Király Katalin
Jövőnk a múltunkban
2013. október 17-én Békéscsabán a Munkácsy Mihály Múzeum nagytermében nyílt meg a Jövőnk a múltunkban című időszaki kiállítás, mely elsősorban az idei Szent István emlékévhez kapcsolódik, s a hazánk területén letelepedett nemzetiségek hagyományai előtt tiszteleg. A múzeum a kiállítás megrendezésével egy sorozatot indított el, amelynek keretében a jövőben az érdeklődők mindig egy újabb, hazánk területén letelepedett nemzetiséget ismerhetnek meg közelebbről. A megszokottól eltérő, látványában igencsak gazdag néprajzi kiállítás ez esetben a Magyarországon élő szlovákság évszázadok során formálódott kulturális örökségét hivatott a nagyközönség elé tárni, amelynek segítségével az egyetemes magyar kultúra részét képező, velünk együtt élő nemzetiségek értékeire kívánja felhívni a figyelmet.
A mai Magyarország területére a XVII. század közepétől folyamatosan érkeztek szlovák telepesek egyénileg vagy csoportosan, ill. szervezett letelepítési program keretében. A gazdasági, társadalmi és világnézeti tényezők következtében megindult migráció közel kétszáz esztendeig tartott. Nagy számban telepedtek le szlovákok a hegyvidéken (Zemplén, Bükk, Mátra, Cserhát, Pilis, Vértes, Gerecse és Bakony) és a síkságon (Duna-Tisza köze, Tiszántúl) egyaránt. Megélhetésüket az erdőgazdálkodás, mezőgazdaság, állattartás, halászat, szén- és mészégetés biztosította, de hagyományos kézműves mesterségekkel is foglalkoztak, mint például a drótozás vagy üveggyártás.
A magyarországi szlovákság több mint kétharmada evangélikus vallású. Békés, Nógrád, Pest, Bács-Kiskun megyékben és a Tiszántúlon élnek. A katolikusok (római- és görög katolikusok), baptisták, adventisták az ország északi hegyvidékén és a Dunántúlon telepedtek le.
A több mint háromszázötven esztendeje hazánkban élő szlovákság nyelvileg erősen asszimilálódott. Eltűnőben van a nyelv és a szokások családi körben, generációk között természetes úton történő átörökítése. Ma a nyelv továbbadása szinte kizárólag iskolában oktatási keretek között zajlik és kulturális intézmények berkeiben próbálják életben tartani.
A paraszti kultúra évnegyedes szokásai, az egyházi és gazdasági esztendő ünnepei az új évezredben új funkciót kaptak a magyarországi szlovákok életében. A szlovák közösségek egyre inkább tradícióközösségekké válnak. Az ő esetükben az identitástudat megőrzését elsősorban a tradicionális kultúra segíti, mely számukra szoros érzelmi kötődést jelent a szlovák gyökerekkel. Nem véletlen, hogy a szlovákság körében ez a legnépesebb és legerősebb kulturális réteg még akkor is, ha számukra nem a „magas” kultúra a meghatározó.
A hazai szlovákság hagyományos paraszti – elvétve polgári – kultúrájának számos eleme az 1940-es esztendőktől jelentősen megváltozott vagy az életmódváltással végleg eltűnt. Sokáig csak a folklorizmus segítségével tartották életben a pávakörök és hagyományőrző csoportok, elsősorban a színpadon. Miután az UNESCO[1] 2003 óta igyekszik folyamatosan ráirányítani a helyi közösségek figyelmét a szellemi örökség fontosságára és annak védelmére, számos közösség újjáélesztette a hajdani kalendáriumi, illetve családi szokásokat. A szellemi örökség mélyen a múltban gyökerezik és a kollektív emlékezet segítségével hívható elő. Ott, ahol a helyi közösség már nem képes rekonstruálni a múltbéli tradíciókat, új hagyományt alkot, jó esetben egy-egy hajdani szokás elemének kiragadásával, és aköré szervezi a közösségi életet. A színpadon ápolt hagyományok visszakerülnek korábbival közel azonos környezetükbe. Fontos szerepet kap a hagyomány megkonstruálása is, a domináns szokás kiválasztása és felelevenítése. Az életben tartott vagy sok esetben újraélesztett hagyományos kultúrának egyszerre van a hazai szlovákság ünnepnapjain közösség összetartó szerepe és formálja a közösség tagjainak identitástudatát. A kulturális szerveződés mára tudatossá vált, és egy intézményi rendszer keretei között zajlik. A közösségek által ápolt örökség – habár a múlt hagyományaiból táplálkozik –, fontos szerepet tölt be a szlovákság jelenében. Napjaink élő, illetve élhető kultúrája az örökölt hagyomány olyanná formálása, hogy illeszkedjen mindennapi életünkbe.
A magyarországi szlovákok hagyományait többnyire a vallásos emberek őrizték meg, hiszen ők általában megtartották az egyház előírásait, amelyek gyakran a rítusok alapjai. Éppen ezért a legtöbb hagyományos elemet a vallási élethez kötődő szokások (Mária kultusz, karácsonyi és húsvéti ünnepkör) őrzik napjainkban. A Mendén élő szlovák evangélikusok pünkösdi templomdíszítési szokása mára felkerült a magyarországi szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére. Ez jó okot adott arra, hogy ráirányítsuk a nyilvánosság figyelmét a magyarországi szlovákok további értékes örökségeire. Ezek egy szeletét mutatja be a Jövőnk a múltunkban című kiállítás. A tárlat az esztendő kalendáriumi, családi és gazdasági munkához kapcsolódó szokásaiból mutat be néhányat és minden alkalomhoz más-más közösséget, települést kapcsol. Az életképek az ünnepi alkalmak egy-egy mozzanatát tárják a látogatók elé. A nagyméretű molinókra nyomtatott, múltat idéző archív képek háttérként szolgálnak a térben elhelyezett színes viseletektől változatos jelenetekhez. A látogató a teremben sétálva egyszerre érzi magát a múltban és a jelenben. „A kiállítás újszerű, mégsem modernkedő kivitelezéssel valósult meg. Nincsenek a megszokott kiállítási kellékek: posztamensek, vitrinek, kordonok. A tér nyitott, a látogató szinte besétálhat a jelenetekbe. Kevés, de jelszerű tárggyal dolgozik. A hangsúly a viseletbe öltöztetett bábukon van, azaz minden egységben maga az ember a főszereplő.” – mondta a kiállításról Csonka Takács Eszter, a Szellemi Örökség Igazgatóságának igazgatója.
A hazai szlovák kultúra sokszínűsége elsősorban a viseleteken keresztül érzékelhető, melyek éles határt húznak az egyes falvak között, hiszen a viseletet hajdanán szigorú törvények és előírások szabályozták. A különböző települések az évszázadok során kialakították a csak rájuk jellemző stílust, melyre elsősorban vallási és társadalmi besorolásuk hatott. Sajnálatos tény, hogy a népviseleti darabok elsőként tűntek el a tradicionális kultúrából, mivel elszakadtak a mindennapi élettől. A fiatalabb korosztály képviselői gyakran a divatot követve a XX. század második felében végleg „kivetkőztek”. A nagyobb városokban ez a tendencia már korábbi időszakban is nyomon követhető.
Bár a családok ma már nem termesztenek kendert és nem dolgozzák fel azt otthon, mégis számos példát ismerünk a népviselet tudatos továbbéltetésével, ápolásával kapcsolatban. Gyakorta találkozunk azzal, hogy a viseleti ruhadarabok díszítő motívumait átültetik a lakástextíliákra, és ily módon éltetik azokat tovább. Ezt támasztja alá a békéscsabai Szlovák Kultúra Házában tevékenykedő kézműves szakkörök tagjainak tevékenysége is. A hímzés köré szerveződött közösségek a régi fonók hangulatát idézik.
A szellemi kultúra fontos éltető eleme a helyi közösség. Ezért a kiállításban olyan szokások kaptak helyet, melyek mozgatórugói és őrzői maguk a közösségek. Természetesen a bemutatott családi és évnegyedes szokások nagy része számos településen ismert és valamilyen formában mindmáig őrzik. A terem adottságai azonban nem tették lehetővé, hogy több életkép jelenjen meg a kiállításon. A látogató elé tárt örökség az évkör mentén mozog, és egységes egészet alkot. A terem közepén látható nagyméretű térkép segít a látogatónak országos szinten is elhelyezni az egyes szokásokat. A jelenetek könnyebb megértésére szolgál a múzeumi kalauzként írott kiállítási vezető is, mely a látványt számos információval egészíti ki.
A látogató a terembe belépve elsőként egy parasztház ablaka alatt találja magát (Karácsony Vanyarcon). A Nógrád megyei Vanyarc településen az evangélikusoknál ugyanis szokás vacsora után a szomszédok és rokonok ablaka alatt énekelni (koledálni), áldott ünnepeket kívánni. Ha a látogató az éneklőkhöz csatlakozva betekint az ablakon, egy családot lát, melynek tagjai a karácsonyi asztal körül ülnek.
A karácsony a család egyik legbensőségesebb ünnepe, amely otthon szűk körben és a templomban zajlik. A bőséges karácsonyi vacsorát általában az esthajnal eljövetelekor szokás elfogyasztani. A múltban mágikus, rituális csemegének számított a karácsonyi vacsoránál a pálinka, méz, fokhagyma, alma, dió. A gazda az asztal alá tette a puttonyt, melybe minden ételből egy kicsit beledobtak és az asztalról a morzsát is belesöpörték. Szentestén a gondosan összeválogatott étkek és a hozzávalók mágikus erejétől várták az egész család számára az egészséget, szerencsét és a gazdasági fellendülést. Ugyanezt a célt szolgálta a maradék, melyből adtak a jószágnak, és egy részét beleforgatták az első vetésnél a termőföldbe is. Bár Békéscsabán is az asztalra kerül az alma, dió és foghagyma, de már nem azért fogyasztják az asztalt körül ülők, hogy valóban megtudják, megélik-e a következő Karácsonyt, nem bizakodnak mágikus erejükben. Mindez csak a hagyományok iránti tiszteletre utal (KRUPA 1999: 27).
Hajdanán az eltérő vallású szlovákság körében a legtöbb változata a lakodalmi szokásrendnek volt ismert. Mára azonban nagyon kevés eleme maradt fenn. Leginkább a menyasszony, illetve vőlegény búcsúztatójában és a vendégeknek feltálalt hagyományos ételekben merül ki. Szintén ehhez a családi szokáshoz kapcsolódik a legdíszesebb ünnepi viselet. A menyasszony öltöztetését mindenütt gondos odafigyeléssel végezték. Egyes vidékeken külön szertartási keretek között. Mivel az ünnepeket többnyire az egyház rendje diktálta, az ilyen emelkedettebb alkalmakra illő öltözetek megválasztásában is az egyház befolyása tapasztalható. Békésben az evangélikusok körében meghatározó volt Tessedik Sámuel lelkész személye, aki tiltotta a cifrálkodást. Bár az ünnepi viseletet drága anyagokból varrták, gyöngyökkel, csipkével díszítették, mégis lakodalmi jellegét a párta, menyasszonyi koszorú adta meg. Az ünnepi alkalomra a XVIII. században Európa-szerte fekete színű ruhát öltöttek. Elsősorban a protestáns vidékeken ezt tartották a templomi szertartáshoz illőnek. A katolikus tájakon az első világháborúig a menyasszony a fekete mellett a gyász összes színét viselte, mint például lilát – mely a bűnbánat, kisgyász színe – és sötétzöldet, szimbolizálva a fiatalság gyászolását. A fél-gyász színek közül a kéket – Szűz Mária színét – és a pirosat – Krisztus vérének színét – és annak árnyalatait, a bordót és barnát öltötték magukra.
A két világháború között a konfirmandusok, elsőáldozók, bérmálkozók vagy a Mária-lányok fehér ruhája szoktatta hozzá a fiatalokat a fehér menyasszonyi ruhához. A II. világháború után a fekete ruhát egyre több fehér díszítéssel egészítették ki. A lakodalmi viselet fontos elemei voltak a kiegészítők, mert ezeknek köszönhetően volt más, mint az általános ünnepi viselet. A legdíszesebb a menyasszony koszorúja volt. Hajdanán azt a keresztmama kötötte élő virágok bimbóiból és az ártatlanságot jelképező rozmaringból. A múlt század közepétől azonban egyre gyakrabban művirágokból készült koszorút tettek a menyasszony fejére. Az ártatlanságát elvesztett lány nem tűzhetett rozmaringot a hajába, és a szertartás idejére a fejére kendőt kötött. Az öltözet egyes darabjait – például csizma, kötény, kendő – a menyasszony jegyajándékként kapta vőlegényétől, s válaszként hímzett inget, keszkenőt adott. Tótkomlóson a kontyoláshoz a főkötőt az anyós ajándékozta, hogy dolgos menye legyen. A vőlegény gyűrű helyett saját kezűleg készített réz kontytűt ajándékozott. Az újasszony a kontyolás során díszes főkötőt kapott, melyet az esküvő után még egy hétig viselt, majd egy évig vagy az első gyermek születéséig hordhatta vasárnap a templomba.
A vőlegény viselete egyszerűbb volt: fehér ing és a csizmanadrág különböző változatai. A mesteremberek hímzett kötényt is kötöttek maguk elé. A fejükre kalapot tettek, melyet a menyasszony koszorújának egy ágával, illetve színes szalagokkal díszített rozmaringgal ékesítettek. A kabátra viaszvirágból kötött bokrétát tűztek. A lakodalmi vendégek ruhájára rozmaringot tűztek.
A Történelmi Magyarországon az örökösödési rend hátterében 1514-től Werbőczi Hármastörvénykönyve állt, mely az ősi vagyon ingatlan részéből kizárta a leányokat, hogy abban a fiúkat egyenlően részesítse, de az ingóságokból a nemesi nőági leszármazóknak leánynegyedet hagyott. A parasztember hajadon leányát a család ingatlan javaiból a kiházasításkor elégítette ki bútorral, jószággal, ágyi ruhával és elsősorban az öltöző ruhákkal. A hozományt díszes keretek között vitték az ifjú pár otthonába, az újember házába.
A lakodalom minden ember életében egy fontos határ átlépése, de Ecseren a lakodalom külön fogalomnak számít (Lakodalom Ecseren). Szinte nosztalgiával elevenítik fel a szokásrend egyes elemeit, melyek Rábai Miklósnak köszönhetően hírnevet hoztak a falunak. Rábai Miklós a Magyar Tudományos Akadémia munkatársaival az 1940-es esztendők végén végzett gyűjtést Ecseren. Az ecseri lakodalom koreográfiája a Magyar Állami Népi Együttes előadásában vált világhírűvé. A komplex hagyományt napjainkban az Ecseri Zöld Koszorú Hagyományőrző Kör őrzi. A településen az 1930-as évekig a menyasszonyok sötét színű ruhában mentek férjhez. Az 1940-es évektől a viselet színe világosabb lett, s ekkor a menyasszony a lakodalom alatt többször is átöltözött. A falu szokásai szerint a menyasszony ruháját és az újasszony ünnepi fejdíszét (bujdos) a bérmaszülők ajándékozták keresztlányuknak. Az ecseri lakodalmas elengedhetetlen kelléke a szaloncukrokkal díszített örömfa, melyet a menyasszony testvéreivel és barátnőivel készített el. A vőfély a lakodalmas menet élén az örömfával a kezében táncolta végig az utat a templomig. Az örömfa tetejére újabban népviseletbe öltöztetett babát állítanak, melyet a fa megbontása után a keresztleány gyermeknek ajándékoznak. A híres lakodalmas kalácsot két nappal a nagy eseményt megelőzően sütötték az asszonyok, súlya elérte a 30 kilót is. A kalácsot a menyasszony kapta ajándékba. Azzal kínálta végig a lakodalomban a menyecsketánc után a vendégeket.
Az évkör téli szokásai közé tartozik a leghosszabb időszakot felölelő „vidámkodás”, alakoskodás, a farsang, mely Három királyok ünnepétől Hamvazó szerdáig tart. Hajdanán a legváltozatosabb szórakozási lehetőségeket kínálta a kakassütéstől a rönkhúzáson át az asszonyfarsangig. Pilisben (Farsang Pilisszentkereszten) a farsang farkán a mulatság Simon és Juda felvonultatásával kezdődött. A táncoló párt kocsikerékre állították, kocsi rúddal szekér vagy havas időben szán után rögzítették, és zenészek kíséretében hordták körbe a faluban, s hívták a lakosságot az utolsó táncos mulatságba. A menet minden útkereszteződésben megállt, a falubéliek fánkkal és borral kínálták a zenészeket. Hétfőn és kedden a szomszédos településekre is elmentek, hogy nagy zenebona kíséretében elbúcsúzzanak a farsangtól. A hagyományt napjainkban már csak a pilisszentkeresztiek őrzik. A teljes ünnepkörből kiragadták a táncoló Simon és Juda vonulását és az elmúlt néhány esztendőben köré szervezték a helyi Fánkfesztivált. 1745-ben id. Tessedik Sámuel békéscsabai evangélikus lelkész az alakoskodás szokását pogánybolondos farsangnak nevezte, és megtiltotta, hogy hívei farsangkor idegen ruhákba öltözzenek. A farsang a lakodalmak időszaka is volt. Az alföldi szlovákság körében a lakodalomban is szokás volt az alakoskodás, az álöltözetben megjelenő figurák játéka.
A böjti időszakot követi a keresztények legnagyobb ünnepe, a húsvét. A Zemplénben (Húsvéti pászkaszentelés Rudabányácskán) élő görög katolikus vallású hívek az ünnepi pászkát (kelt kalács és átvitt értelemben a húsvéti étel) húsvét vasárnapján kosárba teszik és szőtt pászkakendővel letakarva viszik a feltámadási körmenet után a templomba. A kosárban elhelyezett étkek Krisztus keresztútjára emlékeztetnek. A füstölt sonka és a kelt kalács Krisztus testét jelképezi, a kolbász a korbácsot, a húskenyér a szivacsot, a tojások a köveket, az édes túró az epét és a bor Krisztus vérét. Az ünnepi kalács sütésére mindig gondosan figyeltek, hiszen hitték, hogy abból meg lehet jósolni az elkövetkező gazdasági esztendő termését. A húsvéti pászkát a család a megszentelés után egy közös tálból fogyasztja el. Mindmáig hiszik, hogy ha az ember a nagyvilágban eltéved, visszagondol arra, hogy kivel evett húsvéti tojást és megtalálja a hazafelé vezető utat.
Békéscsabán még él a húsvéti locsolkodás hagyománya is, de a legények már nem napkelte előtt járnak a lányokhoz. Azonban a vendégeket a hagyományos étkekkel kínálják (KRUPA 1999: 27).
A húsvétot követő ötvenedik napra eső Pünkösd, felekezeti hovatartozásuktól függetlenül a magyarországi szlovákok számára az egyik legnagyobb ünnep. A katolikus falvakban ezen a napon tartották az első áldozást. Másutt ilyenkor rendezték a helyi búcsút. Az evangélikusok (Pünkösd Maglódon) Maglódon Pünkösd vasárnapján zöld faágakkal díszítik fel a templomot. A zöldellő ágak tisztelete a kereszténység előtti időkre nyúlik vissza. Az oltár előtt felállított topolyák csúcsát boltívesre összekötözik, majd az ágakra helyi motívumokkal hímzett keszkenőket akasztanak, melyek a Szentlelket szimbolizálják. Mendén a hímzett keszkenőket középen szalaggal összekötik, és pillangókat formálnak, úgy tűzik fel a zöld ágra. Ezen a napon a menyecskék, fiatal asszonyok fehér vagy világos színű ruhában állnak az oltár előtt a padsorok között, a Szentlélek tisztaságát jelképezve. A közeli Nagytarcsán az asszonyok ezen a napon Krisztus vérét jelképező piros áttört mintás népviseletet öltenek.
Két héttel Pünkösd után, Úrnapján, az ország minden részéről érkeznek hívők Csömörre (Úrnapja Csömörön), hogy végigmenjenek a körmenettel a látványában egyedülálló, másfél kilométer hosszú virágszőnyeg mentén. A virágkoszorúk és a szőnyeg elkészítésébe az egész falu bekapcsolódik. A „búdká”-kat, oltárokat a csömöriek virágkoszorúkkal díszítik, melyeket a szertartás során megszentelnek. A koszorúkat a múltban babonából őrizték. Hitték, hogy a körmenet résztvevőjének egy éven át védettséget nyújt minden ártás ellen. Egy esztendő elteltével elégették és újabb úrnapi szentelt koszorút vittek haza. A körmenetben a vonulók sora szigorúan meghatározott. Legelöl az elsőáldozó lányok virágszirmokat szórnak az útra. Őket követik a máriás lányok, akik Szűz Mária szobrát viszik az oltári szentség előtt. A virágszőnyeget lábával kizárólag a körmenet legmagasabb rangban lévő egyházi méltósága érintheti. A néphit szerint: Ha Úrnapján esik, az aratás is esős lesz. Tiszta égbolt az Úrnapján, megörvendezteti a gazdát.
A szlovák katolikus családok Szent Márk napját (április 25.) nagy ünnepként tartották számon (Búzaszentelés Püspökhatvanban). A legjelentősebb szokás e napon a búzaszentelés volt. Püspökhatvanban Márk napján figyelték, hogy nem bújt-e meg a búzában varjú, hiszen az jó termést jósol. A búzaszentelés körmenet kíséretében zajlott. A hívek a templomtól indultak a határba. A menet élén vitték a feszületet és a templomi lobogókat. A körmenet arra vonult, ahol a legnagyobb búzatábla volt. A határban a plébános felolvasott az evangéliumból és a négy égtáj irányába megszentelte a búzát. A szertartás szimbolikus volt: a nép hitte, hogy ezáltal minden vetést megáldottak és bő termés várható. A körmenet során a hívek letéptek egy-két szál búzát, és imakönyvükbe rakták, mert a megszentelt búza minden rossztól megvéd.
Az 1753–1754-es esztendőkben kettőszázhét szlovák család hagyta el Békés megyét (Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós, Mezőberény) és telepedett le Nyíregyháza környékén, a bokortanyákon. 1784-ben felépítették Magyarország második legnagyobb evangélikus templomát, melynek befogadóképessége négyezer fő. A telepesek (tirpákok) elsősorban mezőgazdasággal foglalkoztak (Aratóban a tirpákoknál). Akinek nem volt jelentősebb szántóföldje, a nyár derekán summásnak szegődött egy tehetősebb gazdához, akár Békés megyébe is. Amikor Péter és Pál napján megkezdődtek az aratás előkészületei, a munka kezdetének előestéjén bált rendeztek és a legények napkeltekor gyakran a mulatságból indultak aratni. Amikor a munkát befejezték, ünnepélyesen felkeresték a munkaadó gazdát, aki az új kenyér megszegése után engedélyt adott az aratóbálra.
Az arató szokást számos elemével (viselet, gasztronómia, munkafolyamat) újjáélesztették a Szarvas környéki Ezüstszőlőben. Az ország számos pontjáról érkeznek évről évre visszatérő szlovák közösségek, melyek próbálják a szokásrendet életben tartani.
Tessedik Sámuel evangélikus lelkész nem csak mezőgazdasági iskolát hozott létre Szarvason, de a gazdákat is megtanította az észszerű gazdálkodásra (Termésáldás Szarvason). Az egyre erőteljesebb polgárosodási folyamat következtében a módosabb családoknál háttérbe szorult a gazdálkodáshoz kötődő vallási élet, ezért Tessedik szükségesnek látta, hogy bevezesse az őszi betakarítás után a termésáldást. Ezzel is igyekezett tudatosítani a gazdákban, hogy a bőséges termés eléréséhez nem elegendő a szakmai tudás, de a természetre is oda kell figyelni, és köszönetet kell mondani az Úrnak a termékeny esztendőért. Ezért minden termésből vittek mutatóba a templomba, és ünnepélyes keretek között mondtak hálát érte. Ezt a Tessedik nyomán újjáéledt hagyományt a Szilvanap programjában napjainkban is gyakorolják a szarvasi szlovákok.
A falu határában, a Pilis hegy lábánál húzódnak emberemlékezet óta a szőlők (Szüret Kesztölcön). A pincéket is itt építették meg és a „fagyos” szent Urbán, akit a katolikus falvakban a szőlők védőszentjeként is tisztelnek, vigyázott reájuk. A pincékben nem csak a bort és a munkaeszközöket tárolták, de itt gyűlt össze időről időre a család is egy-egy fontosabb esemény alkalmával. A pincéknél találkoztak a falu lakói vasárnap délutánonként, a farsang idején, búcsúkor, húsvét és pünkösd hétfőn, de itt zajlott az eljegyzés, a keresztelő utáni mulatság, a legények innen rukkoltak be, és innen szállították ünnepélyes keretek között a lakodalomba a bort. Szent János napján (december 27.) mindmáig visznek a gazdák a templomba bort szentelésre, mert a szentjánosnapi bor gyógyír minden bajra és a hordóba öntve megvédi az újbort is. A kiállítás évköre itt bezárul és újra indul.
Ha a szlovákság élhető kultúrájáról, a hagyományok újjáélesztéséről beszélünk, szót kell ejteni a gasztronómiáról is, mely napjainkban kilép a családi környezetből. A múltban a hétköznapokon a megélhetést biztosító ételek nagy részét napjainkban nosztalgiával fűszerezve családi összejövetelek vagy szervezett gasztronómiai rendezvények alkalmával készítik el. A hazai szlovákságról azt tartották, hogy haluskafalók, hiszen hetente több alkalommal is fogyasztottak tésztát levesbe főzve vagy főételként. Ez mindmáig fennmaradt Békéscsabán és környékén. A legbőségesebb lakomákra azonban a hosszú böjtök után került sor. A téli időszakban előszeretettel fogyasztottak disznótoros ételeket. Békéscsabán András napjától Pálig tartott a disznóvágások időszaka. A lakodalom mellett a disznóölés szolgáltatott a legjobb alkalmat a család minden tagja számára a kötetlen vidám, tréfás mulatságra. Az ifjú házasoktól az etikett elvárta a „komoly” viselkedést. Kivétel ez alól csak a lakodalom és a disznóölés volt (KRUPA 1999: 36). A sertés feldolgozásánál annak szinte minden alkotórészét felhasználták. Bár, a múltban a májat undorítónak tartották és azt a kéregető maskarás cigányasszonynak adták, erre utal az egyik legkedveltebb csemege elnevezése, a cigánka. A csabai kolbász a nagyközönség előtt a XX. században vált ismertté, amikor már üzemi körülmények között állították elő. Mára hungarikummá vált és az Európai Unió védelmét élvezi. Fontos azonban megjegyezni, hogy a „csabai” megnevezés nem a földrajzi helyre utal, sokkal inkább vonatkozik az elkészítés módjára, melynek a dél-alföldi szlovákság körében számos változata maradt fenn. A csabai közösség köré szerveződött fesztivál napjainkban az egyik leglátogatottabb rendezvény országos szinten is.
Irodalom:
ASZÓDI, Csaba András – KIRÁLY, Katarína: Nagyanyáink konyhájából. Takto varila starká. Ecser, 2008.
DIVIČANOVÁ, Anna – KRUPA, Ondrej: Slováci v Maďarsku. Budapest, 1999
KRUPA, Ondrej: Čabianska klobása. In. Malý slovenský národopis. Békéscsaba, 1999, s. 36.–37.
KRUPA, Ondrej: Živé tradície békéščabianskych Slovákov. In. Malý slovenský národopis. Békéscsaba, 1999, s. 25–27.
