Ütőér


KissJuditAgnes_meret.jpg 

 

Kiss Judit Ágnes

 

Írókról, olvasókról

 

Az irodalom magányos jelenség. Már maga a szó sem szereti az összetételeket. Ha előtagnak bármit hozzáteszünk, kihasítunk egy szeletet belőle: világirodalom, gyerekirodalom vagy akár szennyirodalom. Ha utótagot kapcsolunk hozzá, akkor már nem is irodalomról van szó, legyen irodalomtanítás, irodalomkritika vagy irodalompolitika. Márpedig ha az irodalomról akarunk beszélni, állandóan ezek az összetett szavak jönnek elénk. Elképzelhető, hogy az irodalomról nem is lehet beszélni. Azt csak olvasni lehet. Vagy írni. Ha a következő mondatokban az irodalomról akarok írni, nekem sem fog sikerülni. Írhatok az íróról, az írásról vagy bármelyik korábban említett szóösszetételről. Mindegyik esetben magát az irodalmat elvesztem. És ettől kissé zavarban érzem magam.

Az írás maga is magányos dolog. Egyedül kell lenni hozzá, ne szóljon hozzám senki. Az írás introvertált tevékenység, nem engedélyez interakciót mással, csak a szöveggel. Ez a magány legtöbbször termékeny és pihentető. Jó esetben az introvertált író befejezi a kreatív munkát, és esetleg feltöltődésképp némi időt tölt a családjával. Rossz esetben az írói magány nyomasztóvá és improduktívvá válik. Nincsenek kollégák, akikkel munka közben néha egy-egy szót lehet váltani. Visszajelzés sincs, hiszen a megírt szöveg jó esetben is várakozik egy-két hónapot, míg első közlésre kerül, a kötetben való megjelenésig esetleg éveket, aztán egy-egy recenzióig újabb hónapok, sőt évek telhetnek el. Mire az első szakmai, értő visszajelzés elkerül az íróhoz, olykor már azt sem tudja, mit írt. Rosszabb esetben azt sem, kicsoda volt ő akkor. Vagy lehet, hogy ez a jobbik eset. Persze van, akinek nincs szüksége se kollégákra, se visszajelzésre. Talán ők a szerencsések. Ha viszont valakinek mégiscsak jólesne kitörni a szöveggel való összezártságból, akkor lelkesen jár felolvasásokra, rendhagyó irodalomórákat tart, és repesve várja minden évben a könyvhetet és a könyvfesztivált, ahol összefuthat írótársakkal, és a dedikálás alkalmat ad, hogy megtudja, mennyire tetszett az olvasónak a könyve.

Idáig az íróról beszéltem. Meg az irodalomról. Egyes szám harmadik személyben, általánosságban. Persze aki kicsit rutinosabb az ilyen megnyilvánulásokban, pontosan tudja, hogy az általános alany, „az ember” mögött mindig a beszélő személy rejtőzik. Jelen esetben én. Aki önismerettel foglalkozik, hamar megtanulja, hogy én-mondatokban beszéljen. Én is. De ha magamról mint íróról kell egyes szám első személyben beszélnem, még mindig zavarban vagyok.

Én mint író félig extrovertált személyiséggel boldogan megyek minden találkozóra. Régebben azt sajnáltam, főleg az írótársak hallgatják ilyenkor egymást. Ma az bánt, hogy egyre kevesebben jönnek. Pedig jó látni, tudni, hogy vannak, figyelünk egymásra. Talán nem is csak nekem volna igényem erre. Egyszer egy több napos közös felolvasáson Hazai Attila sóhajtott fel: „Milyen jó is volna így élni! Eljárni többen együtt heti egy-két alkalommal felolvasni, utazni közösen, beszélgetni.” Valami ilyesmit fogalmazott meg Grecsó Krisztián is, mikor a kikindai rövidpróza-fesztivál kapcsán autóztunk közösen ide-oda: „Ilyenkor érzi az ember, hogy vannak kollégái.” És mennyire irigyeltem a „nagy öregeket”, az Európa régi szerkesztőit, akik máig összejárnak minden héten, együtt ebédelnek, és lehetőségük van bármit megbeszélni. Egyszer mi is próbálkoztunk, hátha rendszeresíteni tudnánk ezt a közös ebédet – talán két vagy három alkalommal jött össze. Mindenki rohan a saját ügyei után. Marad egy-egy közös fellépés előtt-után az a néhány perc. Kevés. Amikor ott a lehetőség a beszélgetésre, zavarba jövök, és nem mondok semmit. Talán ki sem derül, hogy volna mit, hogy az ember amellett, hogy tiszta szívből tud irigykedni írótársaira, szeretheti is őket. Mármint hogy én.

Ahogy kevés az olvasókkal való találkozásra is a dedikálás néhány másodperce. Nem is tudok mit kezdeni a zavarommal. A könyvfesztiválon nyomaszt a tömeg, a felolvasásokon az üresen tátongó széksorok. Az első kötetem megjelenésekor elhatároztam, nem fogom kétszer ugyanazzal a szöveggel dedikálni. Ha valamiben bővelkedik egy író – a szavakban – akkor azzal ne is fukarkodjék. Most már egyre nehezebben megy, és rosszul érzem magam miatta. Szeretnék jobban figyelni az emberekre. (Talán a bennem élő pedagógus figyel.) És szeretnék jobban figyelni az írótársakra. Bosszant, hogy egy-egy haláleset után gyönyörű nekrológok születnek, olyan megható élményekkel, amiket jobb lett volna az illetőnek még életében elmondani.

Szeretnék a továbbiakban írókról és olvasókról mesélni. Főleg szépeket. Életükben.


Főoldal

2018. április 30.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Tompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi TársaságnakJúnius 24-én indul a Gyulai Várszínház 55. évadaNem ítélik oda idén az irodalmi Nobel-díjat
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Nagy Zsuka verseiAczél Géza: (szino)líra - torzószótárSzilágyi Kinga Magdolna verseiPál Dániel Levente versei
Prózák
Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novellái
Kritikák
Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli naplóNem lehet megúszni!
Esszék, tanulmányok
Profán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornell
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA