Papp Attila
Nulláról kezdeni
Szabó Fanni Paraszomniája az én paraszomniám is, be vagyok ékelve a sorok közé, pontosabban: vagyunk, mert kiemelhetünk ebből a masszív, néhol erős figyelmet igénylő képhalmazból hétköznapi jeleneteket, ott van az árnyékunk bennük, egy emlék váza, amelyet az olvasó betölthet a saját múltjával, történéseivel. Mi a költői hitvallás egyik legfontosabb eleme, ha nem az, hogy olyat adjunk a közönségnek, amivel azonosulhat? Így nyithatjuk meg a költészet kapuját mindenki előtt.
„Megtanultam csendben maradni”, olvasható a nyitóversben. Ilyen csendben és tisztelettel mutatkozik be Szabó Fanni költészete, nem nyomul, ugyanakkor mégis harsogó és elvont, „tudatos fürdőzés a kollektív tudattalanban”, ahogy hirdeti a borítóbelső is.
Szerkezetét hármas tagoltság jellemzi, és aki rögtön a tartalomjegyzékkel kezd, láthatja, hogy három epizódra bomlik a kötet: Pórázon sétáltatja ujjait, Megtanít az Isten tisztátalanra, Ólomból Dunántúl. Ezek az epizódok invitálnak egy merész, alternatív, filozófiai utazásra. Szövegei sokszor a pusztulás és a teremtés kérdését járják körül. A formálódó én és a világ kapcsolata, ezek az archaikus részek teremtenek egy belső, jól működő kohéziót. Struktúrája újszerű, a természeti elemek erős dominanciája jellemzi, például: „Az agyagba simult, sáros testem / barnulni kezd a sugárzástól, / eggyé válnak velem a föld színei.” (Paraszomnia) A kötet címadó költeménye elrugaszkodott és elvont, az önmagunkban való eltévedésen túl a szabadulásvágyra következtetnek a sorok: „Levágom testemről a hipnotizőr / gyökereit, szemhéjamat kifeszítem, / nem engedem többé, / hogy uralkodjon rajtam.” (Paraszomnia)
E paraszomnia egy végletekig feszített (rém)álmodás, mondhatjuk úgy is: bolyongás a tudattalanban, térkép a testből kilépő szellem megismeréséhez, az egyszerű, csupasz emberi „én” feltárásához. „Deformált törzsem / összes odúja, / évgyűrűim újraszámolandók.” (Újraszámolás)
A szövegek között találhatók biblikus képek köré szerveződő költemények, jellemző a teremtés kezdete, az édenkerti történet néhol torzított formában való visszaadása, újraértelmezése. „Csontvelőből, / nem bordából teremti magát. / Nem bomlik le bennem az almacsutka, / nem dönti ki fáimat. / A kígyó mérge erősödik, ha látja: / mellettem egyedül marad.” (Éva lebomlása)
A kötet második szerkezeti egységében a nyelvvel való játék uralkodik. Sokszor összemossa a szavakat, kísérletezik, ám ez a kísérlet többnyire működőképes, különösen a Portré, az Altatónak, és a Ninive című darabokban. „Koholt vádakkordja zengem / alólban magamatt festékkel / felfestem.” (Portré) „Nem akarok konkrétumot / tót az élethez adni” (Ninive).
Előfordul, hogy kissé erőltetett ez a „darabosság”, mégis elismerésre méltó, egyedi költői hangot prezentál, ezek biztosan erősödni fognak Szabó Fanni későbbi költészetében.
A harmadik egységben elérkezünk egy számvetéshez, ezek a szövegek még biztosabban működnek. „Álmomban mindenki vagyok, / senkit nem ismerek fel közülük. / Álmomban anyám vagyok, / soha többé nem jövök haza.” (Ólomból Dunántúl) Fontos még kiemelni: „Agyam kérge körülfogja / szülőföldem talppal / préselt kötegeit.” (Alagút) Aztán ott a Dísz, amely egy majdnem-fulladás története, a tudatos és tudattalan szembekerülése, végén a felszabadító feloldással: az önmagát megmentő én, a lélegzés csodája. „Még hagyta pár pillanatig / a tudatos és tudattalan énjét találkozni, / kívülről figyelte, egymásra néznek, / majd levágta magáról a hínárokat.” (Dísz)
A kötet legerősebb alkotása talán a Lakótelepi trambulin, amely József Attila Szabad-ötletek jegyzéke és Camus Sziszüphosz mítosza című művéből merít. „Meg kellene halni / és szétverni a világot, / darabjaira tépni, hogy újra összevarrd. / Nulláról kezdeni” (Lakótelepi trambulin).
Szabó Fanni költői bemutatkozása egy „libegő”. És ki ne szeretne felszállni rá, hogy beláthassa ezt a különös, szinte megfejthetetlen tájat?
Szabó Fanni: Paraszomnia. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020. 88 oldal, 2500 Ft
