Kritikák

 

  idegentest

 

Kelemen Lajos

 

Érzékenység és hajszás ihlet

 

Oláh András: Idegen test

 

Minden új lírának, hasonlóan bármilyen művészi megnyilvánuláshoz, ugyanaz a nyitja: egy szemléletre várva lappang a világban. S rejtve lakozó állapotától a kész alkotásig meglehetősen hosszú út várja. Hosszú és bonyodalmas. Mert ugyan minden új líra egy új szemléletet feltételez, az egyéniségben fogan meg, legelső életjele az ösztöné, ám a nyelv, vagyis a tudat által egzisztál.

De ez máris mintha egy túlfeszített, mondhatni hasztalan magyarázat kezdene lenni. Holott talán semmi sem mérgezi úgy a lírát, mint a magyarázat: a művészetet teljes egészében csak a művészet képes befogni. S vagy elemi eredetiséggel kivirágzik, vagy idegen test. Másképp szólva, ahogy könyve címadó versében Oláh András ad ehhez egy mondatot: „idegen testként utazik ezen a földi járaton”.

De nem csupán viszonylagos biztonsággal beszélünk-e itt egy hitvalló anticipációról?

Mert például épp Oláh Andrásnál egy sajátságos (az érzékenység elixírén és a tudás ópiumán táplált) líra éli kultúréletét: hol pontosan és ismerősen a korhoz passzolva, hol határok között tartott kontrasztokban. Se eget döngető buzgóság, mely alkalmasint különcködésbe zuhanhatna, se hordóbölcselet, amely a lelki ellentmondást előbb-utóbb esetleg két színre szűkítené, fehérre és feketére. Nem! Az Idegen testben iskolázottság, hajlam és fogékonyság várja (biztosságának tudatában) a helyénvaló és hibátlan alkalmat. A szerző nem a túlságok embere. Forrongásának és rutinjának is megvan a mértéke – ám e lázongás és gyakorlottság rendelkezik egy bizonyosfajta sodrással is. Úgyhogy nincs mit csodálkozni: a sokszor publicisztikus hangnem, egy-egy véletlenszerű életjelenség epikuma, és a magát bátorító moralizálás a kiművelt nyelvhasználat kegyelmi pillanataiban csakugyan áthasonul: megszületik a vers. Felfakad a tiszteletreméltó líra. Az intelligencia, a szenzibilitás, az egyszer fegyelmezett, a máskor kissé hajszás ihlet vitathatatlan szépségbe plántálja erőit.

Az Idegen test, ahogy kell, azonnal professzionálisan megoldott, emelkedő nyitányt produkál. Morálja az egész modern költészet gyökerére vagy gyökértelenségére visszavetül; bús gyónás, amelyben hol vágyként, hol tényként bukkan fel az esztétikum. E kötetnyitány királyian egyszerű igazságainak viszont nincs közük semmiféle töredelemhez. Annál kérlelhetetlenebb az önérzetességük. Az ötvenkilencesek (vagyis az ezerkilencszázötvenkilencben születettek nemzedéke) nevében és hatásos kulcsfogalmakkal vázlatolva, az Oláh-féle sorspanasz úgy írja körül az emlékezetet, hogy az ember nyugodt véletlenül se legyen. Sőt: a továbbiakra nézve mintha kissé témaemésztő és oxigénapasztó szándékot is kinyilvánítana a vers. A törvénytelen ünnep, a valami hiányzik, a trambulin – azaz nagyjából a kötetnyitány, az alkotás hibátlan építményeként ragadja magához, jóformán testi diadal gyanánt, az olvasót. Az egyszerű és erőteljes nyelvezet, mint általában, itt is óraműszerű összerakottságot produkál.

Komoly élettapasztalat, a hétköznapiságban sokfelé sugárzó, sokfelől táplálkozó realizmus, bölcseleti végokok, egykor hatott és ma is eleven élmények, szerelmi dallamok; s ha huszonötször demonstrált, akkor már inkább harminckétszer is előhozott nagy bánatok: körülbelül ilyesféle tematikai glédából kerülnek föl a könyvlapokra Oláh András versei. Ha e tematika tárgyi, valóságos megtestesülése akadályozza őt, nem engedi a konkrétum végiggondolásánál tovább: líra helyett marad a líra ábrándja. Vers, ami magyaráz. Vers, ami publicisztika is. Vers, ami a lelkiségért legszívesebben a romantikához, érzelmi dúltságában akár a minnezenger-messzeségig nyújtózna vissza. Vers, ami megint és újra valami hatalmas bánattól koronás. Ennyit csak ízelítőül: „a tűz mellett didergünk” (egyensúly), „a tünékeny fényben már semmit sem látok / csak egy lekaszabolt és kivérzett álmot” (nem jöttél közelebb), „semmit sem jelentenek már / a szétfröccsent szavak” (az őrizetes)

Érdekes, hogy szinte ugyanez a tónus, a szavak passzításának és a mondatok összeszerelésének ugyanez a módja másutt (ahol a költő csodás felszólításnak engedelmeskedik?) igazi írásmesteri líraalapítást eredményez. Annyi volna csupán a titok, hogy a verselem gyanánt használt el-ellágyuló vagy fel-felhorkanó próza félreáll? Egy cseppet változó zamat, másképp kezdett varázs? Akárhogyan is, az ember csodálja Oláh Andrást: itt egy költő, akiben versről versre alig titkolt hit, hogy csakis egyformának szabad lennie – és mégis hányszor fölébe kerül iménti önmagának. Publicisztikát iktat a versbe? Magyaráz? Romantizál? Bizony! S aztán egyszeriben, mintha isteni intésre cselekedne: bensőséges, és nem artisztikus, könyörtelenül tisztánlátó, nemcsak révedező. S főleg tényleges emberi valóságok még inkább tényleges mélységéből csal elő egészen eredeti lírát. „megbotlott a törékeny ígéret” (a nagyapák csöndje), „hallod amint diólevélbe / csomagolja a teraszt a szél” (menetrend szerint), a „kertből is / lassanként kihal a szeretet” (túlélni minden éjszakát).

Hol a ruganyosság és a kötöttség, az örök szabályosság, az ékes szavú emlékezés és a plasztikus, tiszta rajzolat, az értelmezés és az egyéni megjelenítés határmezsgyéje?

A lírai gondolat asszociációk sokaságán át teljesedik ki. Mindazonáltal a kifejezésben nincs körülbelül. A költészet tüstént bosszút áll azon, aki akárcsak egy percre és csak annyira gyönge, mintha nem mindenestül volna a költészeté.

Aligha valószínű, hogy az Idegen test szerzője ne tudná, hogy a számára megrajzolt sors: szántszándékkal szembenézni az ösztöntartományában szilaj táncukat lejtő, vagy éppen lassan elúszó képekkel. Igen, a lélek, ha erre jelöltetett, ki van szolgáltatva. Mondhatnánk némi ügyszerető felhanggal: írni muszáj.

Pedig dehogyis muszáj! Már tíz jó sor is majdnem monotónia. A beszédes csönd pedig életrevaló türelem és különleges méltóság. A felmérés, a szemlélődés ideje. Muszáj beletörődni, hogy nem egyedül a test léptéke számít. A sehova sem vezető konokság, hogy felnagyítsuk azt, ami kicsi, s közben elnézzünk a nagyság mellett; ez az újra és újra reaktiválódó külszíni fejtés hozta előre a könnyen félreérthető tényt, miszerint a modern költészet egy jó része esztétikus kudarc. Oláh András ezzel ellentétben, ha lehet így mondani, áldozni akar.

Vallomásokat ír. Egyik vallomás a másikat kiegészíti, hébe-hóba cáfolja.

Igaza van a szerzőnek: „a tehetetlen test a morális önzés / súlyától néha kibillen”, de igaza van akkor is, amikor – ki tudja, talán Istent keresve – így sóhajt: „sebeidben lakom”.

A megismerés először a léleké. De a léleknek – minthogy az ember test is – figyelembe kell vennie a test igazságait és igazságtalanságait, egyszóval össze kell fonódnia ellentmondásaival, különben mi értelme volna a megismerésnek. Tehát még egyszer: a költészetben nincs körülbelül. Mindig és mindenütt ott van. E faktum azonban a lehető legtávolabb áll bármiféle szerzői kicsapongástól. Attól a hajszától is, amely nem várja be a géniuszt, hanem csak a dolgok lejegyzésre sarkall.

Nyilvánvaló, hogy a szerző megítélése szerint az Idegen testnek eljött az ideje. Ezt ő, Oláh András tudja, aki író-sorstársaihoz hasonlóan: minden egyes verssel elszór valamit magából. Magyarán: hatványozottan érdemes a könyvcímül választott szópárost – idegen test – szimbólumképpen is végiggondolnia. Miért volna oly szerfölött szükséges artisztikumot csinálni, s az elkóborolt szívdobbanások visszajövetelén mélázni?

Inkább maradjon szelídje az íráshajlamnak, nehogy későn eszméljen. Nehogy a saját kárán kelljen megtapasztalnia, hogy a testet milyen játszi módon képes az idegen test elsodorni, mindenétől megfosztottan.

 

Hungarovox Kiadó, Budapest, 2013.

 

Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.

 


 

Főoldal

 

2014. május 29.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Elmarad Grendel Lajos békéscsabai estjePénteken adják át a Szép Ernő-díjakatNyilvánosságra hozták a Prima Primissima idei jelöltjeitKínai szerző kapta idén a Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíjat
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Nagy Magdolna versei Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert versei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezeteUram, a kezedet kerestem
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA