Ütőér


Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

ep.mkr.jpg

 

Molnár Krisztina Rita

 

Állandóan jelen

Esterházy Péterre emlékezve

 

„Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.”
Márk, 1, 22

 

„Sose hiába, de mindig, így vagyok Isten nevével. Sose hiába. Reggel a Kisjézushoz, aztán a Krisztushoz a kereszten, így telik a nap, napnyugtakor a nagy Istenhez, lefekvés előtt megint az ezüstös képhez. Ez egy ima, ugyanaz az ima. Egy ima van.”
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – 22.

 

 

Esterhazy_Peter.png

 

Amikor Esterházy Péter 1981. december 10-én nekilát, hogy lemásolja Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, az író hetvenedik születésnapjára, és 1982. március idusáig másol, híresen különleges gesztust tesz az idősebb pályatárs felé. Fiúi gesztus, fiútól apához illő. A tisztelet és – a másolás révén – a megsemmisítés egyszerre történik, a tisztelet lerovása szó szerint egymásra rótt sorokkal teszi olvashatatlan, enigmatikus képpé az eredeti szöveget. És ezzel képpé, idollá, kódolt ikonná az alkotót magát is. Az apák persze enigmatikusak. Ahogy az Isten.

Esterházy Péter évtizedekkel később nekilát, hogy megírja Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – című regényét. Látszólag és valóságosan a családtörténet újabb átiratát. Már a címből nyilvánvaló, hogy nem csak saját, korábbi szövegei újraírása, nem csupán a család ötvenes években történő kitelepítéstörténetének újabb perspektívából való elmondása történik meg majd ebben a szövegben. A Márk-változat – amit azóta, hogy  az életmű visszavonhatatlanul lezárult, valahogy Esterházy Péter utolsó írásának tekintek, hiába olvastam fájdalommal és szeretettel a Hasnyámirigynaplót, hiába fogadtam érdeklődve a Szüts Miklós festőművész akvarelljeihez készült A bűnös című munkáját –, a Márk-változat tehát szakrális szöveg újra-, át- és felülírására vállalkozik.

Most megtorpanok, kérdőjel. A szöveg szakrális. Az írás teremtő cselekedet. Ottliké ne lett volna az? Vagy Esterházy bármelyik – a legprofánabb, legszókimondóbb, legrakoncátlanabb szövege ne lett volna az? Nem hirdetett bármelyik mondata jó hírt? Valamilyen jó hírt, alapvetést arról, hogy van párbeszéd, lehet egymáshoz szólni, hogy mi ilyen-olyan (szabadon behelyettesíthető jelzők) teremtmények kapcsolatba kerülhetünk egymással, megszólíthatódunk? (Ha nyakatekert is ez a szó. De hát előfordul, hogy csak ilyen nyaktekerések révén látjuk meg egymást nehezen, de mégis.) És hogy ez közös, a teremtettség, az ittlét mégiscsak öröm, hogy épp most – bármelyik most –, épp azokkal, akik együtt élik át velünk az időt? Jól elkanyarodtam Márktól. Vagy mégsem? Illetve melyiktől? Péter apostol fiától, Márktól ezt olvassuk Jézusról: „Úgy tanított, mint akinek hatalma van.” Akinek hatalma, tekintettel arra, hogy Isten fia, természetes. De embernek úgy írni, hogy hatalma legyen a szavak, a szöveg, és így – semmiképp nem célként, csupán következményként – a szöveg olvasóján? Zavarba ejtő.

A zavarról még szólok később, de most vissza a hatalommal bíró szövegre. Konrád György, amikor a Nobel-bizottságnak tett javaslata mellett érvelt, ezt írta Esterházy Péterről: „Bátor ember. Meri leírni, ami eszébe jut.” Hogy honnan vette a bátorságot? Egy vele készült interjúban Esterházy Péter elmesélte, hogy egy időben, talán kamaszkorában rendszeresen imádkozott Istenhez, azt kérve, hogy legyen okosabb, mint amilyen okos. Micsoda kérés! Nem csupán okos és bátor. Alázatos és mosolyfakasztó is. Legfőképp pedig mélységes bizalomról árulkodik a kérésteljesítő irányában. Akárcsak az a játékra való képesség, aminek köszönhetően a szavakkal mint organikus lényekkel bánt. Játékosnak maradni mindhalálig, a halál árnyékának völgyében járva is – határtalan bizalom. Pátosz nélkül elmondani a passiót. Ráadásul két passiót egy Márk alatt.  A családét és Jézusét. Ehhez is kell bátorság és bizalom. Meglátni, hogy minden szenvedéstörténetben újra megtörténik minden. Az árulás, a megfeszítés, és valamiképp – csodaképp – a megváltás is. De nem csak meglátni, megírni. Ez a cselekedet. A részvétel a teremtésben.

Az írás vigaszáról, a consolatio litterarum reményteli tapasztalatáról Mártonffy Marcell irodalomtörténész teológus írt Esterházy Péter és a katolikus hagyomány kapcsolatát vizsgálva. Az írás vigasza. Megrendítő szószerkezet, különösen szerteágazó jelentéstartománnyal. Az írás mint cselekvés és az Írás mint szent szöveg. A kérdés – épp ahogy a Márk-változat Jézusa és Júdása esetében, ahol a „Ki árul el kit?”, ahogy azt Péczely Dóra, a kötet szerkesztője és fülszövegírója felteszi – feloldhatatlan paradoxon. De míg az árulás paradoxona zavarba hoz, és ez a zavar olvasónként sokszorozódik, az írás vigasza a vigaszt többszörözi. A vigasz a miénk, olvasóké.

És az íróé. Aki „állandóan jelen”. A szószerkezetet önkényesen ragadtam ki a szövegből, a kontextusból. De melyikből? Ha történet nincsen, ha a történet teljes egészében elmondhatatlan, ha nem reprodukálható? Nincs jelentősége a szöveghelynek, de az Egyszerű történet vessző száz oldalMárk-változat – 2. oldaláról, de ez csak alkalmi helye, valójában a végtelenből származik, tehát bárhonnan kiragadható és visszaereszthető. Mint egy piros léggömb. Kiragadom, mert egyfelől bízom benne, hogy ez tetszene Esterházy Péternek, másfelől bízom a cseppben a tenger frázis igazságában. Hogy ez a szószerkezet önmagában is működőképes. Mert evidens, hogy a zakatolva előretörő, igyekvő folyamatos jelennek nem szinonimája az állandóan jelen, ami az állandóság mozdíthatatlanságát közli velünk megnyugtatóan.

Esterházy Péterre emlékezve, azt hiszem, ennél jobb hírrel nem szolgálhatok.

 

Egyszer___t__rt__net.jpg

 

(Esterházy Péterre emlékeznek 2020. július 30-án a gannai templomban.  A szöveg a Pápai Jókai Kör Egyesület és a Szépírók Társasága által szervezett alkalmon elhangzó emlékbeszéd.)

 


 

Wavrik_G__bor_portr___fekete-ftben_1.jpg
(Wavrik Gábor fotója)

 

Az idő magányos építészei

Kassák Lajos és Péntek Orsolya

 

„A képarchitektúra nem hasonlít semmire, nem mesél el semmit, és nem kezdődik el sehol, és nem végződik be sehol.
Egyszerűen van.
Hasonlóan a bekerítetlen városokhoz, a körbehajózható tengerhez, az elbolyongtató erdőhöz vagy a hozzá legközelebb álló alkotáshoz: a bibliához.
Akárhol bele lehet lépni, és minden pontján az egészet fölérezhetjük.”

              Kassák Lajos: Képarchitektúra

 

Néha meglepően logikus rendben követik egymást az ember olvasmányai éppen úgy, ahogy. Még olyankor is, amikor ez nem a terveinek, hanem egy könyv éppen aktuális megjelenési időpontjának köszönhető. Péntek Orsolya legújabb regénye, a Hóesés Rómában (Kalligram, 2020) akkor érkezett meg a Kisgombos Könyvesboltból, amikor épp napok óta Kassák Lajos prózai munkáit olvastam újra. Eredetileg a járvány óta az online térben zajló Lyukasóra egyik játékhoz kerestem kitalálandó szöveget, ezért vettem le a háromkötetes Kassákot a könyvespolcról. Aztán nem tudtam visszatenni. Évtizedekkel ezelőtt olvastam Kassákot utoljára, és most az újrafelfedezés örömével olvastam megint a Misilló királyságát, művészeti és irodalmi tanulmányait, és persze a nagy vándorlás, a szembenézés könyvét, az Egy ember életét.

Hogy megérkezett az új könyv, Péntek Orsolya trilógiájának harmadik kötete – melynek első két részét, az Andalúz lányait (2014) és a Dorka könyvét (2017) nem olvastam, mert valamiért csak nemrégiben tűnt fel nekem folyóiratokban közölt írásaival és tett műveire kíváncsivá a szerző - egyszercsak feltűnt, hogy nem csupán két író, hanem két képzőművész került most egymás mellé az ágy melletti könyvkupacban. Két olyan alkotó, akinek a látás elsődleges, és ez a szempont nem megkerülhető, amikor írásaikat befogadjuk. Kassák prózájában – pedig ha valaki, ő nem expresszív prózaíró – annyira feltűnőek az időnként felbukkanó élénk színek, olyan természetes módon ír rózsaszín és zöld szakállakról, sárga férfiakról, hogy fel sem merül a keresettség gyanúja az olvasóban, egyszerűen biztos benne, hogy a szerző azt írja, amit látott.

Egy művészeti tanulmányában – igaz, nem a szövegről, hanem a képről – ezt írja: „…a teret kell lerajzolni. Nem a tárgyat, hanem ami körülötte van.” A negatív festés – alkalmazza ezt a költészet is – különösen élesen rajzolja ki a tárgy kontúrjait. A hiány nyomába eredni, hogy valamit megértsünk, sőt, megtaláljunk, azt hiszem, valami hasonlót szeretne Péntek Orsolya regénye is. És itt nem a főhős, hanem a szerző szándékaira gondolok elsősorban. Akkor is, ha az utolsó fejezetben a szerző egyes szám első személyű narrációra vált. Nem akarok ugyanis részletesen írni a regény szereplőiről, a történetről is csak érintőlegesen. Sokkal inkább a szöveg struktúrájáról és színeiről. Igaz, a térben és időben szerteágazó család regényének sodrása, a történetmondás ereje is említésre érdemes, megszerettem az ex-Monarchia ezen a tájon annyira ismerős archetipikus alakjait, és mivel magam is egy hasonló tárgyú regényen dolgozom éppen, szakmai szempontból is izgalmas volt számomra ez a nem hagyományos családregény. De mindez elhanyagolható ahhoz képest, hogy  miközben Júlia – a tehetséges fotóművész, aki a világ darabkáit egészen másképp látja, mint a környezete, tehát eredendően magányra ítélt és magányra képes – a regény idejében felnő, útra kel, eljut Rómába és a regény többi szereplőihez hasonlóan, gyökereit keresve bolyong, mert otthonosságot keres, az olvasó megismerkedik ötvenkét képpel. Nem, nem egyszerűen tájképpel vagy portréval vagy életképpel, inkább ezek esszenciáival. Színesben – szürkékben, türkizekben, vörösekben, narancsokban játszó, sötétzöld égboltú terekben, ahol szinte mindenki máshol van, mint ahol szeretne lenni, vagy mint ahol lennie kellene. És ezek a terek – ahogy Kassák 1920-as évekbeli képarchitektúráinak formái, egymást kiegészítve és feltételezve egymásba érnek. De még inkább úgy, ahogy Péntek Orsolya 2019-ben elkezdett Tarot című olajfestmény-sorozatában. Ezeknek a képeknek az építkezése már-már zenei építkezés, de lehetne városépítészet is – Kassákot idézve – a bekerítetlen városoké. A formák és színek ritmusa, az ismétlődés és variálódás, a türkizek, vörösek és narancsok visszatérése – ahogy a Hóesés Rómában fejezeteiben is – felépítik, újraépítik a térben az időt. Annak ellenére, hogy a regény ötvenkét fejezetének címe egy-egy 1951. május 9-étől a jelenig, 2020. január 3-ig lineárisan előre haladó dátum, a különböző idők – és velük történelmi, kortörténeti és magénéleti események – egyes városok tereibe helyeződnek, és ezek a terek szintetizálják az idősíkokat, melyek ezáltal egymásra rakódnak és elnyerik soha nem végleges, mindig relatív formájukat. Az  időrétegek tehát a térben együtt és egyszerre vannak jelen.

Kassák a konstruktivizmus jelentőségét abban látta, hogy a természet rendezetlenségével szemben az emberi kultúra szervezőereje képes rendet tenni a világban a zárt formák – akár folytatható – szerkezetbe foglalásával. Péntek Orsolya konstrukciójának erejét – akár képeit személve, akár regényét olvasva – abban érzem, hogy belátja, az emberi konstrukció nem kevésbé organikus és végtelen építkezésű, mint a természeté. Hogy a városok terei, a terekben zajló időnek kiszolgáltatott emberek megjelenése, az emberi kapcsolatok szövevényének ritmusa, változatainak ismétlődése azért nem egészen reménytelen lüktetésű, mert mindez felismerhető és megragadható.

Ahogy a Hóesés Rómában utolsó fejezeteinek egyikében olvashatjuk:

„A csapból enyhén rozsdás víz folyt, rozsdavéres víz örvénylett a lefolyóban, és vagy egy óra múlva, amikor a Cannaregio szélén álltam, az arcommal a nap felé fordulva, mélyre szíva a tenger illatát, úgy tűnt, a nem sikerülés súlytalan a tengerhez és a városhoz képest is, vagy én vagyok súlytalan a nem sikerült életemhez képest. Nem volt fontos az egész.”

   

KassakKepaV.jpg                  P__ntek_Orsolya_Tarot.jpg

Kassák Lajos:                                      Péntek Orsolya:
Képarchitektúra V., 1920-as évek           Tarot 2019
olaj, karton, 28 x 20,5 cm             olaj, 50x70 cm  

 

A képek forrása:

Péntek Orsolya: http://orsoyapentek.com/kepek/

Kassák Lajos: http://napimagyarfestmeny.hu/kassak-lajos-1887-1967/


 

A majmok és kékek alkonyatkor

 Nádas Péter, Joan Miro, Rainer Maria Rilke, Rosalba Carriera

 

„Hogy a hajából, a cipőjéből, az ujja hegyéről csorgott a lucskos sár. És megdermedt a rémülettől. Akárha azt mondaná, a rémületnél nincs jobb. Jobbat ne is remélj, így szól a testamentuma. Szobájának kellős közepén ott állt a barátja. Szörnyű mancsában banán. Fellángolt a hideg fény, cikáztak, lesújtottak a villámok és elsötétedett. A padlón szerteszórt gyümölcshéjak és magok.

Mindehhez tudni kell, írtam a levelemben, hogy egy óriási kahau majom volt a barátja.”

 

Itt tartottam az olvasásban, késő éjszaka volt, és már nem terveztem, csak néhány oldalt elalvás előtt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudom abbahagyni, végig kell olvasnom a szöveget, ha az éjszakám bánja is. Én nem bántam. Az újraolvasások éve ez, tavaly nyáron kezdtem módszeresen újraolvasni Nádas Péter könyveit. Nem új felfedezés, hogy hosszú évek alatt mennyit változik az emberben a befogadó, a szöveg mennyire más rétegeihez jut, ahogy az idő múlik vele. Ahogy az sem, hogy mennyire sokat lehet felejteni. Hogy erre a majmos jelenetre nem emlékeztem egyáltalán az Évkönyv végéből, az meglepett. A Rindzsani-hegység lábánál működő angol leánynevelő iskola törékeny zongoratanárnője és az öreg, fél karját vesztett, kopott bundájú kahau majom találkozásának története, a történet vizuális és emocionális ereje, a parabola foglyul ejt. A találkozás, ami barátsággá alakul, tökéletes bizalomra épülő ismeretség lesz.

Mert „attól kezdve, időről időre meglátogatták a majmok alkonyatkor. Nem lehetett tudni, mikor kerekedik kedvük a jövetelre, de biztos volt az alkonyat.” A bizalom kiterjed a sérült majom csordájára is, ők is részesülnek az uzsonnából, viselkedésük emberibb az emberinél, mert átalakul hierarchiájuk, ezentúl a sorsüldözött és a csapatban addig perifériára szorult majom „vezette őket a teraszhoz. A kölcsönös megbecsülés és tisztelet jogán tette ezt, e nemes érzelmeknek megfelelő méltósággal.” Szép és átlátható, szinte csak elvontan létező antropomorf minőségek ezek. Bizalom és nemes érzelmek. Ezek az óvatlanul megjelenő tiszta minőségek a mindennapokban szinte illúziók. A valóságban csak a kisgyerekkorra jellemző ez a fedetlen, önvédelemtől mentes ártatlanság, idősebb korban csak kevesekben marad látható, akár az érintetlen, a már-már önveszélyes báj.

Ezért lehet, hogy hajnali kettő tájban a szöveg majma előhozta bennem a kék analfabétát.

Saint-Paul de Vence-ben történt egy szép nyári napon. Egy ritka, hírektől háborítatlan napon, olyanon, amikor néhány óráig úgy tűnik, minden rendben, létezik méltó élet, nyár van, elmehetünk meglátogatni távol élő rokonainkat, velük együtt felkereshetünk egy időszaki kiállítást, a Maeght Foundation Joan Miro litográfiáit és illusztrációit bemutató gyűjteményét, ráérősen bolyonghatunk a térben, a csendet és magányt kedvelő katalán festő képei és szobrai között. Aki soha nem harsány, de mindig úgy komoly és filozofikus, hogy nem felejt el játékos maradni, és aki azt állítja ars poeticájában, hogy „Én nem találok ki semmit, mindenre rátalálok.” Tudjuk, hogy valóban számos szobrát utcán talált tárgyakból készítette,  egy letört vízcsap feje, egy fura kő elég volt, hogy meglássa benne a következő művet. Ahogy idősödött, szép sorban lekoptak róla a ráaggatott címkék, de hiszen ő valóban mindig saját maga volt, Joan Miro. Már a II. világháború alatt magába menekült, „A szó szoros értelmében magamban kerestem a nyugalmat. Ekkor az éjszaka, a zene, a csillagok voltak képeim első számú ihletforrásai.” Az idő múlásával képein – melyeket gyakran gyerekrajzokhoz hasonlítanak – a végtelen leegyszerűsödés tiszta üzenetei olvashatók, foltok, csillagok, pacák, vonalak hasítanak az ürességbe. Engem gyakran barlangrajzokra emlékeztetnek a képei, ősi és metaforikus jelekre, üzenetekre bukkan, aki szemléli őket. Az egyszerűség és a hosszú csöndek bölcsességét látni Miró kései kék festményein és litográfiáin is. Épp, mint fiatalkori, álomszerű és intuitív alkotásain. Ezek a mindent betöltő kékek nem rokonai a monokróm festészet radikális homogenitásának. Ezek a kékek lüktetnek, mélységük és könnyedségük eleven.

A kiállításon egy teljes falat töltött be az a litográfia-sorozat, amelynek darabjain csupán néhány egyszerű forma variálódott a lenyomatok színével. Játszani kezdtünk. Azt, hogy a Miro-sorozat alakjaiból identitást választottunk magunknak. A választott képek címét csak ez után olvastuk el. Felhőtlen játék – volt, aki a szürke, másvalaki a narancs mágus lett, én pedig a Kék analfabéta. Nevettünk. Miró L′illettré bleu-jének rakoncátlansága és egyensúlyérzéke jelszerűsége ellenére olyan sűrű derűvel bír, úgy fut a felszínen, mint a molnárka a vízen, közben valahogy mégis évezredek mélyébe vezet.

 

 Miro_Illiterate_bleu.jpg
Joan Miró: L′illettré bleu 1969

 

Miró kékjei, egyáltalán a kékek után eredtem. Rainer Maria Rilke levelei közt bukkantam rá (Báthori Csaba fordításában) 1907. október 7-én kelt, Clara Rilkének Párizsból írt levelében a kékről írt gondolataira:

„Gondold csak el, valaki megírná a kék szín monográfiáját a pompeji faliképek tömött viaszos kékjétől Chardinig és egészen Cézanne-ig: micsoda élettörténet!”

Majd néhány nappal később, az október 24-én írt levélben bővebben így ír Cézanne kékjeiről: „…Csodálatosan elmélyült festői látása nem tartotta önálló színnek a szürkét: addig-addig vizsgálta, míg ibolyakéket vagy középkéket vagy vörösest vagy zöldet pillantott meg a mélyén. Különös előszeretettel ibolyakékre bukkan ott, ahol mi csak szürkét gyanítanánk, s ezzel meg is elégednénk (ez az a szín, amelyet Cézanne előtt soha senki nem bontott fel ilyen aprólékosan és varázslatosan). Itt nem nyugszik, s szinte kibányássza a betemetett ibolyakék rétegeit… pontosan úgy, ahogy némelyik este, főleg őszi este ibolyakéket sajtol ki a házhomlokzatok szürke homályából: ezernyi árnyalattal válaszol nekik, a puhán lebegő lilától kezdve a finn gránit vaskos violettjéig.”

Az alkonyatnak ezt kék érkezését jól ismerem, jól ismerjük. Tehát épp akkor érkezik, amikor Elza barátja, a nagyorrú és szomorú kahau majom. Rilke kékről való elmélkedéseiben ezek után rábukkantam arra a részletre, melyben a XVIII. századi kedvelt portréfestő, Rosalba Carriera egyik, a Louvre-ban található, fiatal lányt ábrázoló portréjának violakékjeit részletezi. Kíváncsi lettem a képre.

A fiatal lány karjában egy ártatlan tekintetű kapucínusmajom üldögél.

 

 rosalba-carriera.-jeune-fille--1721-.jpg
Rosalba Giovanna Carriera:
Portrait de jeune fille tenant un singe 1721


 

Galamb lánnyal és fiúval

Pablo Picasso és Meir Shalev galambpostái

 

Megint egy elmúlt utazással kell kezdenem. És megint Andalúziával, pontosabban a nagyvárosok parkjaiban sétálgató galambokkal. Sevilla és Malaga fái alatt hófehér galambok töltik az időt. Ahogy a városi madarak általában, nem félnek az embertől. Mifelénk a szürke, elszemtelenedett balkáni gerlék, esetleg a feketerigók látványa mindennapos egy nagyvárosban, ezért aztán jól meglepődtem a fűbe hullott narancsok közt totyogó, valóságos fehér galambokon.

 

Galamb.jpg

 

A fehér galamb számomra előtte elsősorban két dimenzióban létezett. A hetvenes években, amikor kisiskolás voltam, nem is egyszer kellett békegalambot rajzolni, ha mi voltunk a faliújság-felelősök vagy plakát-verseny zajlott az iskolában. Békegalambot, csőrében olajággal. Noéról és a bárkájáról a nagypapámtól hallottam először, az iskolában nem derült ki, hogy mi köze a galambnak – ennek a valóságban nem is olyan békés természetű madárnak – a békéhez. A Szentlélekről végképp nem esett szó a szocializmus iskoláiban. Arról, hogy amikor Keresztelő János a Jordán vizében megkereszteli Jézust, „Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett.” (Mt 3, 16) Képeken láttam tehát legtöbbször fehér galambot, Picasso fehér békegalambjainak sokszorosított, rosszul másolt példányait. Ezen kívül a Bajza utcában egy olajfestésű szentképen, a földszinten lakó öreg és áhítatos Józsa néni asztala fölött. Józsa néni vigyázott rám néha délutánonként szobakonyhás lakásában és egy kicsit tartottam a nála látható révült arcú szentektől. A nagymamám lánykorában apácának készülő húgánál is láttam sugarak közt leszálló fehér galambot az imakönyvébe rejtett szentképeken. A fehér galamb fikció volt hát, és még akkor is az maradt számomra, amikor már ismertem a különböző ókori kultúrákban előforduló szimbolikus jelentéseit. Aztán amikor tavaly májusban Córdobában és Sevillában megláttam, hogy nem csupán egy-egy albinó vagy génhibás, hanem számtalan háromdimenziós fehér galamb jár-kel és röpköd szabadon, hirtelen egész más értelmet kaptak a Malagában felnőtt Pablo Picasso galambjai is. Akinek már az édesapja is örömmel rajzolt galambokat szabadidejében. Nem csoda, hogy Picasso egész korán, már nyolcévesen megrajzolta első galambját. Festői pályája Kék korszakában (1901-1904) születik a sötét és hideg tónusú Niña con Paloma (Kislány galambbal) című képe. Hálás, már-már giccsközeli a két felhasznált motívum, a kislány és a galamb – de Picasso kékeszöld térből kiemelt kislányalakja szinte vacog a magánytól. Szorongása, elhagyatottsága Vincent van Gogh figuráinak rokonává teszi, ahogy az is, hogy a belőle áradó végtelen hiányérzet nem csupán szánalmat, együttérzést ébreszt a szemlélőben, hanem tiszteletet is. Érdekes, hogy a kezében szorongatott galamb láthatóan hozzátartozik. A kislány állának és a galamb fejének vonala összeilleszthető, a foglyul ejtett madár nem tűnik kiszabadíthatónak, mintha ő és a kislány közös csapdában lennének. A kép kopásához hozzájárult, hogy később divatossá lett, sorozatban gyártott dísztárgyakon, bélyegképen tűnt fel. De bízom benne, hogy egy jó műnek az átmeneti divathullám sem árthat, hogy újra tartalommal telítődhet a divat múltán. Vagy ahogy velem történt – egy andalúz parkban sétáló fehér galamb láttán.

 

nina_con_paloma.jpg

 

A második világháború után, 1949-ben – abban az évben, amikor megszületik Picasso lánya, aki, ha kétségeink lennének afelől, mennyire fontos az egyébként ateista Picasso számára a galamb-motívum,  a Paloma nevet kapja – a Párizsban megrendezett Béke Világkongresszus plakátján is az ő galamb-litográfiája szerepel. Később számtalan galambot rajzolt még, olajággal és anélkül, készültek galambformájú vagy galambmintás kerámiái, és talán nem túlzás azt állítani, hogy Picasso galambjai sokat tettek azért, hogy a szimbólum kiüresedett, szép lassan elcsépeltté vált. De ha megpillantjuk a már nem fiatal, félmeztelen Picassóról készült fényképet a fejére ereszkedett galambbal – mert úgy tűnik, nem csak a szél fúj ott, ahol akar, hanem a galambok is annak a fejére szállnak, akiére akarnak –, újra rákerül a hitelesség pecsétje Picasso galambrajzaira.

 

Picasso_galambbal.jpg

 

Egy közelmúltban olvasott regényről szerettem volna írni még. Az Egy galamb és a fiú  Meir Shalev izraeli író könyve (Helikon, 2019, Ford.: Rajki András) a történelmi regény és a fikció ötvözete. Különös történet, gyanúsnak is mondhatnám, mert mindig van valami gyanús a letehetetlen, magukat etető könyvekben. Trükköt sejtek, bestseller-szagot érzek – de Shalev enyhén mágikus-realista regénye, amiért szerzője a legrangosabb izraeli irodalmi elismerést, a Brenner-díjat is megkapta, fontos könyv szerintem. Nem hibátlan könyv – különben is: van hibátlan mű? –, a három idősík szálaiból szőtt szövete egy-egy ponton mintha meglazulna. De ez engem nem zavar eléggé. „A törvény szövedéke” is „mindig felfeslik valahol.” Miért ne lazulhatna egy regény kohéziója időnként – ha az 1948-ban, az Izrael állam kikiáltását követő háború kitörésekor kezdődő történet mégis lebilincsel, ha egy-egy mondata megtorpant és abbahagyatja velem az olvasást, hogy aztán újraolvassam? Ebben a háborúban a harctéri kommunikációt még postagalambok segítették, és a galambászok, akik gyakran már gyerekkorukban erre a feladatra lettek kiképezve. „Minden telepen válassz ki egy gyereket, aki majd a galambokért felel. Ebben a gyerekek jobbak, mint bármelyik felnőtt.” A fiatal felnőttként még mindig a „Csecsemő” becenevet viselő galambászfiú és szerelme legendává váló tragikus története kapcsolódik össze a regényben a negyvenes éveit taposó, házasságában is magányos idegenvezető, Mandelszon életével. Akire az anyja, mielőtt meghal, az otthonratalálás feladatát bízza. „A postagalamb csak egyetlen dolgot tud: hazarepülni.” A regény elején elhangzó mondat jelentése megsokszorozódik a könyv végére – ez talán a legtöbb, ami egy galampostával érkező üzenettel történhet.

Utóirat: Mostanában tudtam meg, hogy a Jónás név jelentése ’galamb’. Gondoltam, ezt még elmesélem. És még eszembe jutott, hogy írtam már egyszer galambokról, ha valakit érdekel, ide kattintva elolvasható:

https://molnarkrisztinarita.blogspot.com/2018/05/a-tetovalt-bacsi-galamb-meg-szentlelek.html


 

Egy labirintus biztonsága

 

Határhelyzetben megváltoznak a szabadság lehetséges formái. Egy koronát viselő, többezer éves családfával rendelkező láthatatlan lény – még az is kérdéses, hogy élőlény-e – tömeges megjelenése a bolygón felborította a mindennapokat. Mindenki mindennapjait. Eddig nem tapasztalt mértékben és kiszámíthatatlan időre beszűkült a mozgásterünk. Ezekben a napokban tehát – ahogy eddig csak a járvány-szépirodalomból, Boccaccio Dekameronjából, Defoe A londoni pestis, Camus A pestis című regényeiből ismertük – legtöbben csak akkor hagyjuk el otthonainkat, ha szükséges. Az egyik legijesztőbb mégis az, hogy egymás iránti szeretetünk természetes formái sem gyakorolhatók. Hogy visszájukra fordultak a gesztusok. Mert most úgy kell szeretnünk, hogy nem találkozunk, ha mégis, nem érünk egymáshoz. Pedig az ölelés gyógyít, az érintés csillapítja a fájdalmat.

Tehát bezárultak az ajtók, a kapuk. Nem megyünk át a szomszédhoz egy tányér süteménnyel, és nem utazunk sehová. Csend és mozdulatlanság ideje ez, még akkor is, ha többen élünk egy fedél alatt. Elmúlt utazásokra gondolni viszont lehetséges. Sokkal inkább, mint eddig tettük. A legtöbb utazónak manapság nem jut ideje arra, hogy feldolgozza magában egy távoli tájra megtett út tapasztalatait. Hogy megérlelje a megérintett idegen világ hatásait. Hogy újra és újra felidézze a látványt, az ízeket, a fényeket. Hogy aztán az impressziók mozaikjaiból összeállítsa a saját belső táját.

Az első, ami eszembe jutott a zárt ajtókról, Andalúzia egyik legerősebb gravitációjú városa, Córdoba. Pontosan a córdobai nagymecset éjszakára hatalmas sárgaréz spalettákkal fedett kapui. Ahogy azok az aranykapuk beleragyognak az éjszakába. Mindez nem egyszerűen esztétikai élmény. A valószínűtlenség felemeli a szemlélőt, nem csak a tekintetét emeli el a földről a kézzelfogható és józan ésszel belátható fölé. Az aranyló, a sötétben szinte lebegő, hatalmas kaputáblák nem csak az évszázadok kincseit őrzik. Nem csupán a nagymecset és a beleépült katolikus székesegyház szakrális tereit és műkincseit. A VIII. században épült dzsámi építészeti rejtélyei szimbolikusak. Nappal, ha a sok kapu egyikén belépünk – melyek közül fontos, hogy egyik sem kitüntetett, nincs főkapu, kapuk vannak –, és az emberi ésszel nem felfogható térben bolyongunk, labirintusélményben lehet részünk, miközben azt is megérezzük, hogy ebben a labirintusban nem veszélyes eltévedni. Hogy nem bánjuk, bármelyik pontján veszünk bele az oszlopokkal és boltívekkel tagolt, falakkal határolt, mégis végtelennek tűnő térbe. A sötétben lebegő aranykapuk ezt a tudást is őrzik, sőt képessé teszik a félelem nélküli eltévedésre a nézelődőt.

 

 Z__rt_ajt__.jpg

 

A biztonságos végtelent idéző épület látványa tízéves koráig mindennapos lehetett a középkor egyik legizgalmasabb orvos-filozófusának, az 1137-ben Córdobában született Maimonidésznak. Persze valószínűleg csak kívülről, hiszen Mose ben Maimon ((héberül: משה בן מימון), saját nyelvén, arabul: موسى بن ميمون بن عبد الله القرطبي الإسرائيلي (Múszá ibn Majmún ibn Abdalláh al-Kurtubí al-Iszráílí), az arab nyelven író tudós, aki ismerte az antik görög és az arab filozófiát is, zsidó volt. Rabbivá viszont már nem Córdobában vált, mert 1148-ban családjával együtt el kellett menekülnie Andalúziából. Az addig békés vallási együttélést ugyanis feldúlta az iszlám fundamentalizmus egyáltalán nem gyakori fellángolása. Megrendítő, hogy Andalúziában hány évszázadon át éltek harmóniában muzulmánok, zsidók és keresztények. A spanyol inkvizícióig csak néhányszor zavarta meg hasonló szélsőséges esemény a virágzást tápláló vallási türelmet.

A XII. századi zsidóüldözés elől Maimonidész először Marokkóba, az Agatha Christie-krimibe illő nevű Fez városába menekül, majd jó másfél évtized múltán Jeruzsálembe kerül. Végül Egyiptomba jut, ahol – rabbi létére! – Szaladin szultán személyes orvosa lesz. Feltűnő, hogy sem a tudóst, sem a szultánt nem zavarja ebben kettejük vallási hovatartozásának különbsége. Maimonidész mindemellett orvosi és teológiai munkákat, például Misna-kommentárt ír.

Filozófiai főműve, az 1190-ben befejezett A tévelygők útmutatója című bölcseleti munka megdöbbentően modern kérdést jár körül. Műve azokhoz szól, akik filozófiával való foglalatosságuk közben hitükben megrendülnek. A hittételekben való elbizonytalanodással kapcsolatos kérdésfelvetést feltételezhetően személyes tapasztalatai is segítették. Egyetlen ösvényen járni rendkívül nehéz annak, aki több ösvényt is jól ismer. Az élmény ma sem ritka, azt hiszem. Hit és tudomány szintézise mindenkori feladat. Maimonidész végső tanácsa is meglepően friss. Azt javasolja, hogy a szent iratok azon szövegeit, melyek ellentmondanak a tudomány igazságainak, értelmezzük allegorikusan. Triviális, vonhatjuk meg a vállunkat. Na, de nyolcszáz éve nem volt az, sőt biztos vagyok benne, hogy sokaknak még ma sem az, sem a szent iratok, sem a mítoszok, sem a szépirodalom szövegeinek tekintetében. Lehet, hogy Maimonidészt segítette az allegorikus jelentések felismerésében természettudományos tevékenysége is? Hogy rájött, hogy a látható, az elsődleges, a tüneti mögött mindig vannak még rétegek? Ahogy a nagymecset oszloplabirintusában a következő boltív mögül mindig nyílik még egy folyosó?

Mindenesetre én nagyon megszerettem ezt a córdobai bölcset – nem, nem a helyiértékén, nem nagyszerű munkásságában elmélyedve. (A tévelygők útmutatója magyar nyelven egyébként szinte beszerezhetetlen. Időnként antikváriumi aukciókon bukkan fel és kel el elképesztő áron a Klein Mór-féle fordítás reprint kiadásának Heller Ágnes utószavával 1997-ben megjelent egy-egy példánya.) Megszerettem az életét, az alázatát, ahogy bárhova vetette a történelmi kényszer, tette a dolgát, a körülmények ellenére. Csak feladatára figyelt, nem arra, hogy mi veszi körül, nem hagyta, akár a görög matematikus, Arkhimédész, hogy belső köreit megzavarják a lüktető világesemények. Figyelmének csöndjét úgy óvta belső tartása, mint egyszerű mellszobrát a fölé hajló narancsfák Córdoba egyik szegletében.

 

Filoz__fus_orvos.jpg

 


Főoldal

2020. május 04.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Karácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcái
Versek
Mogyorósi László versei Győrei Zsolt: A járvány első napjaibólHalmai Tamás: Előfeledések CI–CV. Stankovics Marianna versei
Prózák
Kovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héja
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA