Prózák

 

 Bogd__n_Laci.jpg

 

Bogdán László

 

Utazás haza

 Részlet A katona és a démon című regényből

 

Hatkor Anka ébreszt, álmomban megint a kopár fennsíkon ődöngök, ezúttal egyedül, nem találom az ajtó nélküli házat, csak a zongoraszót hallani, valahonnan távolról. –„Úgy mennék én is veletek – sóhajt Frédi. – Olyan régen nem voltam otthon! Vajon eljutok-e még a falunkba?” – „Hamarabb, mint hinnéd. Május végén, amikor utoljára voltam ott, a kocsmában találkoztam Pelle János bácsival.” – „Még él az öreg harcos? Hány éves lehet?” – „Kilencven. De jól tartja magát, perli vissza a földjeit, nem adja fel. Kérdem tőle, van-e mit aprítani a tejbe, drága János bácsi. Aprítani, mondja, még lenne mit, úrficska. Csak tej nincs. – Nevetnek. –   Tőle hallottam a legjobb székely vicceket. Eleven az öreg, jár az agya. Két részeg kimegy a falu állomására, kérdezik az öreg baktert, jár-e itt egyáltalán vonat? A tegnap jött. És ma? Ma mán elment.” – „Látjátok – kacag Frédi – az észjárás.” – „Jaj, igen – fordul Frédi felé Carmen. – Mondd meg Krisztinek, a nyilatkozatában okvetlenül hangsúlyozza ki, ugyan mi kaptuk a vérdíjakat, egy veszélyes bűnöző, Strigoi kézre kerítéséért, aki ismét meg akart ölni, de ennek ellenére most is követnek, megfigyelnek, lehallgatnak. Miért?” – Anka hozza a pohárba kikanalazott tojásokat, leül. – „Hogy öltözöl?” – kérdezi Carment. – „Fehér farmer, fehér póló.” – „Igen. S kényelmes cipő. Vezetned is kell, s vigyél egy másik pólót is, hosszú a nap. Iratok, kulcsok, pénz, cigi, öngyújtó. Egy termoszba készítettem kávét is s szendvicseket. Hátha nem lesz időtök vendéglőbe menni? Vigyetek üres nylonzacskókat, a dossziéknak, a pénznek, s az ékszereket ássátok más helyre, azt majd kocsival hozzuk át, ha mehetünk megint. Te pedig – néz rám –, vigyél füzetet, tollat, hogy kidolgozhassátok a repülőn a szcenáriót. Legalább nem töprengtek, mi lesz, hogyan lesz. És Ajtóst ne hívjátok, ne játsszatok a tűzzel. Az ő telefonját biztosan lehallgatják.” – „És vigyázzatok – szól közbe Frédi. – Csak semmi hősködés.” – Eszünk, már a kávét kortyoljuk, rágyújtunk, nézzük a csatorna sötéten derengő vízét. Negyed nyolckor ülünk be a Fordba, Anka és Frédi a ház előtt állnak, integetnek.  Ibolya a repülőtéren eltűnik, percek múlva jön a jegyekkel. – „Ha eléritek, nyolckor van az esti járat, és nem kilenckor, ahogyan a tegnap mondták. Ha nem, akkor semmi pánik, a nürnbergi változat lép érvénybe.” – Átadom Dorelnek a groningeni ügyész telefonszámát és az őrnagyét is. – „Ha történik valami, hívjátok fel őket, és Ajtóst is, a Bild Zeitungot is, Krisztinél van a szám, az ARD tévét is, bár nem hiszem, hogy elkapnának. Gyere – vonulunk félre –, még meg akarlak kérni valamire. Rendezd úgy, a nap folyamán, hogy legyél Rodival. Még nincs teljesen rendben, nyughatatlan, ha valami, csak ez nyugtathatja meg.” – Elindulunk a felszállópálya felé, visszanézek, integetnek, visszaintünk. Őt engedem a belső ülésre, melléje ülök, kiveszem a noteszt, és elkezdem. – „Már a tengerparton, utolsó délután jöttek az ötletek, hirtelen villant fel a balett üres tere, majd az üvegfigurák, amelyeket Anka vásárolt. És természetesen az oktaéder tükörfalak. – Rajzolni kezdek. – Mozgatni is kellene őket, elfelejtettem mondani, a tükörfalak már Esrig egy híres, hetvenes évek eleji rendezése díszleteként feltűntek. Ezért a mi oktaéder tükreinket mozgatni kell, ne mondják, hogy a Rameau unokaöccse díszleteit másoljuk. És igen, a bábukat is el kellene helyezni a színen, ne csak az ördög legyen kócból, legyenek bábuk is, az üvegfigurák mellett! A múlt, amikor még kócból vannak, a jövő, amikor már üveggé változnak, hogy csilloghassanak, villoghassanak, a fényben.” – „Hogyan? Kócbábuk is lesznek, nemcsak üvegfigurák?” – „Hőseink a teraszról, újra feladatot kapnak. Hol lehettek előző életükben, kiknél? Sokat töprengtem ezen is. Különös alakzatokban képzeltem el őket s Ankát, amint körülöttük táncol, szinte úszik a fényben, és karcsú teste megsokszorozódik a tükrökben, amint önmagát keresi, mielőtt ő is, a folyamatot, a világ megállíthatatlan átalakulását követve, végletesen és végzetesen üveggé változna! Illúzió, igen, de a tükröket mindenképpen mozgatni kell. Mobil tükörfalak kellenének, és az egybekapcsolódó, de egymástól azért részben független oktaéder elemek maguk körül is foroghatnának, hogy legyen minden mozgásban! A mozgó világ. Anka pedig egyre idegesebben, egyre ijedtebben változtathatná helyét, a bábok és üvegfigurák között, a színpadon, a fekete és szintén mozgó ördög elől menekülve! A mozgó tükrökben alakjai is változtatnák a helyüket, elválnának egymástól, összeérnének, vibrálnának, villódznának, és hiába nem mozoghatnának, hiába lennének örök mozdulatlanságra ítélve, óhatatlanul megmozdulhatnának majd a csillogó, önmaguk hasonmásait is visszatükröző üvegfigurák is, és tétován foroghatnának el a mozgó tükrökben, a melankolikus bábuk is. Játék, mozgó tükrökkel. Valami kaotikus, önmagát gerjesztő és a mozgó tükrökben meg is sokszorozódó körtáncban képzeltem el az egészet, ahol nemcsak Anka és hasonmásai táncolnak leállíthatatlanul, hanem forog önmagában és önmaga körül az egész tér, az alakját állandóan változtató üvegvilág. Nehéz lesz beállítani a fényeket, s én nem is értek ehhez.” – „Rodi megoldja. És a történet?” – „A versekből alakul ki, Anka egyedül éledezik az elvarázsolt világban, majd megjelenik az ördög, és kergetőzésük története pörög majd.” – „Vetített képekre nem gondoltál?” – „Ez sok lenne azért, de ha nem lesz más megoldás pontosabban megvilágítani a történetet, és hitelesebbé tenni a negatív utópiát, az üvegvilágot, akkor használhatnánk vetített képeket is, vagy lenne a színen egy tévé, amelyen pöröghetne egy előzőleg felvett videójáték, a történet története.” – „Írd le a technikai szövegkönyvet – suttogja. – Én addig esetleg lejegyzem néhány zenei ötletem. Most lett világos, hogy mit is akarsz. Én zongorázok, romantikus zenére gondoltam, sok belső idézettel kissé parodizálva is, s zajokra, zörejekre, csikorgásokra. Tudod, hogy a futurista költők és festők nagy zenebolondok is voltak, ők találták ki a diszkrét zajokat, a tárgyakkal előidézett zörejeket. Erről Sztravinszkij is megemlékezik beszélgetőkönyvében.” – Ámultan nézek rá. –  „Vannak verseim a futurista balettről Vaszilij Bogdanov és Ricardo Reis maszkjában, Reis Fernando Pessoa egyik alteregója, az orosz költőt én találtam ki, verseit unokája, Tatjána, a harvardi egyetem professzora adja ki, látja el magyarázó jegyzetekkel, megszólaltatva Lénát is, nagymamáját, a költő özvegyét. Az emlékező verset nagymama érdeklődve olvasta, jegyzi fel az örökkévalóságnak, s emlékezett is arra, hogy igen, valamikor 1919-ben, 1920-ban utazhatott Malevics kocsiján, Sztravinszkijjal és Gyagilevvel Milánóba, megnézni a futurista balettet. Mindenesetre a Fúriák megjelenése előtt történhetett mindez, akkoriban került igen szoros kapcsolatba a zeneszerzővel, s készült a Fúriák szcenáriója is, amelyből sajnos nem lett táncjáték, mert Sztravinszkij, szokása szerint mindent odahagyva, váratlanul Amerikába távozott. Nagyapád nem volt túlságosan jó véleménnyel a futuristákról, polgárpukkasztó gesztusaik és hajmeresztően pökhendi, arrogáns nyilatkozataik idegesítették, s verseik végeérhetetlen, önismétlésekbe bonyolódó, szószátyár locsogásait, dagályosságát mérhetetlenül unta, s igen hamar megjósolta Malevicsnak, aki viszont jóban volt a zenekedvelő futurista festőkkel, akár Sztravinszkij, hogy pofátlan és sületlen nyilatkozataikban benne rejlik az önfeladás lehetősége. Miféle önfeladásé? – hökkent meg Malevics, abbahagyva a rajzolást. – Ezt nem értem. Nem magyaráznád meg, mire gondolsz? – Be fognak hódolni az erő előtt, amit ők csak mímelnek. Hát nem látod, hogy csak a nagy, tévedhetetlen Vezért várják, hogy dicsőíthessék, távlatokat nyitva szóömléseiknek. Marinettinek ott a fasizmus, s színre lépett Mussolini is, Majakovszkijnak ott vannak a bolsevikek és Lenin. – És Hlebnyikov? – kérdezte mogorván Malevics. – Ő élhetetlen, szegény, legyintett nagyvonalúan nagyapád. Éhen fog halni. (Nem is sejtette, hogy igaza lesz, bár ne lett volna…) – S a festők? Ők is a fasiszta váteszt várják? – Nem. Ők, ha kiábrándulnak a futurizmusból, stílust váltanak. Csak idő kérdése. Mielőtt összeszólalkoztak volna, közbeszóltam. Na, és A kínai kalózok? – kérdeztem. – Milyen volt? Mire mindketten nevetve kezdték mesélni a bábszínházban zajló előadás emlékezetes pillanatait, amelyeket a vers is felelevenít, a bemutató után huszonöt esztendőkkel, Szibériában. Hát ilyesmikkel foglalkozott nagyapád a tajgában. Sajátságos…” – Carmen érdeklődve néz. – „Igen, pontosan a zörgésekre, csikorgásokra gondolok, mint leitmotívumokra. Üveg ér üveghez, fémhez stb.” – „Reis verse első találkozásukat elevenítve fel, izgalmasan rímel Vaszilij Bogdanov, ugyanebben az időben írott, a milánói bábszínházban pörgő futurista balettet felelevenítő versére. Bogdanov egyik jegyzete szerint az akkoriban már hajóorvosként dolgozó Ricardo Reis hajója különböző okokból, hosszú hetekig horgonyzott a génuai kikötőben. A költő, felhasználva az alkalmat, utazgatott, ismerkedett az olasz városokkal. Eljutott Milánóba is, ahol megtekinthette A kínai kalózok című, futurista bábjátékot. S a közönség soraiban láthatta a vidám oroszokat. Kísérője, egy ismeretlen párizsi hölgy, elmondta neki, hogy a gúnyosan hahotázó törpe Igor Sztravinszkij, az ismert zeneszerző. Mellette hahotázó, baltafejű társa, Gyagilev balettmester, a harmadik egy híres emigráns festő, Kazimir Malevics, akinek fehér és fekete négyzetéről már ő is hallhatott, a háttérben komoran ülő negyedik, egy fiatal emigráns orosz herceg, bizonyos Vaszilij Bogdanov, aki jelenleg, társaihoz hasonlóan, Párizsban él, és verseket is ír. Első köteteit éppen a mellette ülő Kazimir Malevics illusztrálta. Kettőjük szoros barátsága közismert, de beszélnek arról is mostanság Párizsban, ahol mindenki mindent tud, hogy a fiatal poéta Sztravinszkijnak készül írni egy balettszcenáriót, Fúriák címmel, amely máris felkeltette a Mester táncjátékait színpadra állító, hahotázó úriember, Gyagilev figyelmét.” – „Sajnos készülnünk kell, pedig még kíváncsi lennék egy és másra.” – „Majd hazafele jövet – legyintek. – Lesz időnk.” – Bekapcsoljuk öveinket, a gép ereszkedni kezd, s nem sokára simán landol az otopeni repülőtéren. Az útlevélvizsgálat gyorsan lezajlik, a tiszt jó utat kíván, a vámos elcsodálkozik, hogy szinte csomag nélkül utazunk. – „Üzleti ügyben, s csak egy napra” – mosolyog rá Carmen. – „Ön, drága asszonyom csodálatosan beszél románul” – bókol a vámos. – „Mióta itt is befektetek, gondot helyezek arra, hogy ügyfeleimmel, üzlettársaimmal a saját nyelvükön beszéljek!” – mondja Carmen franciául, majd megismétli angolul is. A vámos széttárja a kezét. – „Érezzék jól magukat a szép Bukarestben. És igen, felhívom a szíves figyelmüket, hogy a gép 20 órakor indul Amszterdamba és nem 21 órakor. Nehogy lekéssék!” – Kimegyünk, megrohannak a taxisok, egy fiatal, vidám, hosszú hajú srácot választunk. Félrevonulunk, rágyújtunk, megkínáljuk őt is. – „Nézze – kezdi Carmen, és a szemébe néz –, nekünk a kocsija kellene, estig. Fizetek ötszáz dollárt, este fél 8-kor a parkolóban átveheti a kocsit. Üzleti ügyeim vannak, sokfele kell mennem, de tele tankkal adom át, az lesz a borravaló.” – A srác ránk bámul, bólint és megindul, a parkolóban egy fehér Dacia mellett áll meg, kinyitja, átadja a kulcsot s a kocsi papírjait. – „Nem látott minket – suttogja Carmen a szemébe nézve –, nem beszélt velünk, csak annyit tud, hogy külföldiek bérelték ki a kocsiját, s fél nyolckor hozzák vissza.” – Beülünk, Carmen indít, bekapcsolom a rádiót, mindenütt hírek, majd váratlanul Mozart A-dúr zongoraversenye csendül fel. Tizenegykor, Ploiesti előtt állunk meg egy benzinkútnál, tankolni. Carmennak adok lejt, úgyis elértéktelenedik, költsük el, bemegyek az üzletbe, veszek Milka csokoládét, néhány narancsot, banánt, három üveg másfél literes borszéki ásványvizet. S máris suhanunk a kanyargó szerpentineken. Tiszta az idő, látszanak a kékesen derengő csúcsok s a kereszt. Fél egyre Brassóban, egyre Szentgyörgyön vagyunk. Megállunk a tömbházlakásom előtt, a parkolóban, felmegyünk, elveszem a Pessoa kötetet, bár eszembe jut, hogy megvan, több nyelven, Rodinak is, becsengetek a szomszédasszonyhoz, megdöbben, milyen rég nem látott. Pénzt hagyok neki a közköltségekre. Ebben sincsen semmi szokatlan, megtettem már máskor is. – „Külföldön tartózkodtam – suttogom sejtelmesen –, maga engem nem is látott!” – nézek a szemébe. Mosolyog – „Maga olyan vicces fiú.” –  Visszamegyek, Carmen érdeklődve nézi a könyveket. – „Ezeket Felsőtáborba költöztetjük majd, s a lakást eladjuk!” – Egy után érünk Felsőtáborba, parkolunk a ház előtt. Kinyitom a kaput, s magam elé engedve Carment belépünk az udvarra. Kinyitom az ajtót, a dolgozószobában és a hálóban kitárom az ablakokat, Carmen a fürdőszobában bekapcsolja a kazánt, legyen meleg víz, közben kinyitom a dolgozószobában a széfet, kiveszem a napló vaskos kötetét s az itt lévő levelezést. Lemegyünk a pincébe, a másik széfből a kísérletek anyagát tartalmazó, vaskos dossziékat is berakom a nylonzacskóba, a napló és a levelezés mellé. A hordót elnyomva, egy kis ásóval kaparom ki a kazettát, a pénzkötegeket egy kisebb zacskóba teszem, a kazettát az ötszázas égők fényében csillogó-villogó ékszerekkel a tágas pince másik sarkába, a krumpliszsákok alá ássuk el. Közben Carmen megkér, menjek, tegyek fel teavizet. Mire megérkezek a hálóba a menta-orbáncfű teával, már a nagy ágyon fekszik meztelenül, szemben dédapám rejtélyes arcképével. Az ablakon besütő napfényben szinte lángra lobban a teste, s egy időre megáll az idő. – „Ez idáig rendben ment – szólal meg váratlanul dédapám a képen, és ránk kacsint. – Tudtam, hogy ti jösztök, jobb is volt így, s idáig rendben ment minden. Ibi már régen nem utazott, körülményeskedett volna, jobb is, ha pihen, szükségünk lesz a szellemi erejére, az elkövetkezőkben. Amszterdamba mentek, holnap este találkozunk. Ne idegeskedjetek, minden rendben lesz.” – Együtt állunk a zuhany alá, megmutatom, hogy hova jön majd a jakuzzi. Felöltözünk, tiszta pólót veszünk, s kiülünk kávézni a lugasba, megesszük az Anka szendvicseit, megbontunk egy-egy narancsot is. Ámultan nézelődik. – „Ez egy édenkert.” – „Igen. Egy elvadult édenkert.” – Megmutatom hova jön majd a fedett uszoda. Hátrasétálok a kert végéig, puffanva hullanak a körték, régi őszökbe repítve vissza. Kilenc vilmoskörtét a borvíz és a banán mellé teszek a zacskóba. – „Mindenkinek egy. Hazai ízek.” – Becsukjuk az ablakokat, elzárjuk a gázt, berakodunk. A pénzt s a két folyóiratszámot, a regényemmel s a Pessoa-kötetet ő teszi el, a vaskos dossziék és a napló az én táskámba kerül. Elzárjuk a kazánt, becsukjuk az ablakokat, lezárjuk a házat, bezárom a kaput is, beülünk a kocsiba, s körtét majszolva indulunk. Négy óra van. Már ferdék a fények. – „Tetszik a ház s a kert is – tűnődik – Konstanca, Jósz, Nürnberg, a tengerparti ház, Amszterdam! Most már ismerem életünk eljövendő helyszíneit. – „A manzárdot még nem.” – „Most oda megyünk. Ne felejtsd el majd ott is kifizetni a közköltséget.” – Hat után már a tizedik emeleti szobában forog maga körül, vetkőzik, az ablakhoz lép. – „Hátulról – suttogja türelmetlenül –, s közben nézhetjük a várost, ahogyan annyiszor megálmodtam, a visszasütő nap fényében lobogó, színes tetőket, templomtornyokat. Most nincs idő édelegni. Majd éjszaka, a patríciusházban.” –  Háromnegyed hétkor csöngetek be Popescu nénihez, ott hagyom a pénzt a közköltségekre. – „Merre járt? – kérdezi, kíváncsian bámulva Carment. – Hol kószál maga mindig?” – „A nagyvilágban – mosolygok rá sejtelmesen. – És tudja, nem is látott engem, csak a szellememet. Hazajáró lélek lettem.” – A szemébe nézek. Mosolyog. Az Intercontinental parkolójába állunk be, átmegyünk a sugárúton, Carmen egy köztelefonon hívja fel az igazgatót, kilenc percig beszél vele, pontról pontra sorolja, még miket kell elintézni, megoldani. Körülöttünk hömpölyög a tömeg. Átmegyünk az úton, beülünk a kocsiba, látszanak a telefonok, de egyelőre nem jelennek meg szimatoló ügynökök, s nincs időnk várni. Negyed nyolckor Otopeni előtt tankolunk, s fél nyolcra érünk a parkolóba. Kivesszük a táskákat s a nylonzacskót, a csokikkal, a gyümölcsökkel és az utolsó üveg borvízzel. Jön a srác, átadjuk a papírokat, a slusszkulcsot. – „Nem is látott minket” – mosolyog rá Carmen, és elindulunk, a repülőtér csarnokában állunk meg, csokit majszolunk, megisszuk az ásványvizet. Felbontok egy narancsot is, aztán szólítják az amszterdami járat utasait. A határőrtiszt hosszadalmasan vizsgálja útleveleinket, bólint, a reggeli vámos helyett most egy fiatal nő jön, mosolyogva érdeklődik, miért csak ilyen rövid időre jöttünk? – „Üzleti ügyek” – néz a szemébe Carmen. – „Csomagjuk nincs is?” – „Egy napra jöttünk.” – Jó utat kíván, és elfordul. A kezébe nyomok egy császárkörtét, ámultan néz rám, megköszöni, beleharap, arcán folyik a körte leve, papír zsebkendővel törülgeti magát, mosolyog. Felszállunk. Már mozgásban van a gép, amikor a kis ablakon kitekintve észreveszünk néhány ide-oda cikázó, gyanús alakot a kifutópályán, lehet, hogy minket keresnek, lehet, hogy nem, de már elkéstek. A gép méltóságteljesen emelkedik a levegőbe. – „Ennyi erővel akár az ékszereket is hozhattuk volna!” – „Hoztuk is – kacag Carmen. – Azért küldtelek fel, hogy tegyél oda teavizet. Addig vattába csomagolva eltettem. Nem akartalak feleslegesen idegesíteni. Elosztjátok Frédivel, s a te részed majd a Rodica széfjében pihen tovább. Igen, ez ilyen egyszerű.” – „Ha minket kerestek, várhatnak az amszterdami repülőtéren.” – „Igen, de az ott már Hollandia. A szabad világ, s ott nem akciózhatnak önfeledten, még ők sem. S megpróbálok üzenni gondolatban Ibolyának vagy Ankának, várjanak Dorellel a repülőtéren. Fél tizenegy után már otthon is vagyunk. Egyébként Ankában kellemesen csalódtam. Vagány kislány. Nagyon megszerettem. Praktikus, határozott, okos, megdöbbentően művelt, és gyors a felfogóképessége is. Nem is gondoltam volna. Közülünk való. Téged persze Violára emlékeztet? – „Igen, de nem csak ezért kedvelem. Kedves, szolgálatkész, előzékeny, megbízható. Csuklani fog, ha tovább dicsérem.” – Megrendelem meg a mosolygó légikisasszonytól a vacsorát. Húsleves, bécsi szelet, krumplipüré, uborkasaláta. Miután ettünk, felém fordul. – „Érdekelne a Bogdanov és a Reis ikerverse a szibériai démonokról.”- „Nincs itt a szöveg. Majd Nürnbergen elolvasod.” – Nem teszem el a noteszt, jegyezgetni kezdem ötleteimet, körvonalazódik a balett. Mire belelendülnék, villogni kezdenek alattunk Amszterdam fényei. Öt perc múlva lépünk ki a gépből, lesétálunk a lépcsőn, s meglátjuk Dorelt és Ibolyát. Integetnek. Sietve indulunk feléjük, nem is nézek szét, de Carmen közli, egyelőre nem lát gyanús szimatokat. – „Minden rendben ment?” – kérdezik szinte egyszerre, beülünk a Fordba, és indulunk. – „Igen. Hozzuk a kéziratokat, a pénzt, az ékszereket is s felsőtábori vilmoskörtéket nektek, ajándékba. Csodálatos nap volt. És ti?” – „Rodi is jól van, Kriszti is, voltunk a múzeumban – közli Dorel –, néztük a Rembrandt-képeket is, egyik sem emlékszik semmire. („Tudod – simogatom Natasát, – A zsidó menyasszony előtt vesztek össze, eleinte nem is értettük az egészet, később rájöttünk, Strigoi távolból befolyásolhatta őket.”) – Vidámak voltak, pihentek, Kris újabb interjút adott, megvettük a Die Zeitet is, a Harkemában ebédeltünk. Délután pihentünk, majd elmentünk a Van Gogh múzeumba és a Vertigóban kávéztunk, sétálgattunk a kis tavacskák között, szeretik az angolparkot. Krisztit este keresték az ARD-től. Holnap jönnek. Megint mi folyunk a csapból is.” – „Kriszti fantasztikus volt – áradozik Ibolya. – Elbűvölte a hollandokat, s bemártotta volt cégét. Fantasztikus tehetség, s úgy beszél angolul, mintha Oxfordban élt volna.” – „Nemcsak angolul – kacag Carmen. – Németül is, s amikor összejöttünk, értem megtanult oroszul, valamennyire törökül és görögül, hogy a titkárnőmként vehessen részt az üzleti tárgyalásokon. Hát, amit a macsó oroszokkal, az álszent török és a ravasz görög üzletemberekkel művelt, látni kellett volna. Az ő baja, Ibolyám, a szülei halálának máig feldolgozatlan élménye. Ő mentálisan még mindég egy tizenhat éves, megsebzett kamaszlány.” – „Tudom – bólint Ibolya. – Beszélgettünk. Nagyon labilis, hol hullámhegy, hol hullámvölgy, s depresszióra is hajlamos. Szeressétek, figyeljetek oda rá, s helyrejön. Érdemes. Frédit ő is, Anka is az ujjuk köré csavarták, úgy bánik velük, mint az unokáival.” – „Először csak sajnáltam, aztán megszerettem és örökbe is fogadtam – fejtegeti Dorel. – Hogy szabaduljon meg az új szekutól. De kivárt, túlságosan későn lépett le. Most viszont ennek is vége. Amit ma elmondott volt cégéről, kitehetik a kirakatba, büszkék lehetnek magukra, állandóan mindent elkúrnak. A holland riporterek megszólaltatták, Wimet és Dirket is. Jó műsor volt!” – Parkolunk az Ambassade mellett, kiszállunk, megindulunk a ház felé, Kriszti, Anka, Rodi és Frédi az ajtóban állnak. Felemelem a kezem, hogy integessek, s ezért nem a fejemet éri a sötétből előlendülő alak gumibotjának ütése. Felső karommal védem. Csak annyit látok, hogy Carmen megpördül, s valami bizarr, vijjogó hangot hallatva, leüti. Társa elkapja a táskámat, szaladni kezd, Ibolya utánanéz, erre megfordul, s lesunyt fejjel közeledik. Már ott van Frédi, Kriszti, Rodi és Anka is. Kiveszik a kezéből a táskát, Dorel szitkozódva vállára veszi az ájult támadót, a másik álmatagon követi. – „Megkezdődött életünk nyugodtabb periódusa” – vigyorgok, sérült karomat masszírozva. Anka és Kriszti támogatnak be a hallba, kibújtatnak pólómból. – „Egyenesítsd ki” – kér Anka, s finoman, csak alig érintve tapogat. – „Nem tört el, de a zúzódások hamarosan belilulnak – vizsgálja Kriszti is. – És fájni fog!”– Dorel ledobja a fickót a földre, int Ankának, aki hozza az egyik magnót, kazettát cserél, és bekapcsolja, Carmen hoz egy törölközőt, és a férfi feje alá teszi, amikor eleshetett, betörhetett az orra, arca is megsérülhetett, vérzik. Sérült karomat masszírozva, kábán nézem őket, már fél szavakból is értik egymást, összehangoltan mozognak. – „Kik vagytok?” – kérdezi románul Ibolya, félrehajtott fejjel nézegetve a másikat. –„SIE-ügynökök” – válaszol a férfi. – „Mit akartatok?” –  „Elvenni az író táskáját.” – „Kik utasítottak?” – „Főnökeink Bukarestből, egy félórája. Közölték, hogy az esti Bukarest-Amszterdam járaton vannak, vártuk is őket a repülőtéren, azonosítottuk is a két célszemélyt. Faxon küldtek róluk fényképeket” – mutatja. Carmennal állunk valahol a konstancai tengerparton, nea Badea kocsmája mellett, és tágra nyílt szemmel, bizakodva nézünk a jövőbe. – „Mondták, hogy miért?” – „Nem indokolták, ez nem is szokás, csak annyit közöltek, hogy a táskában fontos, a román nemzetbiztonságot súlyosan veszélyeztető iratok vannak. A repülőtéren túl nagy volt a tömeg, várták is őket, ott nem kockáztathattunk meg egy támadást. Túl veszélyes lett volna. Ezért úgy döntöttünk, hogy az Ambassade mellett, a parkolóban ütjük le, s elvesszük a táskáját.” – „Honnan tudtátok, hogy itt vagyunk?” – „A délután láttuk meg a lányokat, véletlenül a Vondel park egyik padján. Kriszti az információs szolgálatnál dolgozott, megszökött, róla – mutatja – több fotót is küldtek, őt tartották a legveszélyesebbnek, Petrescu ezredest is többször leütötte, Ionel ezredes is, s ő adta őket a svájci rendőrségnek. S Hollandiában is leütötte, amikor a szökésben lévő ezredes megtámadta a házukat, s a kapitánnyal átadták őket a holland rendőrségnek. Vele vigyázzunk, utasítottak, fekete öves karatebajnok. Azt nem tudtam, hogy a másik hölgy is karatézik. Követtük a társaságot, kissé meg is döbbentünk, hogy egy ilyen luxuslakosztályt bérelhetnek. Jól megy a haza ellenségeinek, mondotta a társam. Két perccel előttük érkeztünk, elbujtunk a parkolóban, majd társam akcióba lépett, én kellett volna fedezzem, az autónkig. Láttuk, hogy az áruló nincs velük, veszélytelennek tűnt az egész akció.” – Dorel odalép hozzá, megmotozza, talál egy pisztolyt, hangtompítóval. – „Vészhelyzetben lőhettetek volna?” – „Igen. Nem hallotta volna senki!” – A másik is magához tér, fejét tapogatja, kábán mered maga elé. Dorel őt is megmotozza, talál egy hangtompítós Berettát és egy éjszakai távcsövet. – „Hát ezúttal rossz lóra tettetek – sziszegi. – Van nevetek?” – „Vasile Rusu – mutatkozik be –, a társam, akit a hölgy leütött, Carol Petreu.” – „Most jégre futottatok, fiúk!” – vigyorog Dorel, és tárcsázza a rendőrséget. Öt perc múlva halljuk a rendőrautó szirénáit. Egy tiszt, két őrmester s egy fehér köpenyes férfi lép be a hallba, kiderül, már tudnak rólunk, a hadnagy ismeri és tiszteli a groningeni őrnagyot. Az orvos megvizsgálja a karomat. – „Nem tört el, de nyolc napon túl gyógyuló sérülés – magyarázza Dorelnek. – Holnap, biztos, ami biztos, menjenek, és röntgeneztessék meg. Izomzúzódások lehetnek.” –   Odalép a támadóhoz, törülgeti arcáról a vért. –  „Hogyan sérült meg?” – kérdezi a hadnagy. – „Amikor őt megtámadta és megütötte, hogy elvegye a táskáját, én leütöttem – mondja Carmen – Karatézok. Rosszul esett, akkor sérült meg az arca.” – Az orvos vizsgálja a férfi orrát, majd kis tétovázás után táskájából fiolát, injekciós tűt vesz ki, s bead neki egy injekciót. A hadnagy felénk fordul. – „Felvesszük a jegyzőkönyvet – int, és az egyik őrmester leül, írni kezd. – Maguk mindannyian látták? Tanúskodnak?” – „Igen – mondja Dorel. – Mi négyen – mutat Carmenra, Ibolyára és rám – akkor érkeztünk a repülőtérről, éppen kiszálltunk a kocsiból, ők – mutat Ankára, Rodira, Krisztire és Frédire –, a ház előtt állva vártak ránk. Jöttünk a ház felé, amikor a fickó kiugrott a sötétből, és gumibottal tarkón akarta ütni a barátomat. Még szerencse, hogy nem a fejét érte az ütés. A feleségem – mutat Carmenra – fekete öves karatebajnok, leütötte. A másik el akart futni, de nem tudott. Ő fedezte volna a támadót, az előbb beismerte nekünk, hogy vészhelyzetben lőhetett volna is, volt náluk egy-egy hangtompítóval ellátott Beretta és egy éjszakai távcső, ezeket elkoboztuk, itt vannak!” – mutat az asztalra. – „Beszélgettek is velük?” – „Igen, s felvettük magnóra!”

 

Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.


Főoldal

2019. április 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szondy György verseiMohácsi Balázs verseiSzilágyi András verseiSzálinger Balázs: A Duna, Suránynál
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA