Kritikák

kopoirat kozepmeret

 

Márkus Béla

 

Irodalomelhárítás

 

Sarusi Mihály: Kopóirat

 

   Szokatlan regénykezdés: a játszó személyek felsorolásával indul. Vagyis mintha dráma következne, műnemi szempontból. De másképp is, hétköznapias értelemben, hiszen a szereplők listáját egy keretes történet követi, a keret viszont egy temetés emlékképeiből áll össze. Az emlékező a szertartás végén attól búcsúzik, végleg, akinek az alakját, sorsát ideiglenesen felidézte már az elején: a (gyász)keret koporsójában fekvő, a keretek között, a cselekmény során pedig a középpontba állított Varga Mátyás írótól.

     A hozzá, a több néven – néha Csavargaként, amúgy még Hanyi Istókként is – emlegetett íróhoz való viszony nemcsak az emlékező Németh András, másik – fedő – nevén, Vári Béla helyzete szempontjából alapvető, hanem szinte kivétel nélkül minden jelentékenyebb szereplőéből is. Németh-Vári után, aki a barátja, keresztkomája volt, másodsorban a Baráth Mihályként jelentgető Kocsis Györgyéből, alias - a színlap szerint „alkalmasint”, de inkább alkalmilag – Dézsa bácsiéból, nem utolsósorban pedig a funkciójuk, rangjuk alapján megjelölt állambiztonsági tisztekéből, a következetesen csupa nagybetűvel írott Hadnagytól a Századoson és az Őrnagyon át az Alezredesig, Ezredesig. Utóbbiak esetében a kapcsolat hatalmi jellegű, a személyes, ha esetleg van is, elhanyagolható. S lényeges különbség, hogy az ő véleményüket minden esetben hivatalos írás rögzíti: megjegyzés, kiegészítés, feladat-kijelölés a Vargáról (és másokról) készült belügyi jelentésekhez, a Váriéké ellenben zömmel a magánbeszéd formájában nyilatkozik meg, belső, önmagukkal folytatott dialógusokban.

     A külső, illetve a belső kényszer (a beszervezés, illetve a lelkifurdalás) szülte kommunikációnak, helyén valóbb szóval, kapcsolattartásnak ez a két fajtája a regény szerkezetét, az egyes elemek egymáshoz való viszonyát, kötődését is meghatározza. A besúgók mint „jelentésírók” szövegei csak akkor tölthetik be a maguk szerepét, ha egyrészt megneveznek valamilyen esetet, eseményt, az ezekben részt vevő, ezeket mozgató megfigyelt személyekkel együtt, másrészt viszont ha továbblendítik a cselekményt, a jelentések olvasóinak államhatalmi akaratát, sőt, parancsát követve, teljesítve. A játszó személyek között feltüntetett Nevetlen „födőnevű mesemondó” épp emiatt valóban csak elvétve szólalhat meg, juthat szerephez. Az irodalom, a szépírás mibenlétéről többször is elmélkedő főalak, Varga Matyi játékos-ironikus szellemét követve fölvethető, hogy a Kopóirat - csakúgy, mint a spion-regények java – a legsajátabb természete szerint maga a transztextualitás. Benne – bennük – testet ölt a Genette meghatározta fogalom, megtestesül „mindaz, ami a szöveget nyilvánvaló vagy rejtett kapcsolatba hozza más szövegekkel”. Varga Mátyásnak ha nem is a sorsa, de a tragikomikus körülmények között bekövetkezett halála, és élete elmesélésének fordulatossága, a szerzői önértelmezés szerint „szomorújátékot” idéző hangulata ösztökélne az inter-, illetve a hipertextualitás kategóriái szerint való vizsgálatra is. Annak felfejtésére és fejtegetésére, hogy – az előbbi esetben – miként mutatkozik meg és mitől függ „egy szövegnek egy másik szövegben való tényleges jelenléte”. Jelentésírói szempontból: tényszerűen, ellenőrizhetően azt veti-e papírra, amit kifülelt, kilesett, tudomására hoztak. Jelentésfogadói szempontból pedig – a másik esetben -, hogy az ügynök alapszövegére mint hypotextusra „ráírt” hipertextus mennyire önkényes, állásfoglalásai, következtetései és követelései mennyire megalapozottak. Annak függvényében is, hogy a szövegek előbb, maguktól értetődően, csak rejtettek, titkosak lehetnek, utóbb viszont, a levéltári kutatás eredményeként történő nyilvánosságra kerülésüket, az ügynökhálózat leleplezését követően épp az összekapcsolásuk oka és módja lesz lényegessé. Stilisztikai megközelítésben az, hogy a jelentéstevő a leggyakrabban szabad függő beszédben fogalmazott-e, abban az átképzeléses elbeszélésmódban, ahogy – utólag – saját töprengéseit, felelősségvállaló vagy –elhárító gondolatait mintegy önmagával megosztva tette. „… mondja tovább – magában – (magának?)” – Nevetlen jellemzi így egy helyütt azt az epikai eljárást, amikor az alakok véleményei párbeszédek, viták helyett néma monológokban mutatkoznak meg.

   A gondolatok nyilvános ütköztetésének elmaradása egyrészt erősíti a titoktartásra alapozott állambiztonsági szervek létét és pozícióit, ami uralmukban még magabiztosabbá és gyanútlanabbá teszi őket, másrészt viszont a beszédmódot illetően – mind a Nevetlen, mind pedig a főalakok esetében – jellegzetes retorikai-stilisztikai megoldásokat, fordulatokat hoz magával. Röviden úgy lehetne jellemezni ezt a beszédformát, ahogy Baráth Mihály teszi meg-megakadó morfondírozásai közben, mintegy mulatván azon, hogy „egészen eltanultam Vargától a csűrést, csavarást”, aztán pedig arra a megállapításra jutva, hogy az íróismerőse „valójában csak a rendszerváltozás előtti években leplezte le magát. Akkor lett teljesen őszinte, addig annyit mismásolt, hogy még engem is megtévesztett”. Egybevág ezzel, ahogy Varga gondolkodik elképzelt regénye, a Kopórege stílusán: „Nem az lönne a legjobb, ha úgy írnám le, ahogy van? Vót. Löhetett. Minden csűrés-csavarás nélkül. Mögnevezvén mindönkit”.

     Ennek a csűrés-csavarásnak sok ága-boga van. A megnevezés, azaz a névadás mindjárt a valóság és a fikció keveredésére hívja fel a figyelmet, ezáltal az adott és az elképzelt összjátékára. Hosszú az a névsor, amelyik Czakó Gábortól, Csoóri Sándortól, Csurka Istvántól kezdve Fekete Gyulán, Hajdu Győzőn, Körmendi Lajoson és Ladányi Mihályon át Nagy Gáspárig, Sánta Ferencig vagy a legtöbbször hivatkozott Simonyi Imréig terjed, megteremtve közvetve a kulturális, irodalmi élet belügyi felügyelői jelentéseinek, közvetlenül pedig a regényvilág egésze valószerűségének a hitelét. A fiktív írói nevek sokasága viszont – Z. Kapás Zoltántól Zimonyi Zalánig, Kakukk Ervintől Kórósi Csabáig, Füzesi Imrétől Kurta Mihályig és tovább – épp e valószerűség tekintetében bizonytalanít el, mintegy intve, a regény világa nem egy ismerős, adott világot jelöl csupán, hanem egy elképzeltet is. Hogy e kettő közül melyiknek lakói, részesei azok a tartótisztek – például Bortelki Vilmos alezredes, Máyerhoffer Tivadar őrnagy, Sajtos János vagy Vándor Lajos századosok –, akiknek a nevére úgymond az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában három iratköteg átlapozása nyomán bukkant a Baráth-kutató, ez az elbeszélői magatartást nézve is lényeges. E szövegrésznek a többitől elütő képe, kurzívval szedett-nyomott betűtípusa mintha arra a különbségre irányítaná a figyelmet, ami a Nevetlen mesemondó és a kopóregét tervező Varga Mátyás között itt, és szinte kizárólag csak itt mutatkozik meg. Mégpedig a világhoz való viszonyban, a realista törekvésben, a valóságra való rámutatásban. Lehet, persze a különös fedőnevű mesemondó csele, hogy biográfiailag létezőkként tünteti föl a belügyi parancsnokokat, vezetőket. Szemben Matyi szándékával, aki többet töpreng leendő alkotása műfaján – Rege? Beszélyfüzér? Széptanulmány? (Költői) Gúnyirat? –, mint a tárgyához való viszonyán. Úgy faggatja magát, hogy kérdéseiben már ott a válasz is: „Valahogy elkerülni a néven nevezést? Löhet? Ahogy töszi (velünk) – tönné, ha hagyjuk – a világ. (..) Regénk – tervbe vett – alakjai (hogy a történetökrül ne is beszéljünk) a képzelet szüleményei… A legkülönbözőbb helyökön mögesött csonkahoni történetök (s hőseik) jócskán eltorzítva elevenödnek mög, nyernek új alakot ’hitregé’-nkbe”. Ez a vélekedés a Kopórege híján, a mű el nem készülte miatt ha önértelmezésként nem szolgál is, szolgálhat a Kopóirat kicsinyítő tükreként.

       Ebben a tükörben a történet két legfontosabb koordinátája, a tér és az idő sem látszik egyformának. Jelölésük eltér egymástól, fiktív az egyik, valós a másik. Szintén a csűrés-csavarás ág-boga, hogy az időt – nyilván a dokumentumregényekbe kívánkozó besúgói feljegyzések mint hivatalos iratok tényszerű voltát hangsúlyozandó – ha nem is hónapról hónapra, de évről évre haladva, közben vissza- vagy előreutalva dátumozzák az elbeszélő jelentésírók vagy tisztjeik. A hatóság működésének, a Szerv felépítésének esetleges változásai mellett így válhat érzékelhetővé, szemléletessé az is - ha van -, ami az ügynökök, kopók viselkedésében, munkájukhoz való viszonyukban végbemegy. A kiválasztott helyszínek, terek ezzel szemben nemcsak hogy kitaláltak, hanem szánt szándékkal elrajzoltak is. Légből kapottak, vagy – a haza a magasban illyési képét alapul véve – legfeljebb a légben, a magasban összefüggők, egybeállók. Nagy-Zaránd ez a hely, ekként hivatkoznak rá a beszélők és az iratok is, méghozzá szándékos anakronizmussal, vármegyéket emlegetve, ami pedig körbeveszi őket, azt tartománynak. A név feltűnt már Sarusi Mihály korábbi műveiben is. Egyszer a karcolata, Az mái labancokrúl műfaji eligazításaként: Kurta Miska levelei Zaránd vármegyéből. Még korábban címként, Fekete-Zaránd formájában, és ami ott a „százegy igaz történet” játszási helyére, a „Köves-Körözs mentére” utalt, az a Kopóiratban feltehetően Közép-Zaránddal azonosítható. A középponti hellyel, a centrummal, a fekvését illetően is, hiszen egyfelől Külső- vagy Kilső-, másfelől pedig Belső-Zaránd öleli, a térképre tekintve az előbbi Mosony vármegye rajkai járásában volt, van, az utóbbi az erdélyi hegyekre kapaszkodik, csak egy csonka része tartozik a mai Magyarországhoz. A középső terület eszerint nemcsak az Alföld kellős közepén bújik meg, hanem a mosonyi, illetve az aradi Zarándok között is. És – Matyi mondja - azért vannak hárman, „mer hogy annyi a magyar igazság”. Másféle igazsághoz tartozik, az arányokéhoz, hogy a közép- vagy kis-zarándi s a zarándvári események uralják a cselekmény terét. A másik két vármegye nyomatékkal csak ott kerül szóba – meghatározó szerep nélkül -, ahol Varga Mátyás „Hanyi Istók” álnéven írt szatírája, s megtudjuk a hősről, Istókról, hogy „beugrott a Hanyba napnyugaton, fölütötte a fejit napkeletön”, és hogy az egész – szerényen – „tisztára mint az Új Zrínyiász. Kicsit persze más”.

     Csábító lenne a szóba hozott karcolat, igaz történet és szatíra okán is felvetni, vajon ezek elbeszélői vagy mintaszerzői megfeleltethetőek-e az empirikus szerzővel, a Kopóirat esetében Varga Mátyás – Sarusi Mihállyal. Ennek azonban – mismásolás nélkül mondva – aligha lenne olyan hozadéka, hogy segít a szereplő-elbeszélők önértelmezésének, főképp pedig az önértékelésének vizsgálatában. Vagyis annak tisztán látásában, hogy a csűrés-csavarás harmadik ága-boga mit és mennyit takar el a tetteikből, emberi minőségükből és jelentőségükből.

     Noha az ügynöki-besúgói feladathoz eleve hozzátartozik, mi több, alapeleme a másik, a besúgott megfigyelése s cselekedeteinek értékelése, önmagában ez még nem zárja ki annak a szerepnek a betöltését, amelynek az önmegfigyelés, a saját tetteikkel való elszámolás volna a lényege. Kiváltképp abban a helyzetben, amibe a regény két fő kopója, Németh András-Vári Béla és Kocsis György-Baráth Mihály jut, juttatja magát, miután kiderül: a titkosrendőrség alkalmazottjai voltak. Hogy múltjukkal szembesülve – érezzék bár kiközösítve magukat – nem hatja át őket a szégyen érzete, hogy önvizsgálatuk sekélyes volta miatt a mély megbánás is idegen tőlük, ehhez nem fűződik elbeszélői kommentár, hiányzik a lélektani elemzése. Megvan ellenben a nyelvi magyarázata: az a bőbeszédűség – beszéljenek bár magukról, maguknak –, amely önmagában is jele, bizonyítéka annak, hogy lelepleződésüket korántsem élték meg traumaként, s amely inkább indít jópofaságra, poénos fogalmazásokra, mint viviszekcióra. Példa lehet erre a temetői nyitójelenetben Németh-Vári önmegszólításos morfondírozása: „– Szegény sosem fért a bőrében – hallja az ember, ha nem dugja be a fülét, mit nem súg oda félhangosan volt titkosszolgálati tisztetek a másiknak a döbbent csöndben./ Nocsak. No, lám./ Jelentünk, jelentünk, a temetők meg üresek?/ Ez nem üres./ ÉLT 56 ÉVET./ Szép halál; épp 56./ Ő szebbet képzelt el./„Ő”? Ki ez az „ő”?/ Hagyjuk./– Ne keverj össze./ Ő nem.” A szentenciázás, bölcsködés, a szavak futtatása s a befejezetlen mondatok sora a vénségére Külső-Zarándba hazaköltöző Kocsis-Baráth esetében még inkább felszínes gondolkodásra vall. A gyávaság s az önismeret hiánya tölteti ki az időt, halasztatja el a szembenézést. „A rossz az rossz, a jó, jó, nem? / Nem annyira. A jó is lehet rossz, a rossz meg. / Miért, nem tettem elég jót a világgal? Például amikor. / Mondj egyet. / Gondolkodnom kell!” Az önfelmentés még nyilvánvalóbb, szinte már szájbarágós példája: „Lelkiismeret. Mégis lenne? Hogy, állítólag, egyszer, mindenkiben fölébred. / Énbennem aztán sosem. Bolond lennék szabadon engedni. Jól néznénk ki! / Az tenné be a kaput; akkor inkább a ciánméreg”.

     Az önfelmentés, persze, nemcsak a csűrés-csavarásban, a lényeget kerülgető mellébeszélésben nyilvánul meg, hanem határozott állításokban is. Hogy megzsarolva szervezték be Németh Bandit, és aközött választhatott, 1979-ben is: „éhen hal családostul, vagy csak belerokkan a kőkemény kétkezi dologba”. Hogy a rendszerváltoztatást – lebukását – követően micsoda csalódás: legjobb barátai fordultak vele szembe, „akiket pedig hogy adott volna?! Akiknek éppen hogy segített, ahol tudott… Épp arról hallgatott mélyen, amiért beszervezték”. Kocsis Gyur(h)i ravaszabbnak festi magát: huszonhét éven át jelentett ugyan, ám „valójában jól átvertem őket. Ez az, ez a titkom. Mindkettőt! Akiknek jelentettem, akikről írogattam”. A biztonságérzet humort fakaszt: „a Szolgálatok eltüntették az összes folyó ügy iratanyagát. Híre, hamva. Hamva lenne, de rég elfújta a szél”. Önáltatásra biztat, más miatt, az idő is, a 2011-es év elbeszélt jelene: „A sovinisztákat ki nem állhattam. Sosem. ’Magyar’, mi az, hogy ’magyar’. (…) Hagyjuk. Fekete Gyula is nagyon a bögyömben volt. Csoóriról ne is beszéljünk. Sütő, Illyés… Ajvé, Németh László! Simonyi, szűzanyám, el ne hagyj… Ennyi ellenforradalmár! És nekünk ezekkel szemben kellett helyt állnunk. Örömmel láthatjuk, hogy az új világ vadonatújnak azért nem mondható irodalmi szóvivői – szószóló minőségben (de annál azért alább) – épp őket kezdik ki. Hogy korszerűtlenek, átlépett rajtuk az idő, lépjünk mi is, időszerűsítsünk… Mi már akkor megmondtuk. Nem igazuk van?! Nekik sincs, de hagyjuk. Túloznak, de végül is egy követ fújnak velünk, a lényeget illetően”.

Napjaink irodalmi élete, ennek értékrendje mintegy megnyugvást jelent Bandi számára is: nem az ő ügynöki jelentései akadályozták komája, Matyi érvényesülését. Korábban „minden valamennyire is róla szóló Varga-írást nagy örömmel fogadott a nép” – von glóriát az író fejére, mintha csupán magasztalni óhajtana, ám a következőkben az irónia fényeit sugároztatja, mondván, a nagy öröm addig volt, amíg „az olvasó nép” „még megvolt”. „Hogy a nemzet mit szólt (volna) hozzá, nem derült ki, mert a baloldali azért, mert jobboldali, a jobbos mert balos, az avantgardista hogy túlontúl földhözragadt, a ’népi’ hogy eléggé ’városi’, a konzervatív meg: mit újítgat ez a tökéletlen? A megveszekedett újító szerint pedig eleve a hagyományok nyelvén röfögő iromány a Matyié”. Mindezzel együtt, sőt, mind emiatt emberi-írói magatartását a példák magasába emeli: múlhatnak az idők, Varga továbbra is az „éppen hogy megtűrtek közé tartozik”, hiszen 2011-ben is elutasítják az ösztöndíj-kérelmét, a Kopóregény tervezete a legnagyobb állami alapítványtól nem kap támogatást. Felhangzik, belső beszédben, a kérdés: „honnan tudnák a hatalmon lévők, mit ér a Varga-félék tartása. Azoké, akik a valagnyaláshoz semmi szín alatt nem értenek”, válaszként pedig ott az állítás: „Ma is, szinte kizárólag, az álirodalom élharcosainak kedveznek”. Végül a szolid mismásolás: „Most nem állítottak rá senkit, csak éppen kikosarazták. / Ez mennyivel jobb. / Valamivel. / Valamennyire”.

     A hangnem, a tónus tán nem nekrológba illő, holott Németh András néma monológjai emlékbeszédet formáznak: lelkiismeret-furdalástól vezettetve is, szobrot farag volt barátjának, piedesztálra állítja. Himnikus hangon szól jelleméről, karakteréről, miközben mintegy műhelytitkai tudójaként összegzi az írásról, az irodalomról vallott nézeteit. Sziklaszilárd egyéniség, egyenes, konok, kőkemény jellem, Erdély-járó, nagy magyar; kitűnő szónok, okos elemző, szenvedélyes igazságkereső; megy a maga útján, a maga feje után, nem követ divatot, szabad ember maradt – hangzik a jellemzés, mintha írójuk a besúgói jelentések után egy erkölcsi bizonyítvány kiállításához kínálna szempontokat. Nem hallgatva a kivételes szellem becsapottság érzéséről sem: rajta kívül hol akadt Közép-Zarándban egy szem ellenzéki, ki volt, aki tollával és „éles szavával” többet harcolt volna „egy szabad Magyarországért”! S mi jutott osztályrészül neki: „Azok, akiket a harcával fölemelt, akiket hatalomhoz juttatott, úgy tettek, mintha mi sem történt volna! Mintha nem neki köszönhetnék…”. Aztán pedig, a kilencvenes évek közepén, azok „billentették ki” az „átrendeződés forradalmi hangulatában született” folyóirat főszerkesztői székéből, akiket futtatott. A pályaösszegzés már tényleg olyan, mint egy sírbeszéd, bár vannak benne a koporsó közelségéhez nem illő szavak: „Ha egy kicsit életrevalóbb lettél volna, Kossuth-díjas vagy. De benyalni, lihegve a sztárokat követni, pártemberré válni, álirodalmat mímelni… nem voltál képes. Írni, azt tudtál!”.

     A tehetség érvényesülésének lehetetlenségéről, elismerésének akadályairól szólnak aztán az emlékező szavak – mint a gyászbeszédeknél általában, a tények bizonyságával itt sem szolgálva. A hallgatókban az a benyomás támadhat, hogy Varga több mint idegenül, egyenesen ellenségesen forgolódott az irodalom világában. Máskülönben aligha idéznék, mit szokott mondani írásainak visszhangjával kapcsolatban, szembeállítva magával a bírálóit: „Az egyik érti, a másik ugatja!” Németh tőle tudta meg, hogy más az írás és az irodalom: az utóbbit „az irodalmárok művelik – tanárok, szerkesztők, kiadók, irodalomtörténet- s lexikon(szócikk)írók, meg egyéb hasonszőrűek -, az írás ellenben a tollforgatók világa, amazok számára megközelíthetetlen titkok birodalma! Amihez amazoknak nincs kulcsuk”. Nem kínjában, ám sértődöttségében tarthatta úgy, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek besúgói tisztábban látták, íróként hol áll, mi jellemzi, mint akkori s mai műítészei zöme. Írásai üzenetét azonmód vették, „érzékönyebb vót ez a pár rám állított spion, mint az úgynevezett irodalmárok kilenctizede”. Különösen a „mögélhetési szörkesztők” vannak a bögyiben, bár utoljára említi őket, ám első helyen állnak a becsmérlettek között. Nemcsak az ávó vett részt „az irodalomelhárításban”, részt vett a párt, az állam, a helyi vezetés is – írja, magában, pályája emlékezetét Varga, s úgy látja, az „irodalmi szerkesztés” „kiemelt szerepet” játszott az egészben. Ma, most, utólag, oly bátran vitézkednek, felelősségre vonják, óvatosságuk miatt, az írókat, pedig „igön jól mögéltek a hatalom csöndes támogatóiként” – vág egyfelé bírálatának éle, s vág aztán másfelé is. Azokon ejtene, karcolásnyi sebet, legalábbis keresztkomája szabad függő beszéde szerint, akik siratni siratják ugyan, de írni róla, regényeiről vagy csak úgy, magáról, szülőföldjéhez való ragaszkodásáról, restek voltak. „Jót enni, inni, danolászni, múlatni az időt a folyó-parti tanyán vele, úszni, úszkálni, barátkozni, jó volt! Ám hogy a szeretetét valamivel viszonozzák”, erre már nem gondoltak.

     A besúgó barát emlékbeszédében így kerekedik ki egy tehetséges, ám kevésbé sikeres író képe. Kocsis, az inkább ellenséges érzületű ismerős a belső beszéd helyett az írásra összpontosít. Jelentésfogalmazóként annyira hozzászokott, hogy a megszállottja lett: rég nem kötelező jelentenie, mégis folytatja a munkát. „Nem hiszitek – fordul a reménybeli, 3002-es olvasói felé -, milyen jó teljesen egyedül írogatni! Bele a vak világba, szabadon!”. Műfaja, elkészült munkája: utójelentés-köteg. „Jelenteni ma már még egyszerűbb” – állítja, homályban hagyva, egy szem olvasója-e íróönmagának. Ambíciói azonban hatalmasabbak, vagy csak viccelődik az utójelentések feltételezett olvasóival, amikor életműregénye tervét hozza szóba, s címekként az alábbiakkal játszik: A végén csattan az ostor, a kupleráj nem kolostor; Szőrmentén – utalva beszervezése, megzsarolása fő okára, a nőügyeire -; Futóvendég, s aztán regényfolyama élén el tudja képzelni azt is, hogy Kopasz ember haját tépi, s azt is, hogy Néma asszony óbégat.

     Ezek a címek már a nonszensz irodalom közelében születhettek, a felfordult, a tótágast álló világ kifejezéseiként. Azoknak a nyelvi játékoknak az eredményeként, amelyeket más szereplők is játszanak, legfeljebb nem tudnak róla, azaz gépiesen, öntudatlanul. Mindenekelőtt a jelentések mint iratok stílusa őrzi ennek a nyomát. Bennük az olyan fordulatok, a hivatali bikkfanyelv olyan mondatelemei, mint az „írói arculatára vonatkozóan adatokat gyűjtsek”, az „élet veszik a nacionalista sugárzásnak”, a „felderítő munkákkal párhuzamosan a re4alizálást is jól szolgáló akadályozó, korlátozó és megelőző jellegű” feladat ellátása vagy „a helyzetem bebiztosítását szolgálta a kilépésem”. Akadnak egyéninek tetsző lelemények is: „valamit elbazilikáztunk”, „tetűipari vállalkozók”, „hunfi”, „politikai olvasókanonok”, végül „hogy a KGB-be ne”. Az utóbbi szót zárt e-val mondva s írva, annak a szerzői szándéknak megfelelően, ahogy a Kopóregéről Varga gondolkodott, s amit a vázlatában, töredékeiben követett is: az édesanyja s a saját tájnyelvén szólaltatni meg a hősöket, azon, amelyik hasonló a kecskemétiekéhez és a szegediekéhez. A bürokratikus nyelv sablonjai közepette üdítő ez a beszéd, de voltaképp még az is, amelyiknek a szójátékai erőltetettnek, szellemmel kevésbé telítetteknek hatnak. Például amikor az egymásra állított, egymást figyelő besúgókról esik szó: „Szerv a szervit?/ Szervét Mihály./ Űt is mögégették a hittársai./ Rajkot Rákosi./ A Szerv a szervét./ ’Irodalmár’ az irodalmat”. A legszellemesebb talán, amit állítólag Simonyi Imre kérdezett, találkozója előtt a közönség sorait pásztázva: hol maradnak „az állami biztosítók”.

       A nyelvjátékok, az előadásmód változatossága és színessége kárpótlásként is fölfogható: segít elviselni azt a „megannyi érdektelen semmiség”-et, amit a jelentésírók, ellenjegyzőikkel, a tartótisztekkel együtt felhalmoztak. El lehet játszani, persze, azzal, hogy milyen „olvasási stratégiát” kellett volna alkalmazni abban az esetben, ha a Kopóirat ugyanúgy teremti meg a maga világát, ahogy a Kopórege szerzője a magáét eltervezte, aztán eltérve mégis a tervétől, a figurák néven nevezésétől. Indokát adva, morális természetűt, eljárásának: „NEM ÉN ÍRTAM RÚLATOK, TIK ÍRTATOK RULLAM! Titokba. FORDULT A KOCKA, MOST ÉN ÍROK RÚLLATOK. Nyíltan” – ám: „Nevetöket nem elárulva. Csak ahun nincs mese. Mer, ha tiktöket nem sajnállak is, anyátokat ígön. ÍGÖN-ÍGÖN!”. Némi sajnálattal, ám egyetértéssel olvasható a regénybeli író Tótváradi fedőnevű igen jó ismerősének levele. Az egyetértés annak a kijelentésének szól, miszerint a neki átküldött anyagokon, azaz a belügyi jelentéseken most már lehet mosolyogni, sőt akár röhögni is, „de ekkor ez élet-halál kérdés vót”. Éppen ezért – folytatódik a levél -, „ha ezekbűl írsz valamit, annak azért ki köllene derülnie, hogy mennyit ártottak mindezzel”. A sajnálat fakadhat abból is, hogy hasonlóan az „érdektelen semmiség” ítéletéhez, az iratokat elolvasván Tótváradi is kifakad: „micsoda bődületes baromságok”. De túl ezen, bizonyára sajnálta volna azt is, hogy végül mégsem derül ki, mennyit ártottak a spiclik, kopók, ügynökök. Mintha Zaránd vármegyében nem történtek volna megrázó, tragikus, felkavaró esetek. S mintha nemcsak a kopórege, hanem az -irat élére is inkább illene a jelige, az „.. e korban nehéz nem szatírát írni” Juvenalisa után szabadon: „Nehéz nem csúfolódni”. Legvégül: ha aggodalom kérdeztette Varga Mátyással, hogy vajh „nem szomorújáték keveredik-e ki belülle”, mármint a tervbe vett művéből, akkor eloszlatható az aggálya egy, a Sarusi Mihály regényére is érvényes válasszal: nem. (Hungarovox, 2013.)

 

Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.

 


 

Főoldal

 

2014. május 23.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png