Kritikák

 

messze_tul.jpg 

 

Kolozsi Orsolya

 

Az értelem fénye és a világ sötét sarkai

 Szilágyi István: Messze túl a láthatáron

 

Szilágyi István régen várt, sorban az ötödik regénye szervesen illeszkedik az eddigi életműbe, szinte minden korábbi szöveggel van kapcsolódási pontja, ezekre Márkus Béla Helikonban (2020/14.) megjelent írása („borongós helyben tapodás”) kiválóan rámutat, mint ahogy a SZIFONline felületén (2020. 07. 31) a Csordás László tollából származó kritika (Horizontok metszéspontján) is. Az új nagyregény, a Messze túl a láthatáron egy 1980-ban íródott szöveg, A hóhér könnyei történetének kibontása, kibővítése. A minden szálával a megelőző írásokhoz kötődő, ötszáz oldalas, monumentális lélegzetű regény akár az életmű szintéziseként is értelmezhető. A cím pedig mintha egy olyan helyre utalna, mely az elgondolhatón, a megtapasztalhatón túl van, a hétköznapok közhelyes perspektívájától távol esik. Az első, Emlékirat című részben még nem egyértelmű, merre van, mire vonatkozik ez a látóhatáron túliság, de a második rész (Amerre a világ) már megmutatja: filozófiai eszmefuttatásai, kérdései a bűnről, Istenről, a félelemről, a földi és égi igazságszolgáltatásról messze túlmennek azon, ami emberi ésszel még belátható, felfogható vagy megítélhető.

A már említett első rész a mű egészéhez képest rövid, mindössze százötven oldal terjedelmű. Elbeszélője és főhőse II. Rákóczi Ferenc bizalmasa és titkára, Tompay Wajtha Mátyás, a kuruc „zajdulás” végnapjainak megörökítője, akit maga a fejedelem biztat arra, hogy jegyezze le a Rákóczi-szabadságharc éveit, kezdjen hozzá egy emlékirat megírásához: „Most közben újra felötlött az emlékezetemben, hogy mikor Rákóczi urunktól elköszöntem, meghagyta, míg itt Károlyban időzöm, jegyezzem föl mindazt, amire az utóbbi időből emlékszem.” A szöveg itt még a történelmi regények műfaját idézi, de egy hirtelen irányváltással kilépünk a történelmi kulisszák, a fejedelem politikai iránymutatásai, tervei közül, és az elbeszélő személyes életterében találjuk magunkat. A rövid pihenőre hazatérő Tompay ugyanis váratlan helyzettel találkozik: nem találja otthon feleségét, akit az ő hazaérkezése előtti napon csal el valaki, egy – vélhetően hamisított – levéllel. A feleség, Orsolya asszony utáni nyomozás, az otthoniak, a gyerekek, majd később Tompay édesanyjának reakciói egyre inkább a családtörténet irányába kezdenek mutatni, ráadásul egy krimiszerű szál is beleszövődik a történetbe. A közösségi színtérből magánéleti lesz, a nyomozás pedig végül eredményre vezet, az eltűnt nőt megtalálják, de sajnos már csak holtan. Itt egy hirtelen filmszakadás következik, majd közel harminc év kihagyás után folytatódik a történet – ismét Tompay Wajtha Mátyást látjuk, de már más szerepben, megöregedve, az életbe belefásultan. Tipród vármegye tekintetes főbírójaként jelenik meg, a cselekmény itt szinte felfüggesztődik, helyét a bölcselet veszi át. Nem a külső történéseken van a hangsúly, hanem azokon a bonyolult gondolatfutamokon, melyeket az idősödő bíró a bűn, a bűnhődés és a büntetés kapcsán folytat. A dialógusoknak „álcázott” monológoknak két hallgatója van, a szolgabíró és a jegyző, velük beszéli át, helyesebben nekik mondja el mindazt, ami zaklatja, foglalkoztatja. Az egyre inkább esszészerűvé váló regény központi kérdése a bűn értelmezése, a büntetés kiszabása és az ezzel kapcsolatos lelki tehertételek. Az 1975-ös Szilágyi-regény, a Kő hull apadó kútba központi kérdése is a bűn, de ott elsősorban az elkövető felől, így nem lényeges benne a világ törvénykezése (hiszen a bűnös ott magát bünteti bűnéért). Az idén megjelent szöveg azonban a bírói munka, a bűnök megítélésének, a bűnösök elítélésének nehéz feladatát veszi górcső alá, Tompay végeláthatatlan, izgalmas szellemi kalandot jelentő (ugyanakkor néha túlságosan bő lére eresztett) monológjai is a bíró szemszögéből, saját praxisának vizsgálata felől közelítenek a kérdéshez. Hol húzódik a határ égi és földi igazságtevés között? Ki az, aki ítélhet? Ki az, aki mindent lát, mindent feltár, és a tudás birtokában ítéletet mondhat (és hozhat) egy másik emberről, annak bűnéről? Létezik-e olyan emberi perspektíva, ahonnan minden körülmény észrevehető és felmérhető? Vagy az ítéletet felsőbb hatalomra kellene bízni? S ha már ítélnie kell, együtt tud-e élni bárki ezzel a nyomasztó felelősséggel? Mi van, ha téved, ha hibázik? Egyáltalán, ítélkezhet-e az egyik ember a másikon? „Ha a bűnök elkövetőit elítélem, ezzel nem fogok a krisztusi megbocsájtó akaratnak ellene cselekedni?” – teszi fel a kérdést Tompay, majd arra a következtetésre jut, hogy „… aki ítélőszéket ül, annak el kell fogadnia, hogy ez a legnagyobb magány állapota, amit emberfia valaha is megél. Ha abba a székbe beültél, többé ne kapkodj az Isten keze után.” Az idősödő bíró azon is gondolkodik, mi a bűn, mivégre van, és arra jut, hogy a bűnt azért (is) üldözzük annyira, azért akarjuk mindenáron elpusztítani, mert nem értjük, mert a bűnnek valójában nincs értelme: „…hogy szabadulhassunk a bűn érthetetlenségének kínzó érzetétől.” Az ítélkezés joga talán kiváltságnak tűnhet, mégis inkább olyan felelősség, mely könnyedén összeroppantja az embert. Vagy ha össze nem töri is, mindenképpen elszigeteli, magányossá teszi. Hiába van a főbírónak két beszélgetőpartnere is, ők nem igazi társak, helyettük a képzeletbeli és titokzatos Nagyidejű és a bor marad csak társaságnak: „Két olyan barátom is van, akire bármikor számíthatok. Az egyik a bor, a másik a Nagyidejű.” Mindkét „barát” csupán arra jó, hogy elszakítsa a főhőst a valóságtól, de valódi támaszt, segítséget nem ad, a magányt egyik sem oldhatja fel.

Bár elsősorban etikai, erkölcsi, jogfilozófiai kérdések állnak Tompay monológjainak, „elmefacsarásának” középpontjában, a szövegnek nem kizárólagos dimenziója ez a sok, egymással összefüggő probléma. A filozófiai réteg mellett helyet kap a történetiség, elsősorban a 18. század pereinek, bűnüldözési, ítélkezési szokásainak bemutatásával, ezek közül is kiemelve a boszorkányperek eseteit. A nép alapvető babonássága, tárgy nélküli félelme előbb-utóbb életre hívta minden környéken, minden megyében a boszorkányokat, azokat az embereket, elsősorban nőket, kiknek a nép különös hatalmat tulajdonított, akik jártasak voltak rontásban, rontás levételében, gyógyításban, de szerelmi varázslásban is. A boszorkányok a félelemből, a nyomorúságtól való rettegésből nőttek ki, s Tompay azt is szépen végigvezeti (a hírhedt szegedi boszorkányper bemutatásával), hogy a megégetett áldozatok mellett azok is áldozattá váltak, akik a közösség tagjai voltak, hiszen mindenkibe beleköltözött a félelem, s így a bujkálás, a rejtőzés vált alapvető létmóddá, s nem mást, mint a regnáló hatalom céljait szolgálta mindez: „A szegedi álmában, lehet, azóta is boszorkányt kiált. Ennek az emberfajtának az ivadéka lesz aztán az a roskadt vállú, akinek a félelem a bensőjébe költözik, és a zsigereit rágja, marcangolja hetedíziglen. Van egyfajta hatalom, amely erejét nem valamely ellenséges ármádián próbálja ki, hanem az alattvalón.” Ennek megfelelően Tompay megyéjében is keresik a boszorkányságot, az elöljárók szeretnének egy jó zaftos boszorkánypert, boszorkányégetést, de a földből előtörő vérről kiderül, hogy nem boszorkány, hanem csak egy eleven macska és egy kisgyerek keze van a dologban. A regénynek ez a vonulata nem csak egy közösségen belüli szabályozó aktusként tekint a boszorkányperekre, nem csak ezt a vonatkozását vizsgálja, de konkrét esetekkel teszi még izgalmasabbá az egyébként is rendkívül sűrű szöveget.

A jogi és történeti szál kézzelfoghatósága mellett mindeközben ott van az a – Szilágyi István szövegeire nagyon jellemző – szürreálisnak tetsző réteg is, mely az emberek hiedelmeiben, tudatában fészkel, s mely nem valós, mégis a valóság szerves részévé válik. Az író regényeire jellemző balladaiságot ezúttal az eseményeknek hátteréül szolgáló különös táj, a láp világa adja. Bár Tompay gondolatmenetének nagy részét az „elme lámpása világítja be”, kifejezetten törekszik a megértésre, a racionalitásra, mégis szembesül azzal, hogy vannak a világban titkok, rejtőzködő jelenségek, melyeket ez a lámpás, az elme nem képes megvilágítani, birtokba venni a megértésen keresztül. A láp világa tárháza ezeknek a különös jelenségeknek (s a láp mintha metaforikusan is az ésszel felfoghatatlan történéseket gyűjtené magába, nem véletlen, hogy innen kerül elő Tompay eltűnt feleségének holtteste), olyan varázslatos hely, mely mintha kívül állna a realitáson: „A láp nem úgy valóságos, mint az erdő vagy a mező. A nád zúgása elcsendesíti benned a haragvást, amikor a köd a tó vizére legöngyölödik. A fények villódzása előbb riaszt, aztán meg szétszabdalja a félelmedet. Ha pedig odakint ér az éjszaka: suhog, liheg, nyöszörög, s olykor fölhorkan a fekete mindenség, na és időnként szomszédját szólongatja némely rossz álmú madár.” A láp mélyéről harangok kondulása hallatszik, a vizek fodrán koporsók ringanak, lángok ugrálnak a mocsár vizén, melynek olykor mérgező a lehelete. A titokzatos táj antropomorfizálása nemcsak a kötet líraiságát, költőiségét erősíti (a lápot bemutató gyönyörű sorok, bekezdések szinte versekként működnek), hanem láthatóvá teszi azt is, hogy az ember mennyire erősen, mélyen, babonás hiedelmekkel kötődik ahhoz a tájhoz, melyben él.

Tompay beszélgetéseit gyakran belső monológok, naplószerű bejegyzések törik meg, ezek tipográfiájukban is elválnak a szöveg többi részétől (kurziváltak), és vallomásos, személyes, tűnődő közbevetéseikkel láttatni engedik a főhős elzártabb, kuszább, érzelmesebb oldalát is, világos gondolatmeneteinek ellenpólusát jelentik, ahol gyakran olyan kérdéseken mereng, melyek megválaszolhatatlanok, vagy olyan emlékeket idéz, melyekhez nagyon erős érzelmek tapadnak. A kötet egészében meghatározó a nyelvi lelemény, helyesebben az a nyelvteremtő erő, mellyel Szilágyi prózája a kezdetektől rendelkezik. A 18. századot ugyanis nemcsak külsőségekben, korabeli szokásokkal, babonákkal, törvénykezési eljárásokkal idézi meg a szerző, hanem ehhez a régi világhoz egy autentikusnak ható nyelvet is létrehoz, archaizáló stílusának minden eleme a helyén, több nyelvi regisztert mozgat (a trágártól az emelkedettig), többféle társadalmi csoportot láttat, több szereplőt beszéltet, ízig-vérig a korabeli nyelvi állapotot megidézve, közel hozva. Nemcsak látjuk, halljuk is ezt a zaklatott századot, méghozzá egy olyan ember perspektíváján keresztül, aki fiatalon sok mindent látott és megjárt, hogy aztán külső utazásait egy hatalmas horizontú (a láthatáron túlmutató) belső útra cserélje, melyre a kitartó olvasót is magával viszi. A fél világot bejárt férfi, Rákóczi bizalmasa a befelé szemlélődés megszállottjává válik, és nyilvánvalóvá teszi, hogy egy nagyszabású belső kaland sokszor ezerszer többet tanít, mint ha hétmérföldes csizmában nyakunkba vennénk a világot. Tompay Wajtha Mátyás az értelem, és talán még helyesebb azt állítani, hogy a bölcsesség fénye mellett vezérli az olvasót, néha bevilágít a világ sötét sarkaiba is egy olyan szövegben, mely emlékirat, krimi, lélektani és történelmi regény, fejlődéstörténet, vallomás és esszéregény egyszerre, s mely nemcsak műfaji sokszínűsége, de rendkívüli sűrítettsége miatt is elmélyült olvasást, akár többszöri újraolvasást kíván.

 

MMA Kiadó, Budapest, 2020.


Főoldal

2021. február 11.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Erdész Ádám: A meghatározó évszázad történeteibőlMúltbéli járványokról
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA