánssá válik, Illyés Gyula híres szavaival élve „magánszorgalmú kutyává”.
Három a magyar igazság – idéztük a közmondást. Ennek a regénynek is háromszoros az igazsága, ami az italianistát Alessandro Manzoninak a történelmi regényről szóló eszmefuttatására és művészi gyakorlatára emlékezteti. Történelmileg hiteles képet fest egy, a retródivat által nosztalgikus-rózsaszín ködbe borított, hazug-hamis színűre lakkozott silány korról. A goethei „költészet és valóság” eredeti szintézisével, a tényregény eszközeivel olyan művészi igazságot ad, amely – tudjuk Arisztotelész óta – általánosabb, egyetemesebb, mint a historiográfiai. És végül erkölcsi igazságot kínál: hogy megint Illyést idézzük, Sarusi könyve az újabb „példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja”.
Vagy legalább megkísérli föloldani, mert ma még a teljes feloldás aligha remélhető. Hozzásegít ahhoz, hogy a remélhetőleg boldogabb utókor az ügynökbugyrot történelmi távlatból és művészi perspektívából, tisztábban és lecsillapultabb lélekkel lássa.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
