Ütőér

 

 Marton_Laszlo_2018_meret.jpg

 

Márton László

 

A berúgás prózapoétikája

 

Nemrég olvastam Mo Yan Nobel-díjas kortárs (továbbá számomra nemzedéktárs) kínai író Szeszföld című regényét Kalmár Éva fordításában. A fordítói problémák már a személyneveknél is jelentkeznek: a regény főhősét – egy nyomozót, aki egy borzalmas bűncselekmény-sorozat tettesei után kutat a címbeli tartományban – az eredeti szöveg Ding Gou-er néven emlegeti, ami „az író szülőföldjének tájszólásában popsinak érthető”, olvasom a fordítói utószóban, ezért a fordító átkereszteli Tom Pornak. A szerzővel, Mo Yannal levelező dilettáns író és profi szesz-szakértő az eredetiben Li Yidou, amiből a magyar változatban, a szó értelmének megfelelően, Li Akó lesz, de van Icce nevű szereplő is. Maga az író neve is beszélőnév (és mint ilyen természetesen álnév): Mo Yan állítólag olyasmit jelent, hogy „Pofa be!” vagy „Nincs duma!”. A szerző, aki a Kínai Néphadsereg íróiskolájában sajátította el a tollforgatás mesterségét, nyilván részesült alapkiképzésben is, és akkoriban hallhatta elégszer ezt a rendreutasítást.

Ezek után az elmélkedés két irányban haladhat tovább.

Az egyik: milyen írói alakzatokat ölthet a mértéktelen szeszfogyasztás az elbeszélő prózában?

A másik: a Szeszföld szatíra, amely a reformkommunista irányba vánszorgó (vagy száguldó) 1980-as évekbeli Kínáról fest részint vicces, részint iszonyatos torzképet. Felvetődik a kérdés: hogyan élhet tovább egy Európán kívüli kultúrában (vagy bárhol) a swifti-gogoli történetmondói hagyomány, amely a komikumot maró keserűséggel vegyíti, és a társadalmi-politikai leleplezések publicisztikus dühét katasztrofista lázálmokkal betegíti és részegíti meg?

Mo Yan, úgy veszem észre, figyelmesen elolvasta mind a Holt lelkeket, mind a Gulliver utazásait, de Swift egyéb szatíráival is találkozhatott, például A fingás jótékony hatásairól és a Szerény javaslat az írországi szegények gyermekeire vonatkozóan címűekkel. Hiszen Tom Por nyomozó azért utazik Szeszföldre, hogy kiderítse: csakugyan rabolnak-e és vásárolnak-e kisgyerekeket étkezési célból, illetve a felső pártvezetés tagjainak lakomáin feltálalnak-e gyerekhúst. Nem lövök le semmiféle poént, ha elárulom: ez nem derül ki egyértelműen. Többek között attól nem, hogy a szerző és a hős közötti játszma ugyanúgy elbizonytalanítja az olvasót, mint a nyomozót a beletukmált vagy önként megivott szeszek. „Szállt a szesz (a Mao-tai pálinka, a Nagy Menetelés emblematikus piája – M.L.) illata, felkorbácsolta Tom Por vágyát; amikor az érzelmek túlburjánzanak, az épp szeszivásra alkalmas pillanat. Csak kinyújtotta a kezét, és elvette az öregtől a zománcos bögrét. Szájával megragadta a bögre peremét, egy szempillantás alatt már égnek állt a bögre feneke. Pici idő múltán, mint a tenger, háborgott a gyomra. A szeme előtt rózsaszínű lótuszvirágok nyíltak, a libegő, halvány ködben mély gondolatokat támasztó sugárkéve áradt.”

Igen ám, de színre lép a dilettáns író, Li Akó, civilben az Erjesztéstudományi Egyetem docense, aki mesterét, Nincs Pofázást, azaz Mo Yant új meg új elbeszélésekkel bombázza, olyannyira, hogy egy idő után már inkább ő a szerző, ő írja a regényt, nem pedig a mester. Ezek a betétnovellák, úgy sejtem, a modern kínai irodalom fergeteges paródiái (ahogy a Termelési regényben is felbukkannak magyar írók Mikszáthtól Gergely Sándorig), ugyanakkor meghatározzák a regény struktúráját, és kitérítik útjából a cselekményt. Tom Por, aki Mo Yan írói szándéka szerint eredetileg egy Sherlock Holmes-szerű zseniális és sikeres detektív lett volna, az egymást követő berúgások és a betétnovellák hátborzongató motívumai következtében szánalmas lúzerré züllik. Mi több, egy meghívást követően maga a mester, Mo Yan is rongyos és büdös alkeszként zuhan bele a végkifejletbe.

Itt aztán felvethetők látszólag irodalmon kívüli kérdések is. Például: hogyan vethető össze a Nanking környéki cirokpálinka okozta mámor a villányi merlot bódulatával vagy akár a tokaji törkölypárlat szédületével?

És ez csak látszólag irodalmon kívüli kérdés!

Nagyon komoly poétikai konzekvenciái vannak – hogy először a nagyivó magyar lírikusokra vessünk egy futó pillantást – annak a sashegyi fehérbornak, amelytől Ady Endre rúgott be a Három Hollóban, illetve annak a lengyel vodkának, amely Petri Györgyöt fűtötte. Annak az Éva vermutnak, amelyet Weöres Sándor madzagon húzgált fel a szobájába (hogy Károlyi Amy ne vegye észre), illetve annak a szőlőhéj eredetű kotyvaléknak, amelyet Vörösmarty Mihály pancsolt saját kezűleg. És akkor még nem beszéltem Petőfi Sándorról, aki nagyszerű bordalokat írt, miközben utálta – és nem itta – a bort.

Az elbeszélő prózában még bonyolultabb az ügy, akár még nagyivó testvérek esetében is. Itt vannak például a Cholnoky fivérek. Cholnoky Viktor egzotikus töményeket ivott – rumot, curaçaót, maraschinót és, ha éppen volt pénze, armagnacot –, és tömény, koncentrált, kísérteties novellákat írt. Cholnoky László, a főváros első modern hajléktalan írójaként a leghitványabb lőréket itta, elképesztő mennyiségben, és ma már kissé hígnak érződő (amúgy szintén kísérteties) regények maradtak utána. (A harmadik híres fivér, Cholnoky Jenő földrajztudós volt, akadémikus, lenézte mind a bátyját, mind az öccsét, és óvakodott a szeszektől. Egyébként neki is kiváló írói képességei voltak, tudományos munkái ma már inkább szépprózaként olvashatók. A földfelszín formáinak ismerete majdnem olyan, mint egy kalózhajón játszódó ponyvaregény.)

Ezek után, hiába szeretném, képtelen vagyok összevetni a Szeszföld delíriumos jeleneteit Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című leittasodási regényével. És nehéz volna köszönőviszonyba hozni (a fiktív) Yu Icce szesztani fejtegetéseit (az egykor bizonyíthatóan élt) Hamvas Béla borfilozófiai eszmefuttatásaival.

 


 

Prózapoétikai kémjelentés

 

Nemrég olvastam James Fenimore Cooper A kém című regényét. Cooper az indiános könyveivel vált nálunk ismertté, sőt már-már ugyanolyan elmagyarosodott előmodern íróvá, mint Verne Gyula. Ebben a művében viszont egyetlenegy indián sem lép a színre, itt csak amerikai születésű fehérek vannak, kivéve Caesart, a Wharton család hajlott korú néger inasát. Ez tulajdonképpen meglepő, mert ha indiánokkal nem is, de britekkel találkozhatnánk a regényben, elvégre a függetlenségi háború egyik fontos epizódjáról, az 1780 őszén zajlott Hudson-melléki angol-amerikai összecsapásokról szól. Angolokkal mégsem találkozunk a regény lapjain, csak királypárti amerikaiakkal és republikánus amerikaiakkal, akár egy családon – adott esetben a Wharton családon – belül is. Ebben rejlik a regény, illetve az akkor még fiatal szerző egyik fontos felismerése: a függetlenségi háború az amerikai fejekben és szívekben dőlt el, az amerikai nemzet létrejötte belső fejlemény.

Ez ugyanakkor a szerző és a mű egyik fájóan szűkös korlátja is.

Az első fejezetek olvasásakor azt hittem, hogy olyasféle nagyívű körképet, közelmúltba tekintő nemzeti regényeposzt tartok a kezemben, mint a Háború és béke. Amikor a mű elején, egy viharral fenyegető, hideg őszi estén egy Harper nevű ötven év körüli férfi (akiről meglepő dolgok derülnek ki a harmincadik fejezet után) bezörget Whartonék udvarházába, Cooper olyan mesterien érzékelteti a félelem, a gyanakvás, a családon belüli politikai feszültség és a naivitás együttállásának légkörét, hogy az volt az érzésem: ez egy fölfedezésre váró, nagyszabású remekmű.

Szomorúan jelentem: nem egészen az. Majdnem, de mégsem.

Már amikor az ifjú Wharton kapitány (az angol seregből) álruhában, parókában, jókora flastrommal az arcán játssza ki az amerikai őrszemek éberségét, és így bukkan fel az atyai házban, gyanakodni kezdtem. Amikor aztán, még ugyanazon a viharos őszi estén, felbukkan Whartonéknál a címszereplő, a Birch nevű házaló, akinek valamilyen titkos ügylete van a véletlenül odavetődött Harperrel, akkor már az a határozott érzésem támadt, hogy korrajznak álcázott szalonvígjátékot olvasok. A házaló óva inti a kapitányt egy szakállas amerikai tiszttől, aki aztán csakugyan letartóztatja az ifjú Whartont, viszont azonos a kisebbik Wharton-lány vőlegényével, ezzel szemben a nagyobbik Wharton-lány vőlegénye nemcsak királypárti, hanem bigámista is. És így tovább. Birch, akit angol kémnek hisz minden szereplő, holott valójában a köztársaság ügyét szolgálja, kísértetiesen elmosódott figuraként, amolyan elátkozott révkalauzként bolyong a könyv lapjain. Folyton beavatkozik a cselekménybe, és megmenti különböző szereplők életét. A történet egyik csúcspontján methodista lelkésznek öltözik, és vakbuzgó prédikációt tart, hogy kiszabadítsa a halálra ítélt Wharton kapitányt, aki viszont az öreg néger inas külsejét ölti magára: feketére subickolt arc, gyapjas hajat imitáló gyapjúparóka. Így téveszti meg a csalhatatlannak hitt virginiai lovasságot.

Ez tényleg nem Tolsztoj súlycsoportja. Nem mérhető sem a korai szevasztopoli katonatörténetekhez, sem a kései Hadzsi Murathoz. A Háború és békéről már nem is beszélve.

De valamiért mégsem rossz ez a regény. És főleg nem jelentéktelen. Meggyőzően tudósít – romantikus szóhasználattal – az amerikai lélek meghasonlottságáról. Cooper kémje nem igazi kettős ügynök, hanem életét kockáztatva, életfogytig tartó közmegvetést vonva a fejére, szolgálja azt az alakulófélben levő közösséget, amely újra meg újra kitaszítja magából, mert nem ismerheti fel sem Birch érte cselekedett hősies szolgálatát, sem makulátlan tisztességét.

Innen, a kém kísérteties, ugyanakkor emlékezetre méltó alakja felől volna érdemes egy pillantást vetni azokra a magyar regényekre, amelyek hasonló vagy ezzel összevethető problémákat vetnek fel.

Milyen regény lenne az Egri csillagok, ha Jumurdzsák helyet, azaz pozíciót cserélne Hegedüs hadnaggyal? Ha az egyikről kiderülne, hogy csak álcázza magát töröknek és gonosznak, valójában önfeláldozó magyar hazafi. A másikról meg az, hogy valóban át akarja adni a várat, de nem a törököknek, hanem az erdélyi fejedelemségnek, csak éppen György barátot meggyilkolták, a fejedelem pedig kiskorú még. Milyen izgamas, ambivalens szereplők lennének! Akkor már Dobó István sem lehetne az a steril savanyújózsi, akinek a Gézagyerek (a Szerző) beállítja őt, hanem például – briliáns módon megírt erotikus epizódokban – az összes hős egri nőt a magáévá tehetné, sőt esetleg még Bornemissza Gergőt is. (De ne akarjunk többet a kelleténél! Cooper is csak igen szőrmentén célozgat rá, hogy indiános regényeinek főhőse, Natty Bumppo mellett miért nem bukkan fel szerető női szív. Ellenben az indián férfiakhoz fűződő barátsága már-már összetéveszthető a szerelemmel.)

Mi lenne, ha Eötvös József parasztlázadós regényében az igen bénán megírt nőalakokat (úrnő, pórnő) behelyettesítenénk Cooper szintén igen bénán megírt, de valamiért mégis jobban működő csajaival, a királypárti Sarah-val és a kongresszuspárti Fannyval?

Mi lenne, ha A kőszívű ember fiaiban az egyik Baradlay-fiú – mondjuk, Ödön – a református paplány helyett egy Abrudbánya környéki román pópa lányába lenne szerelmes, akinek a bátyjai 1849 nyarán...?

Itt megállok, részint terjedelmi okokból, részint pedig azért, mert a meglevő regények újraírása még az újraolvasásnál is veszedelmesebb kísértés.


 

„Én egy állat vagyok!”

 

Nemrég olvastam Murányi Sándor Olivér Medvenéző című vallomásos prózakötetét. Murányinak vannak állatai. Ez azt jelenti, hogy írástechnikájának egyik legfontosabb mozzanata az elképzelhető, megtapasztalható, némelykor egy-egy pillanatra foglyul ejthető állat irodalmi toposszá alakítása. Murányinak van hiúza, farkasa, harcsája, pisztrángja. Ez utóbbi már-már zavarba ejtően telítődik allegorikus jelképiséggel: a négyszázhetven évvel ezelőtti államférfi-szerzetes, akinek csuháját a könyv szerzője hat könyvoldal erejéig magára ölti, a saját gondolatait látja pisztrángoknak, „amelyek mindig tiszta vízre áhítoztak”, ő pedig „vigyázott rájuk, nehogy megfulladjanak a lelkiismeret zavaros állóvizének fekete mélységeiben”.

   Az említett állatokból a megfigyelő, egyszersmind narrátor erőt merít. Ez az erő két további irodalmi toposz, a romlatlan természet és a romlott civilizáció közötti – sokszor leírt, sokféleképpen értelmezett – feszültségből fakad.

   Ám Murányi legfőbb írói erőforrása a medve. Neki mindenekelőtt medvéje van.

   Aki ismeri Murányi Sándor Olivért, aki csak egyszer is elkísérte medvelesre, az tudja, hogy számára a medve nagyon is létező entitás – öröm- és veszélyforrás, kultikus lény –, és csak utólag, másodlagosan alakul toposszá. Murányi medvetoposza Tandori írásművészetét juttatja eszembe. Tandorinak is vannak medvéi, de azok nem igazi medvék, hanem csak mackók, domesztikált és humanizált lények, derűs fikciók. Tandori kultikus állata nem a mackó, hanem a veréb, és van egy olyan sejtésem, hogy Murányi csörtető, fújtató, törökbúzát ropogtató medvéi az írógép billentyűin irodalmi tényekként ugrándozó verebekhez hasonlítanak. Murányi medvéi, akárcsak Tandori verebei, démonikus totemlények: erőt adnak gazdájuknak, a szerzőnek, ugyanakkor el is szívják mentális energiáját, és egyre inkább rátelepülnek a szerző életére. Az ebből adódó tragikum termékeny ihletforrás lehet.

   Engem is érdekelnek az állatok. De még inkább érdekel az állat szerepe az irodalomban. Már gyerekkoromban felfigyeltem rá, hogy az állatmesék szereplői nem igazi állatok, hanem egy-egy erkölcsi tanulság kimondására szolgáló szócsövek vagy hangszórók. Kipling vagy Fekete István állatalakjaiban értékeltem a reális megfigyeléseket, és meglehetősen utáltam az emberről mint lényről vagy az emberi társadalomról megfogalmazott ítéleteiket. Ők a felvilágosodás nemes vademberének állatalakot öltött, kései változatai.

   Apuleius Aranyszamár című regényében az a nagyvonalúság nyűgöz le, amelynek jóvoltából a főszereplő és Én-elbeszélő, Lucius magára ölti egy szamár testét, miközben személyisége – és vele együtt emberi identitása – változatlan marad. Dolgoztatják, szúrós bogánccsal etetik, ütlegelik: ezáltal részvétet ébreszt az olvasóban. Ő maga nem tud beszélni, viszont amit hall, megérti: ez kiváló cselekményalakító faktor, hiszen a többi szereplő – csupa ember – óvatlanul kifecsegi féltett titkait a jelenlétében. Ráadásul hosszú fülével többet is meghall, mint hallhatott emberi testben. Ez és néhány nagyszerű betétnovella bőven kárpótol a gyéren motivált kezdettől és végtől. A szamárrá változás afféle baleset: Lucius bagollyá szeretett volna változni, csak éppen nem a megfelelő kenőcsöt használta, emberré visszaváltozni pedig csak akkor képes, ha rózsát legel, de a szerző vagy nem is engedi a szabadító virág közelébe, vagy, amikor orrhossznyira van a szirmoktól, elrántja őket az orra elől.

   Fiatalkoromban jelentős szellemi muníciót adtak a középkori bestiáriumok, élükön az ősbestiáriummal, a Physiologus című bizáci gyűjteménnyel, valamint egy modern bestiáriummal, Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című munkájával. Ezekben a művekben az állat egyrészt mint teremtett lény, másrészt mint értelmezési probléma jelenik meg. A megfigyelhető, ellenőrizhető jellegzetességek helyét elfoglalják a szimbolikus jelentéstulajdonítások, hivatkozva a Szentírásra vagy más tekintélyekre. Ezáltal olyan groteszk és pittoreszk szöveghagyomány jött létre, amely nemcsak rám volt nagy hatással, hanem, sok más író mellett, nemzedéktársamra, Láng Zsoltra, a Bestiárium Transylvaniae szerzőjére is.

   Tolsztoj és Jack London kutyatörténeteit vagy Thomas Mann Úr és kutya című kisregényét olvasva elcsodálkozhatunk: szaktudományos képzettség nélkül is milyen jó etológussá tehetnek egy-egy elbeszélőt a rendkívüli írói képességek és a megfigyelőképességgel társuló empátia.

   És bizony ismerek olyan irodalminak tekintett szövegeket is, amelyek szerzője – nem mondok neveket – uszításra, gyűlöletkeltésre használja az állat alakját. Ilyenkor olvashatunk poloskákról, tetvekről, patkányok honfoglalásáról, azzal a kimondott vagy kimondatlan végkövetkeztetéssel, hogy a kártevőket nem dédelgetni, hanem irtani kell. A kártevőnek nincsenek egyéni vonásai, nincs külön sorsa, nem érdemel szánalmat vagy irgalmat, vagyis nem lehet szereplője a szövegnek. Csak kollektívumként jeleníthető meg, megjeleníteni pedig annyi, mint elpusztítani. (Emlékszem gyerekkoromból egy plakátra: egy csótány volt látható rajta, amint ránehezedik egy emberi ujj. Alatta óriási betűkkel: NE EGYENKÉNT!)

   Annál csodálatosabb, hogy Mészöly Miklós a Jelentés öt egérről című 1958-as novellájában a kártevőként elpusztított egerek sorsán keresztül megrendítő példázattá emeli a félközelmúlt nagy traumáját, a második világháborút, azon belül a teremtmény – állat vagy ember – túlélési trükkjeinek hiábavalóságát. Az egerek, amelyek (akik) a szenespincében nem tudják átvészelni a telet, felkapaszkodnak a falra futott vadszőlőn, és a nyitva hagyott ablakon keresztül bemásznak az éléskamrába. A paradicsomi menedékhely csapdának bizonyul: jelenlétüket fölfedezik, az ablakot bedrótozzák, és az elpusztításukra tett felemás sikerű kísérletek után (virágcserép dióval, mérgezés) végül gázzal, azaz meggyújtott kénrudakkal irtják ki őket a lakás tulajdonosai. Ők utóbb azt számítgatják, mi történt volna, ha az egerek háborítatlanul szaporodhattak volna a kamrában. Az általuk használt kifejezés – „geometriai progresszió” – a későújkori tömeggyilkosságok logikáját idézi fel, éppen azért, mert a kifejezés használata révén „a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult”. A rövid szövegben felsejlő tiltakozás – a névtelen egerek hullái fölött – nemcsak az aktuális politikai elnyomás ellen irányult, hanem az emberi létezés belső ellentmondásait is célba vette.

Az állatok szereplővé tétele – vagy így, vagy úgy – az emberi létezés kereteinek elmozdítására tett kísérlet. Az állatos történet olvasója a szónak valamilyen tág értelmében mindig elgondolhatja: „Én egy állat vagyok!”

 


 

A kisbolygóra várva

 

Nemrég olvastam Hutvágner Éva Örök front című regényét. Tehetséges fiatal szerző első könyve, jól tud jeleneteket felépíteni, jó megfigyelőképessége és számottevő nyelvi ereje van. A könyv két férfi és két nő kapcsolatáról szól a mai Budapesten, valamint arról, hogy közeledik egy kisbolygó a Földhöz, és rövidesen be fog csapódni. Az alábbiakban nem a könyv értékeiről és (ha vannak ilyenek) vitatható megoldásairól, hanem az irodalomban felbukkanó természeti katasztrófáról szeretnék elmélkedni. Pontosabban arról, hogy milyen következményekkel jár, ha egy kis formátumú, viszonylag könnyen felfogható emberi katasztrófát, például egy párkapcsolat kudarcát egy nagy formátumú, nehezen felfogható természeti katasztrófa árnyékából szemlélünk. Meg arról, hogy az élő magyar irodalom milyen hagyományokra támaszkodhat, milyen lehetőségeket használhat a katasztrófa tapasztalatainak ábrázolására.

Elsőre azt mondanám, hogy az ilyen tapasztalatok a magyar történelmi és kulturális hagyományban – és így az irodalomban is – eléggé szegényesek, különösen egy másik, katasztrófáktól gyakrabban sújtott ország irodalmával összehasonlítva. Például a német nyelvű svájci irodalomban vissza-visszatérő, gyakori motívum az embereket, embercsoportokat elsöprő lavina és a településeket maga alá temető hegyomlás. Külön szemlélődés tárgya lehetne, hogy milyen cselekményszervező funkciója és milyen jelképi értéke van a meredek hegyoldalról lezúduló hó- és sziklatömegnek (esetleg víz- vagy iszapáradatnak), méghozzá egy olyan ország irodalmában, amely kimaradt mindkét világháborúból. (Arról, hogy a háborúból való kimaradás szintén felőrölheti a társadalmat, nemcsak a háborúban való részvétel, megbízhatóan tudósít Meinrad Inglin – Déry Tiborral és Ivo Andrićtyal egyívású író – Svájci tükör című monumentális regénye.) Mindig van egy nézőpont, amely közel esik vagy közel vihető a katasztrófa helyszínéhez, de kívül áll rajta – és ebből az irányból érkezik a segítség, a csoportos szolidaritás akciója, akár a helyi közösség, akár a hatóság által szervezett erő igyekszik segíteni a bajbajutottakon, majd orvosolni a pusztítást. Felvetődik továbbá a kérdés: milyen szerepe van az emberen túli akaratnak – például Isten akaratának – a szerencsétlenségben? A kérdéssel szembekerülő szerző tagadhatja Isten létezését, de akkor a helyét üresen kell hagynia, és ugyanúgy értelmeznie kell a katasztrófát, mint egy írásművet. Heinrich von Kleist, aki A chilei földrengés című elbeszélésében tiszteletbeli svájci szerzővé lép elő, azt az értelmezést sugallja, hogy Isten a főváros rombadőltével a bűnösnek nyilvánított szerelmesek mellé áll, és megmenekülésüket kívánja. Viszont lehetővé teszi az ellenkező értelmű interpretációt is, amely szerint a katasztrófa Isten haragjának jele, és ezt csak a bűnök kiirtásával (plusz a bűnösök és a bűnükből fogant csecsemő lemészárlásával) lehet enyhíteni. Ez a kétértelműség teszi igazán megdöbbentővé a város lakóinak hirtelen feltámadó vérszomjas gonoszságát.

A magyar kulturális emlékezetben talán csak az 1838-as pesti árvíz él számottevő reális katasztrófaként. Ennek sincs valami nagy lecsapódása a magyar irodalomban. Hirtelenjében csak Jókai Kárpáti Zoltánja jut eszembe. Újabb szerencsétlenségeinkért nem a természet, hanem az emberi felelőtlenség okolható, gondoljunk a tiszai ciánszennyezésre 2000-ben vagy a kolontári vörösiszap-áradatra 2010-ben. De még Babitsnak is ez jut eszébe a szokatlanul hideg télről: „mintha meg akarná mutatni a / természet, hogy még ő is létezik, / őt se lehet semmibe nézni, mert /éppoly gonosz tud lenni, mint az ember”. Így nem meglepő, hogy irodalmunk újabb nagy formátumú katasztrofista vízióiban, például Egressy Zoltán Százezer eperfájában vagy Térey János A Legkisebb Jégkorszakában a Kárpát-medencét sújtó katasztrófa nemcsak fiktív, hanem még annál is nagyobb mértékben imaginatív, vagyis nem a tapasztalat, hanem az ismert részleteket kísérteties ismertlenné formáló fantázia szülötte. Ez különösen Egressy művére jellemző: Téreynek csak el kell túloznia a mindennapi élet havazás okozta összeomlását, viszont a szélvihart követő teljes és tartós szélcsend ábrázolása még egy olyan gazdag eszköztárral rendelkező író erejét is leköti, mint Egressy. Másrészt a súlyos természeti balszerencse közepette a társadalom mindkét műben nyugodt. Ez viszont Téreynél különösen szembeötlő: míg ő kormányváltást épít a történetbe számottevő politikai konfliktusok nélkül, zökkenőmentes átadás-átvétellel, addig Egressy művében legalább némi káosz látható (azaz éppen hogy nem látható, a sűrű füstköd miatt).

Ellenpróba: amikor magyar író nem természeti, hanem társadalmi-politikai katasztrófát jelenít meg, akkor nemcsak jelentős irodalmi értéket hozhat létre, hanem hozott anyagból, kollektív tapasztalatból is dolgozhat. Szembeötlő, hogy a társadalom vagy az állam összeomlása közepette – legalábbis a magyar elbeszélő prózában – a természettel szinte soha nincs különösebb gond. Dupla képzavarral szólva: a nagy nemzeti lyukas mogyoró közepette a természet kezes bárány. Igaz ez Eötvös Magyarország 1514-benjére (a 800 oldalas remekművet röviden így foglalhatnám össze: „Gyerekek, itt perceken belül nagy baj lesz!”), Kemény Zord időjére (az is milyen jó regény!), Szabó Dezső Az elsodort falujára (az is nagy mű, főleg, ha eltekintünk a szerzői elfogultság rút alakzataitól), valamint, hogy egy mai könyvet mondjak, Zoltán Gábor Orgiájára is, amely szerintem hozzámérhető az imént említett művekhez.

Kérdés, hogy: ennek maradéktalanul örülhetünk-e? Nem járna-e jól a magyar irodalom azzal, ha a Kárpát-medence kellős közepén hirtelen felgyűrődne egy több ezer méter magas lánchegység? Ez talán még a magyar társadalomnak is hasznára válna.


Főoldal

2018. július 16.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
FISZ-tábor Királyréten - Olvasni szabad! Nagygalambfalván eltemették Kányádi SándortNemzetközi Shakespeare Fesztivál GyulánA Bárka tanulmány- és esszépályázata
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Somorjai Réka verseiDebreczeny György verseiPéter Erika verseiCsontos Márta: Arcok a múzsák kertjéből
Prózák
Márton László: Vagy inkább miatta...Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjai
Kritikák
A mittelszolipszizmus erőtereibenHalmai Tamás négy líraolvasmányaSötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”
Esszék, tanulmányok
Millenniumi ódák Nagy Gáspár költészetébenEgy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódja
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA