Ütőér

 

 Marton_Laszlo_2018_meret.jpg

 

Márton László

 

„Én egy állat vagyok!”

 

Nemrég olvastam Murányi Sándor Olivér Medvenéző című vallomásos prózakötetét. Murányinak vannak állatai. Ez azt jelenti, hogy írástechnikájának egyik legfontosabb mozzanata az elképzelhető, megtapasztalható, némelykor egy-egy pillanatra foglyul ejthető állat irodalmi toposszá alakítása. Murányinak van hiúza, farkasa, harcsája, pisztrángja. Ez utóbbi már-már zavarba ejtően telítődik allegorikus jelképiséggel: a négyszázhetven évvel ezelőtti államférfi-szerzetes, akinek csuháját a könyv szerzője hat könyvoldal erejéig magára ölti, a saját gondolatait látja pisztrángoknak, „amelyek mindig tiszta vízre áhítoztak”, ő pedig „vigyázott rájuk, nehogy megfulladjanak a lelkiismeret zavaros állóvizének fekete mélységeiben”.

   Az említett állatokból a megfigyelő, egyszersmind narrátor erőt merít. Ez az erő két további irodalmi toposz, a romlatlan természet és a romlott civilizáció közötti – sokszor leírt, sokféleképpen értelmezett – feszültségből fakad.

   Ám Murányi legfőbb írói erőforrása a medve. Neki mindenekelőtt medvéje van.

   Aki ismeri Murányi Sándor Olivért, aki csak egyszer is elkísérte medvelesre, az tudja, hogy számára a medve nagyon is létező entitás – öröm- és veszélyforrás, kultikus lény –, és csak utólag, másodlagosan alakul toposszá. Murányi medvetoposza Tandori írásművészetét juttatja eszembe. Tandorinak is vannak medvéi, de azok nem igazi medvék, hanem csak mackók, domesztikált és humanizált lények, derűs fikciók. Tandori kultikus állata nem a mackó, hanem a veréb, és van egy olyan sejtésem, hogy Murányi csörtető, fújtató, törökbúzát ropogtató medvéi az írógép billentyűin irodalmi tényekként ugrándozó verebekhez hasonlítanak. Murányi medvéi, akárcsak Tandori verebei, démonikus totemlények: erőt adnak gazdájuknak, a szerzőnek, ugyanakkor el is szívják mentális energiáját, és egyre inkább rátelepülnek a szerző életére. Az ebből adódó tragikum termékeny ihletforrás lehet.

   Engem is érdekelnek az állatok. De még inkább érdekel az állat szerepe az irodalomban. Már gyerekkoromban felfigyeltem rá, hogy az állatmesék szereplői nem igazi állatok, hanem egy-egy erkölcsi tanulság kimondására szolgáló szócsövek vagy hangszórók. Kipling vagy Fekete István állatalakjaiban értékeltem a reális megfigyeléseket, és meglehetősen utáltam az emberről mint lényről vagy az emberi társadalomról megfogalmazott ítéleteiket. Ők a felvilágosodás nemes vademberének állatalakot öltött, kései változatai.

   Apuleius Aranyszamár című regényében az a nagyvonalúság nyűgöz le, amelynek jóvoltából a főszereplő és Én-elbeszélő, Lucius magára ölti egy szamár testét, miközben személyisége – és vele együtt emberi identitása – változatlan marad. Dolgoztatják, szúrós bogánccsal etetik, ütlegelik: ezáltal részvétet ébreszt az olvasóban. Ő maga nem tud beszélni, viszont amit hall, megérti: ez kiváló cselekményalakító faktor, hiszen a többi szereplő – csupa ember – óvatlanul kifecsegi féltett titkait a jelenlétében. Ráadásul hosszú fülével többet is meghall, mint hallhatott emberi testben. Ez és néhány nagyszerű betétnovella bőven kárpótol a gyéren motivált kezdettől és végtől. A szamárrá változás afféle baleset: Lucius bagollyá szeretett volna változni, csak éppen nem a megfelelő kenőcsöt használta, emberré visszaváltozni pedig csak akkor képes, ha rózsát legel, de a szerző vagy nem is engedi a szabadító virág közelébe, vagy, amikor orrhossznyira van a szirmoktól, elrántja őket az orra elől.

   Fiatalkoromban jelentős szellemi muníciót adtak a középkori bestiáriumok, élükön az ősbestiáriummal, a Physiologus című bizáci gyűjteménnyel, valamint egy modern bestiáriummal, Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című munkájával. Ezekben a művekben az állat egyrészt mint teremtett lény, másrészt mint értelmezési probléma jelenik meg. A megfigyelhető, ellenőrizhető jellegzetességek helyét elfoglalják a szimbolikus jelentéstulajdonítások, hivatkozva a Szentírásra vagy más tekintélyekre. Ezáltal olyan groteszk és pittoreszk szöveghagyomány jött létre, amely nemcsak rám volt nagy hatással, hanem, sok más író mellett, nemzedéktársamra, Láng Zsoltra, a Bestiárium Transylvaniae szerzőjére is.

   Tolsztoj és Jack London kutyatörténeteit vagy Thomas Mann Úr és kutya című kisregényét olvasva elcsodálkozhatunk: szaktudományos képzettség nélkül is milyen jó etológussá tehetnek egy-egy elbeszélőt a rendkívüli írói képességek és a megfigyelőképességgel társuló empátia.

   És bizony ismerek olyan irodalminak tekintett szövegeket is, amelyek szerzője – nem mondok neveket – uszításra, gyűlöletkeltésre használja az állat alakját. Ilyenkor olvashatunk poloskákról, tetvekről, patkányok honfoglalásáról, azzal a kimondott vagy kimondatlan végkövetkeztetéssel, hogy a kártevőket nem dédelgetni, hanem irtani kell. A kártevőnek nincsenek egyéni vonásai, nincs külön sorsa, nem érdemel szánalmat vagy irgalmat, vagyis nem lehet szereplője a szövegnek. Csak kollektívumként jeleníthető meg, megjeleníteni pedig annyi, mint elpusztítani. (Emlékszem gyerekkoromból egy plakátra: egy csótány volt látható rajta, amint ránehezedik egy emberi ujj. Alatta óriási betűkkel: NE EGYENKÉNT!)

   Annál csodálatosabb, hogy Mészöly Miklós a Jelentés öt egérről című 1958-as novellájában a kártevőként elpusztított egerek sorsán keresztül megrendítő példázattá emeli a félközelmúlt nagy traumáját, a második világháborút, azon belül a teremtmény – állat vagy ember – túlélési trükkjeinek hiábavalóságát. Az egerek, amelyek (akik) a szenespincében nem tudják átvészelni a telet, felkapaszkodnak a falra futott vadszőlőn, és a nyitva hagyott ablakon keresztül bemásznak az éléskamrába. A paradicsomi menedékhely csapdának bizonyul: jelenlétüket fölfedezik, az ablakot bedrótozzák, és az elpusztításukra tett felemás sikerű kísérletek után (virágcserép dióval, mérgezés) végül gázzal, azaz meggyújtott kénrudakkal irtják ki őket a lakás tulajdonosai. Ők utóbb azt számítgatják, mi történt volna, ha az egerek háborítatlanul szaporodhattak volna a kamrában. Az általuk használt kifejezés – „geometriai progresszió” – a későújkori tömeggyilkosságok logikáját idézi fel, éppen azért, mert a kifejezés használata révén „a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult”. A rövid szövegben felsejlő tiltakozás – a névtelen egerek hullái fölött – nemcsak az aktuális politikai elnyomás ellen irányult, hanem az emberi létezés belső ellentmondásait is célba vette.

Az állatok szereplővé tétele – vagy így, vagy úgy – az emberi létezés kereteinek elmozdítására tett kísérlet. Az állatos történet olvasója a szónak valamilyen tág értelmében mindig elgondolhatja: „Én egy állat vagyok!”

 


 

A kisbolygóra várva

 

Nemrég olvastam Hutvágner Éva Örök front című regényét. Tehetséges fiatal szerző első könyve, jól tud jeleneteket felépíteni, jó megfigyelőképessége és számottevő nyelvi ereje van. A könyv két férfi és két nő kapcsolatáról szól a mai Budapesten, valamint arról, hogy közeledik egy kisbolygó a Földhöz, és rövidesen be fog csapódni. Az alábbiakban nem a könyv értékeiről és (ha vannak ilyenek) vitatható megoldásairól, hanem az irodalomban felbukkanó természeti katasztrófáról szeretnék elmélkedni. Pontosabban arról, hogy milyen következményekkel jár, ha egy kis formátumú, viszonylag könnyen felfogható emberi katasztrófát, például egy párkapcsolat kudarcát egy nagy formátumú, nehezen felfogható természeti katasztrófa árnyékából szemlélünk. Meg arról, hogy az élő magyar irodalom milyen hagyományokra támaszkodhat, milyen lehetőségeket használhat a katasztrófa tapasztalatainak ábrázolására.

Elsőre azt mondanám, hogy az ilyen tapasztalatok a magyar történelmi és kulturális hagyományban – és így az irodalomban is – eléggé szegényesek, különösen egy másik, katasztrófáktól gyakrabban sújtott ország irodalmával összehasonlítva. Például a német nyelvű svájci irodalomban vissza-visszatérő, gyakori motívum az embereket, embercsoportokat elsöprő lavina és a településeket maga alá temető hegyomlás. Külön szemlélődés tárgya lehetne, hogy milyen cselekményszervező funkciója és milyen jelképi értéke van a meredek hegyoldalról lezúduló hó- és sziklatömegnek (esetleg víz- vagy iszapáradatnak), méghozzá egy olyan ország irodalmában, amely kimaradt mindkét világháborúból. (Arról, hogy a háborúból való kimaradás szintén felőrölheti a társadalmat, nemcsak a háborúban való részvétel, megbízhatóan tudósít Meinrad Inglin – Déry Tiborral és Ivo Andrićtyal egyívású író – Svájci tükör című monumentális regénye.) Mindig van egy nézőpont, amely közel esik vagy közel vihető a katasztrófa helyszínéhez, de kívül áll rajta – és ebből az irányból érkezik a segítség, a csoportos szolidaritás akciója, akár a helyi közösség, akár a hatóság által szervezett erő igyekszik segíteni a bajbajutottakon, majd orvosolni a pusztítást. Felvetődik továbbá a kérdés: milyen szerepe van az emberen túli akaratnak – például Isten akaratának – a szerencsétlenségben? A kérdéssel szembekerülő szerző tagadhatja Isten létezését, de akkor a helyét üresen kell hagynia, és ugyanúgy értelmeznie kell a katasztrófát, mint egy írásművet. Heinrich von Kleist, aki A chilei földrengés című elbeszélésében tiszteletbeli svájci szerzővé lép elő, azt az értelmezést sugallja, hogy Isten a főváros rombadőltével a bűnösnek nyilvánított szerelmesek mellé áll, és megmenekülésüket kívánja. Viszont lehetővé teszi az ellenkező értelmű interpretációt is, amely szerint a katasztrófa Isten haragjának jele, és ezt csak a bűnök kiirtásával (plusz a bűnösök és a bűnükből fogant csecsemő lemészárlásával) lehet enyhíteni. Ez a kétértelműség teszi igazán megdöbbentővé a város lakóinak hirtelen feltámadó vérszomjas gonoszságát.

A magyar kulturális emlékezetben talán csak az 1838-as pesti árvíz él számottevő reális katasztrófaként. Ennek sincs valami nagy lecsapódása a magyar irodalomban. Hirtelenjében csak Jókai Kárpáti Zoltánja jut eszembe. Újabb szerencsétlenségeinkért nem a természet, hanem az emberi felelőtlenség okolható, gondoljunk a tiszai ciánszennyezésre 2000-ben vagy a kolontári vörösiszap-áradatra 2010-ben. De még Babitsnak is ez jut eszébe a szokatlanul hideg télről: „mintha meg akarná mutatni a / természet, hogy még ő is létezik, / őt se lehet semmibe nézni, mert /éppoly gonosz tud lenni, mint az ember”. Így nem meglepő, hogy irodalmunk újabb nagy formátumú katasztrofista vízióiban, például Egressy Zoltán Százezer eperfájában vagy Térey János A Legkisebb Jégkorszakában a Kárpát-medencét sújtó katasztrófa nemcsak fiktív, hanem még annál is nagyobb mértékben imaginatív, vagyis nem a tapasztalat, hanem az ismert részleteket kísérteties ismertlenné formáló fantázia szülötte. Ez különösen Egressy művére jellemző: Téreynek csak el kell túloznia a mindennapi élet havazás okozta összeomlását, viszont a szélvihart követő teljes és tartós szélcsend ábrázolása még egy olyan gazdag eszköztárral rendelkező író erejét is leköti, mint Egressy. Másrészt a súlyos természeti balszerencse közepette a társadalom mindkét műben nyugodt. Ez viszont Téreynél különösen szembeötlő: míg ő kormányváltást épít a történetbe számottevő politikai konfliktusok nélkül, zökkenőmentes átadás-átvétellel, addig Egressy művében legalább némi káosz látható (azaz éppen hogy nem látható, a sűrű füstköd miatt).

Ellenpróba: amikor magyar író nem természeti, hanem társadalmi-politikai katasztrófát jelenít meg, akkor nemcsak jelentős irodalmi értéket hozhat létre, hanem hozott anyagból, kollektív tapasztalatból is dolgozhat. Szembeötlő, hogy a társadalom vagy az állam összeomlása közepette – legalábbis a magyar elbeszélő prózában – a természettel szinte soha nincs különösebb gond. Dupla képzavarral szólva: a nagy nemzeti lyukas mogyoró közepette a természet kezes bárány. Igaz ez Eötvös Magyarország 1514-benjére (a 800 oldalas remekművet röviden így foglalhatnám össze: „Gyerekek, itt perceken belül nagy baj lesz!”), Kemény Zord időjére (az is milyen jó regény!), Szabó Dezső Az elsodort falujára (az is nagy mű, főleg, ha eltekintünk a szerzői elfogultság rút alakzataitól), valamint, hogy egy mai könyvet mondjak, Zoltán Gábor Orgiájára is, amely szerintem hozzámérhető az imént említett művekhez.

Kérdés, hogy: ennek maradéktalanul örülhetünk-e? Nem járna-e jól a magyar irodalom azzal, ha a Kárpát-medence kellős közepén hirtelen felgyűrődne egy több ezer méter magas lánchegység? Ez talán még a magyar társadalomnak is hasznára válna.


Főoldal

2018. május 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Tompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi TársaságnakJúnius 24-én indul a Gyulai Várszínház 55. évadaNem ítélik oda idén az irodalmi Nobel-díjat
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Nagy Zsuka verseiAczél Géza: (szino)líra - torzószótárSzilágyi Kinga Magdolna verseiPál Dániel Levente versei
Prózák
Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novellái
Kritikák
Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli naplóNem lehet megúszni!
Esszék, tanulmányok
Profán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornell
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA