Beszélgetések

 

 Kiss_Laszlo_Garaczi.jpg

 

Kiss László

 

Rájönni közben

Wünsch híd utáni beszélgetés Garaczi Lászlóval

 

Amikor békéscsabai fellépésedről egyeztettünk, rákérdeztél, mennyire kerül fókuszba a Pompásan buszozunk!, hogy tudd, készülj-e belőle. Ez a regényed sok iskolában középszintű irodalmi tétel, s idén másodjára az emelt szintű szóbeli tételsorban is szerepel, újra színen van, újra sokat beszélnek róla. Milyen a viszonyod korábbi műveidhez, mit jelent például az, hogy a Pompásanból készülsz?

Különösebben nem kell készülnöm, de azért jó, ha tudom, miről lesz szó, mert akkor valamiképpen előre elkezd motoszkálni a fejemben. Tavaly több meghívást kaptam a könyv kapcsán, általában nem jövök zavarba, ha mélyebbre ásunk, de voltak azért olyan pillanatok, amikor össze kellett szednem magam. Vagy mert komolyabb elméleti kérdések merültek föl, vagy mert apró részleteket elemeztünk. Nyitottam is egy mappát, amely néhány kritikát tartalmaz a regényről, de például Bazsányi Sándor Power Point anyaga is hasznos lehet a diákoknak a felkészüléshez. Amúgy nincs aktív viszonyom a régi könyveimhez, élik a maguk életét.

 

Milyen kérdésekre kell válaszolnod ilyenkor, mire kíváncsiak a diákok? Az anekdotikus sztorik mögötti valóság, az „igazi”, a hőssel megfeleltethető Garaczi László érdekli őket, vagy elmélettel készülnek?

Általában nemcsak ők, a tanárok is kérdeznek. Minden alkalom más, különböző típusú beszélgetésekben vettem részt, volt, ahol klasszikus író-olvasó találkozóra hívtak, bemutattak a gyerekeknek, íme, itt egy igazi, élő író, ő írta a buszos könyvet, és arról faggattak, hogy délelőtt dolgozom-e vagy délután. Aztán voltak elméletibb megközelítésű találkozók, és olyan is, hogy a tanár a vizsgatétel felől közelített, aztán a diákok szabadon kérdeztek. Egyszer már vagy másfél órája beszélgettünk, tényleg mindent körüljártunk, amit csak lehetett, mikor egy lány, aki a hátsó sorban ült, és láttam, hogy nem nagyon figyel, szerintem végig mobilozott, jelentkezett, és megkérdezte, hogy minek írtam ezt a könyvet, ő egy mukkot nem ért belőle. A tanár dühösebb volt Zsuzsikára, mint én. De voltak persze pozitív élmények is, emlékszem egy hosszabb beszélgetésre egy egészen okos és tájékozott fiatalemberrel, ezekért bőven megéri.

 

Néhány éve egy remek írónk érettségi tétel lett egy középiskolában. A tételsor kikerült az egyik irodalmi oldalra is, ahol egészen döbbenetes kommenttel nyugtázta valaki – feltételezem, kezdő író – a hírt. Nyilván a jó érettségi tétel Zrínyi, Csokonai meg Tóth Árpád. Te hogy élted meg a tétellé válást, másképp viszonyulsz azóta a könyvedhez? S hogy látod – eltekintve Zsuzsikától –, értik a mai fiatalok, tudnak viszonyt kialakítani vele?

Mikor kiderült, hogy tétel leszek, eléggé meglepődtem. Láttam a hivatalos kiírást, néztem a listát, Tolsztoj: Anna Karenina, Kertész Imre: Sorstalanság, Garaczi László: Pompásan buszozunk!, Biblia. Elég jó csapatba kerültem. A kortárs irodalom kategóriában a Sorstalanság és a Pompásan egymás mellé kerülése, gondolom, úgy történhetett, hogy gyerekekről szólnak különböző huszadik századi diktatúrákban. Amúgy a könyvhöz fűződő viszonyom nem változott, nem nézem más szemmel, de persze érzékelem, hogy másfajta „karriert” fut be. Vannak olyan könyveim, amelyek inkább a szűkebb szakmán belül fontosak, idézik őket, hivatkozási alapnak számítanak, a Pompásan buszozunk! inkább népszerű, sokan olvassák. A kiadómtól kapott eladási adatok alapján ez a könyvem a legsikeresebb, pedig húsz éve jelent meg, szeretik az olvasók.

 

Szerinted miért?

Gyerekekről szól, és vicces történetek vannak benne. Mindenkinek ismerősek ezek a témák: az első szerelem, az első barátság, a felnőttek világához való viszony stb. Más könyveim talán keményebb próba elé állíthatják a gyanútlan olvasót. Szeretek kísérletezni, új megoldásokat kipróbálni, a Pompásan buszozunk! viszont hagyományos értelemben is jól olvasható. De akár még ez a könyv is problémát jelenthet bizonyos olvasóknak, ahogy említettem. Szerintem akinek a Tanár úr, kérem! nem okoz gondot, az a Pompásan buszozunk!-at is tudja értelmezni, netán élvezni is. Az alapszerkezet a bűn és bűnhődés archetipikus drámájára épül: hősünk elkövet egy csínyt, igazgatói intőt kap, és hazafelé indulva számot vet a dolgokkal. Fél, hogy mi vár rá otthon, ebből a perspektívából gondolja végig az életét. Szerintem ez a szerkezet annyira nem komplikált.

 

Emlékszem, egyetemista voltam, és egy tanárom azzal ajánlotta a könyved, hogy Krúdy is jó, Kosztolányi se rossz, de ha hangosan akarok röhögni, olvassak Garaczit. Röhögtem is, és röhögök a mai napig, ha olvasom. A nevetésen túl azonban a legnagyobb hatást az tette rám, hogy minden, ami ezzel a hatvanas évekbeli kissráccal megtörtént, olyan volt, mintha velem történt volna meg, aki a nyolcvanas években voltam ugyanennyi idős. Még inkább meglepő – és ha akarom, megnyugtató, ha akarom, ijesztő –, hogy a mai tizenévesek is nagyon szeretik, ha órán felolvasok belőle. Röhögnek ők is. Mintha velük történt volna meg.

A beszélgetésekben és kritikákban is fölmerül, hogy nem teszi-e a könyvet múlékonnyá, hogy sok korabeli motívumot használ az úttörőmozgalomtól a hétköznapi tárgyi világ elemein keresztül a Kádár-kor nyelvezetéig. Remélem, hogy ezek inkább hitelesítik, élettel töltik meg a történeteket, amik viszont azt mutatják, hogy az eltérések ellenére az akkori és a mostani világ hasonlít.

 

Említetted a könyveid fogyását – ezek az adatok publikusak?

A Pompásan buszozunk! eredetileg a Jelenkor kiadónál jelent meg 1998-ban, ahonnan nem kaptam semmilyen tételes kimutatást. A Magvető újból kiadta a regényt, azóta tudom követni a forgalmat. Alacsony példányszámokról van szó, hiába érettségi tétel, hiába népszerű, pár ezer példány már jónak számít az ilyen típusú kortárs műveknél. Ami jó, hogy húsz éve folyamatosan veszik az olvasók, ennek tényleg örülni lehet. A verseskötetek esetében például pár száz példányról beszélhetünk, Varró Dani, Lackfi János lehet a kivétel.

 

Garaczi_L__szl___B__k__scsab__n.jpg
Garaczi László

 

Nem tudnám jó szívvel föltenni azt a kérdést, mióta és miért írsz, s főleg miért írsz több mint húsz éve olyan regényfolyamot, amelynek főszereplője, elbeszélője, kulcsfigurája egy vallomásokat tevő lemur, de nagyon érdekel, hogy amikor 1985-ben megjelent a Plasztik című fölkavaró köteted, milyen közegbe érkeztél. Mennyire tudatosan indultál neki a pályának, milyen lehetőségeid voltak? Milyennek képzelted az írói mesterséget, reális lehetőség volt ez számodra?

A családunkban presztízse volt az irodalomnak, anyukám irodalomtanár akart lenni, ez nem sikerült neki sajnos, apai nagyapám viszont magyartanár volt Kecskeméten, igaz, vele meg nem voltam szoros kapcsolatban. A lényeg, hogy sok könyvünk volt otthon. Elég jó klasszikus sorozatok jelentek meg, olvastak az emberek, mást nem nagyon lehetett csinálni. Már az első olvasmányélményeim euforikusak voltak, feltárult egy világ, ami behúzott és magával ragadott. Élveztem a hétköznapi valóságot is, eleven, focizós, bandázós kisfiú voltam, de tudtam, hogy délután vagy este vár rám egy másik valóság, a könyveké, és ez a két dimenzió pompásan kiegészítette egymást. A képzelet ugyanolyan fontos, mint, mondjuk, hogy rúgtam aznap iksz gólt a téren, ötöst kaptam vagy intőt, vagy hogy tetszik egy kislány. A gimiben el kellett dönteni, hogyan tovább, matematikus akartam lenni, és mivel jól rajzoltam, a képzőművészet is szóba került, az irodalom is érdekelt, de tanár nem akartam lenni. Aztán persze tanárképző főiskolára jelentkeztem, nem tudtam eldönteni, mit akarok, húztam az időt, éveket halasztottam, egyetemre jártam levelezőre, újabb pár év haladék. Nyelvet tanultam, zenélni próbáltam, disszidáláson törtem a fejem, közben írtam verseket, a főiskolán meg is jelent néhány, de erre nem lehetett építeni. Az író Déry Tibor, Illyés Gyula, Pilinszky, eszembe sem jutott, hogy hozzájuk hasonlóan, hivatásszerűen foglalkozhatnék írással. Egyszer egy punk-koncert helyett lenéztem egy egyetemi klubba, ahol velem egykorú fiatalok beszélgettek szövegekről. Fogalmam se volt, hogy ilyesmi létezik, hogy van fiatal kortárs irodalom. Velük kellett találkoznom, hogy egyáltalán elképzelhessem, hogy esetleg majd író lehetek. Felolvastunk, vitatkoztunk, lapot akartunk alapítani. Ami igazán meglepő volt, hogy hasonló dolgokat írtak, mint én, hasonlóan gondolkoztak a művészetről, az irodalomról. A nyolcvanas éveket egyfajta underground mentalitás jellemezte, kísérletezés a műfajokkal, hangzóköltészet, performanszok stb. Sűrű és mozgalmas közeg volt. A Plasztik úgy jelent meg, hogy Kukorelly Endre elhívott focizni, ahol együtt játszottam Esterházy Péterrel, aki utána megkérdezte, ki vagyok, én meg mondtam, hogy hát én is szoktam írogatni. Elkérte a szövegeimet, talán azért is, mert nem voltam teljesen ügyetlen a focipályán. Odaadtam a Plasztik kéziratát, következő héten beszélgettünk róla a foci utáni sörözés közben, figyelmembe ajánlotta az akkor induló JAK-füzetek sorozatot, ahol végül meg is jelent a könyv. Végig kellett gondolnom, hogy lehet ezt komolyan csinálni. Ismertem a szétszórtságom, az energiaszintem, tudtam, hogy ha tényleg író akarok lenni, csak ezzel szabad foglalkoznom.

 

A megélhetés szempontjából ez nem tűnt problémásnak?

De, ezért is tanultam meg angolul, hogy tudjak fordítani, ami azért közel áll az íráshoz, jó gyakorlás, és mégsem kell bejárni egy munkahelyre. Ismeretlenül bekopogtam az Európa Kiadóba, és Gy. Horváth László kezembe nyomta Wole Soyinka Aké című regényét. Semmilyen fordítói előéletem nem volt. Ültem otthon az asztalnál, dolgoztam egy fordításon, mellette tudtam kicsit írni is. Tetszett ez a helyzet, ez a szerep. Soyinka Nobel-díjat kapott, a fordítás is nagyobb figyelemben részesült, közben saját újabb könyvem is megjelent. Elindult valami, de látszott, hogy pusztán írásból és fordításból nem tudok megélni. A szüleimnél laktam huszonkilenc éves koromig, a honoráriumokból beszálltam a költségekbe, és ők elfogadták, hogy egy kicsit hosszúra nyúlik a gyerekkorom. Ezért a mai napig hálás vagyok nekik. Később a fordítás mellett a rokon műfajok segítségével tudtam pénzt keresni. Színházaknak dolgoztam, rádiójátékot, forgatókönyvet írtam, kitanultam ezeket a részszakmákat. Más gondolkodás- és szemléletmódot igényeltek, mint a próza vagy a vers, és ez tanulságos volt számomra.

 

Nyilván nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy ezeket a lépéseket megtedd, de minden tétovasága vagy bizonytalansága ellenére határozott alkotói karakternek tűnik a nyolcvanas évek Garaczi Lászlója. Az említett első kötet, a Plasztik megdolgoztatja ugyan az olvasót, de ha helykeresésnek tűnik is, kiforrott szöveg, karakteres próza. Újraolvasva a könyveidet, nem is a legutóbbi kötetekben látom viszont a Plasztik vagy a Nincs alvás! világát, mint inkább ezek az első könyvek hordozzák magukban azt a nyelvet, azokat a történeteket, amelyek formát nyernek a kilencvenes évek derekán induló lemur-sorozatban. Regényeket kezdtél írni, méghozzá karcsú, novellisztikus történetekből összeálló regényeket. Sosem kísértett meg a kisepika-nagyepika probléma, nem zavart, hogy kimondatlanul (sőt néha igencsak kimondva) is létezik egy elvárás: a mű, az a nagy regény?

Feltették már ezt a kérdést, hogy miért nem írok nagy, asztalbeszakítós könyvet. Nem tudom a választ. Minden könyvet úgy kezdek el, hogy tőlem akár terjedelmes is lehet, aztán besűrűsödik. Leválnak a fölösleges tömbök, marad a törzs, a lényeg, ami viszont szándékaim szerint tömör és egységes. Marno János mondta, hogy azért ír keveset, mert „sajnálja a szót”. Kicsit én is így vagyok ezzel. Nem tudom bő lére ereszteni, szószátyárkodásnak érzem. Az első verzió mindig hosszabb, mint a végső. Én nem hozzáírok, betoldok, kiegészítek, hanem elveszek, lefaragok, amputálok. Most éppen a lemur-sorozat ötödik részét írom, jelenleg kétszázötvenezer karakter, de lesz ez még százötven is. Ez a módszerem. Érdekes kérdés amúgy, hogy miért a regény polgári műfaja lett nyerő egy országban, ahol nincs polgárság, és mindig a líráé volt a főszerep. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben éppen egy kastélyok nélküli gróf dobott nagyot a témában.

 

A húzás az egyik legfontosabb írói módszered. Noha elmondásod szerint távol áll tőled a tanítás, azért mégiscsak végzel „tanítói” munkát, hiszen te is tagja vagy a Független Mentorhálózatnak. A kiválasztott jelentkezővel végzett munka során is probléma a túlírtság, s az ebből következő húzás?

Adott esetben mindig ajánlom Kosztolányi nevezetes esszéjét a témáról. Fontos, hogy ne szeressenek bele a mondataikba, hogy az első, ihletett állapotban írt szövegre képesek legyenek hidegen, objektíven nézni, meglátni, mi a fölösleges, mit kell kihúzni. A túlírtság, a redundancia, a klisék használata szinte mindig probléma. Az a fiatal írónő, Bakos Gyöngyi, akivel három hónapja együtt dolgozunk, kivételes eset. Amit csinál, nyelvileg tömör, lényegében hibátlan. Nem találkoztam még ilyennel. Rövid, egy-két oldalas szövegeket ír, nála inkább az a kérdés, hogy lesz ezekből könyv vagy egyáltalán nagyobb forma. Érdekes, hogy én is nagyjából ennél a fázisnál tartok az új lemurral, a nagy masszában már látszanak folyamatok, körvonalak, irányok, de még sok munka lesz vele.

 

Te mit tanultál saját íróságodról, írói módszereidről a munkafolyamat során?

Új ez az ismeretség, nem nagyon lehet még látni szerintem, mit tanulunk egymástól. Mintha tudnék neki értelmesen beszélni írói problémákról. Mondjuk, nem nehéz, mert nagyon intelligens. Ezektől a helyzetektől én sokszor ódzkodom, most mintha oké lenne. Életem legszörnyűbb élménye volt anno a vizsgatanítás, ráadásul az egykori iskolámban. Katasztrófa. Mindig csodáltam a tanárokat, hogy képesek ezt csinálni nap mint nap. Vagy a kollégákat, akik kreatív írást tanítanak. Most mintha nekem is menne, sőt élvezem is. Nemcsak megosztom a tapasztalataimat, hanem együtt gondolkodunk. Ez egy önismereti folyamat is. Amit az elmúlt évtizedekben tanultam, most tanulom elmondani.

 

A pályád indító kisprózák után, 1995-ben megjelent első lemur-könyved, a Mintha élnél már sokkal több anekdotikus helyzetet és történetszilánkot tartalmazott, az ezt követő Pompásan buszozunk!-ban ez még látványosabb, itt már nagyon egybe akar állni a történet, a kiteljesedés azonban az Arc és hátraarc, amely az addigi regényeknél jóval összeszedettebb, egy szerelmi egymásra találásba ágyazott nagy kiskatona-történet. Az első köteteidből miért hiányzik ez a lekerekítettség, miért nem gondolkodtál a szó klasszikus vagy klasszikusabb értelmében vett történetben, mesélésben?

A nyolcvanas évek a kísérletezés, formabontás időszaka volt, nem csak nálunk, az egész világon, és nem csak a művészetben, az életben is. Az avantgárd lázadás lényege, hogy felforgasd a fennálló rendet. Az irodalomban is fontos szerepe volt az újításnak, spontaneitásnak, vadságnak. Ez látszik a korai könyveimen is, a Nincs alvás! kötettel jutottam el ennek a határáig. Sokat foglalkozott a kritika ezzel a könyvvel, talán mert nem igazán tudtak mit kezdeni vele, ellenállt az értelmezésnek. Innen kellett elmozdulnom, ha nem akartam ismételni magam. Annak idején végül is azért választottam az írást, mert itt szabad lehetek, és ehhez a szabadsághoz olyan értelemben is ragaszkodni akartam, hogy nem zárom be magam egy írói attitűdbe, módszerbe, stílusba. A kísérletezés új fázisa volt, hogy nem kísérleti művekben is kipróbáljam magam. A váltás többé-kevésbé tudatos volt, lényegében az volt a tét, tudok-e regényt írni. Ehhez új nyersanyagot kellett keresnem. Nagyon leegyszerűsítve, eddig azt írtam meg, amit előző éjszaka az FMK-ban vagy a Fekete Lyukban láttam, hallottam, tapasztaltam. Most, már közel a negyvenhez, a hosszú távú memóriából kezdtem el dolgozni. Kassák Egy ember élete és Márai Egy polgár vallomásai voltak a minták. Azt reméltem, ha nem is úgy, mint ők, de valami hasonlót én is tudok írni. Kitaláltam egy játékos látásmódot az adott műfajhoz, mert az különösebben nem érdekelt, hogy realista módon, pontosan megírjam magamat. Nem is gondoltam, hogy ez lehetséges vagy érdekes. Talán a felnőtté válásnak is egy rituális mozzanata volt ez, mikor beláttam, hogy elszámolnivalóm lehet a múlttal. Ironikus játékosságuk ellenére komoly tétjei is voltak számomra ezeknek a könyveknek. A Pompásan buszozunk! az első nagy barátság kudarcának a története. Mikor elkezdtem írni, erre egyáltalán nem gondoltam, közben derült ki. Az írás egy ismeretlen terület felfedezése is, lebukás, kibontás, szembenézés. Az Arc és hátraarc ugyanezt végzi el a katonasággal. Évtizedekig álmodtam arról, hogy újra ott vagyok, fekszem a matrac nélküli sodronyon, ha megmozdulok, kosz és rozsda hull az alattam fekvő arcába, és tudom, hogy soha, de soha nem fogok innen kiszabadulni. Igazából sokáig senkivel nem tudtam erről beszélni. Eltelt harminc év, mikor azt mondtam, oké, próbáljuk meg végiggondolni. Megírtam, és azóta nem álmodom a laktanyával. Az írás terápia is.

 

Legutóbbi prózaköteted, egyben a lemur-ciklus negyedik darabja, a Wünsch híd a kilencvenes évek Garaczi-nyelvét szólaltatja meg 2015-ös hangon. Miért kanyarodtál vissza ehhez az éles képeket fölvillantó, a kerek sztorikat nélkülöző, az olvasót újból keményebb munkára fogó prózastílushoz?

Az anyag formálta így magát. Nyilván benne van a megírás idejének hangulata is. Érzékeltem, hogy a készülő könyv karaktere ilyen akar lenni. A lazább, sztorisabb, könnyedebb részek leváltak, elsorvadtak. Maradt a para. Aztán már tudatosan ebbe az irányba mentem. Az volt a feladat, hogy mit tudok elmondani egy egész életről, mert a Wünsch híd nem egyetlen szakaszt mutat be, mint a korábbi könyvek. Vannak benne gyerekkori törmelékek, párkapcsolati, házastársi vagy az idővel, a halállal foglalkozó képek. Fragmentumos, mozaikos szerkezet, mint a korai könyveimben, tulajdonképpen egy prózaverskötet. Soha nem tudom előre, milyen lesz egy adott könyv világa. Szövegeket, ötleteket, hangulatokat, karaktereket gyűjtök, ezek viszonyba kerülnek egymással, kialakul egy szerkezet, egy modalitás. A most készülő ötödik lemur vidámabbnak, már-már karneválinak tűnik, annak ellenére, hogy most sincs túl jó kedvem. Majd meglátjuk, mi lesz a végeredmény. 

 

A Wünsch híd nagyon komor könyv, több mint harmincszor szerepel benne a halál, vagy utalás a halálra, vagy valami halálhoz kapcsolható metafora. „Attilának” is ajánlottad. Nehéz éveken vagyunk túl, sok halottal.

Írtam az utolsó beszélgetésünkről, ez a prózavers, a Zajlás a Wünsch híd egyik központi szövege lett. A lelkiismerettel való elszámolás lehetőségei, reménytelensége. Figyelünk-e egymásra, lehetett-e volna segíteni rajta, próbáltam-e segíteni. Kiderült, hogy a könyv általában is a veszteségről, vereségről szól. Miután megjelent, akkor következtek be sorban azok az újabb tragédiák, amelyek a legszörnyűbb évvé tették számomra 2016-ot. Mintha a könyvvel előre fel akartam volna készülni rá. Csak remélni merem, hogy amit most írok, egy kicsit derűsebb jövő előérzete.

 

Ehhez a vidámabb jövőhöz biztosan hozzátesz a tavaly megjelent új versesköteted, a Plazmabál, amely afféle szülinapi ajándék volt a kiadódtól, a Magvetőtől. Sokszínű versanyag, sok hangon szólalsz meg, sok témában. Garaczi Lászlót alapvetően prózaírónak ismerjük, ehhez képest nem ez az első verseskönyved – mi az az élmény, ami nálad lírában jelentkezik?

Változó, a Plazmabálba került szövegek gyerekversek, limerickek, nonszenszversek, dalszövegek, felkérésre született alkalmi munkák gyűjteménye. De például most az Alibi című antológiába írtam egy kis szöveget, ami inkább a Wünsch híd prózaverseire emlékeztet, komolyabb, emlékezős anyag. A vers mindig kísérlet, meglepetés, kihívás, nem úgy a sajátom, mint a próza. Ugyanakkor mintha bizonyos dolgokat csak ezen a nyelven lehetne elmondani.

 

A fotókat Rácz Katalin készítette Garaczi László békéscsabai estjén.

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

2017. június 06.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Demus Gábor verseiIancu Laura verseiSzita Szilvia verseiÁrmos Lóránd versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA