Ütőér


KissJuditAgnes_meret.jpg 

 

Kiss Judit Ágnes

 

„… ültünk mestereink lábánál ...”

 

Talán nem szégyen saját régi versből idézni, ha régi, titkos vágyat fogalmaz meg: mindig szerettem volna, ha van mesterem, olyan igazi, aki felelősséget vállal értem, a fejlődésemért, akit nemcsak tisztelek és elfogadok, hanem személyesen is tanulok tőle. Nem voltak. Akadtak csodás tanárok, majdnem-mesterek (mesternők inkább), de a buddhistáktól annyira irigyelt kapcsolat kimaradt az életemből. Nagy öregjeim viszont voltak – és Istennek hála, vannak is még.

Amikor ezeket a sorokat írom, épp hírül vettem Kányádi Sándor halálát. Évek óta féltem, hogy elér a hír, hisz mind halandók vagyunk. Még a halhatatlan Sándor bácsi is. Gyerekkorom óta szerettem a verseit, elsős voltam, mikor a Farkasűző furulyát olvastam, tizennégy éves, mikor úgy éreztem, minden bennem bujkáló szerelmet elárul a Két nyárfa, talán tizennyolc, mikor a Kuplé a vörös villamosról visszahangozta a félelmeimet: „jön a volt-már villamos / sárgára avagy zöldre festve...” Már nem emlékszem, hol találkoztam először Kányádival, kedves barátom rángatott elé, hogy bemutat neki, húzódoztam, szégyenkeztem, magamtól nem mertem volna elé állni, végül csak megszorítottuk egymás kezét, bemutatkoztam, s ekkor teátrális mozdulattal a fejéhez kapott: Hiszen én magát ismerem! Olvastam a kötetét!” – már mondta is a címet, én meg igyekeztem, hogy sírva ne fakadjak a meghatottságtól.

Hasonló volt az első találkozásom Lator Lászlóval. Nekem nem volt a tanárom, bár lehetett volna. Emlékszem, hogy járkáltam fel-alá a szoba előtt, ahol órát tartott, hogy be merjek-e menni. Nem mertem. Műfordítói szemináriumnak hirdették, én meg egyetlen nyelvet sem tudtam (tudok) annyira, hogy fordításra szánjam rá magam. Mikorra összeszedtem a bátorságomat, már nem tartott órát az ELTE-n, csak az Eötvös Kollégiumban, nagy sokára tudtam meg, hogy oda is bemerészkedhettem volna. Nem merészkedtem. Pedig középiskolás koromtól figyeltem őt. Tanulmányi táborban voltunk (az Eötvös Gimnáziumba jártam, meglepő módon nagy divat volt a vakációban is a kedvenc tantárgyakkal foglalkozni), Imre Flóra tanított kortárs lírát – főleg Lator Lászlót. Máig emlékszem egy képére, a szemhéj narancsfényéről, annyira tetszett, hogy el is loptam egy kamaszversemben. (Később azért egy születésnapi vers-köszöntésben töredelmesen bevallottam). A történet szépsége, hogy kiderült, Lator László számára a szemhéj narancsfénye belülről látható, ahogy a lehunyt szemre süt rá a nap, én pedig úgy képzeltem, kívül látom, valaki más arcának, akire rásüt, és a beljebb lévő, árnyékosabb szemhéj nem olyan világos, inkább narancsszínű. De hát a szerelem kellemes félreértések sorozata – mondta volna erre anyukám. Nem volt szükségem rá, hogy ugyanúgy jelenjen meg előttem a kép, ahogy az eredeti szerzője előtt.

Lator László is eltűnt a szemem elől hosszú évekre, ahogy eltűnt a kortárs irodalom is, ahogy eltűntem magam elől én magam is, a verseket csak titokban író énem.

Mire újra találkoztunk, a Mozgó Világ egyik karácsonyi ünnepségén, én már rendszeresen publikáltam. Talán akkor kaptam a lap nívódíját is vers kategóriában. Már nem tudom, ki mutatott be egymásnak. „Hát maga az?” – szorította meg örömmel a kezemet. „Annyi jót hallottam magáról, és sok jót olvastam!”

Sokáig magázódtunk. Ő férfiként várt, hogy én ajánljam fel a tegeződést, én azt vártam, az idősebb jogán ő fogja. Évek teltek el így, mire valahogy mégis tegezőre váltottunk. Talán mégis könnyebb volt nekem Lászlónak szólítani, mint akik számára évekig tanár úr volt. Mégis hiányzik, hogy engem sosem tanított. Lett volna és volna tőle mit tanulnom. Nemcsak a versről, a töretlen alkotó- és életkedvről is. A humorról, az erőről, a túlélésről, a játékról.

Aztán úgy hozta az élet, hogy lépten-nyomon akadt valami közös dolgunk, mintha tényleg a tanítványa lehettem volna. A SZÓSZ című irodalmi-nyelvészeti vetélkedő, ahol csapattársként játszhattunk együtt, vagy a Lyukasóra – eleinte a tévében is, most már csak élőben –, ahol tiszta szívből tud mérgelődni egy rossz versen, de ugyanilyen tiszta szívből rajongani egy jó képért. És mesél, úgy belejön olykor, abba se tudja hagyni, viszi a lelkesedés. Mert az nem veszett ki belőle, hiába töltötte be a kilencvenet. De lehet, hogy inkább őt töltötte be ez a kilencven év, ettől van még mindig ereje teljében.

És nemcsak irodalomról lehet vele beszélgetni, bármi másról is. Van mit mesélnie. Hiszen annyi mindenkit ismert, annyi mindenkivel találkozott, akiket nekem már csak az alkotások meg az irodalomtörténet őrzött meg. És annyi mindent megélve, átélve azt látom rajta, hogy mindenen át érdemes. Alkotni, írni, élni.

Ha arra gondolok, hogy ő van nekem, nekünk, eltölt a derű. Ha eszembe jut, elmosolyodom. Minden nap örömet ad, hogy él, hogy lehet vele találkozni. Szeretek vele lenni, néha úgy képzelem, ha sokat nézem, megtanulok úgy korosodni, ahogy ő. Mert öregnek nem lehet mondani. Sokszor azt érzem, szeretnék olyan fiatal lenni, mint ő. Úgy örülni, úgy huncutkodni, úgy figyelni. Nem tudom, jó sors, vagy szerencsés gének, vagy valami titkos tudás őrizte meg így az erejét testben is, lélekben is. Csodálom, ahogy kész a bolondozásra, vagy udvarol, mint egy gáláns huszonéves. És boldog vagyok, hogy figyelte, figyeli, olykor szereti is, amit írok. Jó lenne, ha minél tovább maradna velünk. És persze marad örökké.


 

Velem

 

Ez itt most nem névmás, bár lehetne az is akár ebben a kontextusban is, hanem egy falu neve. Itt találkoztam először Jónás Tamással. Ha van valaki a magyar irodalomban, aki nem kolléga, nem barát, hanem inkább családtag, nekem Tamás az. Még ha ez néha azt is jelenti, hogy szóba nem állnék vele, ha nem volnánk egy vérből valók.

Az első velemi költőtáborra való felhívást az egyetemi faliújságon találtam. Titkon írtam verseket, titkon osontam le a táborba is, senki nem tudta, hová is megyek. Ott sem ismertem senkit. Nagyon készültem, a bemutatkozó versek közé tettem antik formájút, szonettet, szabadverset. Elfogadták a jelentkezésemet.

Kevesen voltunk. Tamással, a szervezővel, aki velem egyidős volt – alig húsz – és épp az első gyereküket várták a feleségével, úgy találtunk egymásra a versek fölött, mint külön nevelt ikertestvérek. A költészetben őt sem csak a hevület vonzotta, hanem a mesterség is. A kiváló ritmus-és formaérzék hol az antik ritmusok, hol a szonettkoszorú felé sodorta, sok-sok költői hangot utánozva már ki-kihallatszott belőle a sajátja, az azóta is jól ismert és félreismerhetetlen hang.

Arról a táborról kevés emlékem maradt, csak az éjszakai séták az aszfaltozott úton: hosszú út és hosszú beszélgetések az irodalomról. Egy másik emlék jóval későbbről származik: egy cukrászdában ülve órákon át kerestünk egy versbeli laposnak ítélt, közhelyes jelző helyett egy másikat. Már nem emlékszem, megtaláltuk-e, igazából már arra sem, melyikünk verse volt. Csak a tökéletes utáni vágy, a buzgó, közös kutatás maradt meg. Azt se bánom, ha túl fennkölt ilyet mondani: a költői testvérség öröme.

Tamásék akkoriban Szombathelyen laktak, néha meglátogattam őket, olyankor hol szonettjátékot játszottunk, hol soronként váltva közös verset írtunk. Beszélgettünk éjszakáig a konyhában, hogy ne zavarjuk Cilit és a kisbabát. Vagy veszekedtünk. Volt, hogy hónapokig nem álltunk utána egymással szóba. De nem lehetett másutt folytatni, mint ahol abbahagytuk.

Néhány évre rá Pestre költöztek, Tamást felvették az ELTE magyar szakára, az első albérletükben, a Molnár utcában még többször megfordultam. Akkor azt hittem, ha a közelemben fognak élni, sokat leszünk együtt. Tévedtem. Tamást pillanatok alatt beszívta az irodalmi élet. Üdítő színfoltja volt: nem dohányzott, utálta az alkoholt, keveset beszélt, de fontosakat mondott, és hordta a hátán a múltját, a sorsát, amiből valami szépet akart építeni, a versek lépcsőfokain jutni egyre feljebb. Tőle tanultam, hogy ne jó költő akarjak lenni, hanem pontos.

Az első regénye, a Cigányidők legkorábbi verziója egy hozzám írt levél volt. Abból nőtt ki. Talán azért írta nekem, mert annyira nem tudtam, milyen cigánynak lenni. Hosszú ideig róla sem tudtam, hogy az, amíg nem mondta. Máig őrzöm a könyv kéziratát, minden lakásba jött velem, jön azóta is, több mint húsz éve. Büszke vagyok rá. Büszke arra is, hogy Tamáshoz egykor ilyen közel álltam. Egyszer az Írók boltjában a polcnak döntött létrán állva olvastam-sírtam végig egy kötetét. Nem tudtam, vajon tényleg ennyivel jobb-e a kortársainál, vagy azért szólít meg ennyire, mert ismerem, mert látom az életet a szöveg mögött. Akkor már évek óta nem találkoztunk. Nem szakadt meg a kapcsolatunk, csak meglazult. De talán nem is tudja, mennyi mindent és mindenkit köszönhetek neki.

Több tábort is szervezett még Velemben, azokban egy kicsit már segítettem is. Ott találkozhattam először Várady Szabolccsal, először és utoljára Petri Györggyel, ott táborozhattam együtt Molnár Krisztina Ritával, rajta keresztül ismertem meg Lackfi Jánost, akik mind fontosak voltak, lettek számomra. Ahogy Tamás is az maradt. Egyszer nélküle meg megpróbáltunk egy költőtábort szervezni, de többet nem sikerült. Nem a szervezői tehetsége, hanem a költői tehetsége hiányzott onnan is.

Jóval később, mikor már én is belefolytam az irodalmi életbe, újra gyakrabban találkoztunk, egy-egy irodalmi színtéren – vagy pont egy-egy táborban – néha azt éreztem, Tamás sportot űz abból, hogy nagy társaság előtt kínos helyzetbe hozzon. Mégsem tudtam rá haragudni. Illetve dehogynem, csak más miatt. Azt hittem, az írói sikerek, az anyagi helyzetük stabilizálódásra rendezi az életét is (Esterházy ajánlotta Herder-ösztöndíjra, Soros-ösztöndíjat és megszámlálhatatlan más irodalmi díjat kapott, megalapította a dokk.hu-t, programozói munkái is voltak), mégis egyre mélyebbre zuhant a magánéleti válságba és a depresszióba. Hányszor riogatott öngyilkossággal! Egy idő után megszoktam.

Valamikor valaki, sokunk mestere azt mondta rá: mélytengeri lény, ha csökken rajta a nyomás, belepusztul. A belső nyomás robbantja szét.

Azóta aggódva figyelem rajta a külső és belső nyomás egyensúlyát.

 


 

Írókról, olvasókról

 

Az irodalom magányos jelenség. Már maga a szó sem szereti az összetételeket. Ha előtagnak bármit hozzáteszünk, kihasítunk egy szeletet belőle: világirodalom, gyerekirodalom vagy akár szennyirodalom. Ha utótagot kapcsolunk hozzá, akkor már nem is irodalomról van szó, legyen irodalomtanítás, irodalomkritika vagy irodalompolitika. Márpedig ha az irodalomról akarunk beszélni, állandóan ezek az összetett szavak jönnek elénk. Elképzelhető, hogy az irodalomról nem is lehet beszélni. Azt csak olvasni lehet. Vagy írni. Ha a következő mondatokban az irodalomról akarok írni, nekem sem fog sikerülni. Írhatok az íróról, az írásról vagy bármelyik korábban említett szóösszetételről. Mindegyik esetben magát az irodalmat elvesztem. És ettől kissé zavarban érzem magam.

Az írás maga is magányos dolog. Egyedül kell lenni hozzá, ne szóljon hozzám senki. Az írás introvertált tevékenység, nem engedélyez interakciót mással, csak a szöveggel. Ez a magány legtöbbször termékeny és pihentető. Jó esetben az introvertált író befejezi a kreatív munkát, és esetleg feltöltődésképp némi időt tölt a családjával. Rossz esetben az írói magány nyomasztóvá és improduktívvá válik. Nincsenek kollégák, akikkel munka közben néha egy-egy szót lehet váltani. Visszajelzés sincs, hiszen a megírt szöveg jó esetben is várakozik egy-két hónapot, míg első közlésre kerül, a kötetben való megjelenésig esetleg éveket, aztán egy-egy recenzióig újabb hónapok, sőt évek telhetnek el. Mire az első szakmai, értő visszajelzés elkerül az íróhoz, olykor már azt sem tudja, mit írt. Rosszabb esetben azt sem, kicsoda volt ő akkor. Vagy lehet, hogy ez a jobbik eset. Persze van, akinek nincs szüksége se kollégákra, se visszajelzésre. Talán ők a szerencsések. Ha viszont valakinek mégiscsak jólesne kitörni a szöveggel való összezártságból, akkor lelkesen jár felolvasásokra, rendhagyó irodalomórákat tart, és repesve várja minden évben a könyvhetet és a könyvfesztivált, ahol összefuthat írótársakkal, és a dedikálás alkalmat ad, hogy megtudja, mennyire tetszett az olvasónak a könyve.

Idáig az íróról beszéltem. Meg az irodalomról. Egyes szám harmadik személyben, általánosságban. Persze aki kicsit rutinosabb az ilyen megnyilvánulásokban, pontosan tudja, hogy az általános alany, „az ember” mögött mindig a beszélő személy rejtőzik. Jelen esetben én. Aki önismerettel foglalkozik, hamar megtanulja, hogy én-mondatokban beszéljen. Én is. De ha magamról mint íróról kell egyes szám első személyben beszélnem, még mindig zavarban vagyok.

Én mint író félig extrovertált személyiséggel boldogan megyek minden találkozóra. Régebben azt sajnáltam, főleg az írótársak hallgatják ilyenkor egymást. Ma az bánt, hogy egyre kevesebben jönnek. Pedig jó látni, tudni, hogy vannak, figyelünk egymásra. Talán nem is csak nekem volna igényem erre. Egyszer egy több napos közös felolvasáson Hazai Attila sóhajtott fel: „Milyen jó is volna így élni! Eljárni többen együtt heti egy-két alkalommal felolvasni, utazni közösen, beszélgetni.” Valami ilyesmit fogalmazott meg Grecsó Krisztián is, mikor a kikindai rövidpróza-fesztivál kapcsán autóztunk közösen ide-oda: „Ilyenkor érzi az ember, hogy vannak kollégái.” És mennyire irigyeltem a „nagy öregeket”, az Európa régi szerkesztőit, akik máig összejárnak minden héten, együtt ebédelnek, és lehetőségük van bármit megbeszélni. Egyszer mi is próbálkoztunk, hátha rendszeresíteni tudnánk ezt a közös ebédet – talán két vagy három alkalommal jött össze. Mindenki rohan a saját ügyei után. Marad egy-egy közös fellépés előtt-után az a néhány perc. Kevés. Amikor ott a lehetőség a beszélgetésre, zavarba jövök, és nem mondok semmit. Talán ki sem derül, hogy volna mit, hogy az ember amellett, hogy tiszta szívből tud irigykedni írótársaira, szeretheti is őket. Mármint hogy én.

Ahogy kevés az olvasókkal való találkozásra is a dedikálás néhány másodperce. Nem is tudok mit kezdeni a zavarommal. A könyvfesztiválon nyomaszt a tömeg, a felolvasásokon az üresen tátongó széksorok. Az első kötetem megjelenésekor elhatároztam, nem fogom kétszer ugyanazzal a szöveggel dedikálni. Ha valamiben bővelkedik egy író – a szavakban – akkor azzal ne is fukarkodjék. Most már egyre nehezebben megy, és rosszul érzem magam miatta. Szeretnék jobban figyelni az emberekre. (Talán a bennem élő pedagógus figyel.) És szeretnék jobban figyelni az írótársakra. Bosszant, hogy egy-egy haláleset után gyönyörű nekrológok születnek, olyan megható élményekkel, amiket jobb lett volna az illetőnek még életében elmondani.

Szeretnék a továbbiakban írókról és olvasókról mesélni. Főleg szépeket. Életükben.


Főoldal

2018. június 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
FISZ-tábor Királyréten - Olvasni szabad! Nagygalambfalván eltemették Kányádi SándortNemzetközi Shakespeare Fesztivál GyulánA Bárka tanulmány- és esszépályázata
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Somorjai Réka verseiDebreczeny György verseiPéter Erika verseiCsontos Márta: Arcok a múzsák kertjéből
Prózák
Márton László: Vagy inkább miatta...Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjai
Kritikák
A mittelszolipszizmus erőtereibenHalmai Tamás négy líraolvasmányaSötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”
Esszék, tanulmányok
Millenniumi ódák Nagy Gáspár költészetébenEgy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódja
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA