Markó Béla
Közélet, költészet*
avagy: régi költők dicsérete
Bevallom, haboztam valamennyit, hogy előadásom címében a vessző helyett ne kapcsoljak-e egy melléknévképzőt a közélet főnévhez, és ne próbáljak-e arról beszélni, amiről a minap is kialakult egy viszonylag langyos vita, elsősorban az Élet és Irodalom hasábjain: a közéleti költészetről. Akkor viszont el kellene fogadnunk, hogy skatulyázható a vers, és a tájleíró lírától a szerelmes versen át a bölcseleti költészetig számos válfaja lehetséges. Amibe én egyébként készséggel beleegyezem, nem látok benne semmi veszélyt egy egységes irodalomelméletre vagy esztétikára nézve, hiszen ezek a jelzők szerintem egyszerűen iskolai segédeszközök, szükség van rájuk legalább addig, amíg sikerül megértenünk és megértetnünk, hogy a meztelen nőt ábrázoló akt nem azonos a meztelen nővel, de kétségtelenül köze van hozzá. A politikai pamfletként is olvasható vers szintén nem téveszthető össze a politikai pamflettel, de ugyancsak köze van hozzá. Arra is gondoltam, hogy elfogadom a leginkább magától értetődő megfogalmazást, tehát egy és kötőszóval közelítem egymáshoz a két főnevet: közélet és költészet. De rá kellett jönnöm, hogy talán nem a közéleti költészetről, nem is a politika és a költészet már-már illetlennek tartott viszonyáról szeretnék értekezni, hanem arról, ami engem úgymond önéletrajzi okokból is a leginkább foglalkoztat: közélet és költő lehetséges kapcsolatáról, ami egyébként, úgy tűnik, korról korra más megítélés alá esik, és változni látszik ma is, eladdig, hogy sokszor már-már választani kényszerülünk: közélet vagy költészet. Ezek szerint jó helyen van egyelőre a címben az a vessző, és megkísérlem néhány irodalomtörténeti közhellyel – jól ismert szerzőkkel, művekkel – alátámasztani, hogy csak újabbkori líránk vagy tán egész irodalmunk kákabélű finnyásságának, esetleg éppen a minden rendű, rangú közszereplők által ránk erőltetett fölösleges fogyókúrának tudható be, hogy fűvel, fával, tücsökkel, bogárral foglalkozhat a poéta, csak éppen a legfontosabb témákkal, például, horribile dictu, politikával nem. Ránk erőltették, és mi elfogadtuk. Azt hiszem, ez a pontos diagnózis, és az imént említett, most még gyorsan kifulladt polémia azt sejteti, talán változik megint az ezzel kapcsolatos irodalmi közfelfogás.
Hazabeszélek természetesen. Nem annyira a verset hiányolom a politikából vagy általában a közéletből, hanem a költőt. De hiszen ez nem irodalmi vizsgálódás tárgya, mondhatná valaki, ez egy biográfiai probléma. Szó sincs róla. A nyelv annak az embernek a szellemi ujjlenyomata, aki vagyok, és viszont: aki és ami nem vagyok, az az általam használt nyelvben sem jelenhet meg. Régebb én is másképpen láttam, és szerettem volna, ha eltűnik a vers mögül a költő árnyéka, ma már látom, hogy ez lehetetlen, és a művet az alkotóval egybemosni nem nagyobb hiba, mint teljesen szétválasztani. Amikor arról kérdeztek, hogy miképpen fér meg egy emberben a költő és a politikus, vagy azt feleltem képmutató egyszerűséggel, hogy nem fér meg, vagy pedig úgy viselkedtem, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde, akiket egyetlen közös testre ítélt a sors. Azt hiszem, nem volt igazam. „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák” valóban, de nem azért, mert nem lenne mit kimondatniuk a költőkkel, hanem mert nem hagyják szóhoz jutni őket. Mai közéletünk egyik rákfenéje mindenképpen az, hogy magára valamit is adó értelmiségi általában nem szól bele a politikába. Elhitették vele, hogy nem az ő dolga, és ennek súlyos következményei vannak, láthatóan egyre színvonaltalanabb a legfontosabb társadalmi ügyeinkről szóló közbeszéd. Miközben a politika nemcsak távol tart minket magától, hiszen még udvari költőkre sincs igazán szüksége, hanem meg is oszt. Kultúránk elkeserítő kettészakadása - sőt, több táborra való szakadása –, ami itt Erdélyben még nem annyira látható, de már érződik itt is, azért lehetséges, mert különös módon a műalkotásban kívánatos az is-is vagy a sem-sem, a mindenkori politikában viszont csak a vagy-vagynak van létjogosultsága. Az igazi költészetben lelepleződik a politika hamissága - vagy kitűnik időnkénti igazsága -, mert egy esztétikai, nem érdekek által vezérelt kontroll alá kerül. Ha a vers és vele együtt a költő is kivonul a közéletből, ez a kontroll megszűnik, néma, dekoratív pártkatona lesz az alkotóból. Itt vagy ott, egyik vagy másik oldalon. Lehet méricskélni, kinek van nagyobb igaza, persze, én is inkább Európa felé nézek ma, előre, és nem vissza egy kilátástalan nemzeti romantikába, de kérdés, hogy egészen más céllal ugyan, nem a rovásírás elsajátítása végett, vajon nem kellene-e visszatekinteni mégis addig, ahol még képes volt a magyar költő a közélet könyörtelen kritikájára és a közéleti lelkesültségre egyaránt.
Néhány éve kedvenc vakációs olvasmányom az Odüsszeia, Devecseri Gábor fordításában. Ráadásul, ha az Égei-tenger partján sikerül eltölteni egy hetet, stílszerű is ezt az ízig-vérig európai költészetet ott olvasni. Nem tudom, a kutatás mai állása szerint sikerült-e véglegesen bizonyítani vagy cáfolni, hogy az Íliász és az Odüsszeia is ugyanannak a szerzőnek, Homérosznak a műve, de állítom, hogy amennyiben tényleg ugyanaz a költő énekelte meg a trójai háború Akhilleusz hőstetteitől visszhangzó tíz esztendejét és az okos, minden hájjal megkent Odüsszeusz rákövetkező, szintén tíz évig tartó bolyongását, akkor ez maga az irigylésre méltó teljesség. Egy hősiesen patetikus és emberien fájdalmas világ. A mi világunk, amelynek egyik vagy másik részéről önként lemondunk abban az önpusztító megosztottságban, amely újabb kultúránkat jellemzi. Ismétlem, én az Odüsszeiát szeretem igazán, de az Íliászt is remekműnek vélem, akárcsak mások.
Meddig kell visszamenni hát, hogy a teljességre leljünk, és ne kelljen választanunk például közélet és költészet között, mert a politikai véleményalkotásban is fellelhető lesz a műegész, illetve fordítva: a műegészben természetes módon helyet kaphat a közélet kritikája, ritkábban dicsérete? Mondjuk Balassi Bálintig? Hiszen az Egy katonaének mai szóhasználatunkkal egyértelműen politikai reklámnak számít, hazafias toborzónak, aminek semmi köze a valósághoz. Ne is legyen köze nyilván semmiféle más valósághoz, mert ez maga a valóság, a hihető szépség. „A Szép: igaz, s az Igaz: szép!” itt is, akárcsak John Keats görög vázáján. Van-e nagyobb lélegzetű, patetikusabb verskezdés a magyar költészetben, mint ez: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” Van-e lenyűgözőbb metamorfózis annál, mint amikor a rettenet gyönyörűséggé változik: „Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, / homlokán vér lecsordul”? Kezdhetnénk ezek szerint már Balassival a bizonyítást, hogy hajdanában volt költészet a közéletben, avagy közélet a költészetben, de még csak a pátoszig jutottunk, a fennkölt hazafiságig, és például Balassi Bálint levelezését is hozzá kellene olvasni a verseihez, hogy együtt láthassuk a pátoszt és az iróniát, ha nem is a költőben, hát az emberben. Jöjjünk hát közelebb az időben, legalább Csokonai Vitéz Mihályig.
Ugyanis még csak nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hozzászól-e a költő a közügyekhez, hanem hogy képes-e a maga módján a fennkölt és a nevetséges, az elragadtató és a kiábrándító, bizonyos értelemben a szent és a profán között egyensúlyt teremteni, képes-e úgy eksztázisba esni, hogy közben szerepéből ki-kilépve, kívülről figyelje önmagát. Azt gondolom, hogy ez a nagy költészet egyik titka, de nyilván nem úgy, hogy ezt a kettősséget minden szövegben, minden egyes versben feltétlenül tetten kellene érnünk. De ha egy életműben nincsen ott a kétely, akkor az az életmű nekem őszintén szólva gyanús, bár egyik-másik darabja attól még lehet remekbe szabott, ezt nem vitatom. Csokonai Vitéz Mihálytól tudjuk, hogy egészen fiatalon, 1792-93-ban már írt egy Homérosz-fordításnak álcázott remekművet, a Batrachomyomachiát vagy Békaegérharcot. Általában azt tapasztaltam, hogy egy mű életkoronként másként mutatkozik meg az embernek. Engem ez a csupa poén, csupa gúny travesztia, a szinte még kamasz Csokonai zsenialitásának kétségtelen bizonyítéka fiatalon egyáltalán nem ragadott meg, untam. Miközben más, érzelemmel telített, pátoszos verseit könyv nélkül fújtam. Mostanában kellett újra felfedeznem mint politikai szatírát, amelynek csak egyik - de nem alaptalan - olvasata, hogy az egerek a magyar, német, szláv összetételű Habsburg-hadakat jelentik, a békák pedig a francia királyi sereget, és végül a kígyó a jakobinusokat. Már-már nem is számít, hogy ki kicsoda lehetne, végigömlik a vitriol az egész akkori politikán, ráadásul a hétsoros, rímtelen csattanóra végződő, üres formaként is szellemes Czuczor-strófákban. Íme, hogyan mutatkozik be egymásnak a béka- és az egérkirály: „Én princ Fizignátus vagyok, / E nagy tónak királyja, / A vitéz békahadnagyok / Hatalmas generálja, / Enyim, mint örökös úré,/ Haereditario jure / Vízvári uradalom. // Hogy a koronát második / Peleus fejére teszi, / Két hétre megházasodik / És feleségűl veszi / Madame Vizellősi Sárát, / Aki bírta Mocsár várát, / Ettől nemzett engemet”. Az egérkirály meg így prezentálja magát: „Én vagyok király Pszikharpax, / Ezen néven hetedik, / Születésem Nagy-Troxartax / Vérével dicsekedik, / Anyám, kit a gözü nemzet / Hatalmas királya nemzett, / Volt Donna Lisztnyalóczi”. Nem folytatom, az egész mű tobzódik a humorban, érdemes mindenkinek időnként újraolvasnia legalább az indítást, a casus bellinek, az egérkirály vízbefulladásának leírását. Nos, ugyanaz a Csokonai Vitéz Mihály ezzel egyidejűleg Árpádról tervezett hőskölteményt, ami végül nem készült el, de már az elképzelés is mutatja, hogy ezek a magyar költők akkor vitathatatlanul mindenevők voltak, semmiféle ellentmondást nem láttak abban, hogy egyazon szerző egyformán játszik különböző regisztereken, az iróniára éppúgy rá tud hangolódni, mint a lelkesültségre. Illetve nem csupán ráhangolódásról van szó, hanem egy olyan nyitottságról, ami ma már csak nyomokban mutatható ki a magyar lírában a legnagyobbaknál is. Valami különös színeváltozás ment végbe, nem is színeváltozás, hanem a színes filmből, a hihetetlenül gazdag színorgiából, ami a magyar poézis volt valaha, fekete-fehér film lett mára. Sőt, visszamenőleg is kezdünk így olvasni, azt hiszem. A legfontosabbakat is, például Petőfi Sándort vagy Arany Jánost, akik szerintem a legtöbb tanulságot kínálják nekünk most a huszonegyedik század elején is.
Ha politikai költészetről van szó, kettőjük közül illik egyébként először a versnyelvet és szemléletet is kétségtelenül forradalmasító Petőfiről beszélni, de én most mégis Aranyról szólnék először. Talán azért is, mert ha már méricskélni kell, akkor kétségtelenül Petőfi és Ady a népet, nemzetet, hazát legöblösebben, legmesszehangzóbban megverselő, nemzetélményüket versbe olvasztó - de a salakját is felmutató - költők, viszont ma már valószínűleg szobrok ők, le lehet ülni melléjük, meg lehet pihenni mellettük, de már nem lehet beszélgetni velük. Nem alkalmasak arra, hogy velük bizonyítsuk, mit veszítünk, ha választani kényszerítjük az alkotót pátosz és irónia között. Petőfi még talán csak-csak, Ady viszont már egyáltalán nem, ő már csupa tűz, csupa láva, csupa átszellemültség még akkor is, amikor porba sújt. De Arany János hivatkozási alap lehetne ma is, állandó önreflexiója, iróniája és öniróniája egészen mai költőnek mutatja, illetve olyan költőnek, aki nekünk ma kell. Versei tükör-vibrálásúak, kiszólások, visszakérdezések, kiemelések jelzik, hogy tulajdonképpen nem verset olvasunk, hanem a vers születését követjük éppen. Azt figyeljük, hogy egy zseniális elme hogyan kapcsolja egymáshoz a szavakat, és időnként akár a fonákjukat is megmutatja nekünk. Furcsa modernség ez persze, hiszen eposzokat és balladákat teremt, létrehozva egyúttal saját tizenkilencedik századi romantikáját, amely egészen más, mint a Vörösmarty Mihályé. Lehet-e mai szemmel korszerű költő, aki hősi énekeket ír, és kortársaival együtt a nem létező nemzeti eposz vagy erdetmonda megalkotásán munkálkodik? Mi több, Toldija mintha feledtetné velünk mára, hogy megírta Az elveszett alkotmányt és A nagyidai cigányokat is, holott magában az életműben is kimutatható ugyanaz a sokrétűség - és jelentésgazdagság -, mint az egyes versekben. A tizenkilencedik század költőit, különösen a reformkori és a negyvennyolcas nemzedéket sokszor érezzük avultnak, néha már avíttnak, miközben egyre inkább meggyőződésem, hogy számos kételyünkre ők kínálnak választ. Igaz, hőseposzaikkal, a Zalán futásával, a Buda halálával, de az olyan komor és egysíkú elbeszélő költeménnyel is, mint Az apostol, szintén ők maguk zárták el látszólag előlünk az utat maró, keserű és kérlelhetetlen társadalomkritikájuk, vagy akár nyelvkritikájuk felé, ha szabad egy mai keletű kifejezést visszavetítenem abba a korba. Az 1845-ös keltezésű Az elveszett alkotmány ünnepélyes hexameterekben áradó, ellenállhatatlan komikuma persze hogy nem illik a három év múlva kirobbanó márciusi forradalom szelleméhez. De vajon tényleg nem illik hozzá? Vajon nincs-e a maradi Rák Bendéket és a szabadelvű Hamarfyakat, de a kettőjük közt hintázó Ingadyakat is könyörtelenül kifigurázó Arany János-i iróniának ellenpontozó, kiegészítő vagy akár hitelesítő szerepe az életmű egészében? Meggyőződésem, hogy „nemzeti gombokat” majd csak az viselhet a szabadságharcban, aki ilyen hasonlatokban csillogtatja őket jókedvűen évekkel azelőtt: „...e szót, meg a többit, végire jártam, / Egy csak imént besuhant nagy feket macska beszélé, / Csillogván szeme, mint tündöklő nemzeti gombok / A daliás frakknak hideg ellen célszerü farkán.” (Az elveszett alkotmány). Attól tartok, ma ezt a kétségtelenül komikus–ironikus műfajt csupán paródiának gondoljuk, pedig a költői teljesítmény szempontjából miért kellene feltétlenül különbséget tennünk, mondjuk, A szegény jobbágy és annak előképe, Az elveszett alkotmány kétségtelenül humorban feloldott, de ugyanolyan fájó „országimázsa” között: „Ott egy öreg jobbágy ballag haza úri dologról, / Évei számát s a törvény-tiltotta botokbúl / Csak vagy húszat emelve legörnyedt háta gerincén/ Ő hajdúságának egész napi úri kegyéből. / Szemközt pár süheder lovagol s a puszta felé tart,/Gondosan elrejtvén, ha fölösleg pányva, kötőfék; / S ílynemű ártatlan több eszköz volna kezöknél: / Ők, hihető, költők s - andalgani mennek az éjben. / Távol egy agg vándor siet a faluvéget elérni; / Vállán csizma, butyor; húsz éve tapasztal az isten-/ Adta, keresve falut, várost kikerülve, az útban; / Sok honi bort megivott, kenyeret megevett, s jutalomként / Megtanulá e szót: keszenem... Légy büszke, Magyarhon!” Vagy veszítettek-e valamit is politikai - és poétikai - időszerűségükből a következő sorok: „...úgy-maradásnak / Emberi, kik, hazugúl, fontolt haladásnak eszélyes / Pártja gyanánt vetitek magatok'fel, nyiltan előttem / Titkaitok. Ti hazát háznéppel, multat a mosttal, / Összecserélgettek…..” Az idő múltával tagadhatatlanul komorul Arany János világképe is, nemzeti ügyekben egyneműbb is lesz, de társadalomábrázolásban gyakorlatilag változatlan marad mindvégig. Politikai-közéleti költészetének kétségtelenül a legvisszhangosabb darabja A walesi bárdok, amely választ ad arra a máig érvényes kérdésre, hogy mi dolga van a poétának a közéletben, és az allegorikus szemléletnél maradva, mi lehet a viszony költő és fejedelem között. Értsük itt a költőn nyilván általában az értelmiségieket, fejedelmen pedig mindazokat, akik a hatalmat birtokolják. Nem állítom, hogy Arany János műve minden dilemmánkat feloldja, és minden kételyünkre feleletet ad, de számomra szinte minden út hozzá vezet, többet tud a nyelvről , mint bárki más, ez közhely, de többet tud a társadalmi viszonyokról is, amit viszont hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, talán azért is, mert lehetetlen őt besorolni valahová, forradalmárnak nem elég optimista, tudósnak nem elég száraz, urbánusnak nem elég szofisztikált, népinek sem elég programatikus. Szóval, éppen olyan költő, amilyenre szükségünk van ma is. Ahogy mondtam: mindenevő. A mai magyar kultúra szétdaraboltsága - amit lehet tagadni, de attól még tény marad - Arany Jánosnál és kortársainál még nem észlelhető, a mindenkori almanach-lírával való szembenállásban elsősorban értékszempontok érvényesülnek, nem ideológiaiak, bár természetesen a költői nyelvezet megújítása vagy a már meglévő formák szakralizálása ideológiai különbségeket is takar. Ha akarom, ilyen értelemben a költészetnek akkor is van politikai üzenete, amikor még ennek a látszatát is kínosan kerüli. A saját neki-nekirugaszkodó pátoszát kijózanító közbevetésekkel ellenőrző Arany költészete egyúttal nyitott ajtajú műhely is, ahova be lehet nézni, de bent természetesen semmi rendetlenség nincsen. Nem győzöm bíztatni újra meg újra biztatni magunkat, hogy vegyük a kezünkbe ismét, tőle lehet a legtöbbet tanulni annak érdekében, hogy a nemzeti nagyotmondástól éppúgy megszabaduljunk, mint a hagyomány fölös tagadásától. Mert hiszen hagyomány például maga Arany János is.
De miért nem Petőfi Sándor? Miért nem őt hozom fel magán- és közcsillagzatok együttállásának szép példájaként. Miért nem a szabadság és szerelem költőjének életáldozattal is hitelesített teljességéről beszélek? Hiszen ebben a költészetben is ott van a magasztos és a gyarló, nemcsak Az apostol, hanem A helység kalapácsa is, nem beszélve arról, hogy az előbbi sokat porosodott a megírása óta eltelt több mint másfél évszázadban, az utóbbi viszont szívet-lelket tisztító, nevettető remekmű ma is. Hol trochaikusan, hol jambikusan is olvasható, daktilusokkal és anapesztusokkal megbolondított ritmusa, széttördelt verssorai a hexameteres hősköltemények torzképének tűnnek, és egyúttal azt is bizonyítják, hogy szerzőjük sokkal virtuózabb formaművész, mint ahogy ezt róla a közhiedelem, de néha az irodalomtörténészek is, többek közt már-már népköltői státusa okán is, sugallják. Az az igazság, hogy ismét Adyt kell melléje állítanom, ugyanis csak ők ketten tudták ilyen mesterien keverni-kavarni a versritmust, csak náluk ennyire „cifra szolga” a vers, semmi több. Arany János, el kell ismernem, sokkal tanárosabb, bár zseniális tanár kétségtelenül. Summa summarum: ki tagadná tehát, hogy Petőfi életműve szintén teljes, szintén egész, sőt spontaneitása okán is talán ő a primus inter pares. Politikai költészetéről pedig nem nekem kell most itt értekeznem. Amiért viszont mának szóló tanulságul Arany Jánost olvasnám és olvastatnám elsősorban, az éppen hogy a folyamatos tudatosság és önkontroll, Petőfi említett spontaneitásával szemben. A fehéregyházi csatában eltűnt huszonhat éves költő plebejus indulatait, messianisztikus haláljóslatait felülmúlni senki sem tudta azóta sem, viszont ez a folytonos izzás, ez a verssel forradalmat indító pátosz időnként magára hagyja a nyelvet is, a képzeletet is. Az egyébként borzongató szépségű, 1847 szeptemberében Koltón született költemény, a Beszél a fákkal a bús őszi szél… jól példázza a mértékvesztő elragadtatást, amikor a vers kilép saját medréből, és ha nem sodorna minket is magával a lelkesültség, talán groteszknek látnánk, mondjuk, ezt a képet: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!” Petőfi Sándor olyan szuggesztív költő, hogy nem hökkenünk meg rajta, elhisszük neki ezt is, mint ahogy elhisszük a Füstbe ment terv különös képét, amikor a vers lendülete a konkrét síkról az elvontba viszi át a képet, hiszen másképpen nem képzelhető el ez a strófa – amely egyébként diák-élcek tárgya is sokszor –: „S a kis szobába toppanék... / Röpűlt felém anyám... / S én csüggtem ajkán... szótlanúl... / Mint a gyümölcs a fán.” Bár A helység kalapácsa és sok más költemény bizonyítja, hogy ez az életmű is tele van humorral és iróniával, mégis egészében a pátosz jellemző rá, képes a szentnek tartott üggyel való maximális azonosulásra, és kevésbé alkalmas annak időnkénti, mindenképpen kívánatos kritikájára. Ilyen kritikai elemek megjelennek ugyan nála is, elsősorban Az apostolban, de mégsem helyezik más megvilágításba az életművet. Éppen ezért el kell fogadnom, hogy Petőfi Sándor közéletisége, egyáltalán ez a rendíthetetlen költő-szobor nem mindig kínál magyarázatot mai dilemmáinkra, mi több, akár megosztottságunkat is növelheti. Arany János viszont, úgy képzelem, alkalmas arra, hogy közelítsen egymáshoz minket. Akárcsak az előbb idézett Csokonai Vitéz Mihály, és még több jelentős kortársuk, akiket mind-mind érdemes ismét föllapozni.
A reformkortól egészen a kiegyezésig nyilvánvalóan föl sem merülhetett a magyar társadalomban egy olyan munkamegosztás, hogy az író írjon, a politikus politizáljon. Pazarlás lett volna. Minden bizonnyal ezzel is magyarázható a témaválasztás és a feldolgozás változatossága egy-egy alkotónál. Ráadásul a reform sem egyszerűen a viszonylag független Magyarország megteremtésére irányult, hanem egyidejűleg az önálló magyar gazdaság, tudományosság, művészet és irodalom működtetésére, illetve a magyar nyelv olyan mértékű megújulására, hogy ennek hordozója lehessen. Ahogy a reform látszólag végbement, a nyelvújítás lendülete is alábbhagyott, és az irodalom is visszaszorult egy sokkal szűkebb mederbe. Úgy tűnt, hogy a magyar költő megtalálta a maga helyét a magyar glóbuszon, és legfennebb csak egy Ady nagyságú alkotó tudott ideig-óráig nosztalgiát ébreszteni az elveszett pátosz iránt, de ő is úgy, hogy közben öniróniára vagy akár kételyre nem volt képes. Állítom, hogy a huszadik században nem a helyét találta meg a költő a magyar kultúrában, hanem az addigi, tizenkilencedik századi szerepét veszítette el, és kérdés, hogy van-e még egyáltalán értelme ma, a huszonegyedik században hely- és szerepvesztésről beszélni. Az előadásom elején említett vita a közéleti költészetről azt mutatja, hogy igen, ez talán magának a költészetnek – és általában az irodalomnak - a lényege, hogy kánonjai időlegesek és ideiglenesek, helyzettől függőek. Ami engem nem keserít el, éppen ellenkezőleg, megnyugtat.
Nemzeti és kozmopolita, népi és urbánus, konzervatív és liberális esztétikát feltételezni, sőt tételezni ma a magyar költészetben természetesen lehetséges, mert az irodalom-értelmezés világnézeti kérdés is szerintem, és még azzal sem lenne baj, hogy a költőket is megpróbálja kisajátítani egyik vagy másik politikai oldal. A baj az, hogy a pártlogikába nem fér bele az önkritika, önmagunk szatírája még kevésbé, és az igazi alkotó, ha ezt elfogadja, pártpolitikussá degradálódik, vagy éppen ellenkezőleg, megundorodik az (ön)kritikátlan közélettől, és elköveti a lehető legnagyobb hibát: másokra hagyja a véleménymondást a társadalom állapotáról.
Nem véletlen, hogy a huszadik században már szinte kizárólag csak az ilyenfajta munkamegosztást fényűzésnek tartó, valamilyen zsarnoki elnyomással szembesülő magyar közösségekben vállaltak a költők közéleti- társadalmi-politikai szerepet. Ahhoz képest, ahogyan ma a magyar közélet és irodalom viszonya alakul, nyugodtan tarthatnánk mélyen korszerűtlennek Kós Károlyékat, és hogy nem tesszük, azt bizonyítja, nem veszett el mégsem a folytonosság. A két világháború közti Erdélyben még az olyan játékos poeta doctus is, mint Dsida Jenő, lelkiismeret-furdalással gondol az elveszett vagy nem vállalt szerepre. Megpróbálja a dilemmáit megfogalmazni, megpróbál kitörni. Nem is a Tükör előtt történelmi tragikumára gondolok itt elsősorban, hanem a Psalmus Hungaricus rendkívül mély – sokak által talán nem is érzékelt – drámájára, hogy vállalni kell a megszólalást, de ezáltal feladunk valamennyit a bennünk levő Európából, lemondunk a teljességről. Íme, nála már ez a szerepvállalás, eltérően Arany Jánoséktól, öncsonkításnak, lemondásnak tűnik, valamiféle áldozatvállalás lett abból, ami kevesebb mint száz évvel azelőtt maga volt a kiteljesedés. Nyilván ezért olyan erős a bibliai, azon belül is a krisztusi motívumrendszer ebben a költeményben, ezért lett psalmus, vagyis zsoltár az önvallomásból: „Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar, / még le nem írtam. / Csábított minden idegen bozót, / minden szerelmet bujtató liget. / Ó, mily hályog borult szememre, / hogy meg nem láttalak, / te elhagyott, te bús, kopár sziget, / magyar sziget a népek Óceánján!” – így indul a szöveg, és átokkal végződik: „Mérges kígyó legyen eledelünk, / ha téged elfeledünk, / ó, Jeruzsálem! / Nyelvünkön izzó vasszeget / verjenek át, / mikor nem téged emleget, / ó, Jeruzsálem! / Rothadjon el lábunk-kezünk, / mikoron hozzád hűtlenek leszünk, / ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!!” Természetesen azt is lehet mondani, hogy a megfelelni akarás hozta ki ezt a verset Dsidából, vannak is ilyen irodalomtörténeti feltételezések, de minket ez most kevésbé érdekel, illetve csak megerősíti azt, hogy a kor Erdélyében volt egy ilyen elvárás a költővel szemben. És most ne arra tessék figyelni, hogy kívánatos vagy sem, hogy egy öniróniával megáldott költő egyszerre patetikus legyen, nemzeti és messianisztikus, hiszen történhetett volna fordítva is. A lényeg az, hogy akkor még az erdélyi magyar költő – készséggel elismerem, a magyarországi is olykor, gondoljunk Babits Mihály Jónására – így vagy úgy, de keresi a politikai beleszólás lehetőségét. Mint ahogy magam is megtapasztalhattam az 1989-es Erdélyben, hogy micsoda társadalmi kényszer taszította az alkotó értelmiségieket a politikába, beleértve engem is, egy olyan kimondatlan igazságnak engedelmeskedve, hogy nem engedhetjük meg magunknak a távolmaradást, ahhoz túl kevesen vagyunk. Ez is egy magyarázat, de ennél fontosabb, hogy a rákövetkező években kiváló költők, mint például Kovács András Ferenc, szóltak hozzá – versben is – a közélethez, és olyan remekek születtek, mint a Saltus Hungaricus. Patetikus Psalmus? Ironikus Saltus? Nem ez a kérdés. Még csak nem is az, hogy szabad-e múló körülményekből táplálkoznia a poézisnak. Végtére is a művészet vagy irodalom tétje éppen az, hogy múló körülményekből sikerül-e többé-kevésbé múlhatatlant teremteni. Az igazi kérdés: lemondhat-e a költő arról, hogy miközben valóban a maradandót célozza, hatni próbáljon arra is, ami nap mint nap múlik körülötte. A valóságra mindközönségesen, vagyis arra, amiből a verse vétetett. Be kell vallanom, egyre kevésbé hiszek abban, hogy érdemes a művet kontextusából kiemelni, ha már módunk volt ezt a kontextust megismerni. A bizonyos életrajzi tényeket makacsul takargató – de ugyanakkor az esztétikai szempontokat mégis ideológiai-politikai érvekkel helyettesítő – Wass Albert-kultusz éppúgy megnehezítette a közélet és irodalom viszonyának helyes értelmezését, mint ami különösen a Nyírő József újratemetése körüli hercehurcában volt megfigyelhető, élete egyik, józan ésszel csak egyértelműen elítélhető és elítélendő időszakának mentegetése. Nem vagyunk képesek ma mégsem szétválasztani, sem a maga összetettségében szemlélni művet és életet, mert ismétlem, elfogadtuk, hogy munkamegosztás van a mai magyar társadalomban, odaállhatunk, sőt oda kell állnunk egyik vagy másik oldalra, de nem szólhatunk bele abba, ami velünk történik. És ha ez így van, akkor természetesen nem számít, hogyan élünk. Hogy egy egészen más jellegű példával éljek: akik azt mondják, hogy Szilágyi Domokos ugyanaz a költő marad azután is, miután kiderült róla a politikai rendőrséggel való kényszerű együttműködés, nem mond igazat. Sem rosszabb, sem jobb nem lett ettől a tragikus sorsú költő megrendítő költészete, de kétségkívül más lett. Pedig a szövegek ugyanazok, a nyelv, a forma, a stílus sem változott. De vajon a művek jelentése sem? Szemantikailag természetesen nem. Viszont politikailag? Közéletileg úgymond? Egyáltalán van-e ilyen konnotációja egy versnek? Szabad-e összekeverni politikát és poétikát, és ha már összekeveredtek, szét lehet-e még valaha választani? Szét kell-e választani?
Ezekhez a kérdésekhez próbáltam néhány lehetséges választ megfogalmazni, hevenyészve talán, túl nagy időt átívelve, de igazság szerint a kezdetektől mostanáig ez a magyar líra egyik, vagy talán az egyetlen igazi dilemmája. Hogy – Illyés Gyula mára már korszerűtlennek tetsző szavaival – „nem menekülhetsz”. Ha nemzeti romantikába – vagyis egyfajta nacionalizmusba – próbálsz menekülni, akkor sem, de ha fájdalmas iróniával ostorozod azokat, akik a „közdolgokban” megszólalnak, akkor még kevésbé. Magam is, amikor amatőr politikusként – bár szerintem minden igazi politikus amatőr – próbáltam a múzsákat elhallgattatni, könnyen rájöhettem volna, de csak mostanában kezdek számot vetni azzal, hogy a politikában, egész közéletünkben is elég lenne két zseniális költőnk egy-egy idézetére figyelmezni, és nagyon pontosan értelmezni azokat. Az egyik József Attilától: „Költő vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” (Ars poetica). A másik idézet pedig Ady Endrétől való, ettől a szoborrá fagyott düh-, láng- és érzelemcsóvától, egy jelzős szerkezet csupán: „Utálatos, szerelmes nációm”. Aki ebből annyit mond csak, hogy „utálatos”, hazudik. És aki csak annyit mond: „szerelmes”, ugyancsak hazudik. Ha nem is a tizenkilencedik századig, de legalább a huszadik század első feléig nézzünk vissza egy pillanatra, mert jobban meg fogjuk érteni mai meghasonlott közös énünket.
* A tizenkét legszebb magyar vers – számvetés címmel, Koltón-Nagybányán 2013. szeptember 27-29-én megrendezett konferencián elhangzott előadás írott változata.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
