Prózák

 

gyorei_schlachtovszky_m__solata.jpg 

 

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba

 

Magyariné szeretője

részletek

 

A főbíró azon nyomban Lőcsey uram látására sietett, midőn az a gondjaira bízott brigáddal visszatért Tokajból. Így végignézhette, amint a táblabíró négy löketben a mosdótálba okádta, ami epe csak találtatott belsejében. Nem az úti viszontagságok kavarták fel ennyire, hanem a kudarcvallás.

            – Miképp orronthatta meg Hatvani, hogy kajtatjuk? – kérdezte Domokos.

            – Hööööh! – csobbant rá a tál feleletül.

            – Valaki tán elárulta a had jövetelét? – kérdezte megint Domokos.

            – Úgy lehet. Hanem ha megtudom, kicsoda, szíjat hasítok a hátából. Bizonyosan használ ez az epebántalmakra? – kérdezte Lőcsey, zöldre vált sárga arccal a hajdút, ki egy kotla savanyú káposztával lépett be.

            – A felcser úr melegen javallja. A napán is ez segített, mikoron szorulása volt.

            – Kifelé! – rikácsolta Lőcsey.

            – Nánási hadnagy úr izenetét általadhatom-é elébb? – bátorkodott a legény, bizonyos Cséplő tizedes.

            – Hööööh! – mondta rá a tál.

            – Csak adjad által, fiam – biztatta Domokos. – Ne a káposztát! az izenetet, te toklyó!

            – Hát hogy méltóztassanak lejönni a kapu elé.

            – Jöjjön fel őkelme, te gazember! – hörgött Lőcsey.

            – Ő még csak-csak, hanem odale van a Hatvani professor úr, avégett.

            Lőcsey úgy pattant fel, mint aki parázsba ült. Domokos még azzal sem törődött, hogy a felboruló mosdótál minden leve a csizmájára ömlött.

            – Merre? – bömbölte.

            – Látták bejönni a Péterfia kapun. Sárkányháton.

            – A kirelejzumát! Ezt már megnézem magamnak! – és így döntvén, Domokos uram öles léptekkel, Lőcseyvel, Cséplő tizedessel és némi gyomorfacsaró szaggal a nyomában meg sem állt a tanácsterem széles ablakáig.

            Letekintvén a Piac utcára, ujjongató sokaságot látott, az emberek friss zöld ágakat lengetve üdvözölték a Péterfia utcából érkező Hatvanit.

            – Ez sárkány néked? – csördítette nyakon a vérmes főbíró a tizedest. – Ezt a szamarat nézted sárkánynak?

            – Ez sárkány bizony, csak Hatvani uram szamárrá változtatta által, hogy tüzes lehelével ne pörzsöljön fel mindent. Ő maga mondotta. Azért is hejehujáznak a népek néki.

            Hatvani közben felléptetett a templom előtt a nagyhídra, amint a gerendákból ácsolt, utcahosszú pallót nevezik errefelé, s komótosan közeledett a tanácsházához.

            – Fegyverbe! – lelt végre szavára Lőcsey is, Cséplő tizedes pedig örült, hogy ily sürgetős dolga akad másutt, nyaka közé kapta lábát, és már ott sem volt. Hamarost fel is zendült a kürt, és az ármádia, mely alig oszolt széjjel, sebten újra egybegyűlt az udvaron. Domokos leüvöltött az emeletről:

            – Vonuljatok ki, a tanácsháza elé, és fogjátok el a gazembert! – azután visszaszaladt, hogy saját szemeivel is lássa triumfusát.

            Hatvani higgadtan nézte, amint az előrontó hajdúk félretaszingálják a népet, és flintáikat reá szegezve körbeveszik. Ekkor szamara olyat bődült, hogy az sárkányordításnak is bízvást beillett volna. (Hatvani uram seggbe bökte a pipaszurkálójával.) Lett erre akkora csend, hogy tán a Hortobágyig is elhallatszott.

            – Sub pondere crescit palma! – törte meg Hatvani hangja a csendet. – S bizonnyal igazsága vagyon a régi mondásnak, hiszen én is a reám méltatlanul mért nyomorúságban erősödtem meg olyannyira, hogy immáron szemükbe nevethetek kínzóimnak.

            Ezt mondván iszákjából egy apró könyvecskét rántott elő, és mutatta fel az egy emberként meghőkölő sokaságnak.

            – Ez itt a Mágyika – mondotta, és harsogva felkacagott, ezzel leplezvén feltörő kuncogását –, avagy a Sátán saját kezével írott breviárioma.

            Rémült zúgás söpört végig a hallgatóságon. Domokos oldalt nézett, ennek hallatára nem lett-é ismét rosszul Lőcsey, de az epebajos táblabíró ezúttal csupán kereszteket hányt.

            – Mire vártok, gyáva mihasznák? Fogjátok meg! – rivallt Domokos a fogdmegekre, de mielőtt azok megmoccanhattak volna, a szamár ismét felordított (áldott legyen az a derék ember, ki a pipaszurkálót feltalálta).

            – Noli me tangere – kiáltott Hatvani. – Tudjátok meg: aki reám kezet emel, vagy fegyvert fog, az a halál fia!

            A csőcselék, mintha csak kottából olvasná, megint zúgott egy rövidet. A hajdúk dörmölték a basszust.

            – Hidjemne! – toppantott nagy garral Bugyi András, felhágván a nagyhíd deszkáira. – Kegyelmed csupán ámítja itt a jónépet! – Ezt mondván Domokos uramra bökte tekintetét. – Ha elfogom, visszakapom-é főporkolábi rangomat s hozzá ama harminc forintokat?

            – Akár harminckettőt, csak hegyibe! – kurjantotta a főbíró.

            Bugyi András előkapta mordályát, s célba vette Hatvani uram mellyét.

            – Itt a vége! Adja meg magát, máskülönben keresztüllövöm, hallja!

            – Ej, Bugyi, kend még fiatal a halálra – viszonozta Hatvani.

            – Lőj már, mire vársz? – rikácsolt Lőcsey uram, mélyen felajzva s felette kíváncsian az ördöngös látományra.

            És a mordály eldördült.

            Azt rögvest lehetett látni, hogy Hatvani uramnak haja szála sem görbült: diadalmasan, sértetlenül meredt felsült gyilkosára. Egy szusszanattal később Bugyi a szívéhez kapott. Midőn feltépte dolmányát, ingén szilajpiros, mindegyre terjedő vérfolt tűnt elő. A népnek ezúttal még felzúgni sem volt ideje, és a porkoláb máris villámverte szilfaként zuhant végig a pallón.

            – András! – sikított fel ekkor özvegy Milákné, gondolván, hátha javára írják, hogy ennyire odavan, meg azért kicsit szerette is ezt az ő emberét.

            – Mire vártok? – dühöngött Domokos az ablakból. – Lőjetek, az apátok valagát!

            – Majd szépen! – dörmögött egy hajdú, lábához tévén flintáját. A többiek megszeppenve követték a példát.

            Hatvani letérdelt a test mellé, mellyére tette jobbját, és bólintott.

            – Exitált – mondta komoran. – Éppen oda kapta a golyót, ahová nékem szánta.

            – Hiszen lélegzik! – kottyantott közbe Somogyiné.

            – Gázok távoznak a holttetemből – szólt Hatvani, majd felemelt egy piciny, véres ólomdarabot. – Ímhol a golyóbis.

            Felegyenesedett.

            – Szánom ezt a balgát, jó ember volt, csak hitetlen.

            Szétnézett a néma sokaság felett.

            – Kívánjátok-é, hogy ördögtől kapott hatalmam által feltámasszam őt?

            – Kívánjuk – sóhajtotta a nép.

            Domokos uram erre odasúgta Lőcseynek: – Elébb talán megcsiklandozhatnók a talpát lúdtollal.

            – Ne kísértse az Istent, főbíró uram! – mordult rá az elkáprázott táblabíró, amire Domokos uram jónak látta semmit sem felelnie.

            Hatvani, a boszorkánymester, kinyitotta könyvét, és harsányan ráolvasta a néhai Bugyi porhüvelyére:

            – Hominis mortalis stultis, in nomine Dei nostri Satanas Excelsi, tibi dico, surge!

            Nem történt semmi.

            – Hominis mortalis stultis, in nomine Dei nostri Satanas Excelsi, tibi dico, surge! – ismételte Hatvani uram hangosabban.

            Bugyi holtabban feküdt, mint valaha.

            – Hominis mortalis stultis, in nomine Dei nostri Satanas Excelsi, tibi dico, surge! – mennydörögte Hatvani uram harmadízben, s a nyomaték kedvéért csizmájával oldalba is bökte a balga halandottat.

            Aki erre felült.

            – Hol vagyok? – rebegte mélán. – Az imént még félúton voltam a Mennyország felé.

            Ennek hallatára többen a földre borultak, és mellyüket verték.

            – András – sikított fel újra özvegy Milákné, most még illendőbbnek érezvén. – A legszebbik inged! – fűzte hozzá őszinte fájdalommal, majd a körülötte állókhoz fordult. – Hajnalban békopogott hozzám egy viseletesebb ingért, de nem volt tiszta.

            – Már akkor tudta? – rebegte Keresztesiné, a gyertyaöntő asszony. – Csoda ez, valóságos csoda!

            – Az lesz a csoda, ha ki tudom venni ezt a ronda, nagy foltot belőle – dünnyögte Pötyike.

            – Áztassa hideg vízbe – javallotta Keresztesiné. – Mentül hamarébb, antul jobb.

            – A végtelen hatalmú Sátán segedelmével és dicsőségére feltámasztottam kendet halottaiból – tudósította Hatvani Bugyit, aki igencsak kábának látszott (nem ok nélkül, ugyanis földre dőltében csúnyán bévágta a fejét).

            – Hála érte a Sátánnak és magasságodnak! – kecmergett térdre Bugyi. – Mostantól jobbágya vagyok!

            – Amint mindenki e városban, kinek kedves önnön élete és szeretteié! Tudjátok meg: aki nem engedelmeskedik minden parancsolataimnak, vagy főképpen ellenem szegzi önmagát, az minden pereputtyával együtt a halál fia. Aki pedig bántásomra tör, az az egész Debrecennek kénköves pusztulását idézi elő.

            Pisszenni sem mert senki, csupán elfojtott hangú zokogások hangzottak mindenünnen.

Domokos uram bezzeg nem puszta bámészkodással vesztegette a drága időt. A tanácsterem több díszes, nehéz tölgyfa székét zúzta pozdorjává őrjöngő haragjában. Lőcsey ezalatt hangosan imádkozott.

            – Tegye már be a lepcses pofáját, esedezem illő tisztelettel – röffent reá a főbíró.

            – Inkább kegyelmed is imádkoznék, főbíró uram, semhogy istentelenkedik! Most kell erősnek lennünk hitünkben, hogy színről színre láttuk a Sátán munkáját.

            – Kerge marha! – vágott hozzá Domokos egy szépen esztergált székgombot, és már-már kiviharzott a teremből, midőn néki pedig saját neve ütötte meg a fülét.

            – Domokos Lajos! – tekintett fel Hatvani a városháza tanácstermének ablakára. – Tudom, hogy még mindig ott van kegyelmed. Ímé, megparancsolom, hogy hűséges cselédemet, a Sátán szolgálóját és kedvelt ágyasát, Magyarinét, ebben a minutában bocsássa el a város tömlöcéből!

            – Elébb vettetem a kutyák elébe! – hajolt ki Domokos az ablakon, és az egyik valaha volt szék hátát feje fölé emelte.

            Ekkor következett el az, amit a csalafinta professor sem láthatott előre. Hogy tudniillik a székhát megakad az ablak rámájában, kettébe reccsen, és Domokos uram koponyájára zuhan.

            – Ejha! – mondta Hatvani meglepetve, de a sokaság ezt már nem hallotta. Egymást tépve-taposva rontottak a városháza kapujának, élen a hajdúkkal. Hatvani diadalmasan nézett utánuk.

            – Mit cselekszik, boldogtalan?

            Hatvani uram felrezzent, és Máriát látta maga előtt.

            – Nem féli a Poklot?

            – A Pokoltól magának van félnivalója, Mária. Igen keserves büntetés vár ott az árulókra – mondotta Hatvani, és megvetően elfordult. Ennek köszönhette, hogy megpillantotta Fruzinkát, aki a visszamaradt kevesek közt állt mozdulatlanul, s csillogó szemmel őt figyelte. Fehér galamb varjak seregében, olyannak láthatta e boldog halandó e hölgyet, kiért bizonnyal csakugyan nem volna magas ár a Sátánnak adnia lelkét. Szerette e tündökletes leányt, immár kétség sem férhet hozzá. És még nem is röstellte, hogy szuvas aggcsont létére egy ilyen sugárló, ifjú szépségre vetette szemét. Piha!

            Így nézték volna egymást az idők végeiglen, de legalább a sötétség leszálltáig bizonyosan, ha a karszéke után áhítozó Dohovich uram nem rángatja meg Fruzinka köpönyegét.

            – No, gyere már, mit bámulsz? Nem lesz itt ma már semmi. Ezért az egy feltámasztásért kellett idáig cammognunk, a rosseb belé. Nézd, Rózsika már hét határon túl jár a lányaimmal. Jól itt hagytak, mondhatom.

            Fruzinka, búcsút intvén pilláival, sarkon fordult. Hatvani, ha tán feledvén mindent, utána is lódult volna, nem maradt ideje reá. A kapuban feltorlódott népek zsivajába egyszerre ismerős sipítozás vegyült.

            – Tegyenek le! Ne fogdosson, mert szamojéddá változtatom. Vagy szalamandrává, meglátja, melyikké. Hallja? – és így tovább.

            És Hatvani végre meg is látta Magyarinét. Minthogy lábbal előre adogatták a fejük fölött, nem a legbájolóbb oldaláról legelőbb. Végre azonban odaejtették a színe elé, ő pedig felsegítette.

            – Nagyságos professor úr! Mentsen meg!

            – Már megmenekedett, Magyariné. Jöjjön, hazatérünk.

 

 

Hatvani és Butykay átsétáltak a gróf hálókamorájába. Óvatosan húzták félre a baldachint, hátha alszik a beteg – de ébren volt. Pulzusaira ruhák köttettek, amelyek Hatvani rendelése szerint ecettel, sóval, péppé tört egércseccsel (a. m. sedum minus), nyúlkáposztával (a. m. sonchus), veres- és fokhagymával kenettek meg. Malozsay felette kimerültnek látszott, de hidegrázása elmúlt.

            – Beh jó, hogy maguktól is átjöttek. Már azon voltam, hogy Menyhértet szalasszam kegyelmetekért – pihegte. – De ez a Menyhért… áh, róla inkább hallgassunk.

            – Ne beszéljen semmiről Excellenciád – csitította Hatvani. – Pihenjen inkább!

            – Majd pihenek a kriptában, tán nem is sokára. Hanem a titkomat nem akarom magammal vinni oda.

            – Mindjárt itt a plébános – biztatta Hatvani.

            – Akkor szaporán a szóval! – élénkült fel a beteg. – Az a vakbuzgó, erőszakos Hildegárd leányom nem nyugszik, míg annak az ebhendi, ájtatoskodó papnak a szőrcsimbókos fülébe nem súgom minden vétkemet, ő pedig által nem imádkozik engem a mennyországba, hová annyira sem kívánkozom, mint a derék ceyloni emberevők kondérjába. Ez a fehérnép, higgyék meg kegyelmetek, addig nem nyugszik, míg Krisztus az ő összes jegyese közül véle egymagával el nem hálja a nászt. Olyan megecetesedett, pállott aggszűz lett belőle, hogy siralom rá is nézni. Az ám, Butykay uram, nem volna inclinatiója feleségül venni? Gondolja meg: Krisztus válláról venné le a keresztet. Megváltaná a Megváltót! – majd, látván Butykay arcát, csüggedten megrázta fejét. – Nem? Ha adnék véle tízezer forintot?

            – Köszönöm, de már van, kit menyasszonyomnak áhítok – felelte Butykay.

            – Úgy-é? – vonta fel Hatvani erre igen alkalmatos szemöldökét. – És tán már beleegyezését is megszerezte?

            – Hagyjuk ezt most, fogytán az időnk. A plébánost köszvény fékezi ugyan, de a lányom ösztökéli, ettől az ösztökétől pedig lába közé kapja ősz tökét – nevettette meg a grófot önnön elméssége. – Hadd mondom el sietve e pénz történetét. Megkönnyebbedek tőle, ha nem kell sírba vinnem, s őszinteségemért cserében hátha jóra fordítják, ha fellelik.

            – Hallgatjuk Excellenciádat – bólintott Hatvani.

            – Kalózok fogságába estem, immár sokadjára, de ekkoron Szumátra közelében – kezdette a gróf. – Oly kalózok voltak ezek, hogy jobban illik reájuk a kalmár vagy kufár nevezet, hanem az ő portékájuk az emberélet volt. Érettem is váltságpénzt követeltek, mégpedig oly tetemes summát, aminőt nem állt módomban előteremteni. Persze bolond lettem volna ezt az orrukra kötni, azonmód ágyú elé kötöztek volna, úgy húztak volna át a hajó alatt. Megírtam hát gyermekeimnek sanyarú sorsomat, és a Jóisten kegyelmébe ajánlottam magamat. És kevés idő múltán úgy tűnt, imáim meghallgatásra találnak. Egy trinitárius barát érkezett a kalózokhoz. Ezeket, minthogy szerte a világon foglyokat szabadítottak, vagy pénzen, vagy, ha másképpen nem ment, önmagukat ajánlva fel túszként, míg a rab meghozza váltságát, a kalózok is jól ismerték, és sosem bántották. Ennél a barátnál egy picula sem volt, éppen hazafelé ügyekezett. Megkértem hát, hogy maradna ott, míg én hazajövök. Hát úgy hiszik kegyelmetek, hajlott a szóra? Pedig esdekeltem néki, térdre hullottam előtte, felemlegettem Istent, a fiát, a saját fiaimat, mert nékem kettő is van, igaz, az egyik fattyú, ámbátor úgy tudom, Isten sem vette nőül Szűz Máriát, de semmi sem hatott, a megátalkodott barát benne hagyott a csávában. Ekkor hasonultam meg az Atyaúristennel, a klérussal, a szemforgató trinitáriusoknak pedig vesztükre esküdtem.

            Hatvani megértőn hümgetett, Butykay pedig aggódva lesett a kandalló tetején álló, díszes órára. Félt, hogy nem érnek el a pénzesládáig, nem tudván, hogy a sors egy kátyút sodort a plébános elébe, s az most kifordult bokával hever az út mentén, míg Hildegárd lapulevelet keres a csalitban.

            – Ez a harag adott erőt megszöknöm. Átúsztam Szumátra szigetére, ahol egy orángutáng hölgy vett pártfogásába, mentett meg az éhhaláltól, sőt friss vizet is hozott nékem a szájában, úgy táplált, mint cinegemadár a fiókáját. Ah, mennyivel nemesebben érző szív dobog egy orángutáng, mint egy trinitárius kebelében! Nem is szólván arról, hogy én még olyan trinitáriust nem láttam, aki kikurkászná s megenné az ember hajából és szakállából a tetveket.

            – És ő… ő adta a prémet is? – próbálta Butykay, rossz szokásához híven, sürgetni a grófot.

            – Hosszú és keserves történet ez – mélázott el Malozsay párás tekintettel. – De elmondom, ha erre kíváncsi. Egy esztendőn át éltünk zavartalan boldogság közt a sziget erdeiben. Én megtanultam liánon hintázni, ő pedig pipát faragni és pálmarostból szőnyeget csomózni. De jaj! A Schumpfluftfieber újra ellelt, ő pedig megfertőztetett.

            – E nyavalya nem csupán testnedvekkel terjed? – kérdezte Hatvani ártatlanul.

            – Magam is úgy tudom. Az ő fajtája nem volt felvértezve a kór ellen, s így akaratomon kívül halált hoztam reá. Ah! Úgyan temettem el, mint leghívebb társamat. Elébb megnyúztam, hogy itthon eldicsekedhessem az irhájával.

            Butykay tompa tekintete előtt lassúdan hömpölyögtek végig Malozsay tengeri kalandozásai, míg azután egy szép napon…

            – Hajónk horgonyt vetett Trieszt városánál – folytatta a gróf. – Itt jutott fülembe a szomorú hír, hogy Mária Terézia királynőnk még az 1780-dik esztendő nyilonos havában meghalálozott, s fia lépett örökébe. Először igencsak elbúsultam, hanem egyszerre elmémbe ötlött, miként állhatnék bosszút a trinitáriusokon. Plánumom első feltétele az volt, hogy a fiatal király színe elé jussak. Erre a célra botanicai gyűjteményem legimpozánsabb példányát választottam ki, melyet Bécsbe érkezvén mindjárt elküldettem Schönbrunnba „das Größte für den Größten” köszöntéssel felpántlikázva. Mint reménylettem, sikerült felébresztenem az uralkodó kíváncsiságát ajándékommal, melynek színe, formája és átható bűze egyaránt a felségsértés gyanúját vetette reám, s ő elámulva merészségemen, rögvest lefogatott, és maga elé hurcoltatott. „Mi a mentsége reá, hogy ily titáni ganajgömbbel lep meg Bennünket, e pimasz dedicatióval kísérvén?”, kérdezte tőlem. „Dehogyis merészelném megsérteni Felségedet”, feleltem, földig meghajtva magamat. „Eme ritka kincset egyenesen Szumátra távoli szigetéről hoztam magammal, fáradságot nem kímélvén. Planétánk legnagyobb virága növend ki e gumóból, melyet, ha elültet a kastély előtt, még a második emeleti ablakon kinézvén is csodálhatja pompás szirmait.” „Ha a virága is épp oly illatos, mint a gumója”, mosolyodott el Őfelsége, „bizonnyal idecsalja mind a legyeket istállóinkból.” „Minthogy tudós leírására még nem akadtam, magam titánok amorphus phallusának neveztem el.” Őfelsége falsetto kacagván béklyóimtól megszabadíttatott, s egynéhány kérdést intézett hozzám utazásaimról, viszontagságaimról. Mesémbe ügyesen beleszőttem Mária Terézia királynőt is, ki hozzám hasonlatosan passionatus kertépítő vala, és ki nem győzte eleget hallgatni, midőn messzi tájak flórájáról s faunájáról meséltem. „Mikoron pedig a nagy, farkatlan majmokra fordítottam a szót, Felséged felséges édesanyja tapsikolt gyönyörűségében, s ama kéréssel tisztelt meg, hoznék néki egy amolyan embermajmot, mellyel megvidámíthatnám hátralévő napjait.” Örömmel láttam, hogy József hitelt ad vasvillával egybehányt hazugságaimnak, és ezen felbátorodván még nagyobb boglyákat kezdtem rakni. Fogságomról és a trinitárius barát érkeztéről még circiter híven számoltam be, ám e talpalatnyi igazság csak arra kellett, hogy rája lábamat dobbantván még magasabb fellegek közé rugaszkodjam. „Könyörögtem a barátnak, hogy viselje a rabláncot helyettem, mivel a királynő őfelségének tett ígéretem sürget, de e tömlöctartalék, e teveszőrbe bújt hiéna csak kikacagott, és még Felséged felséges édesanyját sem átallotta méltatlan szavakkal illetni. Azt mondotta, az én királynőm néki nem császárnője, mert hiában született alattvalójául, néki Őfelsége nincs, csak Őszentsége.” „Mekkamuselmannenmassenmenschenmördermohrenmuttermarmormonumentenmache r!”, rántott kardot a király, s dühében kettészelt egy embermagas chinai vázát. Amidőn haragja higgadni látszott, gondosan tovább bőszítettem: „Mikoron végre önnön virtusom megszabadított a rabságból, azonnal orungutángfogni indultam, és hamarosan sikerült is kelepcébe ejtenem egy gyönyörű példányt. Sietve indultam hazafelé, hogy ajándékommal megörvendeztethessem a felséges királynőt, de jaj, buzgólkodásom megkésett! Amint a gyászos hírt vevém, első keserves indulatomban golyóbist eresztettem a szegény embermajom agyába.” Így szólván elévettem az irhát, minek láttán ő felette elbúsult. Ezek után nincs mit csodálni rajta, hogy engem bízott meg, néznék utána, mekkora vagyonuk vagyon a bécsi bankokban a trinitáriusoknak. Leltem is egyhelyütt hatszázezer forintokat, melyekből a bankírnak (a. m. banquier) sápul tízezer forintokat csúsztattam szemhunyása fejében, a királynak pedig ötszázezret jelentettünk – ennyi is kellőképpen felcsigázta haragját, úgyhogy a trinitárius rendet mindjárt fel is oszlatta. Ekképpen bosszúmat is megálltam, s nem csekély hasznát is láttam fondorlatomnak.

            – Innen ered hát az eltűnt summa? – jutott zokszóhoz valahára Hatvani.

            – No, de azt mondotta a gróf úr – törte befelé s csóválta kifelé a fejét Butykay –, ötvenezer forintok rejtőztek ama ládában. Hová lett a negyvenezer forintnyi különbözet?

            – A pénz egy részét parkoltattam – intett Malozsay szemével az ablak felé –, más részét a kastély rendbe szedésére fordítottam.

            – S azt szabad-é tudnunk, csakis a vizsgálat haladása végett, hogy minő céllal adta át a fennmaradó summát Szelistyei tanácsnok úrnak? – faggatózott Butykay.

            – Nem – felelte kurtán Malozsay. – Az a pénz ugyanoda vándorolt, ha invalidus ispitályra adtam, ha kártyabarlangra. Annyit azonban elárulhatok, hogy nem Szelistyeinek adtam, hanem Debrecennek; Szelistyei csak a kéz volt, melybe letettem.

            – Excellentiád parkjában járván végigsétáltunk a Filozófusok és a Csend alléján egyaránt – kezdé halkan Hatvani. – E nevezetekből azt következtetem, hogy járatos a frajmaurerek tanításaiban. Az sem lepne meg, ha egy szabad kőmíves lózsi fundusául szánta volna ezen tetemes subventiót.

            – A lelkiismeretem unszolására cselekedtem volt, abbéli bizonyosságban, hogy adományom a köz javát szolgálandja. Ha már professor uram éles elméjével kiokoskodta, nem tagadom el ama hitemet, hogy az emberi nem üdvét minden egyházak kitöröltetésében látom. Az emberiségre mely sűrű felhőt von a szentség színével bémázolt babona!

            – Úgy hát Excellentiád megreformált hitünket is babonának mondja? – kérdé Butykay.

            – Ah, denevér babona és bagoly vakbuzgóság – fakadt fel Malozsay –, mely a legszörnyűbb gonoszokra szolgál mentségül! Hiszem, újra eljövend az a boldog világ, melyben a természet emeli fel örök törvényét, a sok kigondolt menny mind homályba merül, az éjnek madara huholni megszűnik, az értelem egy kiáltó szavára lepattognak a szívről az avult kérgek, s a szeretet lelke a földet bétölti. Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, hanem arra határoztam magamat: amit ebül szereztem, oroszlánul költöm el. De lám, az emberi latorság megfosztott attól, hogy harácsomat áldásos célra használhassam. Itt s most, betegágyamban világosodtam meg, és lett eltökélett szándékom: ha már az emberi nem üdvét nem szolgálhatom, legalább egy embert, kivel eleddig mostohán bántam, boldoggá teszek. Ezért kérem kegyelmeteket, hogyha elébb végezném be földi pályám, semmint a pénz megkerülne, s az mégis megkerülne, juttassák… Ah! Argahah!

            A haldokló szeme a mennyezet egy pontjára szegeződött dermedten. Hatvani aggódva hajolt közelébb, hogy a gróf elrebbenő lelkének utolsó sóhajait hallhassa.

            – Csapják agyon azt a pókot! Félek, megcsíp.

            Midőn Butykay egy seprővel kihajtotta a pókot, a gróf könnyebbült hangon folytatta:

            – Juttassák a pénzt fattyú fiam, Füzessy Márton kezéhez, amit ha most kegyelmetek megígérnek, megbékélten hunyom le szemem.

            – Megígérjük – mormolta Hatvani és Butykay egyszerre.

            Az ebben megnyugodott Malozsay grófot ismét kilelte a hideg, s egynémely görcsös rángások után kiszenvedett.

            – Felteszem, professor úr egyetért vélem abban – szólott halkan Butykay –, hogy most már nem volna illendő itten való létünkkel terhelnünk a háziakat.

            – Ám az még kevésbé volna illendő, ha ennek a hiblibubli Menyhértnek a gondjára bíznánk az elhaltat. Kötelességünk virrasztván bévárni, míg Hildegárd haza nem tér, miként az is, hogy híven számot adjunk néki édesatyja utolsó óráiról. S ekként az is, hogy ha oltalmazóra leend szüksége, öcsémuram vállán kisírhassa magát. Ki tudja, tán valamely egymáshoz vonszó, titkos indulat is ébred ezen vigasztalásból – mondotta kenetesen Hatvani.

            – És akkoron azt a kisasszonyt, kit menyasszonyomul áhítok, ki vigasztalandja meg? – gúnyolódott Butykay. – Talán bizony kegyelmed átvállalja e terhet?

            Hatvani nem kívánt e mezőn sorompóba állani, inkább imígyen folytatta:

            – Meglehet, Hildegárd igaztalan vádakkal is ostorozand minket szíve nagy fájdalmában, de azt is tűrödelemmel kell viselnünk.

            – Ám ha hibítana bennünk a kellő tűrödelem, akkor csak tetéznénk gyászát a leánynak – próbált mentséget keresni Butykay, immár a cséza bakján ülve Hatvani uram mellett. A ló sebes galoppban röpítette ki a kapun a könnyű kocsit, utasai fel sem neszeltek arra, hogy egy sántán kecmergő csuhás alak elsodortatván visszanyekkent az árok mélyére, általbakfincálván Malozsay Hildegárd fején.

 

Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.


Főoldal

2018. augusztus 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert verseiSütő Csaba András prózaversei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezeteUram, a kezedet kerestem
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA