Kritikák

 

 Major_L__szl___bor__t__.jpg

 

Major László

 

Semmire sem kell emlékezni,

és akkor felejteni sincs miből

Hegedüs Vera: ostoba

  

Hegedüs Vera eddig nagyon ritkán publikált, novellái csupán szórványosan jelentek meg folyóiratokban, így az irodalmi közvéleményt meglepte az az érett hang, amelyen első kötetében megszólalt. Ezért az áttörő pályakezdésért a legtehetségesebb fiatal magyar alkotóknak járó Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat is elnyerte.

Az író debütáló kötetében erőszakos világ tárul elénk; a testi, lelki szenvedések naturalisztikus leírása nyugtalanító légkört teremt, amelyet némileg enyhít ugyan a kötet erős líraisága, de anélkül, hogy reményt, biztatást nyújtana az olvasóknak.

A szerző kevés fogódzót kínál a regényben való eligazodáshoz. A történetszövés például meglehetősen homályos, a történetszálak felgöngyölítését nem segítik az időbeli ugrások sem, a cselekményt narráló névtelen nő maga is céloz a kronológia alárendelt szerepére: „összekeverem az évszámokat, nem értem, miért lényeges, hogy valami egy másik dolognál előbb vagy később történt meg, amikor ugyanazzal a lemondással váltják egymást az idő szürke igásállatai.”

Az idősíkok váltogatása mellett a tájékozódást nehezíti az is, hogy nem nevez meg helyneveket a szerző, de még arról sem lehet pontos fogalmunk, melyik országban játszódik a cselekmény. Ezt a homályosságot tovább erősíti, hogy a szereplők nem tulajdonnevükön lépnek elénk, hanem mint X, Y, anya, apa, sógornő, anyós, unokatestvér, varrónő; ez is a történet egyetemességét nyomatékosítja, de még inkább a főhős idegenségét hangsúlyozza az őt körülvevő világban. A nevekről a végig első szám első személyben megszólaló elbeszélő így elmélkedik: „ha nincsenek nevek, nem kell az emberekre emlékezni, nem kell az évekre emlékezni; semmire sem kell emlékezni, ha nincsenek egyedi nevek, amik alapján a dolgokat meg lehet különböztetni, következésképpen felejteni sincs miből.” Hegedüs Vera egy interjúban úgy fogalmaz, hogy egyrészről mindig terhesnek érezte a névadást, „…másfelől viszont … megkövetelte a szöveg is az anonimitást, hiszen helynevek vagy időpontok sincsenek benne. Úgy éreztem, nem állnának összhangban azzal az álomszerű, de abszurd világgal, amit létre akartam hozni.” A beszélgetés egy másik pontján pedig azt a gondolatot hozza mozgásba, hogy „[o]lvasóként is az olyan irodalmat keresem többnyire, ami nem egyértelmű, amiben van rejtély, műfaji kísérletezés, karakteres megszólalás. … Nem zavar, ha eltévedek a szövegben.” (Tomcsányi Sára: Hegedüs Vera: Nem zavar, ha eltévedek a szövegben, 2023. március 27., https://litera.hu/magazin/interju/hegedus-vera-nem-zavar-ha-eltevedek-a-szovegben.html)

Nemcsak az olvasónak nehéz a regény világában eligazodni, de a tragikus sorsú, kollektív és egyéni traumákkal küzdő elbeszélő is nehezen tájékozódik benne. A főhős, akinek különös karaktere és a külvilággal való diszharmonikus kapcsolata áll a kötet középpontjában, az elemi iskolában nem volt hajlandó írni és olvasni, a kotta az egyetlen írott jel, amit értelmezni tud. Ellenben fokozottan érzékenyen reagál a hangokra, melyek segítenek neki a tájékozódásban, fogódzókat jelentenek számára a mindennapokban, ugyanakkor túlzottan kifinomult hallása nyomasztóan is hat rá. A szerző a világ íráson keresztüli megismerhetőségének nehézségeire is utal, amikor ezt a mondatot adja az elbeszélő szájába: „nem érdekel az írás és az olvasás, a betűk további csapdák a világban már meglévő csapdák mellett. amit a világról tudok, képek és főleg hangok alapján tanultam meg.” Akárcsak ebben az idézetben, úgy a kötet többi részében is kis betűvel kezdődnek a mondatok. Érdekes kontrasztot képez a főhős írástudatlanságával, hogy az ostoba fejezetcímei ábécésorrendben követik egymást, az alattól a zsigerekig.

A történet kulcsfigurája a szegénysorról kerül a kastélyba, ami azonban nem hoz pozitív változást az életében („a szegénysor még mindig itt düledezik bennem”) – férje családja is az élettársa vadásztrófeájának tekinti csupán. De azáltal sem fordul jobbra a sorsa, hogy később, egy másik politikai rendszerben pontos hallásának, kifinomult zeneiségének, ritmusérzékének köszönhetően ünnepelt énekesnő lesz belőle. A varrónővel való találkozásakor a narrátor egy megkapó lírai gondolatsorban fejezi ki bánatát, amiért elhagyta a szülőföldjét egy idegen férfiért: „azt álmodom, hogy ő az anyám, és amikor értem jön egy férfi, hogy magával vigyen egy idegen országba, a varrónő összevarrja a saját kezeit az enyéimmel, összevarrja a lábainkat, az arcunkat, míg végül egyek nem leszünk, elválaszthatatlanok, sziámi ikrek.”

Vissza-visszatérő motívum a regényben a férjhez kötődő csillag, illetve az elbeszélőhöz kapcsolódó piros gyógyszerek. Mindkét jelkép egyfajta támaszték szerepét tölti be, a külvilággal való megküzdésben segítenek, de az apától kapott háborús érdemrendre utaló csillag inkább a keménységet („[A] csillag ököl lesz, az ökölből harag, a haragból halál, de soha nem felejtés.”), a főhős által szedett piros gyógyszerek viszont a gyengeséget jelképezik. Ezekre a pirulákra utalnak a könyv borítóján látható gránátalma magjai is.

Az írástudatlan főhős férje szélsőségesen szigorú katonai nevelésben részesült, és jellemző módon azt a szót vetette elsőként papírra, hogy katona, de nemcsak bűnös, hanem idővel maga is áldozattá válik. Kezdetben, amikor szinte gyerekként a harctérre került, még nem a gyilkolás egzotikuma, hanem a távoli országok vonzották, később a narrátor elmondása szerint „az utazás fogalma végleg összekapcsolódott a vérontáséval, a vakáció az emberélet elvételével, a világlátás a rajtaütéssel, a szigetvilág a sortűzzel. a férjem vérrel rajzolt térképet a világból, és csak lassan, évek alatt undorodott meg saját teremtő kezeitől.”

A létezés fizikai aspektusai hangsúlyos szerepet kapnak a könyvben, az anatómiaatlasz újra és újra felbukkanása is az emberi test központi szerepét jelképezi, amelyben szintén háború dúl, és az öröm perceit is fájdalom hatja át („hosszasan horzsolódunk egymásba, és ez mindkettőnknek fáj”). Házasságuk gyermektelen, a főhős teste ellenáll a „halhatatlanság utáni sóvárgásnak”, szerinte „egy női test soha nem csak egy női test, hanem hadsereg”, a háború emberanyagának reprodukálására is szolgál, amit ő tudat alatt is elutasít. Férje halála után azonban váratlanul mégis teherbe esik, és úgy érzi, hogy ezáltal rászakadt az „utódlás borzalma”.

A szerző az idézett interjúban úgy fogalmaz, hogy túl akart lépni a hagyományos női traumairodalom gyakran a sztereotípiákat csak tovább erősítő látószögén, és olyan regényt kívánt megalkotni, amely univerzálisabb emberi problémákra fókuszál: „Az ostoba írásakor szerettem volna a nyelv, az isten, a halál kérdéseivel foglalkozni, de egy rendkívül érzékeny, a létezés kérdéseivel egyedül szembesülő  «magányos női hős» szemszögéből. Absztrakt kérdésekkel is foglalkozó, nyers és szenvtelen beszédmódú női elbeszélőt akartam létrehozni, ugyanakkor nem akartam megszépítve ábrázolni a fizikai és mentális szenvedéseit. A saját test utálata, a groteszk női test, a nem jól működő női test, a szabálytalanul működő női agy – ezek az irodalomban még mindig kevéssé reflektált témák... Mindenképpen olyan női beszédmódot, identitást akartam létrehozni, amivel azonosulni tudok, mert az olvasmányaimban ez eléggé ritka.” E megközelítésnek köszönhetően az ostoba korántsem csak a női kiszolgáltatottságról szól, hanem általában az ember sebezhetőségéről, egy női elbeszélő nézőpontjából.

Az író kötetét abba a vonulatba sorolja, amely „a kortárs irodalom azon ágaival rokon, amiket «szürreális», «kísérletező», »látomásos« stb. címkékkel szokás ellátni”, otthonosnak pedig a „»lírai, kísérletező«” próza világában érzi magát leginkább. A regény plasztikusan ábrázolja azt az idegenségérzetet és védtelenséget, amelyet az elbeszélő ebben a képlékeny, kapaszkodók nélküli közegben átél, és azt a küzdelmet, amelynek során a főhős megpróbálja „kisajtolni a testből azt, ami legjobban hasonlít az életre.” De különösképp a háborús utalások miatt („a kontinensen most törvényesítik a gyilkolást”) a mű arról is szól, hogy nemcsak a főhős sérülékeny, de az a kultúra is nagyon törékeny, amely körülvesz bennünket, s (bár a regény az orosz–ukrán konfliktus előtt íródott) különösen szomorú áthallásokkal is szolgál a szomszédunkban zajló háború miatt.

 

Műút-könyvek, Miskolc, 2021.

 

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.


Főoldal

2023. július 11.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Gerzsenyi Gabriella: Fehér magányIvánovics Beatrix: Mese a jóságról
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Gál János humoros verse és verses prózájaFarkas Wellmann Éva: Átiratok érettségizőknekSzékely Csaba humoros verseiHartay Csaba humoros versei és prózája
Darvasi László: Hosszabb lesz, mint a La ManchePataki Tamás: A férfivá válás nehézségeiDragomán György: A tökéletes jégkocka nyomábanVöröskéry Dóra: A lamantin éneke
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png