Esszék, tanulmányok

 

 23._H__jja_Julianna_Erika.jpg

 

Héjja Julianna Erika

 

Az orvosi szereptudat és a hivatás

társadalmi presztízse a 19. század folyamán

 

Az orvosokat mindig is megbecsült hely illette meg a társadalomban. Az orvos az egyik legkiválóbb hivatás gyakorlójának számított, aki akkor állt a kötelességteljesítés magaslatán, ha az egyes ember és ugyanúgy a közösség javának előmozdításán fáradozott. A tisztes állás viselőjének társadalmi hasznossága a gyógyító tevékenységen túl – magas szintű tudása, képzettsége, erkölcsi kiválósága, modora révén – a helyi közélet odaadó, elkötelezett formálásában, gyakran irányításában is érvényre jutott. Nem véletlen, hogy napjainkban is az öt legmagasabb presztízzsel rendelkező foglalkozás közül három az orvosi pályához kötődik.[1]

A hosszú 19. század nemcsak a köztörténetben, hanem az orvostudomány, közegészségügy fejlődésében is döntő változásokat hozott. A felvilágosult abszolutizmus vívmányaként a 19. század első felére ugyan országszerte kiépültek az egészségügyi intézményrendszer első elemei, ez azonban még kevéssé érintette a hagyományos társadalmat. A paraszti világban az orvosok hiányának, távollétének ellensúlyozására a családokban, kisebb-nagyobb közösségekben generációról generációra átöröklődő kéziratos ember- és állatorvosló könyvek terjedtek el. A főrangú hölgyek, gazdaemberek feljegyzései, a különféle füvészkönyvek családtagok, állatok kúrálására alkalmas gyógyító receptekből álltak. Ezeknek rendkívül nagy jelentőségük volt abban, hogy a magyar nyelvű orvosló ismeretanyag meghonosodjon a családi körben, árnyalt testkultúrát terjesztettek, megismertettek a szervezet, a szervek alapvető élettani funkcióival.[2]

Az orvosi ismeretek forrásai voltak a különféle szükségben segítő könyvek, a ponyván árusított kalendáriumok is, de az általános műveltség messze nem volt olyan színvonalú, hogy az egészség–betegség területén uralkodó babonás hiedelmek, vakbuzgóság, oktalanság könnyűszerrel felszámolható legyen. Pápai Páriz Ferenc megállapítása szerint, kiváltképpen faluhelyen, hamarabb talált segítséget a beteg barom, mint a beteg ember. A betegséghez való viszonyt „a jóisten majd segít, ha akar” szemlélet jellemezte. A bajtól való megváltást a buzgó imádságtól remélték, a szerencsés megmenekülésért pedig impozáns emlékművekkel adtak hálát. A 18. század eleji pusztító, komoly emberáldozatot követelő, fekete halálnak nevezett járványhullám túlélői Európa-szerte barokk stílusú pestisoszlopokat emeltek.[3]

Az orvosi segítséggel élés formális akadályba is ütközött, hiszen a képzett orvosok száma a 18. század első felében a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség területén együttvéve sem érte el a 200-at. Az 1830-as évekig kórházakat csak a nagyobb városokban találni, a kisebb falvakban pedig még orvosok is alig voltak, az ellátásra szorulók helyettük a kirurgusokhoz, bábákhoz vagy a borbélyokhoz fordulhattak.

1840-ben 415 gyógyszertár, 640 orvos és 1276 sebész működött országszerte. A kevés orvos rendkívül egyenetlenül oszlott el, míg vidéken orvoshiánnyal küszködtek, addig Pesten sok volt a munkanélküli doktor. Vármegyénként jellemzően egy-két főorvos, a járásoknak megfelelő számú sebész praktizált, mellettük a városok, bányavárosok, nagyobb uradalmak orvosaival kellett számolni.[4] 1811-ben egész Békés megyében mindössze egy orvos és három sebész talált munkára, számuk két évtized alatt két orvosra és 11 kirurgusra emelkedett, de az egészségügyi kar egyharmada a megyeszékhelyen, Gyulán összpontosult. 1861-ben Békésben 19 orvost és 18 sebészt regisztráltak, ezzel 4864 lakosra jutott egy orvos, ami országos viszonylatban közepes értéknek számított. A millennium évében Békés megyében 66 orvostudor – akik közül 22 éves volt a legfiatalabb –, valamint tíz 45–73 év közötti sebész tevékenykedett. Az orvostudorok döntő többsége (86%) a (buda)pesti egyetemen végezte tanulmányait, heten Bécsben, az 1860-es évek szülöttei közül ketten Kolozsváron szereztek diplomát. Az egy korosztályhoz tartozó, azonos helyen graduált orvosok többször már Békés megyei praktizálásuk megkezdése előtt, medikuséveik alatt megalapozták kapcsolatrendszerüket [5] Az orvosok képzési idejük kezdeti szakaszától orvosjelölt társaikkal és oktatóikkal alakították ki első közvetlen kapcsolataikat. A szakmai szocializáció legfőbb meghatározója hosszú időn át a mesterek irányába mutató személyes nexus volt. A tisztelők, pályatársak részéről a közeli, sokszor szinte atyai, fiúi jó viszony az orvostanárok dicsőítésére írt megemlékezésekből, emlék- és gyászbeszédekből, halotti tanításokból olvasható ki. A hangsúly a 19. századtól – összhangban az oktatás formális intézményi szerepének felerősödésével – a szakmai közösség felé helyeződött át. A nagyszámú medikust a hazai egyetemi központokban (Pesten, majd 1873-tól Kolozsvárott) egységesülő tanrendben, kis létszámú, viszonylag állandó tanári kar jóvoltából hasonló szakmai hatások érték, a laikus kívülállók világától elszigetelten.[6] Összetartás jellemezte, szoros kollegiális kapocs fűzte egymáshoz egy-egy vidék, régió gyakorló orvosait is. Békés megye 15 településének 46 főből – orvosokból, sebészekből, állatorvosokból, gyógyszerészekből – álló egészségügyi kara példamutató egységről tett tanúbizonyságot 1862-ben, amikor nagyszabású emlékünnepélyt rendezett a megyei orvosi kar doyenje, a védőhimlőoltás elterjesztésén fáradozó Tormássy Lajos ötvenéves szolgálati jubileuma tiszteletére.[7]

A hosszú 19. század nagy horderejű és robbanásszerű orvostudományos, technikai és általános természettudományi felfedezéseinek köszönhetően az orvosok szakmán belüli pozíciója is átrendeződött: egy, döntően kisebb hányaduk az elméleti kutatómunkának szentelte az életét, többségük a gyakorlati gyógyító munkát választotta. A tudós kutatóorvosok a nagyközönségtől távolabb, egyfajta láthatatlan kollégiumba szervezetten tevékenykedtek, de a szakmán belüli megkérdőjelezhetetlen reputációjuk a modern sajtó megjelenésével, általánossá válásával a művelt olvasóközönség tudomására is jutott.[8] Az 1830–1840-es évektől létrehozták szakmai egyesületeiket, a természetvizsgálókkal karöltve vándorgyűléseket szerveztek, megindították az orvosi szaksajtót (Orvosi Tár, Orvosi Hetilap, Gyógyászat). Ezek a fórumok adtak hírt az új kutatási eredményekről, a klinikai és a magánpraxis orvosi megfigyeléseiről, esetleírásokat közöltek, továbbá a szakmai viták terepéül is szolgáltak. A legkiválóbb kutatókat kezdettől fogva a Magyar Tudományos Akadémia soraiba választották be. Az 1825–2002 között bekerült 1969 rendes, levelező, külső vagy tiszteleti tag közül legnagyobb számban, 182 fővel (9,3%) orvosokat találni. Beszédes a számadat, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy alapításától, 1825-től egészen 1946-ig az akadémiának nem volt orvosi osztálya.[9] A 19. században pszichológiai, ortopédiai, orvostopográfiai kutatási eredmény is belépést jelentett az Akadémiába, Halász Gézának ellenben 1863-ban az életbiztosítás orvosi szempontú vizsgálata hozott levelező tagságot. A nagy múltú Lenhossék, Bókay, Korányi orvosdinasztiák két-két tagja is akadémikussá válhatott.

A város, falu közösségének mindennapi életéhez hozzátartozó praktizáló orvos pácienseivel való viszonya a bizalomra épült, a legbensőségesebb, intim problémákra, kérdésekre kellett megfelelő választ találnia.[10] A női szemérem tartósan kizárta a férfiorvosakat a szülések levezetésből is, bevonásukra végszükség esetén került sor, akkor, amikor a bába szakértelme már nem bizonyult elegendőnek. Még Békés megye tanult mérnökének, Bodoky Mihálynak a családjában is orvosi segítség nélkül szültek az asszonyok, ami 1812-ben végzetes tragédiába torkollott. A bába gondatlansága miatt ugyanis a mérnök fiatal felesége röviddel kisfia világrahozatala után életét vesztette. A megyei főorvos már csak a törvényszéki orvosi szakaszban mondhatott véleményt az esetről.[11]

A gyakorló orvos nem volt abban a pozícióban, hogy vizsgálhassa, gondosan diagnosztizálja a betegeit, a késlekedés a kompetencia hiányát, bizonytalanságot sugallt volna a pácienseknek, s a nagy konkurencia is az alapos vizsgálat ellen szólt. Éppen ezért a 19. század elejéig az orvos akkor építhette ki a megélhetését biztosító nagyságú pacientúráját, ha szaktudását minél általánosabbnak tüntette fel. A kórházak elterjedésével fordult a kocka: a kezelés kiindulópontja nem az egyén, hanem a szimptómák alapján elkülönített betegségcsoport lett, ami végső soron elvezetett az orvosok, az orvosi szakma specializációjához is.[12] Bókay Jánosnak köszönhető a korszerű gyermekgyógyászat, Batizfalvy Sámuelnek az ortopédia, Schwartzer Ferencnek a tudományos elmekórtan hazai megalapozása. A fokozatos fejlődés eredményeként 1924-ben népjóléti és munkaügyi miniszteri rendelet vezette be 16 betegségcsoport esetében a szakorvosi (specialista) cím használatát.[13]

A praktizáló orvosoknak rögös utat kellett bejárniuk. Doleschall Gábor miskolci doktor élete delén írt visszaemlékezésében keserűen tekintett vissza saját, 1840-es évekbeli pályakezdésére. „Az orvosi gyakorlat kellemetlen – írta –, s az orvos jövendőjét ritkán biztosítja; többnyire szegény legény adja rá magát, ki hatéves pályáján nyomorral küzdve halad, s ily körülmények közt lehet-e kívánni azt, hogy az egyén választott hivatásának megfeleljen?”[14]

A kedvezőtlen megítélés nagyban függött attól is, hogy a megyei és járási orvosokat a korban nem a magistratualis tisztségviselők, hanem csak a szegődményes alkalmazottak (csendbiztos, várnagy) közé sorolták. Feltűnő, hogy a vármegye cselédeiként is emlegetett kategóriába került az orvos mellé a mérnök is. Éppen az a két tisztviselő tartozott ide, akiknek – hosszú időn át egyedüliként – kötelező jelleggel felsőfokú végzettséggel kellett rendelkezniük.

A himlőoltás bevezetésében jeleskedő Bene Ferenc 1775-ben született, Sopron megyei nemes családból származott. Megyei esküdtként, számvevőként, táblabíróként működő édesapja messzemenően osztotta a korabeli közvélekedést 1794-ben pályaválasztás előtt álló fia sorsát illetően. Akkori fogalmak szerint egy magyar nemes ember, ha díszes polgári állást akart elfoglalni, azt csak mint pap, hivatalnok vagy ügyvéd érhette el. Benét szülei a legfényesebb és legnagyobb tiszteletben álló papi pályára szánták, de ő lelke sugallatát követve mégis orvosnövendék lett. Döntésével pártfogója kegyét elvesztette, aki fel nem foghatta, miképpen választhat magyar nemes ember olyan alacsony pályát. Bene szülei neheztelését is magára vonta, apja egyenesen azzal a megvető kérdéssel fogadta a hazatérő fiatalembert, „igaz-e fiam, hogy hóhérlegény lett belőled?”[15]

Az orvosi állás megítélése néhány évtized elteltével sem sokat javult. Az 1850-es években eladósorba került lánya kiházasítását mérlegelő nemes Szabó családnak komoly fejtörést okozott, a kis Jucit oda lehet-e adni egy nem nemesembernek, ráadásul doktornak. Az egyik rokon, Halász Géza Pest megyei főorvos döntötte el a vitát azzal, hogy a kérőről, Bókay Jancsiról kijelentette, Balassa tanár után ő lesz az ország legkeresettebb orvosa, nagy jövő előtt áll, és örülhetne minden lány, akit feleségül kér. A házasság megköttetett és a megjövendölt pálya ugyancsak elérhető közelségbe került. 1869-ben Bókay gondjaira bízták Mária Valéria főhercegnőt, ami őt az ország első orvosává tette. Frakkban, fehér kesztyűvel kellett a várban megjelennie, gyermekei rettentően büszkék voltak rá, amikor a palota portása szalutált a papának és a burgzsandár is haptákba vágta magát előtte.[16]

Egy 19–20. század fordulóján élt kisvárosi zongoratanárnő, Lindl Etelka társas kapcsolatait vizsgálva kiderült, hogy a Gyulán kiterjedt rokoni, baráti, tanítványi ismeretségi körrel rendelkező kisasszony gyakran találkozott szabadfoglalkozású értelmiségiekkel, köztük orvosokkal is, annak ellenére, hogy az egyik visszaemlékező kisdiák megjegyzése szerint ez egyáltalán nem volt elegáns foglalkozás.[17]

A szakma általános megítélését nem éppen kedvező irányba befolyásolta 1895-ben a nők orvosi pályára bocsátásának a lehetősége sem. Orvosszakmai körökben sem fogadták osztatlan lelkesedéssel a döntést, a közvélemény pedig kétkedő szkepticizmussal állt a várható változások előtt. Inkább okoskodó kékharisnyákat, különleges csodabogarakat láttak az orvoskisasszonyokban, semmint eljövendő gyógyítókat. Az idő pedig őket igazolta, hiszen az I. világháborúban frontszolgálatot teljesítő vagy hősi halált halt férfiorvosokat a hátországban orvosnőkkel kellett helyettesíteni. Az első gyulai orvosnő, a közkórházi alorvosból 1911-ben városi harmadorvossá megválasztott Kurtucz Valéria pályakezdése is egy sor buktatóval indult, ellenlábasai mindent elkövettek elmozdításáért.[18] A nőknek folyamatosan bizonyítaniuk kellett küldetéstudatukat, társadalmi hasznosságukat, tehetségüket, úgy, hogy még a diploma megszerzése után is meg kellett küzdeniük az előítéletekkel. Egyikőjük, Steinberger Sarolta 1904-ben kérte felvételét az 1897-ben alapított Budapesti Orvosi Casinóba, de jelentkezését elutasították.[19]

A biztos orvosi megélhetés alapja a gondosan, fáradságos munkával kiépített pacientúra volt. A betegkör azonban a személyes és a családtagok egészségének megóvása miatt rendkívül nagy odafigyelést igényelt. Egy hazafias indíttatásból a szabadságharc mellé állt esztergomi orvos hazatérése után nem kis bosszúsággal állapította meg 1848-ban: „És bár épségben jöttem vissza, mégis nagy volt károm, mert kollegáim – Dr. Hoffmann, Dr. Lőrinczy – felhasználván ez alkalmat, nemtelen módon betegeimet elszedték, házaimat lefoglalták és midőn visszajöttem, újból kellett kezdenem praxisomat.”[20] Ha egy neves közéleti személyiségről kitudódott, egészsége helyreállítását kinek köszönheti, kezelőorvosa biztosra vehette az egyre kiterjedtebb betegkört. A homeopátia iránt elkötelezett Almási Balogh Pál kezelte Kossuthot és Széchenyit is, Markusovszky Lajos az Eötvös és Trefort család háziorvosa volt, Arany János szembetegségét Hirschler Ignác gyógyította meg. Janny Gyula budapesti belvárosi rendelőjét egyházi és világi elöljárók keresték fel, nála találtak gyógyulást a Tiszák, akiket párbajaikra is elkísért, elsőszülött fiát pedig egyik betege, Radvánszky Antalné Podmaniczky Mária bárónő tartotta keresztvíz alá.[21]

Az orvos díjazása döntően alkalmazása jellegétől függött. A megyei, városi, községi szolgálatban állók azonos nagyságrendű illetményt élveztek, de díjlevelük értelmében további kereset-kiegészítésre (termény, tűzifa, szolgálati lakás) és rögzített összegű vizitdíjra is számot tarthattak. Sok falusi orvosnak 10–12 tojással, egypár csirkével, kis kosárka gyümölccsel kellett tiszteletdíj gyanánt beérnie, csak keveseknek jutott újévi ajándékba 50 körmöci arany honorárium, amit Jókai kezelőorvosa élvezett.[22] Sokan, akik gyermekeiket állásukhoz képest illendően kívánták felnevelni, orvosi gyakorlatuk mellett, kivált faluhelyen, más kiegészítő keresetre is rászorultak. Csausz Lajos gyulai uradalmi orvos – nem mellesleg Csausz Márton orvos, pesti egyetemi tanár öccse – az 1830–1840-es években a megbízó földesurától élvezett éves fizetségen, természetbeni juttatáson kívül saját birtokán és bérelt földjein is eredményesen gazdálkodott. Bevételi-kiadási naplója szerint volt olyan hónap, amikor havi orvosi fizetését akár 7–10-szeres mértékben meghaladó költenivalója akadt, ami kiegészítő jövedelem híján teljesíthetetlen lett volna.[23]

Az orvosok napi kenyérkereső munkájuk mellett a kelet-közép-európai értelmiségre rótt sajátos társadalmi szerepet is betöltöttek. A hiányos polgári rétegek pótlékaként sok esetben a kultúra létrehozói, elosztói, alkalmazói voltak, és a társadalom átalakításából, modernizációjából is aktívan kivették részüket.[24] Lux Jakab mezőberényi orvos a helyi polgári fejlődés valóságos motorjának számított. A kiegyezés után olvasóegyletet, vegyeskarú dalárdát alapított, igazgatása alatt kezdte meg működését a mezőberényi népbank. Szívügyének tekintette az iskolai oktatás fejlesztését, felekezete ügyét evangélikus egyházi felügyelőként mozdította elő. Az általa alapított Békésmegyei Orvos–Gyógyszerészegylet elnökévé választotta meg.[25]

A fáradhatatlan munkabírású Hajnal István békési orvos rendszeresen megfordult a vármegyei közigazgatási bizottsági üléseken, Gyulán. Részt vett a békési városi közgyűlésen, a békési gimnáziumi felügyelőtanácsi ülésen, ott volt az iskolaszéken, a református presbitériumi összejöveteleken, de a fürdő- és dalegylet, az Ármentesítő Társulat vagy a gazdasági egylet is számíthatott részvételére. Szorgos munkával teltek napjai. 1897. március 25-én például vonattal Gyulára utazott a közegészségügyi egylet orvos-természettudományi szakosztályának ülésére, ahol az orvosi kamara kérdése került terítékre. A gyűlést követően a gyulai református lelkészt kereste fel, s még annak betegeskedő feleségét is megvizsgálta. 7 órakor a casinóba ment, s több fiatal úr társaságában vacsorázott, majd megnézett egy bűvészelőadást, utána este 10 órakor a vasúthoz ment, s ½ 1-kor érkezett haza Békésre.[26]

Lux Jakab, Hajnal István és kartársaik gyógyító tevékenysége a 19. században a társadalom egyre szélesebb rétege számára került elérhető közelségbe. A gyulai uradalom orvosát az 1830–1840-es években a dajkaasszony, a kocsmáros vagy a megyei hajdú éppúgy felkereshette, mint munkaadója, a kastély nagyhatalmú gróf ura. A páciensek a korszak első felében egy konkrét betegség, rendellenesség gyógyítását várták orvosaiktól, akik a 19. század utolsó harmadától már hatékony közegészségügyi, preventív munkát is végeztek. Az orvosok elsődleges, gyógyítással összefüggő tevékenysége a mindennapi élet számos területén megjelent: voltak közöttük iskola-, katona-, fürdőorvosok vagy éppen börtönorvosok is. Hagyományos orvosló és aktív szakirodalmi munkásságuk mellett a társas élet közismert alakjai lettek: a szorosan szakmájukba vágó ön- és betegsegélyező, temetkezési egyleteken kívül a jótékonysági és közművelődési egyletek alapító, pártoló tagjai kerültek ki közülük és szép számmal akadtak olyanok is, akik ezekben a körökben egyleti tisztségeket töltöttek be. Szakmai téren nyújtott teljesítményük és magánéleti aktivitásuk, karitatív szerepvállalásuk megbecsült helyhez juttatta az orvosokat a helyi társadalomban.

A kutató és gyakorló orvosokat kortársaik és az utókor méltán kiérdemelt tisztelete övezte. Érdemrendekkel, nemességgel, rangokkal, birtokadománnyal jutalmazták őket, működésük terepén gyakran több évtizedes szolgálatuk elismeréseként városi díszpolgárrá választották őket. A legkiválóbbak neve mellé epitheton ornans kerül; így lett II. Károly angol király háziorvosa, Robert Tabor a febrium malleus, azaz a lázak kalapácsa vagy Semmelweis Ignác az anyák megmentője. Többük tiszteletére szobrokat emeltek, köztereinken sok utca és tér őrzi emléküket, nevük kórházak, kutatóintézetek megnevezésében él tovább.



[1] 1983-ban a kórházigazgató, kórházi orvos, körzeti orvos, 2016-ban a kórházigazgató, sebész, gyermekorvos tartozott az öt legmagasabb presztízsű foglalkozás közé. 2016-ban a legdivatosabbnak (plasztikai sebész) és a társadalmilag leginkább hasznosnak tartott négy foglalkozás (sebész, körzeti orvos, gyermekorvos, mentős) az egészségügyhöz kapcsolódott. Csányi Gergely–Giczi Johanna: Mikrocenzus 2016. 13. köt. A foglalkozások presztízse. Bp., 2018. 5–18. p.

[2] Keszeg Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Kolozsvár, 2008. 358–360. p. (Néprajzi egyetemi jegyzetek; 3.).

[3] Képek a gyógyítás múltjából. Szerk. Antall József. Bp., 1972. 21–22. p. (Orvostörténeti Közlemények. Supplementum; 5.); Czilhert Róbert: Szűkölködik-e Magyarország orvosokban? Athenaeum, 2. évf. (1838. ápr. 1.) 24. sz. 369–377. col.

[4] Fazekas Eszter Ágnes: A népi gyógyítás és a modern orvoslás viszonya a 19. századi Magyarországon. Kaleidoscope, 2. évf. (2011) 3. sz. 183–197. p.

[5] Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltár (a továbbiakban: MNL BéML) IV. A. 18. 27/1811, 404/1831; MNL BéML IV. B. 253. b. 360/1861; MNL BéML IV. B. 407. b. 3933/1897.

[6] Ivan Waddington: The Movement Towards The Professionalisation Of Medicine. British Medical Journal, Vol. 301. (1990. okt. 3.) No. 6754. 688–690. p.

[7] Tekintetes túdós Tormássi Lajos orvostudor és nyugalmazott megyei főorvos ur félszázados jubileumának örömemléke. Gyula, 1862. 1–20. p. IV. B. 251. a. 547/1862.

[8] Kristóf Luca: Véleményformálók. Hírnév és tekintély az értelmiségi elitben. Bp., 2014.

[9] Tigyi József: Hol teremnek az akadémikusok? Az MTA tagjai számokban. Magyar Tudomány, 167. évf. (2006) 3. sz. 344–355. p.

[10] Nagy Krisztina: Professzionalizáció- és professzió-elméletek a segítő hivatások tükrében. Esély, 20. évf. (2009) 2. sz. 85–105. p.

[11] MNL BéML IV. A. 1. a. 974/1814, 1547/1814; MNL BéML IV. A. 1. b. 1547/1814.

[12] Horváth Attila: Orvosok – pedagógusok. Értelmiségi pályák presztízse. Valóság, 29. évf. (1986) 4. sz. 59–67. p.

[13] MNL BéML IV. B. 407. b. 21905/1924.

[14] Doleschall Gábor: Életem, eszményeim s negyvenkét éves orvosi gyakorlatom. Miskolc, 1882. 119. p.

[15] Emlékbeszéd, melyet néhai idősb doctor Bene Ferenc […] felett […] tartott Kovács Sebestyén Endre. Pest, 1858. 4. p.

[16] Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember! Egy jeles orvos a régi Pestről. Bókay Árpád emlékiratait szerk. és sajtó alá rend. Buza Péter. Bp., 2003. 24., 64. p.

[17] Kósa László: Polgári élet Gyulán a XX. század elején. Kisvárosi kapcsolatrendszer, társas alkalmak, baráti körök egy napló alapján. In: Egy gyulai polgárcsalád világa. Tanulmányok a Ladics família történetéből. Szerk. Erdész Ádám. Gyula, 2011. 41–42. p. (Gyulai füzetek; 18.)

[18] Kisvárosi polgárok. Források, 1866–1919. Szerk. Héjja Julianna Erika és Erdész Ádám. Gyula, 2010. 296–297. p. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból; 27.)

[19] Bruckner Éva: Az első magyar orvosnők nyomában. In: Polgári Szemle, 15. évf. (2019) 1–3. sz. 381–398. p.; Forrai Judit: Orvosnők társadalmi és szakmai szelekciójának ontológiája. A kezdet. Kaleidoscope, 10. évf. (2019) 19. sz. 183–197. p.

[20] Feichtinger Sándor doktor önéletírása. Élményei és működése az orvosi, a tudományos füvészeti, a nevelészeti, valamint társadalmi és politikai téren. Papírra vetette 1884-ben. Sajtó alá rend. Szállási Árpád. Bp., 2005. 71. p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára orvostörténeti sorozata).

[21] Horváth Hilda: A Janny és a Zlamál család otthonai és tárgyai – polgári lakáskultúra a 19. század utolsó harmadában. In: Tanulmányok Budapest múltjából, 33. 2006–2007. Szerk. B. Varga Judit. Bp., 2007. 46–47. p.

[22] Feichtinger, 2005. 56. p.; Buza, 2003. 69–70. p.

[23] MNL BéML XIII. 10. a. 1. dob. Csausz Lajos gyulai orvos iratai.

[24] Kristóf, 2014. 40. p.

[25] Bak Mihály: Lux Jakab dr. (1822–1876) munkássága mai orvosi szemléletünkben. Orvosi Hetilap, 125. évf. (1984. ápr. 29.) 18. sz. 1082–1084. p.

[26] Héjja Julianna Erika: „Ha a társaság kellemes és a hölgyek szépek…” Férfitársaság, szórakozás, szabadidő a XIX–XX. század fordulóján Gyulán. Bárka, 20. évf. (2012) 5. sz. 64–72. p.

 

Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.


Főoldal

2021. július 26.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Illyés Gyula és a magyar halloweenA Nagyszalonta-Doboz sertéstengely, avagy a makkoltatás, ami összeköt
Bék Timur versei Gál János: Kísérletezés, Költő Imre újabb szenvedéseiFalusi Márton: Dal, ellendalKiss Judit Ágnes humoros versei
Fehér Béla: Közösségi hálóGömöri György: Harmadik karantén-naplóLantos László Triceps: Jézus fiaOravecz Imre: Alkonynapló
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA