Papírhajó - Primér/Primőr

 

Lakatos István

 


Lakatos István

 

Óraverzum

 

(részlet)

 

Mirkó jobbnak látta, ha kissé elvonul. Átaraszolt a motorkocsi másik oldalára, és onnan bámulta a tábort. Errefelé kevés ember lézengett, de a matrózok tivornyázása tisztán idehallatszott. Csakúgy, mint ami a kocsi túloldalán zajlott épp. Mirkó alaposan elbambulhatott, mert egyszeriben arra eszmélt, hogy egy erős kéz a torkának esik, és nekiszorítja a járműnek.

     Szinte megrémülni sem volt ideje. Sötétzöld színű, aszott, vénséges-vén arc bámult rá éjfekete, fehérje nélküli szemeivel. Ezt a szörnyű arcot színes minták borították, az orrába és az ajkaiba szögeket vertek. Valami gyomorból előtörő, különös nyelven szólalt meg, amit Mirkó még soha sem hallott, és noha suttogott, mégis kiáltásnak hangzott. Az ismeretlen fogai is feketék voltak, lehelete akár a penészes, régi könyvek szaga.

     Mirkó egyetlen tagját sem tudta megmozdítani. Karjai élettelenül, ernyedten lógtak a teste mellett, a torkát szorító ujjak pedig lassacskán kipréselték belőle a levegőt. Szédülni kezdett. A külvilág, közepében azzal a szörnyűséges szájjal fel-felvillanó, torz állóképekké esett szét.

     Az idegen szabad kezében egy hosszú, vékony pengéjű kést tartott. Miközben folyamatosan suttogott azon a borzalmas nyelven, hátravetette a fejét, és kidüllesztette mezítelen mellkasát. A tetoválásokkal borított, zöld bőr hullámzani kezdett, majd felpúposodott, mintha valami élőlény mozogna alatta. Fokozatosan egy arc formálódott ki belőle. Mirkó megbabonázva meredt rá, mert furcsán ismerősnek találta – hiszen ez az ő arca volt! Illetve mégsem, hiszen hosszúkásabb volt, és vonásaiban is különbözött kissé. Belé nyilallt az iszonyatos felismerés: ez mégis csak az ő arca, csak néhány évvel idősebb korában!

     Ekkora már egy egész fej bújt elő az idegen mellkasából. A kamasz Mirkó némán, bőrrel benőtt szájjal, de mégiscsak üvöltött.

     Az idegen dühödten, egyre gyorsabban suttogott, majd egy hirtelen mozdulattal lecsapott a késsel – és elvágta a saját testéből kilógó fej torkát. Meleg vér fröccsent Mirkóra.

     A fiú nedvességet érzett a nadrágjában, a lába szárán. Bevizelt.

     A halott fej a friss vágással együtt visszahúzódott a mellkasába, nyom nélkül felszívódott, és az idegen az övébe csúsztatta kését. Még mindig suttogott, de a dühödt kántálást szánalmasnak hangzó, már-már esedező hangok váltották fel. Egész testében remegve a földre rogyott. Mirkó torka szabaddá vált, zihálva szívta be a levegőt, de a tekintetét, mintha kényszerítenék, továbbra sem tudta levenni az alakról. Az idegen hátán, óriási élősködőként egy ormótlan hernyó lüktetett. Erek hálózták be gusztustalan, puha testét, és Mirkó biztos volt benne, hogy azok nem a hernyó erei. Az aljából fehér folyadék szivárgott elő, pillanatok alatt beborítva az idegen testét, és amint csupasz bőréhez ért, rögvest vékony szálakká szilárdult.

     Az idegen Mirkó szeme láttára bebábozódott.

     És ha mindez nem lett volna elég, a hernyó gyomorforgató, recsegő hang kíséretében hosszában kettéhasadt, majd valami ázott bőrszerűség buggyant ki belőle. Néhányszor megrándult, közben pillanatok alatt megszáradt – és a teremtmény kitárta lepkéhez hasonló, különös mintákkal díszített szárnyait. Csapdosott néhányat, majd a bebábozódott idegen felemelkedett a levegőbe, és elrepült.

     Egyszerre Mirkó tagjaiból is elillant a bénultság, a fiú a földre rogyott, és kirobbant belőle a zokogás. A torka még mindig fájt, nehezen kapott levegőt, így a hang, ami kijött belőle, jobbára szamárbőgésre emlékeztetett.

     – Mi történt? – sietett mellé Szaffi néni. – A Világgépre, hiszen csurom vér vagy!

     Szaffi néni megragadta a szoknyáját, hogy ne legyen útban, és leguggolt Mirkó felé. Alaposan megvizsgálta. A fiú torka csúnyán vöröslött, de nem talált rajta sebet. Átölelte, úgy dajkálta, akár egy kisgyereket.

     Mirkó próbált megszólalni, de csak néhány összefüggéstelen szót tudott kipréselni.

    – Arc… én… hernyó… elrepült… bepisiltem – és tovább zokogott.

     – Semmi baj…

     – Ha félkegyelmű, miért nem záratják be a többi bolond közé? – csattant fel a pókhasú.

     – Elhallgasson, maga pojáca! Szavamra, saját kezűleg verem fel a sátrát, csak azért, hogy én is magára rogyasszam! – kiáltotta ingerülten Szaffi néni. Jeromos úr előzékenyen félrevonta a pókhasút.

     Miután valamelyest összeszedte magát, Mirkó megpróbálta elmesélni, mi történt vele. Kiderült, hogy egyikőjük sem látta az idegent. Pedig valami történt, ezt senki sem vonta kétségbe. Közben Jeromos úr is visszatért, és még Kökényessy úr is nagy figyelemmel hallgatott.

     – Én ezt nem értem – mondta végül Szaffi néni. Hangjából kétségbeesés érződött, tartott ugyanis azoktól a dolgoktól, amiket nem tudott megmagyarázni.

     – Azt hiszem, tudom, mi történt a kiskirályfival – szólalt meg halkan Kökényessy úr. Megfontoltan, komolyan beszélt, nyoma sem volt a tolakodó nyájasságának. – Ugyan még egyszer sem találkoztam hasonlóval, de Bor Harborban sokféle népség megfordul, utazók, akik sokfelé jártak már az Óraverzumban, akik furcsa dolgokat láttak… Azt beszélik, a Mongus zöld emberei között él néhány félelmetes erejű sámán. Álomkufárnak, húsmesternek és még ki tudja, minek nevezik őket. Szent embereknek tartják őket, azt mondják, kényükre-kedvükre csavargatják az időt… ahogy a kisasszony a haját az ujjai között… Azt is mondják, hogy a testükkel is tudnak mindenféle dolgokat csinálni… És olykor lepkeszárnyon szelik át az egeket… Ne kérdezze, hogyan lehetséges. Noha jómagam is sok lehetetlennek tűnő dolgot láttam, ezeket a mendemondákat csak hallomásból ismerem. Olyan emberek is félelemmel és tisztelettel beszéltek róluk, akikből cseppet sem néztem volna ki. Tudja, megtermett, sokat látott férfiak, akik aztán nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

     – Álomkufár… húsmester… mit jelentsen ez? – kérdezte Szaffi néni már-már hisztérikusan.

     – Nem kenyerem, hogy jóslásokba bocsátkozzam… de ha a kiskirályfi tényleg látta, amit az imént elmesélt, és akár a felét is elhisszük, amit ezekről a sámánokról állítanak, akkor néhány év múlva valami szörnyűség fog történni. És ha az idegen képes volt ezért átszelni az Óraverzumot… a gépiek kegyelmezzenek nekünk.

 


 Főoldal 

 

2014. július 09.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Szerkesztőségi információ - címváltozás Több száz program a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásáronDarvasi László és a Magyar sellő BékéscsabánKonferenciával emlékeznek Oláh Jánosra a PIM-ben
Ütőér
Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái
Versek
Szálinger Balázs: A siriusiakHodossy Gyula verseiLackfi János: A húsvirág zsoltáraSzékely Csaba Ady Endre-paródiái
Prózák
Szil Ágnes: Egyforma, ugyanolyanTóth László: A fiatalember csúcsformábanDragomán György: Vulkánvizes lágytojásZombimedvék támadtak a migráns selyemfiúkra
Kritikák
Kínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújraHideg bűnök - Székely Csaba: IdegenekA tömeg- és a bolytársadalom veszélyei
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA