Bedecs László
Csak egy: önmaga
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Általában a magyar irodalom regényközpontúságára szokás fogni, de bármi is az oka, egyre gyakoribb, hogy kiváló költők a prózaírással próbálkoznak – habár az utóbbi másfél évtizedben igazi sikert csak Rakovszky Zsuzsa (A kígyó árnyéka) és Tóth Krisztina (Vonalkód) ért el. De most igen jó esélye van erre Borbély Szilárdnak is, aki első regényével azonnal a különféle olvasói listák élére került, díjakat kapott, sőt néhányan már az év, sőt az évtized könyvének is nevezték ezt a regényt. Mindez azt is jelzi, hogy a szerző neve mára a megbízható és színvonalas irodalom egyik igen értékes brand-jévé vált, hiszen az olvasók úgyszólván vakon bíznak benne. A szerző ezért a pozícióért alaposan megdolgozott, a bizalomért korább műveivel, elsősorban a 2004-es Halotti pompával kezdődő periódusban megjelentekkel szavatol. Most sem okozott csalódást, bár, úgy érzem, a regény egy kicsit túlértékelt, az évtized könyvének nevezni túlzás, hiszen minden erénye mellett számos megoldatlan problémát görget magával, és ezek némelyike alapvető elbeszélői kérdéseket érint.
Az egyik probléma az elbeszélő személyét érinti. A regény egészét meghatározó döntés az elbeszélő alakjának megformálása és következetes felépítése, ebben a regényben azonban ezzel kapcsolatban sok a bizonytalanság. A szöveg első felében úgy érezhetjük, hogy egy tíz év körüli kisfiú által írt szövet olvasunk, a rövid mondatok, az egyszerű szerkezetek, a világról való tudás formája és az, hogy az elbeszélő nem rendelkezik az utólagos tudás rendező-átstrukturáló elveivel, mind-mind ezt erősítik. Ez a fiktív elbeszélő sokáig nem is lép ki a szerepéből, tehát hihető, hogy valóban nem tud a jövőről, hogy velünk párhuzamosan halad előre a történetben. Itt nem visszaemlékezésnek látszik a szöveg, hanem inkább naplónak mutatkozik. Ez a narrációs technika a Sorstalanságból lehet ismerős. Ahogy ott, a regény túlnyomó részében az elbeszélő itt is azt a látszatot kelti, hogy az eseményeket akkor vagy közel akkor jegyezte le, amikor azok történtek, tehát az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között, úgy érezhetjük, kicsi a távolság. Hiányoznak a magyarázó-igazoló kijelentések, melyeket épp az elbeszélés távlata adhatna meg – épp az tehát, amit a fikció szerinti elbeszélői pozíció igyekszik leplezni. A fiú nem rendelkezik azokkal az információkkal, amik segítenének eligazodnia a számára veszélyes és durva világban – pedig utólag, felnőttként már mindez a birtokában lesz. A probléma mindezzel az, hogy részben már ekkor tesz olyan kijelentéseket, melyeket egy kiskamasz nem tehet, vagy legalábbis nem szokott tenni, a regény végén pedig megszólal az érett, fiatal felnőtt is, csodálatos, szépen formált mondatokban. Ez pedig zavart okoz: ha tud így is beszélni, akkor miért beszélt korábban tőmondatokban? Ha az elbeszélő egy fiatal felnőtt, akkor miért tett sokáig úgy, mintha egy tízéves gyerek lenne? Miért nem jelzi nekünk a szöveg ennek okait, és miért nem avat be a regény végén megtörténő nézőpontváltás okaiba?
A kisfiú rövid, kicsit ügyetlen mondatai egyébként eszünkbe juttathatják Borbély A Testhez című kötetének női monológjait, melyekben szintén a társadalom perifériáján lévő, argumentációra vagy történetmesélésre alig alkalmas nyelvvel rendelkező emberek szólalnak meg, és próbálják elmondani traumákat, amik ott elsősorban az abortusszal kapcsolatosak. A szituáció itt is hasonló: a kisfiúnak nem áll rendelkezésre megfelelő nyelv és megfelelő perspektíva ahhoz, hogy legalább hozzávetőleges pontossággal megfogalmazza azokat a traumákat, melyekkel nap mint nap szembetalálkozik, és nincs olyan nézőpontja sem, ahonnan az ezzel kapcsolatos összefüggések láthatóak és felfoghatóak lennének. Mondhatjuk, hogy a főszövegbe rendre beiktatott „mi ezt úgy mondjuk” fordulat minduntalan arra emlékeztet, hogy mégsem naplót olvasunk, hanem egy jóval későbbi visszaemlékezést – de akkor újra csak azt kérdem, hogy a később már (miként a regény végén bizonyítja) szép, kerek mondatokra is képes elbeszélő miért használ a visszaemlékezésben ennyire lefojtott, korlátok közé szorított nyelvet. Vagy miért nem ad erre valamiféle magyarázatot?
Hiszen már az is csoda, hogy ez a kisfiú egyáltalán képes bármilyen történetet elmondani. Azért csoda, mert semmilyen segítséget nem kap ehhez a környezetétől. Nagyon érzékenyek azok a részek, ahol a szülők távolságtartásáról olvasunk, arról például, hogy az anya soha nem hajlandó mesélni. Nincsenek esti mesék, de nincsenek a család történetét továbbadó mesék sem, sőt még álmodni sem szabad, ahogy az áloműzés kegyetlen babonáját elmondó részből tudhatjuk. De még a babonák eredetéről és értelméről sem beszél az anya a gyerekeknek, sőt azok természetes tanulásigényét sem elégíti ki. Sokszor visszatérő jelenet, hogy jövet-menet, vagy épp otthon ülve a fiú kérdez valamit az őt körülvevő világról, semmi különöset, csak amit minden gyerek megkérdez a szüleitől, de az anya nem hajlandó válaszolni, még akkor sem, ha egyébként tudja a választ. Könyvek nincsenek a házban, tévéről, rádióról szó sem esik. Egyszóval: a kisfiú nem kapja meg azokat a minimális alapokat sem, amelyek képessé tennék őt a vele megtörtént események elbeszélésére. A szegényes, iskolázatlan nyelv teljesítménye pedig korlátozott, bár poétikailag épp ebben van az ereje.
Mindez összefügg a könyv legfontosabb kérdésével, a faluból való szabadulás lehetőségével is. Mert az a kérdés mozgatja a regényt, hogy a zárt és kirekesztő faluból van-e, és ha igen, milyen módon van menekülés. Olvasóként annyit biztosan tudunk, hogy csak a tanulás adna erre esélyt a fiúnak – hogy a szülőknek mi adna, az konkrétabb: a költözés, ami be is következik. A szülők azonban nem segítik a gyerek tanulását, még azzal sem, hogy elmagyarázzák neki, miért is kell elköltözni, mi az oka a kirekesztésüknek, azaz hogy milyen története és mennyi titka van a családnak.
A titkok közül az első helyen az apa állítólagos zsidó származása van, ami csak afféle pletyka a faluban, mégis mindent ez a bélyeg irányít, az apát még saját testvérei is kitagadják emiatt. A legszomorúbb mindebből az a tapasztalat, hogy a falu közössége semmit nem tanult a holokausztból, hiszen újra elkövetik azokat az először csak rossz viccnek tűnő zaklatásokat, meglépik azokat az agresszív lépéseket, kimondják azokat a kegyetlen és megalázó szavakat, melyeket a negyvenes években is. A parasztság nyers és reflektálatlan antiszemitizmusa csillapíthatatlannak látszik, és gerjeszti az irigység, a másság elutasítása és természetesen gerjeszti az egyház is „a zsidók ölték meg Jézust” tétellel. A könyv ráadásul rámutat mindennek a csapdájára, hiszen nem is tudjuk, hogy a főszereplő családját azért rekesztik-e ki, mert „zsidósan” él, vagy az állítólagos zsidóságuk miatt rekesztik ki őket, aminek csak következménye, hogy a életmódjuk is más lesz, mint a falu többségéé. Egyszerűbben: el akarnak menni a faluból, és ezért bántják őket, de talán épp azért akarnak elmenni, mert idegennek, kirekesztettnek érzik magukat. A falu ítélete akkor is belekényszeríti őket ebbe a szerepbe, ha eredetileg esetleg éppen hogy beolvadni szerettek volna.
De erről keveset tudunk, mert amikor mi bekapcsolódunk a történetbe, tehát amikor a kisfiú már 5-6 éves, akkor már csak azt hallja az anyjától, hogy „mi mások vagyunk”, „mi nem vagyunk parasztok”, „el fogunk menni innen”. Nagyon fontos, hogy a falu ebben a regényben egyáltalán nem az az otthonos, zárt, de a közösség tagjait megvédő, nyugodt hely, amilyennek a magyar prózahagyományban oly sokszor ábrázolják. Főleg az úgynevezett népies irodalomban vált toposszá, épp a hatvanas-hetvenes években, amikor ez a regény játszódik, hogy a falu a gépies várossal szemben a békét és a családot és csendet jelenti, a természet közelségét, azaz az autentikus élet lehetőségét, amivel kapcsolatban a tanulás és a munka miatt városra szakadt értelmiségi erős nosztalgiát érez. Nem, Borbély Szilárd a falut sötétnek és durvának ábrázolja, olyan helynek, ahol senki, se ember, se állat nincs biztonságban, és ahol a családokat is megfertőzi a szegénységből és a kibeszéletlenségből fakadó frusztráció, és ahol éppen ezért lehetetlen boldogan élni. Ahonnan menekülni kell. A kis közösség ugyan képes védelmezni és segíteni azt, aki elfogadja a közösség szigorú szabályait, de azonnal kikezdi, aki bármilyen módon megszegi azokat, aki próbál másként élni vagy gondolkodni. Menekülni kell, de menekülési lehetőség alig van. Ez viszont már a szabadság kérdésével függ össze, amiről a regény ugyancsak fontos állításokat tesz.
A falu egyik fontos jellemzője az érzéketlenség és a kegyetlenség. A szülők eszüket vesztve verik a gyerekeiket, a gyerekek pedig verik egymást és kínozzák az állatokat. A regény gondosan adagolja a mindennapos brutalitást, nincs is esélyünk elfordítani a fejünket. Az anya saját kudarcait és boldogtalanságát veri le a gyerekein, a legkisebb szikrára is robban, az apa pedig részegen, még durvábban és akkurátusabban üti őket. Mindennek épp a szegénység a legfőbb oka, ez hozza magával azokat a megaláztatásokat és feldolgozhatatlan csalódásokat, melyek aztán ezekben a durvaságokban törnek felszínre és öröklődnek generációkról generációkra. És itt megint visszatérhetünk a beszélgetések hangsúlyos hiányára: az érzéseit, a gondolatait és élményeit még a felnőtt sem tudja megosztani másokkal, a gyerek pedig végképp egedül marad. Nem tud beszélgetni, nem kap gyógyító meséket és történeteket, sőt álmodnia sem szabad. Nem tudja tehát senkivel sem megosztani a szorongásait. Csak eggyel: önmagával. Én a címet, a „nincstelenek” szót is inkább a magány szinonimájaként értem, a ’nincs senkijük’ jelentésben. Már csak azért is, mert bár a regénybeli szegénység valóban az elviselhetetlenség határán van, valóban embertelen és romboló, de mégsem a mélyszegénység világa ez, nem a Móricz-i világ, nem a Puszták népe, nem a teljes reménytelenség közege. Itt vannak a ház körül állatok, van sonka az ünnepi asztalon, a családtagok tudnak öltözködni (még a kisfiúnak lányruhát is kell felvennie) és végül el tudnak költözni, van tehát kijárat ebből a világból. De ha már itt tartunk: zavaró, hogy sokszor a harmincas években érezhetjük magunkat, csak a téeszek emlegetése emlékeztetett, hogy a Kádáriában vagyunk – de azt hiszem, a hetvenes évek eleje a könyvben ábrázoltnál erősebb szociális hálót működtetett, nem volt ilyen súlyos szegénység még az észak-keleti országrészben sem. Lehet, hogy tévedek, és azt is mondhatjuk, nem ez a fontos, hanem az, mennyire érzik a szereplők szegénynek magukat, mennyire éhesek, mennyire kiszolgáltatottak – és ebben már nincs, nem is lehet kifogásolni való. Ráadásul nem szociográfiát olvasunk, hanem fikciót, nem szabad elfelejteni.
Mindamellett külön szót érdemel a mindennapos életet kísérő bűzök és más gusztustalanságok ábrázolása. A szöveg igen nagy hangsúlyt helyez ezekre is, hisz rajtuk keresztül válik érzékelhetővé és tapinthatóvá az az undor, mely a fiúban és az anyában is megjelenik. A bogaraktól hemzsegő kutyatetemek, a vízbefojtott kismacskák, a véres nyakú baromfik és a fekália, ami a kertvégi budikból szó szerint kicsordul, de a nyelvnek és a falusi humornak is szinte kizárólagos alapja: minden vicc és minden hasonlat a fekáliához kötődik, vagy esetleg a szexualitáshoz, amiből azonban mindenféle erotika elvész. Nincs az asszociációknak harmadik tere, ami megint csak a korlátoltságot, a durvaságot, a zsigeri indulatokat jelzi. Ezek pedig egy olyan világ ismérvei, ahol az élet szépségének, sőt: az értelmének sincs esélye kibontakozni.
Miképp lehetne ezen változtatni? Hogyan lehetne „megváltani” ezt a világot? A regény alcíme arra orientál, hogy ezeken a kérdéseken is komolyan elgondolkozzunk, azaz hogy keressük a szövegben az erre adott válaszokat. De nem kerülheti el a figyelmünket, hogy az alcím arra utal, hogy a Messiás már nem jön, ha járt is itt, már elment, és nem oldott meg semmit. Az emberek tehát csak saját magukon segíthetnek, nem várhatnak kívülről jövő megoldást. De ez egyben felelősséget is ró rájuk: szabadok, szabadon alakíthatják a sorsukat, de ehhez cselekedniük kell. Megint visszaköszön a Sorstalanság problematikája: ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság, ha viszont szabadság van, akkor nem beszélhetünk sorsról, eleve elrendelésről, hasonlókról – akkor mindenki alakíthatja a maga életét és felelős is azért, hogy mivé formálja. És ahogy nem mondhatjuk, hogy valakinek Auschwitz-ot szánta a sors, ugyanúgy nem mondhatjuk, hogy a szegénységet és a tanulatlanságot szánta. De a regénybeli család eközben azt is felismeri, hogy a szabadság a biztonság feladásával is járhat – ez a fecske és a kutya szövegbeli példázata: a kutya a biztos vacsoráért odaadja a szabadságát, a fecske a biztonságáról is lemondva ragaszkodik hozzá. Ez a család a költözéssel vállalja a kockázatot, megpróbálja ezzel visszanyerni méltóságát és a jövőbe vetett reményét. Az utolsó oldalakon megszólaló, már felnőtt elbeszélő pedig igazolja, hogy a változtatás rendkívül erős vágya, a kitartás, a többre hivatottság makacs tudata végül eredményhez vezetett, sikerült kitörni a reménytelennek látszó szegénységből és a történetnek helyet adó szabolcsi falu pusztító közegéből.
Ehhez kellett az anya néhol öngyilkos hisztériába forduló állhatatossága és kellett az apa szorgalma és partnersége is. Mindkét szülőről érdemes lenne hosszabban beszélni, nagyon érdekes a viszonyuk egymáshoz, a gyerekeikhez és a környezetükhöz, de itt most csak az apa szerepéről néhány szót. Mint már említettem is, egy kegyetlen, alkoholista, a gyerekeitől érzelmileg is távolságot tartó apáról van szó, aki nagyon sokat van távol a családtól a munkája, majd a költözést lehetővé tevő építkezés miatt. De épp ezért érződik valami zavar az elbeszélésben: ha jól érzékelem, a történet a fiú ötéves kora körül kezdődik és kb. tizenegy éves koráig tart, ez összesen öt-hat év, de közben az apa néha évekre eltűnik. A család költözése előtt már két évvel elköltözik, ezt megelőzően elmegy tanulni Kenderesre, majd traktoros, és akkor azért nem jár haza, de még ezeken kívül is vannak hónapokig tartó távolmaradásai. Tehát alig van otthon. A történet hat évéből talán csak egyet. Mégis meghatározó az alakja, és úgy tűnik, állandóan terrorizálja a családot, folyamatos és állandó a jelenléte. Persze ez ezzel együtt is magyarázható: ha nincs otthon, akkor is van mitől félni, mert előbb-utóbb hazaér majd, és az általa felállított viselkedési szabályok a jelenlététől függetlenül is működnek. Akkor is ő a ház ura, ha távol van. Nagyon tanulságos, hogy a kisfiú akkor is várja haza az apját, akkor is szereti, ha az apa bántja. Sőt: a ragaszkodása mintha független lenne a verésektől. És még valami: a regény ügyesen eljátszik az életrajzi fikció műfajával, a borítón lévő portré és az ott olvasható szöveg is azt sugallja, hogy a történet az író gyerekkorát idézi fel. De ugyancsak életrajzi vonatkozásúak a Halotti Pompa mélyen megrázó gyászversei is, a szülők alakja pedig erősen összekapcsolja ezt a két könyvet. De közben igencsak próbára teszi az olvasót az a kísértés, hogy ugyanannak az anyának és apának, sőt ugyanannak a fiúnak lássa a két könyvben szereplő alakokat. Nyilván mindkét helyen fikciót olvasunk, de a határozott, több oldalról is megtámogatott életrajzi vonatkozások ezt az felismerést mindenképp előhívják, és ezzel megint csak kizökkentenek a komfortzónából.
Végül még egy gondolatot az alcím keltette várakozásról. A regényben megjelenő Mesijást az alcím a figyelem centrumába tereli, de ő inkább csak mellékszereplő, kevés szó esik róla, és nem sokat tesz hozzá a történet alakulásához. Ugyanakkor jellemző, hogy a család és Mesijás egyaránt kirekesztettek a falu közösségéből, leköpik, kinevetik őket. A szöveg tehát azt javasolja, hogy a cigány férfi megalázásokkal teli történetéből próbáljuk megérteni a fiú és a fiú családjának történetét is. Mesijás története így afféle allegória, a neve pedig további asszociációkra ad lehetőséget. De hasonlóan fontos mellékszereplő a román pap, akit elhurcolnak, hogy ezzel törjék meg a falu hitéhez és szokásaihoz ragaszkodó román közösségét. A pap sorsa az üldöztetés a magyar többségi társadalomban, ahogy a cigány falubolondjáé és a faluban megmaradt egyetlen félzsidó családé is. Így szól tehát ez a regény az identitásról, a magányról, a szabadságról, a sorsról, a szegénységről, a családi titkokról és családi emlékezetről, a félelemről, az undorról és még a prímszámokról is. Így, mindegyikről, külön-külön.
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
