Esszék, tanulmányok

 

25-M__rocz_G__bor.jpg

 

Mórocz Gábor

 

A kórótól az óceánig


Szempontok Buda Ferenc
Jön a jövő című versének értelmezéséhez

 

„Mintha vérátömlesztésben lett volna részem”[1] – összegzi Buda Ferenc önéletrajzi munkája, a Világ világom egyik emlékezetes szöveghelyén, milyen hatást váltottak ki belőle gimnazista periódusában József Attila költeményei. Tizenhét évesen került a kezébe a költő egyik, Cserépfalvi Imre által kiadott kötete, amelyet „egyetlen lázas éjszaka leforgása alatt”[2] végigolvasott. S jóllehet már kisiskolás korától verselgetett, e különleges, sorsfordító olvasmányélmény hatására döntötte el, hogy a költészetet választja élethivatásának.

Így már csak biográfiai alapon sem vélhetjük esetlegesnek, hogy Buda alkotóművészete számos ponton feltűnő rokonságot mutat József Attila lírájával. Látnunk kell azt is, hogy ez a hatás nemcsak az alkotó pályakezdésének pillanatában, az 1950-es évek közepe táján érvényesült intenzíven. Nem veszített erejéből még évtizedek múlva, az ezredfordulót követően sem, noha a 2000-es évek elején az idősödő lírikus radikálisan megújította költői eszköztárát. Mindez nem csupán Buda Ferenc hűséges természetével, következetességével, hanem a plebejus indíttatású közösségi költeményeiről, elvont tárgyias verseiről, egzisztencialista ihletésű lírai alkotásairól és groteszk játékverseiről egyaránt ismert József Attila poétikájának összetettségével is magyarázható.

 A fenti összefüggések Buda Jön a jövő című, 2003-ban íródott (kötetben először a 2005-ös Árapályban szereplő) költeményének elemzése során aligha hagyhatóak figyelmen kívül. A mű ugyanis József Attila-parafrázisnak tekinthető – éppúgy (vagy még inkább), mint a költő korábbi korszakaiból a Téli éjszaka híres zárlatát idéző Tűnődöm; a Tudod, hogy nincs bocsánat emblematikus fordulataira rájátszó A szó; vagy a Kész a leltár fő motívumát megismétlő Lennék kisgyermek. (Vö. József Attilánál: „mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa.” – Buda Ferencnél: „őrzöm a parazsat / és mérem a világot.”; J. A.-nál: „Ne vádolj, ne fogadkozz, / ne légy komisz magadhoz / […] / S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.” – B. F.-nél: „Te nem lehetsz okos, / így vádjaidat vesd el, / s mert ember vagy, jogos / vétkeid ne kövesd el.”; J. A.-nál: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.” – B. F.-nél: „Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.” Ezek a példák egyértelműen igazolják a költő első kötetét, a Füvek példáját recenzeáló Horgas Béla találó megfigyelését, amely szerint Buda verseiben „József Attila is felbukkan egy-egy képben, kifejezésben, vagy egész szakaszban, nem [helyesebben: nemcsak – M. G.] mesteri, hanem kölcsönzői minőségben.”[3])

Azt, hogy a Jön a jövő alapötletét a nagy költőelőd egy szövege adta, már a költemény mottója is egyértelművé teszi: „»Jön a darázs, jön…« stb. [József Attila]”. Egy kis utánakereséssel kideríthető: a Buda Ferenc által jelzésszerűen idézett textus József Attila Nyár című versében, annak második versszakában található. E strófa egészének ismeretében pedig már az is bizonyossá válik (bármilyen zavarba ejtő is szembesülni ezzel), hogy Buda egyik legfontosabb verse – pontosabban: e költemény első négy sora – nem más, mint egy klasszikus szöveg „egyszerű” átköltése.

A Nyár második strófája a következő: „Jön a darázs, jön, megszagol, / dörmög s a vadrózsára száll. / A mérges rózsa meghajol – / vörös, de karcsú még a nyár.” A Jön a jövő pedig így kezdődik: „Jön a jövő, jön, megszagol – / kórót a koplaló szamár. / Törik a kóró, nem hajol. / Nyár lett a tél. Tél lesz a nyár?”

       Jól látható, hogy a két szövegrészlet első sorai egy szó kivételével megegyeznek („Jön a darázs, jön, megszagol”, illetve: „Jön a jövő, jön, megszagol”). Ez az egy szónyi eltérés azonban rendkívül lényeges, hiszen az új változat éppen egy olyan szót „cserél le”, amely az alany (a cselekvő) pozícióját tölti be az eredeti szövegegységben. József Attila költeményének „darazsa” Buda Ferenc versében „jövő”-vé változik át, vagyis egy élőlényt megnevező érzéki-konkrét fogalom elvont fogalommá transzformálódik. Poétikai–retorikai vonatkozásban ez a módosítás azt is jelenti, hogy az eredeti „jön… jön” epanalepszis – változatlan szóismétlés[4] – Buda költeményében egy figura etymologicával, azaz tőismétléssel is kiegészül (hiszen a „jövő” szónak is a „jön” a töve), s így a „jön” igető háromszor fordul elő egymás után – egyetlen verssorban.

            Az első sort követően a két szöveg – tartalmi szempontból – meglehetősen széttartóvá válik. Buda Ferenc verse akár József Attila költeményének kifordításaként, lefokozásaként is értelmezhető. A jövő képzetét Buda érzéki-konkrét formában is megjeleníti: méghozzá a „koplaló szamár” metaforával teszi szemléletessé ezt az az absztrakt fogalmat. Így végső soron az eredeti szövegben szereplő „darázs” „szamár”-ként él tovább a parafrázisban. Míg a „darázs” és a „jövő”, illetve a hozzájuk kapcsolódó fogalmi tartalmak nehezen összemérhetőek (pontosabban: összemérhetetlenek), a két állatfigura már könnyen összehasonlítható egymással: az életerős, támadásra kész darázshoz képest a koplaló szamár alacsonyabb létszintet képvisel. Az értékcsökkenés tendenciája a növényi világ képzetköréből származó motívumok esetében is világosan megmutatkozik. A „rózsa” helyére Buda Ferenc versében a „kóró” kerül, amely – a virággal szemben – nem képes (meg)hajolni, csak törni (a hajlás, meghajlás fogalmát itt mindkét költő pozitív konnotációval ruházza fel).

            A Jön a jövő első versszakának utolsó sora – egy inverziós ismétlés keretei között –József Attila költeményének címét, illetve témáját is megidézi („Nyár lett a tél. Tél lesz a nyár?”). Ugyanakkor nehezen vonható kétségbe, hogy ha műimmanens megközelítést alkalmazunk, ez a sor szervetlennek tűnik a versszövegen belül. Míg az első három sor valamifajta egységet alkot (még akkor is, ha a „jövő” és a kórót megszagoló „koplaló szamár” képzeteinek azonosítása kissé túl gyorsan, érdemi előkészítés nélkül történik), a negyedik sor már egyáltalán nem következik a szövegelőzményekből.

            A második versszak első sorára („Mi pillog messzi az uton?”) ugyanez érvényes: logikai értelemben szintén nem vezethető le a megelőző verssorokból. Vagyis a költemény harmadik és negyedik sorát követően, egymás után kétszer is gondolati ugrás nehezíti a mű befogadását. A 2. és a 3. strófa – laza egységet képező – nyolc sorában aztán már nem kerül sor ilyen „ugrásokra”, ennek ellenére nem értelmezhetőek könnyen azok az összefüggések sem, amelyeket itt kellene kibontani a szövegből.

            A 2. versszak legfőbb nóvumát az adja, hogy explicit módon megjelenik benne a lírai én (az „elérem” és a „nem tudom” E/1. igealakok ezt egyértelművé teszik). Az 1. strófa személytelen hangnemét tehát személyesség váltja fel. Ám éppen az „én” itteni, immár nyílt megmutatkozása kapcsán kezdhet el gondolkodni a befogadó azon, hogy nincs-e jelen valamifajta, félig-meddig rejtett „én-szerűség” már az 1. versszak 1. sorában is. Igaz, a sor végén szereplő „megszagol” ige a versben vonzat nélküli – de ez nem jelent-e hiányos szerkezetet? Nem arról van-e szó, hogy a „megszagol” igét valójában úgy kell érteni, hogy „megszagol engem”?

            Márpedig ha így lenne (és feltételezzük, hogy így is van): ha a jövő „engem” szagol meg, akkor nemcsak a szamár identifikálódik a jövővel, hanem „én” is azonossá válok a kóróval. Azzal a kóróval, amely „nem hajol”, hanem törik.

 

*

A Jön a jövőben szereplő lírai én a legkevésbé sem tekinthető öntudatos, optimista, az őt körülvevő dolgokat, viszonyokat átformálni akaró (és tudó) individuumnak. Úgy tűnik, nem képes eligazodni a világban: erre utalnak mondandójában az ítéletalkotás határozatlanságát jelző „talán”, „nem tudom”, „valami” szavak, de a kérdései is: „Mi pillog messzi az uton? […] Homály vagy hályog?” Az utóbbi két kérdés egyébként szorosan összetartozik; egy szerkezetet alkot, s tartalmi szempontból e szerkezet rendező elve is a bizonytalanság, a rögzítetlenség, a kétértelműség. A ritkán használatos, népnyelvi eredetű „pillog” ige maga is kettős jelentésű: a „pillogás” egyaránt értelmezhető hunyorgásként, illetve csillogásként[5] – nemcsak az értelmező szótár direkt, hanem a versszöveg indirekt útmutatása szerint is. Ha csak a 2. versszak 1. sorát vesszük alapul (kontextustól függetlenül), akkor a „pillog” jelentése: ’csillog’, pontosabban – a Czuczor–Fogarasi szótár választékos megfogalmazása szerint – „mondjuk fénylő testekről, midőn mozgó világukkal a szemeket mintegy kápráztatják. Ez értelemben rokon hozzá az erősebb fénymozgást jelentő villog.”[6] Ha viszont az 1. és a 3. sort együtt olvassuk, akkor a pillogás már hunyorgásként is felfogható. (A Czuczor–Fogarasi szerzőpáros a következőképpen határozza meg az igének ezt a jelentését: „Szemhéjai gyakran vagy folytonosan mozognak; máskép: hunyorog.”[7]) A külső tárgyakhoz, jelenségekhez kapcsolódó csillogás (ami majdhogynem villogás) elvakítja a szemet, homályossá teszi a látást, ugyanakkor lehetséges, hogy a szóban forgó szem – a lírai én szeme – már eleve nem egészséges, s a hunyorgás éppen a látás belső eredetű gyengeségét fejezi ki. A vers beszélője maga sem tudja eldönteni, hogy a szemére „homály vagy hályog” ereszkedik-e le, vagyis hogy eredendően külső vagy belső oka van-e annak, hogy elveszíti a tájékozódás képességét. (Az már Buda Ferenc formai bravúrja, hogy a hasonló hangzású, de ellentétes jelentésű „homály” és „hályog” szavakat együtt szerepelteti ebben az összefüggésben.)

 

*

A vers egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a 2. versszak utolsó sorához tartozó kisebb gondolati egység nem zárul le az adott sor végén, hanem folytatódik a 3. versszak 1–2. sorában. Vagyis Buda Ferenc sajátos soráthajlást alkalmaz: olyat, amely nemcsak a verssorok, hanem a versszakok közötti határokat is viszonylagossá teszi.

            A 3. strófa első felében kiderül, hogy a – feltehetően hosszabb utazásra vállalkozó – lírai én komfortérzetét nemcsak kellemetlen képi, hanem zavaró hang- és szagingerek is jelentősen csökkentik (az első típusra a „homály vagy hályog”, a másodikra a „bősz robogás”, a harmadikra a „bűzölés” a példa). A lírai én láthatóan elvágyódik a „gőgös”, nagy sebességgel közlekedő, benzingőzös autók világából. Azt hihetnénk, hogy ezután a múltba való visszarévedés, a modern civilizációtól részben vagy egészben érintetlen emberi létezés dicsérete következik, de erről a versben – legalábbis ilyen direkt formában – szó sincs. A folytatás egészen bizarr, és absztraktnak is joggal nevezhető: „Ó, te sosem volt szép lovam, / s ti gömbölyű, lágy citromok!” A nem létező (sohasem létezett) saját ló és az általa „előállított” ürülék – hogyan is lehetne „a gömbölyű, lágy citromok”-at másképpen értelmezni? – tegező formájú megszólítása teljességgel idegen a magyar költészet – Buda Ferenc által felvállalt – hagyományától. Arany, Petőfi, Ady, József Attila, de még Nagy László sem írt volna le hasonlót. (Pontosabban: József Attila egy szerelmi tematikájú költeményében, a Klárisokban – provokatív módon – „megfeleltette ugyan egymásnak” a női nyakék és a báránygané képzeteit [„Klárisok a nyakadon, / […] / Báránygané, / bárányganéj a havon.”], de odáig nem jutott el, hogy a vers beszélőjével meg is szólíttassa az utóbbit.) Aligha túlzás azt állítani, hogy ennél a – szinte már dadaizmusba hajló, végletesen groteszk és ironikus – két sornál merészebb, meghökkentőbb szöveghelyet nem nagyon találunk Buda életművében.

            Ugyanakkor nem lehetetlen logikus magyarázatot adni arra, hogyan kerülhetett bele ez a két sor a költeménybe. Csak Buda Ferenc fent már említett önéletrajzi művét, a Világ világomat kell fellapozni hozzá, amelyben a szerző hosszan ír a kerékpározás iránti szenvedélyes szeretetéről. E prózai formájú vallomásban a nem létező ló motívuma is szerepel: „Engem […] a puszta haszonelvűségen messzi túlmutató érzelmi kapcsolatok fűznek a kerékpárhoz. (Egyébként haszonelvűség szempontjából sem elhanyagolható az üzemanyagköltségen apránként megtakarítható nyereség.) Valami ilyesféle kezdetű mondattal folytathatnám: Ha már lovam nem lehetett… S nem is járnék távol az igazságtól. Kerékpáron haladva hasonló érzés fogja el az embert, mintha lóháton ülne: érzi a levegő áramlását maga körül, látja a környező tájat, s ha kellőképp átadja magát az élménynek, még a szabadság érzése is meglegyintheti. Talán az is jelent valamit, hogy egy-két arasznyival magasabban hordhatja a fejét, mint a gyalog járó-kelő vagy személygépkocsival közlekedő ember.”[8] [Kiemelés az eredetiben – M. G.]

            Buda Ferenc e mondatok tanúsága szerint a kerékpározást a lovagláshoz hasonló, az embert szabadságérzettel eltöltő tevékenységként jellemzi, és mind a biciklit, mind a (hátas)lovat magasabb rendű közlekedési eszköznek tekinti, mint a gépkocsit. Pontosabban: az idézett szövegrészben ugyan a bicikli–gépkocsi oppozíció kap hangsúlyosabb szerepet, ám implicit módon megjelenik a ló és az autó szembeállítása is. A „ha már lovam nem lehetett” mottószerű fordulat pedig egyértelműen rokonítható az „ó, te sosem volt szép lovam” verssorral.

            A Jön a jövőben a gépkocsi és a nem létező (sohasem létezett) ló ellentéte rejtetten, metonimikus vonatkozásban jelenik meg: az általuk „kibocsátott” anyagok, illetve az azokhoz köthető olfaktorikus ingerek – a kipufogógáz bűze és a lóürülék-szag – oppozícióba kerülése „modellezi” a két közlekedési eszköz szembenállását. S az is lehetséges, hogy a szóban forgó ellentét egy jóval mélyebb (az anorganikus civilizáció, illetve az organikus kultúra között fennálló) antagonizmust jelenít meg – csakhogy a költeményben ez az összefüggés kifejtetlen marad.

 

*

A vers 4. versszakának első sora újabb (ezúttal négysoros) szerkezeti egységet indít el – immár az utolsót. Ez a nagyobb egység két részre tagolható; mindkettő két sorból áll.

            Az első rész középponti fogalma a remény, amelyet kézenfekvőnek tűnik az 1. strófában megjelenő jövő képzetével társítani. Mind a jövő, mind a remény a „lehet”, a „lesz” virtuális szférájához tartozik; a „volt” és a „van” zártabb világával szemben – elvileg – nyitott struktúrát alkot. Ebből a nyitottságból azonban a távlatok nélküli valóságra illúziótlanul reflektáló verskezdet lényegében semmit sem mutatott meg. A szubjektum a jövő által megválthatatlan, közeli elmúlásra ítélt lényként jelent meg az 1. versszak második és harmadik sorában. A 4. strófa első két sora („És jobbfelől meg balfelől / remény riszál, szép rosszleány”) viszont felvillantja a kedvező változás lehetőségét a statikus múlthoz és jelenhez képest.

Az említett két szöveghelyen használt metaforák már önmagukban is rendkívül szemléletesen világítanak rá erre az összefüggésre. Míg a jövő azelőtt „koplaló szamár” volt (amely letörte vagy letörhette az útjába kerülő kórót, azaz komoly fenyegetést jelentett a lírai szubjektum számára), a remény most nem más, mint „szép rosszleány”, aki kihívó mozgásával jelzi: szeretné ámulatba ejteni, esetleg el is csábítani a vers – vitathatatlanul férfi pozícióban megnyilatkozó – beszélőjét. (S okkal feltételezhető, hogy nem is egyetlen remény, azaz rosszleány kerül a lírai én útjába, hanem – legalább – kettő: az enigmatikusnak ható helyhatározószók – „jobbfelől meg balfelől” – éppenséggel ezt az értelmezési lehetőséget valószínűsítik.)

A „szép rosszleány” metafora használata azt mutatja, hogy az Árapály kötet több más darabjához hasonlóan (Progressio Pannoniae; Össztánc; Tiborc tűnődik) a Jön a jövőben is jelen van a Buda Ferenc időskori költészetében meghatározó szerepet játszó prostituált-motívum. A jelző („szép”) és a jelzett szó („rosszleány”) jelentése között itt sajátos, feszültséggel teli viszony áll fenn, amely bizonyosan nem írható le az ókori görög etikai gondolkodás közismert értékfogalma, a kalokagathia segítségével. A magát kellető lány személyiségében ugyanis nem a szép és a jó, hanem a szép és a rossz eszmei jegyei alkotnak megbonthatatlannak tűnő egységet. S aki képes józanul reflektálni arra, mit is jelent két, ennyire ellentétes princípium együttes jelenléte ugyanazon szubjektumban, az könnyen beláthatja: ez a kedvesen kacér teremtés aligha tekinthető a hűség, az állhatatosság képviselőjének. Még viszonylag szerencsés esetben sem lehet több múló káprázatnál; s ha a körülmények kedvezőtlenebbül alakulnak, könnyen átváltozhat ártó hatalmú, démoni nőalakká. Akár így, akár úgy: a „szép rosszleány” csak időleges vigaszt nyújthat az öregedő férfi számára, akire a bizakodás epizódja után a végleges kiábrándulás periódusa vár.

Ezen a ponton szinte magától értetődik, hogy Csokonai A reményhez című versét is felidézzük – mint József Attila Nyár című költeménye mellett a Jön a jövő másik szövegelőzményét. A remény allegorikus figurája a felvilágosodás korabeli költőnél is sajátos kettősséget képvisel. Ez a titokzatos jelenség – legalábbis az általa megigézett „boldogtalanok” perspektívájából szemlélve – maga a megtestesült ellentmondás és irracionalitás. Először rendkívüli bizalmat ébreszt a „földiek”-ben, védangyaluknak mutatkozik, szép szavakkal kecsegteti őket, majd – ha nem is testi, de lelki, szellemi értelemben – könyörtelenül, minden skrupulus nélkül „megcsalja” rajongó híveit (egyszersmind áldozatait), így a lírai ént is. De hogy mi okból cselekszik így, az felfoghatatlan marad.

Csokonai és Buda Ferenc verseinek nőalakjai mindazonáltal csak rokoníthatóak, de nem azonosíthatóak egymással. A reményhez „égi tünemény”-nek nevezett dominája jóval légiesebb és arisztokratikusabb, mint kései alter ego-ja, a Jön a jövőben feltűnő rosszleány.

 

*

Az utolsó szerkezeti egység második része már a kései remény szertefoszlása utáni állapotról ad hírt. A „Tavam kiszárad. Fám kidől” verssor az 1. versszak 3. sorára („Törik a kóró, nem hajol”) utal vissza. Világnézeti szempontból mindkét idézett szövegrész feloldhatatlan pesszimizmust közvetít – ez evidenciának tekinthető. Poétikai vonatkozásban pedig figyelemreméltó, hogy mindkettőben a természeti létezés motívumai (kóró, tó, fa) kapnak középponti szerepet. Ugyanakkor a , a fa már hangsúlyozottan – az E/1. birtokos személyjel által grammatikailag is jelzetten – a versbeli beszélő saját tava, fája (míg a kóró és a lírai én közötti összefüggés az 1. strófában rejtve maradt). Mondhatni: a lírai én immár a „saját táj”, a „saját élettér” pusztulását vizionálja. (Itt kell kitérni arra, hogy a „Tavam kiszárad. Fám kidől” verssor – közvetve – körülhatárolható jelentést biztosít az első versszak utolsó sorának is – a mű kontextusán belül. A „Nyár lett a tél. Tél lesz a nyár?” szövegrész ugyanis, mint említettük, egy lineáris olvasat alapján még szervetlennek, zárványszerűnek tűnhetett. Csak az utolsó strófa ismeretében válhat világossá a befogadó számára: ahogy a növény-, úgy az évszakszimbolika alkalmazása is jól kiszámított, kataforikus szerepű poétikai eljárás volt a költő részéről. Hiszen az eltörő kóró mellett a nyarat „leváltó” tél motívuma is az elmúlás képzetét idézi fel, amely a költemény utolsó egységének meghatározó mozzanataként fogható fel.)

Mindennek ellenére a vers végkicsengése mégsem pesszimista. A zárósor ugyanis (a 2. versszak 4. sorát – „valami rámereszkedik” – rafinált módon ellentétező „Emelkedik az óceán”) egyértelműen pozitív eszmei tartalmakat hordoz. Buda Ferenc az individuálisnál magasabb szintű nézőpontot érvényesít az elmúlás értelmezése kapcsán. Kifejezésre juttatja, hogy az egyén „saját tája” múlandó ugyan, de az ember felett álló természeti világ összességében romolhatatlan. E fontos, filozófiai ihletésű belátást nem fogalmi, hanem képi nyelven közvetíti. Ám ezúttal nem egyszerű metaforát, hanem archetipikus érvényű szimbólumot hív segítségül, hogy szemléletessé tegye mondanivalóját. A végtelenség képzetét keltő óceánt (őstengert) avatja a voltaképpeni, a pusztulás hatalmának ellenálló természeti létrend jelképévé. De azt is látni kell, hogy a széttöredezéstől való mentesülés, az elmúlás hiánya itt nem jelent – kozmikus szinten megnyilvánuló – mozdulatlanságot, merevséget. A kiszáradó „saját tó”-val szembeállított óceán létezési módja úgy stabil, hogy nem változatlan, nem statikus. Ahogy az utolsó verssor dinamikus igéje („emelkedik”) is jelzi: az óceán folyamatos pozitív irányú változásra, más létezők által megállíthatatlan növekedésre képes. Amit megjelenít, az nem más, mint az immanencia és a transzcendencia egysége: maga a mozgó örökkévalóság.

 

*

A tartalmi elemzés után érdemes néhány szót szólni a Jön a jövő formai jellemzőiről is. A vers 16 sorból áll, és 4 versszakra tagolódik, vagyis minden strófa négysoros. A sorok kivétel nélkül nyolc szótagosak. A költemény verselése ütemhangsúlyos; a sorok két ütemből állnak. Az egyes ütemek szótagszáma változó, ahogy a következő ütemképletek is mutatják: 1. versszak: 4/4; 2/6 (?); 5/3; 4/4; 2. versszak: 3/5; 5/3; 5/3; 4/4 (vagy 3/5); 3. versszak: 5/3; 5/3; 5/3; 5/3; 4. versszak: 4/4; 4/4; 5/3; 4/4. A felsorolásból jól látható, hogy a versben a sorok 5/3-as és 4/4-es tagolása a meghatározó. Ugyanakkor – kissé rapszodikus módon – még az időmérték is megjelenik a költeményben; a 16 sorból 10 jambikus lejtésű (kórót a koplaló szamár; Nyár lett a tél. Tél lesz a nyár?; talán elérem reggelig; Homály vagy hályog? Nem tudom; bűzölve, bőszen mint robog; ti gömbölyű, lágy citromok!; és jobbfelől meg balfelől; remény riszál, szép rosszleány; tavam kiszárad, fám kidől).

A mű rímtechnikai szempontból bravúrosnak, a kortárs líra átlagát messze meghaladó minőségűnek nevezhető. A költő itt következetesen keresztrímeket használ, amivel írás közben aligha könnyíthette meg a saját helyzetét (általánosságban kijelenthető, hogy e rímszerkezet alkalmazása különösen nehéz akkor, ha az adott vers viszonylag rövid sorokból áll). A rímek a következők: megszagolnem hajol; szamára nyár (illetve: koplaló szamárlesz a nyár); útontudom; reggeligereszkedik (illetve: elérem reggeligrámereszkedik); gépfolyamszép lovam; mint robogcitromok; balfelől – kidől; rosszleányóceán. A rímpároknál megfigyelhető, hogy az összecsengő szótagokban a magánhangzók mindig azonosak; a sorvégi mássalhangzók gyakran megegyeznek (megszagolnem hajol; szamára nyár; gépfolyamszép lovam; balfel – kil), ha pedig nem azonosak, akkor rokon hangzásúak (útontudom: az n és az m is nazális hangzó; reggeligereszkedik, mint robogcitromok: a k a zöngés g zöngétlen párja; rosszleányóceán: az ny és az n is nazális hangzó). Az összecsengő szótagoknak a sorok vége előtt lévő mássalhangzói is több esetben azonosak (koplaló szamárlesz a nyár; elérem reggeligrámereszkedik;pfolyamszép lovam; mint robogcitromok), vagy – hangtani szempontból – közel állnak egymáshoz (megszagolnem hajol: az m és az n is nazális hangzó; útontudom: a d a zöngétlen t zöngés párja; reggeligereszkedik: a k a zöngés g zöngétlen párja; mint robogcitromok: a b és az m is ajakhang). A rímelés virtuozitását jelzi továbbá, hogy a nyolc rímpárból mindössze egy olyan akad, amelynél csak egyszótagnyi magánhangzó-összecsengést figyelhetünk meg (balfelől – kidől). Két rímpárnál (szamára nyár; úton – tudom) kettő, négynél (megszagol – nem hajol; gépfolyam – szép lovam; mint robog – citromok; rosszlny – ócn) már három, egynél (elérem reggelig – rámereszkedik) pedig egyenesen négy szótagra kiterjedő magánhangzó-megfeleléssel találkozhatunk. Emellett az is a forma mesterére vall, hogy a rímpárok felénél különböző szófajú szavak hangzói társulnak (úton – tudom; reggelig – ereszkedik; mint robog – citromok; balfelől – kidől).

A versben viszonylag gyakran fordul elő, hogy az egymást követő alapszófajú szavak kezdő mássalhangzói összecsengnek egymással (Jön a jövő, jön; kórót a koplaló; Homály vagy hályog; gőgös gépfolyam; bűzölve, bőszen; remény riszál). De a szűkebb értelemben vett alliterációk mellett jól érvényesülnek a – soron belüli – hangzóismétlések is a versben (erre a legjobb példa: remény riszál, szép rosszleány: a mássalhangzók közül az r háromszor, az sz kétszer és aztán kettőzve még egyszer; az ny és az l kétszer; a magánhangzók közül az e, az é és az á egyaránt kétszer szerepel).

 

*

A Jön a jövő olyan mű, amelyben szembetűnően érvényesül a tartalom és a forma, a versszerkezet és a verselés technikája között feszülő ellentét. A költemény egyfelől eszmeszilánkokból építkezik, szokatlan képzettársításokat alkalmaz, zavaró két- és többértelműségekkel operál, másfelől követi a verselési hagyományt, messzemenően teljesíti a „jól hangzás” követelményeit, hangzómegfeleléseivel harmóniát közvetít. Éppen a vers – szinte már túlzott – formai tökéletessége az oka annak, hogy gondolati fragmentáltsága ellenére végső soron nem minősíthető kísérleti alkotásnak, s így bátran besorolható a kortárs költészet klasszikus rangú darabjai közé.

Mindazonáltal nehezen megközelíthető szövegről van szó, amely ellenáll a dogmatikus értelmezői törekvéseknek. Buda Ferenc e művében – Hérakleitosz szavait idézve – „nem mond ki semmit, nem rejt el semmit: jelez”. A fogalmi alapú diskurzus szintjén nem mond ki semmit, de – a másoktól való megtagadás értelmében – nem is rejt el semmit abból a mélyértelműnek nevezhető „metafizikai tudásból”, amely átitatja gondolkodását, művészetét. Bár lehetséges, hogy a „metafizikai tudás” fogalmának használata nem a legszerencsésebb ebben az összefüggésben, hiszen a Jön a jövő szerzőjének a metafizikához való viszonya súlyos ellentmondásokkal terhelt. Túlságosan is ironikus, szkeptikus és „földközeli” szellem ő ahhoz, hogy képes legyen feltétlenül a sajátjává tenni a nagy metafizikus költők és bölcselők már nem is emberi léptékű szellemi céljait. Ennek megfelelően: a metafizikai létrendhez úgy fordul oda, hogy egyszersmind el is fordul tőle. Felvillantja a végesben a végtelent – csakhogy ő maga a kettő határsávján innen marad. Az örökkévalóságba röpke betekintést nyújt, ám mindeközben nem tud és talán nem is akar kitörni az időbe vetettségből. Jelzi, melyek a kultúra és a természet, az emberi és az emberen túli lét nyugtalanító, nagy titkai, de feltárásukat másokra hagyja.



[1] Buda Ferenc: Világ világom, Holnap Kiadó, Budapest, 2011, 394.
[2] Uo.
[3] Horgas Béla: Buda Ferenc: Füvek példája, Kortárs, 1964/1., 158.
[4] A József Attila-vers epanalepszisére vonatkozóan lásd Tverdota György elemzését: Nyár = T. Gy.: „szublimálom ösztönöm”. József Attila-versek elemzései, Universitas, Budapest, 2004, 190.
[5] A magyar nyelv értelmező szótára V, szerk. Grozdics Judit, Akadémiai, Budapest, 1980, 748.
[6] Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára V, Athenaeum, Pest, 1870, 224. 
[7] Uo.
[8] Buda Ferenc: Világ világom, i. m., 373.

 

Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.


Főoldal

2019. március 13.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Vasárnap nyerteseket hirdetünkNemsokára újból Margó FesztiválSzvoren Edina novelláskötete nyerte a Libri irodalmi díjatTöbb mint 300 új kötet az idei, jubileumi Ünnepi Könyvhéten
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Bálint Tamás: SzennyesBagi Iván verseiVörös István verseiKürti László versei
Prózák
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás hazaHáy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szaga
Kritikák
Végtelen keresés - a Simon Péterről A test manifesztuma - a Pigmentről „Mostantól az volt, amire én emlékszem” - a 49/49-ről Egyetemi görbetükör - a Mágneshegyről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA