Réti György
A magyar zsidóságom története
Az újkígyósi Hrabovszki Mihály hőstettéről a zsidó-keresztény megbékélés jegyében
Mottó: Magyarország 2014-ben emlékezik meg a holokauszt 70. évfordulójáról. Ebből az alkalomból foglaltam össze a zsidóságommal kapcsolatos gondolataimat. Talán nem tanulságok nélküli.
1938-ban Budapesten született, zsidó származású nyugalmazott diplomata és történész vagyok. Világnézetileg „hívő ateistaként” határozom meg magamat, mert hiszek az emberségben, jóságban, szeretetben (szerelemben), szolidaritásban, az egymás iránti megértésben és más nemes eszmékben, azaz a zsidó eredetű ószövetség minden tisztességes ember számára kötelező tízparancsolat elveiben; de nem hiszek egy mindent tudó és elrendező földöntúli Mindenhatóban. Hogy miért nem? Mert akkor nagyon kellene gyűlölnöm őt, amiért engedte, hogy imádott Anyám és három nagynéném a német koncentrációs táborok, két nagybátyám a szovjet gulágok poklában pusztuljon el! – Ugyanakkor tisztelem – és kicsit irigylem is – azokat, akik hisznek a túlvilági megváltásban.
Magamat egy teljesen asszimilálódott magyar zsidónak tekintem. (Hangsúly az előbbin!) Véleményem szerint a zsidóság elsősorban a vallás és a hovatartozás kérdése: mivel a vallás nálam elesik, marad a hovatartozás, a szolidaritás zsidó felmenőimmel és sorstársaimmal…
Azt is szoktam mondani, hogy zsidóságom általában két esetben jut eszembe: egyrészt amikor a fentebb említett családi mártírjaimra gondolok (tehát lényegében mindig), továbbá amikor a „kereszténynek” nevezett Magyarország különböző rangú és rendű szószólói ezt eszembe juttatják.
Boldog örömmel üdvözöltem a Magyarországon végbement „bársonyos forradalmat”, és szerény lehetőségeim szerint igyekeztem elősegíteni a demokráciánk egészében sikeresnek mondható vajúdását. Annál inkább elszomorítottak s elszomorítanak a burkolt és nyílt antiszemitizmus egyre gyakoribb megnyilvánulásai. Személy szerint is fájdalmasan érintett a magyar zsidóságnak a rendszerváltás utáni pitiáner és diszkriminatív jellegű „kártérítése”.
Ennek kapcsán a tizenkét évvel ezelőtt – egy magyar és egy olasz lapban – írtam is egy fájdalmas glosszát. A lényege a következő volt. 1944 novemberében Édesanyámat – sok százezer sorstársával együtt – a náci gyilkosok, a magyar keretlegények szorgos közreműködésével, (a Klauzál téri gettóból, majd a most emlékmúzeummá avatandó Józsefvárosi pályaudvarról, egy eredetileg marhaszállító vagonként szolgáló szerelvényben) a bergen-belseni koncentrációs táborba hurcolták, majd szörnyű szenvedések után elpusztították. Teteméből – a családi legendárium szerint – szappant készítettek...
Én túléltem ezt a túlélhetetlen és (kár)pótolhatatlan veszteséget, de két testvérem nem: mindketten öngyilkosok lettek.
A rendszerváltás utáni csaknem tízéves várakozás és hercehurca után mégiscsak kárpótolt az igazságosztó állam: 30 ezer forintot kézbesített ki a posta. Egy harmincadát annak, amit a korábbi kárpótoltak kaptak! – Töredelmesen bevallom, hogy pitiáner módon elfogadtam a pitiáner „kárpótlást”, és a pénzt egy – az eladó szerint – „közepes árfekvésű” szemüvegkeret megvásárlására fordítottam. Majdnem kitelt belőle!
Így lett Anyámból szappan, majd emlékéből szemüvegkeret. Benne fogantam, és mostantól fogva a Belőle vásárolt szemüvegkereten keresztül szemlélem ezt a faramuci világot...
Az elmúlt évtizedben a holokausztot nálam alaposabban kutató kollégáim meggyőztek arról, hogy a „szappan-történet” csupán csak legenda, mégis megismétlem itt, mert egyrészt tükrözi azt a mélységes világfájdalmat, amelyet a holokauszt túlélői éreznek, másrészt, mert a „végeredmény” szempontjából nem releváns, hogy Anyám és sok milliónyi sorstársa a pokoli megpróbáltatások milyen válfajai eredményeként pusztultak el.
Anyám egyébként minden ismerőse szerint csodálatos asszony volt, akiről egykori barátnője, Balázs Anna írónő Aki csak segíteni vágyott találó címmel közölt szép megemlékezést a Nők Lapja 1983. évi 12. számában.
*
Történelmünk talán legnagyobb szégyene és gyalázata az, hogy mintegy félmillió honfitársunk osztozott édesanyám sorsában, a „keresztény Magyarország” számos hivatalos és nem hivatalos szervének közreműködésével, s csak jobbik esetben hallgatása mellett! Ehhez képest nagyon kevés volt a zsidó honfitársak melletti kiállás (furcsa módon ezek azóta visszamenőleg szaporodnak).
Én itt most mégis egy utóbbi példát akarok röviden elmesélni, amelynek a saját és az ikertestvérem életének a megmentését köszönhetem. Hatéves kisgyerekek voltunk, amikor a gettóba hurcolt Édesanyánknak sikerült még elintéznie, hogy régi barátai – Földes László és felesége Sára – eljuttassanak bennünket ismerősük ismerőséhez, egy újkígyósi bognárhoz, az igaz keresztény Hrabovszki Mihályhoz, akinek hatalmas kerttel bíró takaros falusi házában viszonylag gondtalanul vészeltük át a háború utolsó évének borzalmait. Ő azonban a saját és a családja életét és biztonságát kockáztatta a halálra szánt zsidó gyerekek bujtatásával!
A hét évtizeddel ezelőtti történésekből keveset őrzött meg az emlékezet. Elsősorban azt, hogy nagyvárosi gyerekekként nagyon élveztük a falusi lét szépségeit: a hatalmas gyümölcsfákat, az állatok gondozását, a falusi kút hűs vizét. Még a házunk fölött gyakran elhúzó hadi repülőgépeket is csak játéknak tekintettük.
A családi legendárium szerint Mihály bátyánk annyira megszeretett, hogy a háború befejeztével nem is akart visszaengedni bennünket a bűnös és lerombolt fővárosba. A háborút munkaszolgálatosként is túlélő apánk azonban természetesen ragaszkodott két kisfiához…
Meglehetősen mozgalmas életem sokáig visszatartott Újkígyóstól. Mihály bácsit csak 1984-ben sikerült utolérnem Sülysápon, ahová családjával együtt átköltözött. Újkígyósra pedig csak 2013-ban jutottam el, ahol szeretettel fogadtak, és „emlékeztünk a régiekről”.
*
Meg kell vallanom, hogy a Rákosi- és Kádár- rendszerekben (amelyekben életem nagyobb részét éltem át), a szocialista eszmék minden elfajzása ellenére, nem éreztem, hogy zsidó voltom meghatározó szerepet játszott volna pályafutásom alakulásában. Azt, hogy 32 évig nem juthattam abba a Rómába, amelyre hatéves diplomáciai tanulmányaim során olyan odaadással készütem, annak a később előkerült hitvány feljelentésnek tulajdoníthatom, amely kétségbe vonta e dogmatikus rendszerek iránti hűségemet. Ebben azonban nem szerepelt zsidó mivoltom. Csak a rendszerváltás tette lehetővé, hogy diplomataként, 1993-ban végül is kijussak Itáliába – pályafutásom utolsó állomásaként oda, ahová a kezdetektől fogva készültem. (Örök hálával tartozom az Antall-kormánynak azért, hogy így megvalósíthattam azt az álmomat, amelynek realizálását a Kádár-rendszer kormányai szisztematikusan megtagadtak tőlem!)
Örömmel írom le, hogy családi szintű megbékélésem a kereszténységgel a legszorosabban 1969-ben valósult meg, amikor örök hűséget esküdtünk egymásnak Miklovitz Anna zenetanárnővel, és ehhez az eskünkhöz immár 44 éve hűek vagyunk. Ezt máig életem legjobb és legfontosabb döntésének tartom!
Ugyanakkor aggódva szemléltem és szemlélem azt, ha valahol megjelenik a zsidó- és cigánygyűlöletét, s antiszemita tartalmakat is hordozó szimbólumok bukkannak fel. Ellenérzéseimnek hangot is adtam, bár kevés gyakorlati sikerrel.
Büszke vagyok arra, hogy zsidó származású magyar diplomataként négy évtizeden át szolgáltam Hazánk érdekeit, íróként pedig 15 könyvvel és mintegy 300 más írással igyekeztem gazdagítani a magyar kultúrát.
*
Többször is meg akartam írni a „keresztény kurzussal” kapcsolatos emberi és történészi fenntartásaimat, de úgy éreztem, hogy egy nem keresztény tollából ez nem lenne meggyőző. Megtették ezt helyettem mások, hatásosan.
A magam fenntartásainak lényege, a „keresztény Magyarország” eszméjével szemben: kétségtelen, hogy az elmúlt ezer év magyar történelmében és kultúrájában a vallások közül a keresztény felekezetek játszották a legnagyobb szerepet, mégis ellenzem a „keresztény Magyarország” elvét és jelszavát, mert kirekesztette és kirekeszti magából mindazokat, akik nem keresztények, de magyarok, s ezzel elősegítette több százezer honfitársunk (zsidók, cigányok és mások) faji és vallási alapon történő meghurcolását és kiirtását.
Ezért üdvözlök örömmel mindenkit, aki az egyik legnagyobb magyar keresztény gondolkodóhoz, Bibó Istvánhoz hasonlóan felemelte és felemeli szavát az antiszemitizmus és mindenfajta kirekesztés ellen. Hadd idézzem az ő megrendítő vízióját a magyar holokauszt szörnyűségről: „A deportálásokat a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre… A deportáltak túlnyomó része a német megsemmisítő táborokba került, az emberi méltóság semmibevevésének olyan körülményei közé, amelynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereket korra és nemre való tekintet nélkül kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították az ott szokásos halálnemek – a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonverés, az agyon-kínzatás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, a fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé…”
Sajnálatos, hogy több mint fél évszázaddal e borzalmak után is vannak magukat kereszténynek és magyarnak valló honfitársaink, akik vagy tagadják a megtörténtüket vagy – horribile dictu! – nem bánnák megismétlődésüket.
*
A fenti gondolatok alátámasztására írom le a keresztény-zsidó megbékélés nagyszerű képviselőjével, II. János Pál pápával történt személyes találkozómat. Nem értettem egyet számos konzervatívnak tűnő nézetével, de halhatatlan történelmi érdemének tartom azt, hogy ő volt az első vatikáni egyházfő, aki nyíltan megtagadta az „istengyilkos nép” teóriáját, aki a zsidókat „idősebb testvéreinek” nevezte, és ellátogatott a római zsinagógába.
Mindezt meg akartam köszönni neki, amikor a 240 illusztrációt, valamint Magyarország történetének számos fontos katolikus vonatkozását is tartalmazó Itália és Magyarország – kapcsolataink képes krónikája című kétnyelvű albumomat ezekkel az (olasz nyelvre fordított) szavakkal dedikáltam neki: „II. János Pál Pápának, könyvem egyik hősének ajánlom ezt a művemet, felebaráti tisztelettel és szeretettel – egy idősebb testvér, Réti György.”
Amikor, felolvasva Néki a dedikációt az „idősebb testvér” kifejezéshez értem, éreztem, hogy a fáradt, beteg ember megszorítja karomat, majd átölel. – Katartikus élmény volt!
Félig tréfásan írom le: amíg a katolikus feleségemmel kötött házasság családi szinten, a Szentatyával történt találkozásom egyházi szinten biztosította megbékélésemet a kereszténységgel!
Azért meséltem el ezt a két személyes élményt, hogy szép példáikkal érveljek a zsidó-keresztény megbékélés és a schilleri-beethoveni „minden ember testvér lészen” eszméje mellett!
*
Bízom abban, hogy többségben vagyunk, azok, akik a valóban európai és a valóban befogadó Magyarország hívei vagyunk. Mert, ha nem, akkor egyre gyakoribb lesz a sírrombolás, a zsidózás, a zsidó, a keresztény és más templomok kifosztása és meggyalázása. Mert különben világnagy költőnkkel – József Attilával – együtt „borzadva kérdezzük mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…?”
P. s. A holokausztnak (ezen belül a magyar holokausztnak) ma már könyvtárnyi irodalma van. Kérem, vegyék ezt a rövid írást annak, aminek szántam: egy „túlélő” leírásának azokról az eseményekről, amelyeket nem lehet és nem is szabad feledni…
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
