Madarász Imre
Váteszköltészet, politikai líra
Tanulságok és hiányok „A tizenkét legszebb magyar vers” programsorozatban*
Konferenciánk utókonferencia. De nem ráadás, hanem összegzés. Visszatekintés és előrenézés.
2007 ősze és 2013 tavasza között a magyar irodalomtudomány egy jelentős és reprezentatív rendezvénysorozata zajlott le tizenkét „felvonásban” (ha megbocsáttatik a műnem-kontamináció, lírai versekről lévén szó), ezek anyaga meg is jelent tizenkét kötetben. E kettős eredmény Fűzfa Balázs nagy és maradandó érdeme, melyet különösen akkor becsülhetünk, ha figyelembe vesszük a gazdaságnak és a kultúrának, kiváltképpen pedig a kettő kapcsolatának, helyzetét ezekben az esztendőkben. Aki majd valamikor meg akarja tudni, mi is volt a harmadik évezred elején a magyar lírában ama híres „kánon”, hogyan értékelte a honi irodalomtudomány a nemzeti költészet történetét, az ebben a kereken egytucatnyi könyvben megkerülhetetlen információforrást, tudástárat és hivatkozási alapot talál.
Ezt előrebocsátva, leszögezve és mindvégig szem előtt tartva, fogalmaznék meg néhány gondolatot, nemcsak az eddigi teljesítményeket értékelve, de a folytatás reményében is.
„A tizenkét legszebb magyar vers”: a főcím, a „gyűjtőcím” nyilvánvalóan és szándékosan provokatív. A „provocatio” nem botránycsinálás; „pro-vocare” a latinban azt jelenti: előhívni, válaszadásra késztetni. Nos, én válaszolok, mert megszólítva érzem magam. Hangsúlyozom (újfent), nem a kritizálás, hanem a továbbgondolás, a továbblépés, az együtt gondolkodás szándékával.
A „tizenkét legszebb” között valóban csupa remekműveket, gyöngyszemeket találunk (Szeptember végén, Apokrif, Szondi két apródja, Esti kérdés, Levél a hitveshez, Hajnali részegség, Ki viszi át a Szerelmet, Kocsi-út az éjszakában, A közelítő tél, A vén cigány, Eszmélet, Valse triste). Olyan költeményeket, amelyeket a Benedetto Croce emlegette olvasói piros ceruza felkiáltójelekkel jelöl. De a felkiáltójelek mellett akadnak kérdőjelek is. És hiányjelek.
A legfeltűnőbb hiány: a tizenkettő vers között egy sincsen a régi magyar irodalomból, egyetlen egy sem a tizenkilencedik század előtti évszázadokból. Nincs Janus Pannonius, nincs Balassi Bálint, nincs Zrínyi Miklós. Sőt, nincsen Csokonai Vitéz Mihály, nincsen Kölcsey Ferenc sem (Batsányi Jánosról nem is beszélve). A legkorábbi vers Berzsenyi Dánielé: A közelítő téllel azért a felvilágosodás kora „bejutott”. Tűnődöm, tamáskodom: Nagy László beválogattatott – Csokonai nem? Weöres Sándor van, Kölcsey nincs? És ha valaki ellenem vetné, hogy minek hasonlítok-mérek össze más-más korokbeli alkotásokat, azt válaszolnám azért, mert ez már megtörtént korábban, a válogatásnál. Más kritériumok szerint.
Olyanok alapján, hogy politikai vers nem került a „legszebb 12” közé. (Hazafias, a szó hagyományos-általános értelmében, egy: a Szondi két apródja.) Ez a másik hiányjel(zés)em: Nincs képviselve itt a váteszköltészet, amely a magyar irodalom egyik „támasza, talpköve”, meghatározó hagyománya. Batsányi (a szegény, kimaradt Batsányi) „látó”-jának költészete, „a tizenkilencedik század költői”-é, melynek jelképe Petőfinél a pusztában bujdosó népet vezető „lángoszlop” (Mazzininál pedig – sokatmondó egyezés – a sivatagi vándorokat irányító „felhőoszlop és villám”). Hiányzik a váteszek, a költő-próféták, az „apostol”-poéták költészete.
Ez csak részben függ össze a századok kiválasztásával. Hiszen a tizenkilencedik század képviselve volt a konferencia- és könyvsorozatban. Igaz, csak négy verssel – szemben a huszadik századi nyolc költeménnyel. Újfent töprengő kérdések: a huszadik század kétszer annyi szép verset hagyott volna ránk, mint a tizenkilencedik? Jó kérdés ez? Aligha rosszabb, mint az a felelet, hogy a huszadik században több vers íródott. Mert erre meg azt lehetne viszontválaszolni, hogy szinte minden évszázad szinte mindenből többet „termelt”, mint a korábbi. Kivéve éppen a nagy költészetet, a magas művészetet.
Gyümölcsözőbb lehet arról cserélni eszmét, vajon melyik a helyesebb, meggyőzőbb, eredményesebb módszer: az, amelyik azért nevez szépnek és nagynak egy verset, mert az hatott mai költőkre, avagy az, amelyik a jelenkor költőit értékeli-méri a múlt klasszikusainak mércéjével: A koltói kérdés nem költői. Hanem úgyszólván a kérdések kérdése. Kivált az irodalomtanításban. Legalábbis a szakirodalmi vitákat olvasva.
Más értelmezésben viszont ez a kérdés nem is kérdés. Az tudniillik nem lehet kérdéses, hogy kell-e a középiskolában, gimnáziumban az Iliászt, az Isteni Színjátékot, Az ember tragédiáját, az Eszméletet tanítani. Ahogyan matematikából a logaritmusok, biológiából a hüllők tanítása nem „tetszik-nem tetszik”, „szeretik-nem szeretik” kérdése, úgy irodalomból a Levéltöredék barátnémhoz tanítása sem lehet annak függvénye, hogy egy nemrég lefolytatott közvélemény-kutatás szerint Berzsenyit (a kimutatható, mérhető tetszésindexű) klasszikusaink között a megkérdezett fiatalok az utolsó helyre tették. Engem mint Berzsenyi-hívőt ez elkeserít, ám a gimnáziumi tanárkollégákat a tananyag kiválasztásában nem befolyásolhatja.
Oktatómunkájuk mikéntjét annál inkább. A feladat kettős: a régi remekeket közelebb hozni a mai tanulókhoz és olvasókhoz, s az utóbbiakat közelebb vinni az egykori klasszikusokhoz, felemelni azok megértésének, értő-érző „befogadásának” színvonalára.
Riasztó példák intenek. A hetvenes években tananyaggá tették a Rozsdatemetőt – ma hányan olvassák, hol tanítják, kik „kanonizálják”? A nyolcvanas évtized híres-vitatott tankönyvsorozatában bő teret kapott a Hidegvérrel, miközben említve sem volt a Moby Dick. Így ne!
Tanítani azt kell, azt érdemes, ami kiállta az idő próbáját. A történelemoktatás megáll a rendszerváltozásnál, a vasfüggöny és a berlini fal lebontásánál. Olaszországban nem kötelező tananyag Umberto Ecco vagy a Nobel-díjas Dario Fo. Más lapra tartozik, hogy A jegyesek „talált kézirat” fikciójának visszatérése A rózsa nevében vagy a „poesia giullaresca” és a commedia dell’arte reminiszcenciái a Mistero buffóban említésre kerülnek irodalomórákon, irodalomkönyvekben.
Ceterum censeo: meg kell szerettetni a fiatalokkal az olvasást. A klasszikus remekművek alapján. Aztán ők maguktól elolvassák a legújabb szépirodalmat is.
Remélhetőleg.
A „legszebb magyar versek” újabb folyamában pedig majd foglalkozhatunk politikai líránk, váteszi költészetünk hagyományaival is.
Remélhetőleg.
* A tizenkét legszebb magyar vers – számvetés címmel, Koltón-Nagybányán 2013. szeptember 27–29-én megrendezett konferencián elhangzott előadás írott változata.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
