Kritikák

 

manhattan.jpg


Vass Edit

 

Bejárni az írás terét

Krasznahorkai László: A Manhattan-terv

 

„Kedves Ornan, szeretném elterelni a figyelmedet.” Ezzel a mondattal kezdődik Krasznahorkai László új könyve, A Manhattan-terv, és ezt alá is támasztja a pár sorral lejjebb olvasható Csehov-utalással: „direkt válaszra felesleges is várnod, mert nem adok, egy amolyan A dohányzás ártalmasságáról-féle beszámolóra azért természetesen számíthatsz.” A könyv kivitelezését tekintve elmondhatjuk, hogy igencsak elegáns figyelemelterelésre sikeredett ez a kötet, amely tulajdonképpen az Aprómunka egy palotáért című regény bejelentése. A Krasznahorkai-életműben már találkozhattunk hasonlóval: a boríték formájú Megjött Ézsaiás a Háború és háború hírnöke volt, ám ott egyből a címzés alatt feltüntette: „előzetes hír, egy regény bejelentése”. A Manhattan-tervben pedig csak a végén, az Ornannak (illetve az olvasónak) szóló levélben döbbenünk rá, hogy mi volt az apropója ennek a szofisztikált sétának.

Igen, azt hiszem ez a leghelyesebb kifejezés, egy séta Londontól kezdve Providence-Pittsfielden át Berlinen keresztül New Yorkig, majd a metropolisz utcáin Herman Melwille, Malcolm Lowry és Lebbeus Woods lépteit követve, hogy rámutasson a koincidencia jelentőségére az alkotási folyamatban. Ezek a látszólag ok nélküli egybeesések láncolatot alkotnak, az egyik következik a másikból, vagy sokkal inkább egymásra rétegződnek, sorrendjük nem felcserélhető, tehát az időbeliségnek kiemelten fontos szerep jut. Tizenkét véletlen dokumentálása, dátumokkal ellátott naplója ez a könyv szöveges és képi formában, ahol a megfigyelő és a megfigyelt a narrátor személyében összpontosul. Ez az E/1-es elbeszélő szokatlan ugyan Krasznahorkaitól, és sokaknak furcsa lehet ez a közvetlenség a részéről, fel is merült bennem a gyanú, hogy ez vajon nem a figyelemelterelés része-e. Ám nem hinném, hogy bármennyire is releváns lenne az erre a kérdésre adott válasz A Manhattan-tervvel kapcsolatban. Mert azt hiszem, sokkal hangsúlyosabb magának a folyamatnak, vagy azt is mondhatnám, a kutatásnak a leírása lépésről lépésre, mint hogy mennyi a könyv önéletrajzi háttere. Ha az alkotó belekerül egy sodrásba, onnantól már nincs megállás, és csak visszatekintve rajzolódik ki, hogy a véletlenek miként játszottak össze egy új alkotás megszületésében. Így pedig nagyon is indokoltnak látom néhány mondat kiemelését: „Fogalmam sem volt, hogy már szabadesésben vagyok.” „Azaz zuhantam a lejtőn, tényleg szabadesésben.” Tehát itt az elbeszélő esetében nem Krasznahorkait látjuk, hanem a művészt, az alkotót, aki kutatásokat végez egy új munkához, ezzel pedig a személyesség maximális kihasználásával elegánsan személyteleníti magát.

Ha pedig az éntelenítésnél tartunk, akkor indokoltan vetődik fel Roland Barthes neve, nemcsak A szerző halála kapcsán, hanem a nemrég itthon is megjelent Roland Barthes-ról című kötete miatt, ahol a francia író számtalan képpel, fotóval az elillanó idő nyomába eredt, és azokat kommentárokkal, töredékes szövegekkel látta el. Természetesen Barthes-nak ebben a könyvében is összekapcsolódik az én és az írás problémája, ugyanúgy ahogy a szöveg alanyára és személyére vonatkozó képlékenység, ingatagság kérdésköre. Hovatovább részben megvalósítja az írás jelenidejűségére és folytonosságára vonatkozó saját elméletét, illetve – ahogy Krasznahorkai A Manhattan-tervben – eljut magáig az írás pillanatáig, a bejelentésig, ahogy a KÉSŐBB című töredékben olvashatjuk: „a halogató munkálatok, a terv lépcsőfokai talán már magát az írást jelentik”. A nyomozás képekkel illusztrált módja pedig W. G. Sebald Austerlitz című könyvét is eszembe juttatta, ahol a címszereplő tanúk híján felkeresi az egykori színhelyeket, épületeket, hogy rekonstruáljon valamit elveszett gyerekkorából.

A Manhattan-terv nagyon szépen illeszkedik az életműbe: narrátora sok hasonlóságot mutat dr. Korim Györggyel, megszállott kutatása felidézi számomra Genji herceg unokáját. Ha nem lenne megáldva azzal a fekete humorral, amit Krasznahorkai már a Báró Wenckheim hazatérben megcsillogtatott, akkor azt mondanám, hogy kifejezetten komor. Mindenesetre az elbeszélő látványosan jobban érzi magát a kísértetek társaságában, mint az élők között. A szerző életművében az utazás, a keresés, a megfigyelés visszatérő motívumok, ahogy a fogolyattitűd is, amelyet A kilencedik véletlen | A csapdában fogalmaz meg. Krasznahorkai ráadásul nem először dolgozik képzőművésszel vagy érint más művészeti ágakat: gondoljunk csak az Este hat; néhány szabad megnyitás szövegeire vagy az ÁllatVanBent, illetve a Seiobo járt odalent elbeszéléseire.

Ornan Rotem bámulatos fotói nemcsak illusztrálják, hanem dokumentálják is a kutatás stációit, és ha úgy tekintek erre a könyvre, mint egy projektnaplóra, akkor a kép és a szöveg egyensúlyban, valamint szoros összefüggésben van egymással. A fényképek között több olyat is találunk, amely mintha leselkedne, kukkolna egyrészről Krasznahorkai, rajta keresztül pedig az ő megfigyeltjei után. A fotók közül a hosszú expozícióval készült darabok igazán kísérteties, mindeközben dinamikus hatást keltenek. A kilencedik véletlen | A csapda mellé illesztett szabályos drótháló képe azt a benyomást kelti, hogy a csapda – jelen esetben a New York-i ösztöndíj – tökéletes, máskülönben nem működne. Ez a drótháló a Tizenhárom mellett tér vissza, ám ott már hibát fedezhetünk fel az összefüggéshálóban. A két művész konstruktív interferenciája egy elegáns, kifinomult, igényes műalkotásban materializálódott, amelyhez nem sok hasonló példát tudnék mondani a mai magyar könyvpiacon. Krasznahorkai folyamatosan párbeszédet folytat a fényképésszel és rajta keresztül az olvasóval is: a bevezető egy levélnek álcázott szöveg Ornan számára, a Tizenhárom pedigami már nem véletlen egy összefoglaló lista, elköszönő levél és egyben egy üzenet számunkra, ezzel pedig szoros keretbe foglalja az összes koincidenciát, ahogy az előzékfotók. Ornan Rotem így ír ezekről a képekről: „A két fénykép egyszerre készült, így a megfigyelő és a megfigyelt alkotja a szó szoros értelmében a könyv két végét. A kezdet és a vég, ezek vagyunk mi, utazók: megfigyelők, akik alakzatokat vetítenek arra, amit látnak.”

Krasznahorkai László egy igazán különleges sétára invitálta olvasóit A Manhattan-tervvel, ahol velünk együtt járja be az írás terét. Ez a könyv a kivitelezést, a koncepciót illetően olyan színvonalat képvisel, amelyhez bármikor örömmel csatlakozom, és talán jelen esetben egyszerűen csak hagyni kell magunkat vezetni ezen a sétán a fotókkal illusztrált térben. A könyv címe viszont azonkívül, hogy a kutatás helyszínére utal, olyan kérdéseket is felvet, amelyekre talán csak az Aprómunka egy palotáért fog választ adni. A Manhattan-terv ugyanis köztudottan az atombomba kifejlesztésére szolgáló közös, nemzetközi vállalkozás elnevezése volt a második világháborúban. Krasznahorkai apokaliptikus regényeiből kiindulva kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a bejelentett mű. Csehov A dohányzás ártalmasságáról című művét ezzel zárja: „Dixi et salvam animam meam.” (Megmondtam, és ezzel eleget tettem kötelességemnek, vagy úgy is érthető: elmondtam, és megmentettem a lelkemet.)

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2018.

 

Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.


Főoldal

2018. november 28.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png