Esszék, tanulmányok

 

 Arany_meret_2.jpg

 

Falusi Márton

 

Arany-recepció a kortárs költészetben

 

 

Elöljáró beszéd

 

Németh László a „legmagyarabb költőnek” nevezte Arany Jánost, akinek „képessége”, „szerepteremtő ereje”, „költői erőkészlete” – Németh kifejezéseit kölcsönvéve – csakugyan példátlan szemléletességgel varázsolta elénk a magyar nyelv géniuszát (Arany János); nélküle nemcsak más magyar nyelvet beszélnénk mi magunk, nyelvének mai örökösei, de másként tekintenénk magyar mivoltunkra is. Ekként, ha úgy tetszik, könnyűszerrel elintézhető a költő kortárs fogadtatása: keresve sem találnánk olyan írót és olvasót, aki ne venné ki részét az Arany-recepcióból. De vajon az aranyi zsenialitás mélyére látunk-e? S vajon mitől függött, hogy a halála óta eltelt csaknem másfélszáz esztendőben a magyar írók és irodalomtörténészek közül ki-ki melyik elemét, jellemzőjét, stílusjegyét, műfaját emelte ki az életműnek? Nem vitás ugyanis, hogy mindenkinek viszonyulnia kellett hozzá, sőt meg kellett birkóznia hagyományával, amelyet Harold Bloom a „hatástól való szorongás” freudista lelkiállapotának hív. Elevenítsük föl csupán Ady Endre (Kétféle velszi bárdok), Babits Mihály (Arany Jánoshoz), József Attila (Arany), Nagy László (Arany úr, az őszikék meg én) vagy Juhász Ferenc (Óda Arany Jánoshoz) közkinccsé vált, a 19. századi lírikushoz odaforduló költeményeit.

Arany János irodalmi és kritikusi munkássága egy tágas és újító kultúrfilozófiai modellbe illeszkedett. Értelmezőinek epikai és lírai műveihez való hozzáállását döntően az határozta meg, hogy e modellt miként rekonstruálták, értékelték, illetőleg megértően közelítették-e meg. Klasszikus Arany-képünket Gyulai Pál, Horváth János és Barta János cizellálták (nem szólva most Erdélyi Jánosról, Péterfy Jenőről, Riedl Frigyesről és Keresztury Dezsőről), az újjabat, modernebbet Németh G. Béla és Dávidházi Péter és S. Varga Pál.

Amíg a 19. század végén és a millennium életvilágában Arany verses epikája játszott főszerepet, ezt tartották az oeuvre fő szólamának, addig a 20. század második felére fokozatosan líráját részesítették előnyben, horribile dictu kései költészete mutatott előre, bizonyult a nagylélegzetű műveknél korszerűbbnek. Ez a fejlődési ív immár közismert, az oktatásban is gyökeret vert felfogást követ. Csakhogy a kortárs irodalomban megfordult a hagyománytörténés menete, vagy legalábbis – óvatosabban fogalmazva – megfordulni látszik: bizonyos költők az elbeszélő, epikus struktúrákhoz térnek vissza, jóllehet (magától értetődően) az Aranyétól eltérő módszerekkel és megfontolásból dolgozzák ki eljárásaikat. Sőt nem csupán Arany János verses epikája értékelődött föl újból – még ha sokszor látensen, kimondatlanul is –, hanem az epikussá válás a kortárs magyar líra egyik jellegzetes folyamataként is azonosítható.

 

A kortárs magyar líra epikus hősei

 

Úgy vélem, hogy a magyar költészet történetébe akkor türemkednek be az epikus struktúrák, amikor a költők az individualitás és a kollektivitás etikai problémáit nem ontikusan elválasztva, hanem szinoptikusan összenézve kezelik, s ennek révén tesznek kísérletet az olyan dichotómiák feloldására, mint egyéniesség és közösségiség, személyesség és tárgyiasság, affirmativitás és alakváltoztatás, valóságreferencia és nyelvjáték, sajátszerűség és idegenség, eredetiség és mintakövetés, haza és haladás stb. Amidőn pedig az epikus dimenziót felcsillantják, a költők kis mértékben Petőfi, elsősorban pedig Arany adósai, örökösei, még ha az utódok a „hatástól való szorongásukban”, ödipális komplexusukból fakadóan az elődökre, az irodalomalapító atyákra támadnak is. A parodikusság, az irónia, a karikatúra, az imitatio és az intertextualitás már Arany László verses regényének alapvető szövegszervező elveként azonosíthatók (lásd Imre László: Reminiszcencia, idézet, paródia. A délibábok hőse szövegrétegei), míg Ady poémája, a Margita élni akar a dialogikus paradigma úttörője, melyben a „demitizált perszona” a „nem-történetben”, a töredékességben keres menedéket, mintegy „kijelentkezik a történelemből” (lásd Kabdebó Lóránt: A Margita európai rokonai). S csakugyan azt írja Ady, hogy „Arany János volt végső lobbanás”, a Margitáról szóló vélemények pedig megoszlanak aszerint, hogy a költő az explicit közéleti hivatkozásrendszer és az áttételes, metaforikus dikció heterogén minőségeit sikerületlenül, nyersen és didaktikusan dolgozta-e össze, avagy e disszonanciában a társadalmi, politikai és esztétikai polarizáltság megrendítő erővel ütközik ki.

Ez az epikus dimenzió a későbbiekben egyre változatosabb formákat ölt. Szabó Lőrinc Tücsökzenéje a realista világlátást eleveníti föl, és a személyes élettörténet autobiografikus rögzítésének, elbeszélhetőségének hitét vallja. A mítoszalkotás (remitologizáció) és a – zenei analógiát tovább görgetve – bartóki disszonancia (polifónia), valamint a „szóval azonos” demiurgosz lírai szubjektum Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László hosszúverseiben forradalmasítja – többek között – a keverten epikus és lírai megszólalásformák retorikai eszközeit. Nagy László és Juhász Ferenc portréversei egyaránt a világot átölelő, világmagyarázatokat kutató Arany Jánost állítják elénk. Juhász látomásos-halmozásos módon Dante és Milton szobrainak talapzatára helyezi a magyar költő „bronz-szobrát”, „bronz-szemöldökét”, „bronz-bajuszát”, „bronz-mentéjét” és „bronz-csizmáját” (Arany János ünnepén); az egyik legterjedelmesebb panegirikuszt is tőle olvashatjuk (Óda Arany Jánoshoz), Az Arany János-ima pedig Shelley, Keats, Dante, Tasso, Ariosto, Heidegger nevével együtt említi őt. Nagy László versében is „eljött a jelkép megint”, mert Arany egyszerre „nemzetes” és „kozmopolita” poéta, aki „a nyelv aranyát is kalapált érme gyanánt / gyömi époszi zsákba”. Mindkettőjük tehát a hosszúvers műfajában értelmezi át az aranyi „eposzt”.

Még egy irányvételt azonban különösképpen ki kell emelnünk, Kassák Lajosét. Imre László irodalomtörténészi leleménye ugyanis felhívta a figyelmet a János vitéz és A ló meghal a madarak kirepülnek című Kassák-vers párhuzamosságára (Ötletek Kassák és a verses epikai hagyomány kérdéséhez. A ló meghal és a János vitéz); sőt arra a tényre, hogy az avantgárd költő kimondottan Petőfi elbeszélő költeményét vette mintául az újszerű beszédmód kifejlesztéséhez. A mai kortárs költőre, Térey Jánosra pedig saját bevallása szerint inspiratívan hatott Imre László tanulmánya, s nem függetlenül ettől alkotta meg verses regényeit. Ha elfogadjuk Imre László felismerését, hogy Petőfi és Kassák egyaránt koruk hierarchiájának szegültek ellen, a paraszt, illetőleg a proletár „alullevők” emancipatórikus törekvéseit fogalmazták meg a vándorlás eposzi (odüsszeuszi) motívumán keresztül, s a lírai hősök, az eredetmítoszok héroszai valamely egyszerre deszakralizált és reszakralizált világba oltják az „újrateremtés indulatát” (Nagy László) – sőt „Kassák némelyik kifejezése […], illetve hasonlata Petőfi képzet- és fráziskincsével lép (ma divatos szóval, de másképpen is lehetne mondani) dialógusba” –, akkor Térey János verses regényei (Paulus, Protokoll, A Legkisebb Jégkorszak) inkább Arany János „eposzait” értelmezik át.

Arany szeme előtt persze Byron Childe Haroldja távoli példaként lebegett, ám Térey valóságosan átkölti, parafrazeálja Puskin Anyeginjét Paulus című könyvében. Tünetszerű fejlemény, hogy míg Arany a hun mondavilágot a tájnyelvi és az archaizáló szókincs, mondatfűzés eszközrendszerével viszi színre, ekként az egyetemességhez a sajátszerű felől közelít, addig Térey a posztmodern kettős arculatával, az életvitel egységesülésével és a szubkultúrák, kisebbségi narratívák differenciálódásával vet számot. Így például a Nibelung-lakópark a közismert germán mondakört az opera univerzális, végletekig stilizált, absztrahált feldolgozásában ragadja meg; ugyanakkor a gazdasági szektor csúcsvezetőinek jómódú, nyugat-európai miliőjébe helyezi át, s ehhez alkalmazkodik a durvaságot a fennköltséggel elegyítő nyelvhasználata is. A Protokoll felesleges embere, Mátrai Ágoston, a Külügyminisztérium protokollfőnöke egy kiüresedett, papírmasé kulisszaként, cserélhető díszítőelemekből épült világba csöppen, s épp ilyen kilúgozott lelkű maga is. Nem csupán az „eszményítés” hiányzik immár a műből, hanem az emelkedettség, a szakrális vonatkozás, a fantasztikum, a játékosság. Realista, sőt naturalista valóságábrázolását az egyszerre szabad, mégis a dikciónak valamiféle kötöttséget, ritmust adó blank verse formája teszi távlatosabbá, már-már szürnaturalistává. Ízig-vérig epikai mű, a lírai retorika, képiség, sejtelmesség nélkül, amit mindazonáltal fogyatékosságnak érezhetünk, hiszen a verses forma nem engedi kibontakozni az emberi viszonyokban szunnyadó regényszerű árnyalatosságot. A figurák, a jellemek nem igazán egyénítettek, és a cselekmény is már-már dokumentarista; anélkül azonban, hogy a csupán felszínes konfliktusok, az apró-cseprő, veszélytelen munkahelyi ármánykodások, a sablonos szituációk, a döntésképtelen személyiségek, a pipogya kalandkeresések, a súlytalan párkapcsolati zűrök mélylélektani vagy társadalomkritikai éllel vágnák arcunkba: ilyenek vagyunk vagy ilyenné idomulhatnánk. A valós helyszínek és a mű szövetébe ágyazott politikai események pedig sem a történelmi tragikumot, sem a mélyebb hatóokokat, indítékokat nem érintik meg. Pikareszkbe illő epizódok, hosszú leírások váltják egymást, ám – hogy példát hozzak – a szövevényes közel-keleti világrend és paramilitáris káosz nem több fedélzetről szemlélt turistaútnál; a külföldi és a hazai látkép – még a Budapestről rajzolt impozáns tabló is – bédekkerbe illő kedélyeskedéssel, bennfentességgel, s nem katartikusan megrendítő vagy megnevettető hatást keltve tudósít a közállapotokról; az előterében zajló viszonyok, kölcsönhatások, érintkezések a kávéházi smúzolást mímelik. Ilyen a főhős, a felső középosztálybeli Mátrai kényelmesen elegáns, partiktól praktikákig, zsúrfiús csevegésektől hivatalos fogadásokig, lepedőakrobatikától vörösszőnyegig futó élete; monoton, mint a versforma áradása. A valóság pedig ezek szerint nem titokzatos, nem bonyolult és kiismerhetetlen, hanem egyszerűen tét nélküli; a szereplők számtalan teendőjük dacára tétlenek, tipródók, de tépelődéseik, dekadens ivászataik közben semmit sem mulasztanak el megtenni: az értékes cselekvésre nincs lehetőség. Mégsem unjuk Mátrai történetét, ami a bravúros, a pompát mellőző és a túlzásoktól tartózkodó, szenvtelenül hajlékony stílus eredménye; és mégis okkal támad hiányérzetünk a karakterek érthetően (korhű módon) kockázatkerülő magatartásán túl a szerző kockázatvállalása iránt. Úgy verses regény a Protokoll, hogy lírája áttetsző nyelven beszél, enciklopédikussága a zsurnalizmus ismert szófordulataiból merít valóságképző erőt. Legfőbb erénye vitathatatlanul a formai bravúr irodalomalapító gesztusa, a posztmodern esztétika határozott (paradox) igénybejelentése: a világszerűség jogának visszaperlése. Ez a világ viszont veszélytelen és könnyed. Nem románcosan idilli, de nem is tébolyító vagy gyötrelmes. Ha a Buda halála egy korszerűtlenné avuló „céllal” megírt, briliáns és korszerű „eszköz”, akkor a Protokoll egy briliáns és korszerű „céllal” megírt, formateremtő/megújító, de a valóságot új színben nem láttató iparosmunka. Közös világunkat nem tágítja, csoportemlékezetünket nem módosítja.

Ahogyan Arany az eszményített múltba nyúlt vissza témáért és motívumkincsért, Térey az eszménytelen jelent választja háttérnek. A kortárs író másik, sajátosan átértelmezett, felülírt műfaja a drámai költemény: A Nibelung-lakópark ezt a klasszikus-romantikus formát alakítja. Igazi hanyatlástörténetként, „pusztulásmítoszként” olvashatjuk – szemben a regék eredetmítoszával –; voltaképpen az Istenek alkonyának travesztiája, amelyben Mammon és a médiamanipuláció rendelkeznek autoritással, ítélkeznek a sorsunkról, a drogok és az élveteg aktusok dívnak, a lélektelen, sivár technokrácia uralkodik, tort ül a gátlástalanság, a szórakoztatóipar. A „ködsüveg” afféle kábítószer, a germán mítosz szappanopera, Wagner hősei és antihősei kisszerű, vagyonos üzletemberek, cégvezetők, a helyszínek jellegtelen, a világban bárhol installálható, üzemeltethető, bábeli felhőkarcolók, klubok, bowlingpályák, diszkók. A demitizáció itt totális és jól működő társadalomkritikává fejlődik, s a groteszk regiszterváltások, a rétegzett formagazdagság is összetett valóságot tár elénk, nem egysíkút, mint a Protokoll.

Térey epikus fordulata – hiszen lírikusként kezdte pályafutását – a nagyobb struktúrák révén a világértelmezés szándékáról nyilatkozik, miként arról is, hogy a romantika identitáseszménye a múlté; az otthontól a világtársadalomig, „a költő hazájától” a „kozmopolitizmusig” (lásd Arany János: A költő hazája; Kozmopolita költészet) táguló koncentrikus körök immár nem függenek össze organikusan, legfeljebb közös metszeteik mérhetők fel; a különféle szubkultúrák ugyan mindenütt hasonlóképpen vannak jelen, ám mindenütt a terméketlen idegenség dimenziójára nyílnak.

Az epikus perspektíva és az elégikus hangoltság jellemzi Ágh István utóbbi köteteit (kiváltképp: Hívás valahonnan; Válasz hazulról); azzal a többletjelentéssel, hogy a költő egyszersmind prózaíró is, és lirizált szépprózáját, esszéit „összeolvashatjuk” epikus költészetével. Ágh költészetének így tehát nem csupán ezt az utóbbi periódusát határozza meg az epikai szerkesztésmód, hiszen például a Harangszó a tengerészért lírai oratóriuma (lásd a Rézerdő című kötetet) az otthonosságból kiszakadó hős archetipikus mítoszát, cselekményszerkezetét eleveníti föl (e poémával behatóan vet számot Márkus Béla monográfiája). Hasonló módon a par excellence Ágh István-i versépítkezés, amely egyfelől a konkrét élményből indítva érkezik el a transzcendens konnotációkig, másfelől a különböző idősíkokat, emlékképeket, idő- és térbeli struktúrákat vetíti egymásra, szintén nem újkeletű az életműben. Ám a lírai történések és a beszélőt körülvevő tárgyi valóság mind részletgazdagabb kifejtése, valamint a határozott valóságvonatkozások, történelmi és közéleti utalások az ellentmondásokat feltáró, egyre polemizálóbb diskurzust mozgósítják. Ahogyan Térey alkotóművészetét, Ágh Istvánét is felfoghatjuk úgy, mint amelyek a „lirizáltság” klasszikus ismérveinek elégtelenségére nem a posztmodern dekonstrukció eszköztárával reflektálnak, hanem az „epikus” műfogásokra is támaszkodva tágítják ki költői világukat, bővítik a kortárs líra megértőképességét.

Ágh gyakorta vall klasszikus és kortárs költői életművekhez való személyes viszonyulásáról, s jóllehet ebbéli elhivatottságában Arany János nem élvez kitüntetett pozíciót – sőt a Fénylő Parnasszus című költészettörténeti esszésorozat három darabja Balassi, Csokonai és Ady lírafelfogásában kutatja a par excellence magyar költői etalont –, elégiái és argumentáló prózaversei a nemzeti klasszicizmusig nyújtják gyökereiket. Ezt a megállapítást erősíti Ágh rövid vallomása Aranyról („Vagyonos Atyánk”), amelynek tételmondata így szól: „Én abban tartom Aranyt nagynak, aminek mostanában hiányát érzem kísérteni, a teljes világképre törekvésben, a megtervezett és végigcsinált építkezésben. Nem formai és tartalmi követésre gondolok, szellemi jelenlétét szeretném.” Arany végső soron azokban él, akik a „hangsúlyos” és az „időmértékes” verselést „együtt akarják” – fejezi be Ágh a gondolatmenetet, fölelevenítve, miként vitázott Vas István és Nemes Nagy Ágnes a Keveháza ritmusának jellegén. Az elégikus Aranynak Ágh István költészetében való jelenlétére példaként kínálkoznak a Végül a rétisas vagy a Szemben a vén akáccal című versek; a „teljes világképre törekvő”, argumentáló prózaversre pedig az Alvó máglya, Az utolsó változat vagy az Ezredvégi recept az író fölépítéséhez. A következő felütés – „Mióta megfordult a népesség vonulásának iránya, / s már a városi unokák szülői lakótelepekről / sosem látott elődök vidéki ege alatt kocsikáznak […]” (Végül a rétisas) – érzékelteti, hogy az elégikus hangnem korántsem elégszik meg a „költői” láttatás plasztikus erejével, az okokat, a nagyobb összefüggéseket fürkészi; a társadalmi viszonyok alakulástörténetét éppúgy, mint az emocionális tartalmakat, pszichikai mozgatórugókat. Ezt mutatja az életmű szerfölötti gazdagsága, tervezettsége, koherenciája és az utóbb említett versbe szőtt esszéisztikus dikció: „Miként senki sem lehet nagy művész gyerekszoba nélkül, / éppúgy az egyetemi intellektuális élmények ellenében sem, / hisz a fölkészítés több a tanulmányokkal megszerzett tudásnál, / melytől a hallgatóból korrekt felsőbbrendűség sugárzik, / kész európai, akit nem fog vissza nemzet és felekezet, / s egy ütemben halad a követendő nyugati demokráciákkal, / csak annyival hátrább, amennyi időbe telik befogadni a trendet, / s mennél jobban eltávolodik magától, annál inkább közelít / az ideális fölépítményhez, de ő ezt nem veszi észre, / mert szépírói kvalitásainak tulajdonítván alakítja szerepét.” A teljes versmondat idézése nemcsak a ritmus szabályos, mégis öntörvényű lüktetését hivatott megmutatni, de azt is, hogy a nemzeti irodalomalapítás problematikusságára az esszébe hajló prózavers műfaja reflektál; ekként a költészet kilép önköréből, hogy érvényességét – ha depoetizálva is – mégiscsak affirmálja.

Lövétei Lázár László (Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz címmel) külön verselemző zsebkötetecskében (így teoretikusan is), valamint a klasszikus formákat „megszüntetve megőrző” törekvésében is Arany János örökösének tudja magát. Saját bevallása szerint „Arany manapság valamiért nincsen »divatban«”; s Lövétei megpróbálja „kissé »leporolni« Arany János életművét”, nem feltétlenül az emblematikus verseket választva ahhoz, hogy rövid kommentárokkal lássa el őket. Az utószó lényegileg azzal az erős állítással zár, hogy Lövétei Arany János 1856-os Kisebb költeményeit a „magyar irodalom legfontosabb és legjobb verseskötetének” tartja; a Romlás virágaival (1857) összehasonlítva a magyar költőt hozza ki „győztesnek”; a Kertben című vers a 6-os számú kórteremhez foghatóan (Csehov) a világirodalom „legkegyetlenebb” műve, és sok egyéb közt például szolgál Arany eredendően „diszharmonikus” szemléletmódjára. Ennél érdekesebb azonban, hogy a kortárs költő – Radnóti Miklós eljárását is imitálva – megújítja az ekloga, a pásztoridill műfaját (lásd Zöld című kötet). A tizenkét eclogában a Költő – laptopjával és egy obeliszkkel is szóba elegyedve – Arany János-i öniróniával tekint magára és hivatására; ám úgy teszi mindezt, hogy a komoly témaválasztások és a kötött (hexametrikus) forma nem annulálja a líra funkcióját, nem a „szereppel” való meghasonlásról tanúskodik, inkább újrapozicionálja, újraartikulálja az öröklött hagyománykincs frazeológiáját. A Pásztor „kecskeszagú lájf”-ot él, és a Költő, akinek „harmincon túl semmi se szent már”, e-mailt, sms-t és blogot ír vers helyett, mindazonáltal szentenciózusan is szól: „Félre a tréfával, szóljunk komolyan s felelősen: / azt, aki ébren vár, sose küldd, hogy menjen aludni!”

Lövétei beszédmódját a kötött formák és az áttetsző nyelvalakítás határozzák meg, amelyben nem a képi erő, hanem a szándékoltság hiánya, a mesterkéletlen, alulretorizált egyszerűség dominál. E stílusjegy emlékeztet Arany lírai realizmusára, s Lövétei témája, az elmúlással való könyörtelen, minden eufémizmust nélkülöző szembenézés éppúgy a két hangütés közös ismérve, mint a folytonosan számvetést végző dubitatio, önlekicsinylés (lásd Lövétei Lázár László: Újévi stanzák, mely Arany János Újévi köszöntés című versére közvetlenül is utal). A válogatott verseskötet címadó darabja, az Árkádia-féle az azonos című Arany-költemény átírása: „S akkor mért jutott eszembe? / Lehet benne valami?... / Ez a furcsa hezitálás / Még bennem is aranyi!” Ám az önmegtagadásban – Arany magatartásához hasonlóan – benne rejtezik a feladatvállalás, a színleg értelmetlennek láttatott életpályában a transzcendens bizonyosság keresése, a játékos rímekben az érettség, az egyetemes létgondokban a haza („Hazámmá Rothadok”). Az idézett szintagma pedig egy másik, formagazdag, kötött formákat kedvelő költő, Baka István Petőfi című verséből vett idézet („Hazámmá Rothadok – akárki: / barát vagy ellenség temet”), ami kettős áttétellel aranyi gesztus. Miként Arany János több versében evokálta a szabadságharcban elesett barátját – akivel annyit „emulálták” egymást, annyi „költői párbajt” vívtak –, Lövétei a Petőfit evokáló kortársat, Baka Istvánt idézi meg. Önparódiát is Arany modorában ír (Poétai recept a „Két szék között”-höz. Szamárvezető majdani parodistámnak); s a különféle stílusértékű és nyelvű szavakat a 19. századi költő módszerét követve lábjegyzetben magyarázza, az ő Poétai recept című költeményéből szó szerint is átvéve bizonyos részleteket. Arany János tehát Lövétei számára a hazára találást, a költő mesterségbeli tudását és a sorssal való megbékélést szimbolizálja elsősorban; miként az Arany-mottóval indító Kisssmagyar zsoltár fogalmaz: „No de mindegy. / S mert a műfaj kötelez: / álld meg ezt a földet, amíg »haza« lesz. / S áldd meg ezt a földönfutóbolondot – / persze, hogyha egyáltalán meg tudod…”.

Nemcsak Arany Jánost, hanem rajta keresztül és vele együtt Kányádi Sándort is megszólítja Lövétei egyik versében („batyunk botunk fegyverünk…” Zsörtölődő rigmus a 80 éves Kányádi Sándornak), midőn kihívóan perel a költészet és a kisebbségi léthelyzet méltóságáért („Hiszen nyelvünk van, de… »Arany János« hol van? / Csak üres árnyékát taposnánk a porban”; „mert a szó itt: kő, mely… oltár is lehetne / ha egy kis „Arany”-rög rejtőzködne benne”); és az idős erdélyi pályatárs ugyancsak a nagyszalontai előd közvetlen örököse. Két korai Kányádi-vers, az Arany János kalapja és a Látogatás Arany Jánosnál még csupán humorosan, a konkrét helyszín hangulatán vagy tárgyi rekvizitumon keresztül („No de sebaj, belenövök”) reflektál a szellemi utódlásra – és az ebből az időből való sematikus darabok is csak Arany dikciójának a felszínes recipiálásáról árulkodnak (lásd Porzik az út; Szülőföldem) –, de kiteljesedésében az egész életművet áthatja az aranyi mesélőkedv, szelídség, a népmesei motívumrendszer ornamentikája és cselekményszerkezete (lásd Rege).

Az Arany Jánost valamiképpen evokáló kortárs verseknek, költői allúzióknak se szeri, se száma. Az egyik legismertebb Orbán Ottó Arany Jánoshoz című verse és Epilogus-átirata (Epilogus), amelynek utolsó két strófája voltaképpen Arany János apoteózisa: „Arany János aranypénze, / melyet nem váltottam rézre, / de megőrzök, / míg a gyönyörtől lúdbőrzök, // mert mint rokkantat a gyógyvíz, / ő is simogat és őriz, / s majd ha voltam, / fölkelt és sétáltat holtan.” Petri György a kiüresedett irodalomtörténeti toposzokra döbbent rá „ready made”-költeményében (Irodalomóra hetedikeseknek). Tornai József a költészet episztemológiai igényét tulajdonítja a költői világnézetnek (Arany János ma így mondaná), s a lírai én kinyilvánítja, hogy „nem szégyellem vedlett költő-maskarámat”, valamint tanúságot tesz a költészet affirmatív feladatvállalása mellett: „Nem hiszi az ember, amit röhögve hisz, / s egy kultúra elvész paradoxonokban”. Az Arany János a szakállszárítón című verse pedig a teljes életre vágyó, a mikro- és a makrokozmosz törvényszerűségeit analógiásan elgondoló, létbe vetett individuum archetípusát jelöli meg az Arany János-i lírai alteregóban. Vári Fábián László egy Csontváry-festmény ikonográfiáját (Zrínyi kirohanása) és a Szondi két apródjának szövegvilágát rendeli radikálisan egymás mellé (Szellembeszéd Arany János modorában) – az antik ekphraszisz alakzatához is visszanyúlva –; s a bajvívó költő, Zrínyi hősies helytállásának érzékeltetéséhez ölti magára Arany régies és sűrített, de mindenekelőtt láttató erejű nyelvi vértezetét, miközben a költemény konnotációja napjaink migrációs válságára is kitekint. A következő strófa szemlélteti leginkább a nyilvánvaló allúziót: „A lenyugvó nap még visszahanyatlott, / s nyugtázhatta: már gyolcsban a lelkem. / Felleg rogyott az üszkös romokra, / de én már Uramban békére leltem.” Szellemes parafrázis – A walesi bárdoké – az erdélyi Bogdán Lászlónak A bráni lakoma című balladája; Csausz, a román diktátor története, amelyben „Egymás szavába vágnak a / bájolgó dalnokok”, és „Ötszáz bizony nyaralni ment, / tengerre hív dalár. / De egy se bírta mondani, / hogy ne éljen a párt”. Végül pedig a hős pártfőtitkár „önmagát látja holtan egy / kaszárnya udvarán”. Bogdán a Levéltöredékek Arany Jánosnak című vers első részében (Vallomás a kamaszkorból) ahhoz a tradícióhoz csatlakozik, amely az Arany-epikát valójában a hazát megtartó „daliás idők” illokúciós aktusaként tudatosítja; s ha helyette a „lázbeszéd”, a „fennkölt hegyi beszéd”, a „kortes beszéd” terjed el, a nemzethalál jut a közösségnek osztályrészül, és „végleg körénk zárul foglyunk, az éjszaka”. Tág panorámát fest a kortárs Arany-recepcióból továbbá a Nap Kiadó: a Költők a Költőről sorozatának Arany-kiadásában (Epilogus) Ágh István, Csoóri Sándor, Falusi Márton, Ferencz Győző, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán, Szepesi Attila, Tamás Menyhért és Tóth Erzsébet válogattak a klasszikus költő verseiből, illetőleg esszéjükkel indokolták választásaikat.

A fenti példák a dolog természeténél fogva nem kimerítőek, mégis pregnánsan bizonyítják Arany János költészetének sugárzó hatását. Valahányszor a puszta illusztratív-játékos utalásoknál érvényesebben érhető tetten ez a recepció, a költő a valóság mind mélyebb és teljesebb megismeréséhez, az ironikus, mégis önaffirmatív szándékú szerepértelmezéshez, általános kategóriákkal szólva: individuum és kollektívum, haza és egyetemesség szinoptikus látásmódjához merít a klasszikus oeuvre kiapadhatatlan tartalékaiból.          

 

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

2017. június 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA