Olvasónapló

 rem__nyfutam.jpg

 

Horváth Florencia

Közös programjaink: sírás, temető

 

Keresztury Tibor Reményfutam – Keleti kilátások című könyve először 2000-ben jelent meg a Magyar Narancs kiadásában. Huszonkét évvel később, a szerző hatvanadik születésnapjára látott újra napvilágot 2022 őszén, felelevenítve, újraértelmezve, napjainkkal összehasonlíthatóvá téve a kilencvenes évek magyar valóságát.

A mű rövid, egy-két oldalas tárcanovellákból áll, melyek egyenként is olvashatók, de egyik-másik visszautal valamelyik korábbira. Ezek az utalások hálót szőnek, amelynek mentén szépen kirajzolódnak emberi kapcsolatok, útvonalak, azonban az ismétlések egy idő után nagyon zavaróvá válnak. Az elbeszélő például számos alkalommal említi, hogy az édesapja boncmesterként dolgozott, és gyakran vitte őt magával gyerekkorában a hullaházba, ami eleinte meghökkentő, később abszurd, végül már unalmas formát ölt. Arra mindenesetre jó, hogy átkötő témaként szolgáljon az elbeszélő saját halálának egyre gyakrabban felbukkanó gondolata felé, ám itt is nyomatékát veszti a „tepsi érzés” kifejezés, amikor egymás után, oldalakon át újra és újra megjelenik.

A mondatok épp csak sejtetik a személyes hangon megszólaló Keresztury depresszióját (azért merem így írni, mert ő is számtalanszor kimondja a szövegekben a saját nevét), aki nem sulykolja, milyen nehéz neki, inkább viccet csinál az őt körülvevő dolgokból és magából, így a témák és megírásuk hangulata merőben eltér egymástól. Ez a humorosság néha túlszalad, a tárcák mindegyike csattanóval akar végződni, akkor is, ha erre nem volna szükség. Kétségtelen, hogy a könnyed hangnem és a nyelv lehetőségeinek teljes kihasználása szüli meg a bravúros megszólalásmódot, ám ez néha kimódolttá válik, sőt olykor nehezen olvashatóvá teszi a szöveget. Keresztury rafinált szerző, ahogy azt egyik szereplője, egy bolti eladó is megállapítja róla – „maga olyan sajtóember” –, igyekszik megvédeni önmagát a kritikától. Az utolsó oldalak egyikén kijelenti, a rengeteg nyavalygás, ami itt olvasható, nem önérdekből született. Ezzel csak az a baj, hogy olvasás közben egyáltalán nem tűnnek kesergésnek a problémákat körüljáró vagy azok nehéz leküzdését bemutató részek. Hiszen az, hogy műtétje előtt a mellékhelyiségben sír, sokkal életszerűbbé teszi az elbeszélőt, mint az, amikor olyan mondatokat csűr-csavar a miskolci környezet ismerős alakjai köré, amilyenek élő embernek soha nem hagynák el a száját. Ahogy az is inkább távolivá és idegenné teszi a megszólalót, mintsem együttérzést vált ki az olvasóból, amikor szorongása oldásaként gyermekeivel kisétál a temetőbe, és ott közös sírásba kezdenek, az apa pedig büszke rá, hogy legkisebb fia is elég felnőttesen zokog.

A fenti példa is alátámasztja, hogy a könyv bővelkedik az abszurd helyzetekben, ám hiteltelenek számomra a Túl a Tiszán címűhöz hasonló történetek. Itt felnőtt férfiként olyan ukrajnai magyar rokonaihoz talál el a határátlépés nehézségei után játszi könnyedséggel, akiket utoljára kisgyermekkorában látott, és még azt sem tudja, melyik településen laknak pontosan. Ez a csodával határos találkozás megkérdőjelezi a többi történet valóságalapját, holott a könyv – ahogy a végén, az általam egyébként feleslegesnek tartott összefoglalóban is olvasható – az élete kisebb-nagyobb eseményeit meséli el, így akár memoárnak is tekinthető. Igaz, a szerző az első megjelenés idején mindössze harmincnyolc éves, ám történésekben és elért eredményekben nem szűkölködnek a napjai – az Alföld szerkesztője, a Magyar Narancs munkatársa, három gyereke van, és egy súlyos betegséggel küzd. Napjainkból olvasva dokumentumjelleget nyer az egész, hiszen Keresztury felépül, 2021-ben pedig a Reményfutam témáihoz visszatérve és azoktól elrugaszkodva megjelenteti a Hűlt helyem című regényét, amelyben kiemelt szerepet kap a jelen művet is átszövő függőség és depresszió.

A könyv utal a debreceni irodalmi élet alakjaira, de a mindennapok jellegzetes kocsmai, várótermi figuráinak felvonultatása rajzolja meg az ország keleti részének valós képét. Azt azonban teljesen felesleges mentegetőzésnek tartom, hogy a több mint háromszáz oldalas mű után Keresztury az utolsó sorokban kifejti, ő nem akart könyvet írni, egy erőszakos szerkesztő telefonhívása indította el az egészet. Ezzel nem azt kérdőjelezem meg, hogy így lett volna, csupán egy erősen önéletrajzi és személyes mű esetében a túlnyújtás, az abbahagyni nem akarás kiábrándító érzetét keltik az említett kommentárok.

Ahogy elhagyhatónak tartom a cím direkt kimondását is – „reményfutammá lett” –, hiszen a túlterheltsége ellenére itt egyáltalán nem zavaróan gyakran megjelenő szó kellőképp sejtelmesen sugallja, miért is ez lett a kötet címe. Hiszen reményfutam a kórházba való utazás, a protekcióért igyekvő kisdoktor bolyongása a Rózsadombon, de a már említett ukrajnai rokonkereső akció is, vagyis annak a harmincnyolc évnek minden momentuma, amely a kötetben foglaltatik.

 

Keresztury Tibor: Reményfutam – Keleti kilátások, Magvető, Budapest, 2022., 344 oldal, 4499 Ft.

 


 Főoldal

2023. október 17.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Gerzsenyi Gabriella: Fehér magányIvánovics Beatrix: Mese a jóságról
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Gál János humoros verse és verses prózájaFarkas Wellmann Éva: Átiratok érettségizőknekSzékely Csaba humoros verseiHartay Csaba humoros versei és prózája
Darvasi László: Hosszabb lesz, mint a La ManchePataki Tamás: A férfivá válás nehézségeiDragomán György: A tökéletes jégkocka nyomábanVöröskéry Dóra: A lamantin éneke
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png