Kritikák

 

 

 N__methhez1.jpg

Németh Csaba

 

A 16. századi török–magyar harcok

várostromainak tanulságai

 

 

A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti összecsapások története a köztudatban 150 esztendőre redukálódott. Ez az időszak csak a Buda eleste és visszafoglalása (1541–1686) közötti időt öleli fel. A harcok története ennél jóval tágabb kort fog át: ha csak az első jelentősebb várfoglalásuktól a teljes kiverésükig tartó időszakot vesszük (1521–1719) is, csaknem két évszázadot kapunk. Ha viszont az első magyarországi betörésüktől az utolsóig tartó időintervallumot nézzük (1391–1791), kereken négyszáz év adódik. Míg ha az ország határain kívüli összecsapásokat is beleszámítjuk (kb. 1366–1878), még fél évszázadnál is szélesebbre tágul a kör.

Jelen tanulmányunkban a hódoltság első évszázadát vesszük górcső alá. Ebben az időszakban a szultán vezette haddal történő mezei csatára csak két alkalommal (Mohács 1526, Mezőkeresztes 1596) került sor, és sajnos mindegyiket el is veszítettük. Nem véletlen tehát, hogy hadvezetésünk tudatosan kerülte a szultáni sereggel történő összeütközés lehetőségét. Nem óhajtották egy-két szerencsétlen csata kimenetelétől függővé tenni a még megmaradt országrész sorsát. Ehelyett arra törekedtek, hogy a várainkat hozzák védhető állapotba és így arra kényszerítsék az ellenséget, hogy az minden egyes várért megharcolva fogyassza az erejét, ami lényegesen lelassította az előre nyomulásukat, időt biztosítva a megmaradó terület védelmének a megszervezésére. Ezzel szemben a nyílt csaták felvállalására épülő visszafoglaló háború 16 éve alatt sikerült visszaszerezni azt a területet, melyet a törökök csak 160 éves aprómunkával tudtak elfoglalni. Könnyen belátható tehát, hogy a hadügy akkori vezetői jól döntöttek, amikor a bizonytalan kimenetelű csaták helyett a hangsúlyt a védelemre, a várak megerősítésére helyezték.

Ez mintegy 1000 kilométeres, az Adriától az erdélyi hegyekig félkörívben húzódó végvárrendszer kiépítését jelentette. A benne elhelyezett katonaság zsoldjának biztosítása, a várak modernizálása és lőfegyverekkel történő ellátása óriási pénzösszeget igényelt. Ennek előteremtésére a Magyar Királyság bevételei nem voltak elegendőek. Pálffy Géza legújabb kutatásaiból tudjuk, hogy például az 1570-es évek elején 75 végvárunkban közel 20.000 katona állomásozott, akiknek a zsoldszükséglete elérte az 1,2 millió rajnai forintot, míg az ország bevételeiből ekkor csupán 800.000 rajnai forint folyt be. Egy elkötelezetten nemzeti érzelmű embernek talán nem könnyű elfogadni, de úgy tűnik, rá voltunk szorulva arra a külföldi segítségre, melyet a közös Habsburg uralkodó személye garantált. Azonban ha valaki emiatt arra a következtetésre jutna, hogy országunk csak elhanyagolható szerepet tölthetett be a Habsburg Monarchiában, az téved. Az uralkodó összbevételeinek ugyanis egyharmad részét Magyarország megmaradt területei adták. Arról nem is beszélve, hogy székvárosuk, Bécs védelmében elemi érdekük volt a város előterét biztosító terültek megoltalmazása. Azt persze jogosan felróhatjuk uralkodóinknak, hogy nem használtak ki minden lehetőséget a török visszaszorítására és a távolabbi területek védelmét sem viselték annyira a szívükön.

A Mohács utáni fél évszázadban az oszmánok úgy nyomultak előre, mint kés a vajban. Szulejmán szultán élete során hétszer is ellátogatott hozzánk. 1521-ben Nándorfehérvár bevételével befoldozhatatlan lyukat ütött az ország határvédelmi rendszerén, majd öt év múlva a középkori Magyarország hadseregét is megsemmisítette. Ezzel azonban túlnyerte magát, s bár Budára is bevonult, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Ekkor még nem gondolt az ország megszállására, csupán vazallusi helyzetbe akarta kényszeríteni az uralkodót. Ám II. Lajos halálával épp fő ellenfele, Habsburg Ferdinánd számára kaparta ki a gesztenyét. Nem tűrhette meg őt a magyar trónon, ezért szállt hadba 1529-ben Szapolyai János oldalán. Bécs ostromával is megpróbálkozott, ahol, ha sikerrel jár, a magyar ügyre is pontot tehetett volna. Szerencsénkre ez nem következett be, így három évvel később újra tiszteletét tette magyar földön. Ekkor V. Károly császár személyesen vonult fel ellene. A két császár összeütközése azonban, mely szerencsés esetben akár országunk felszabadulását is magával hozhatta volna, elmaradt. Tisztes távolból figyelték egymást, de egyikük sem törekedett a nyílt küzdelem felvállalására. Az első, Habsburgok által szervezett törökellenes akcióra így 1538-ig kellett várni. Szlavóniában próbálták feltartóztatni az oszmán előrenyomulást, de eredménytelenül.

A Szapolyai János halálával bekövetkező új szituációban döntött úgy a szultán, hogy megszállás alá vonja Magyarország középső részét. Korábban csak a Dráva–Száva közti várakat tartotta meg, a többi foglalását átengedte Szapolyainak. 1541-ben azonban csellel elfoglalta Budát. Mivel a következő évben egy birodalmi sereg megpróbálkozott annak visszavételével, úgy döntött, hogy szélesebb biztonsági sávot alakít ki a volt magyar főváros körül. Erre 1543-ban Pécs, Siklós, Székesfehérvár és Esztergom bevételével került sor. Addig csak a szultán vezetésével érkező birodalmi hadsereg, mely a 60–80 000 fős létszámot is meghaladhatta, foglalt el várakat. Ezt követően már a helyi erők, a budai pasa által vezetett 10–20 000 fős seregek akcióival is számolnia kellett a magyar hadvezetésnek. Így történt ez a következő évben Visegrád, Nógrád és a Tolna megyei várak elfoglalásakor.

Ezután némi szünet állt be a hadműveletekben, melynek a királyi Magyarország és a későbbi Erdélyi Fejedelemség területének egyesítése vetett véget. A törökök nem tűrhették, hogy harapófogóba kerüljenek. Ekkor nem személyesen jött hozzánk a szultán, csak hadseregét küldte Temesvár ellen. Bár 1551-ben a Maros partvidékét megszállták, Temesvárral még nem boldogultak. Így a tél folyamán sor kerülhetett a magyar haderő első komolyabb ellencsapására: Lippát sikerült visszafoglalni, de Szegedet nem. Ez már előre jelezte a török megtorlást: a következő tavasszal a budai pasa elfoglalta Veszprémet, nyár elején pedig Nógrád megye várait. Az új birodalmi had is sikert aratott Temesvárnál, majd Szolnok alatt egyesült a két sereg. Szerencsére Egernél sikerült őket feltartóztatni. 1555-ben a budai pasa sikeres akciót indított a Somogy megyei várak bevételére, a következő évben azonban Szigetvár alatt megégette magát. Innentől egy évtizedre ismét stabilizálódtak a határvonalak.

Erre az időre alakult ki az ún. „fővárak” rendszere: Eger, majd Szigetvár és Gyula királyi végvárként nemcsak védelmi szerepet töltöttek be. Katonáik be-bejárták a hódoltság területét a Száva- és a Maros-partig, sőt, olykor még azokon túl is. Ennek ugyan az ott élő jobbágyok aligha örültek, mégis fontos szerepet töltöttek be a magyarság szempontjából. Nemcsak egykori földbirtokosaik számára hajtották be a volt jobbágyaik adóját, de egyúttal az általuk ellenőrzés alá vont területen biztosították a magyar jogrend fennmaradását, az ország nyelvi, kulturális és gazdasági egységének a továbbélését is. Elérték, hogy a hódítók csak megszállói legyenek az általuk elfoglalt területeknek, de azokat soha ne sikerüljön jogi-gazdasági értelemben a birodalmukba integrálniuk. Nem véletlen tehát, hogy Szulejmán utolsó, 1566-os hadjárata éppen e várak kiiktatását célozta.

A gyulai várhoz kapcsolódó leghíresebb esemény az 1566-os török ostrom. Nem kis büszkeséggel szoktuk kiemelni, hogy a mai Magyarország területén egyetlen vár sem volt képes ilyen hosszú időn, 63 napon át ellenállni az ostromló oszmánoknak – az ország legerősebb vára, Nándorfehérvár is csak 66 napig tudta tartani magát. Őket követte Szigetvár 40, Eger 38, Temesvár 32, Kőszeg pedig 25 nappal, s tíz napnál tovább is csak Esztergon, Fehérvár, Pétervárad, Siklós, Veszprém és Szolnok volt képes kitartani.

Persze, joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon megérte-e a gyulaiak erőfeszítése, hiszen a végső siker elmaradt. Ráadásul a vár átadását kezdettől fogva beárnyékolja a kapitány, Kerecsényi László árulásáról szóló vád. Ezt ugyan vérmérséklettől függően lehet hevesen tagadva cáfolni, vagy éppen helyeslően elfogadni, de cselekedeteinek reális, tényszerű értékelését csak más, hasonló helyzetbe került várak ostromainak elemzése nyomán végezhetjük el.

Ahhoz, hogy az elemzésünk lehetőség szerint minden érzelmi elfogultságtól mentes legyen, a legcélszerűbbnek az tűnt, ha a számok nyelvéhez fordulunk.

Gyula 1566-os török ostromával kapcsolatban alapvetően két kérdésre kerestünk választ.

1. Mekkora eséllyel számíthattak a vár védői arra, hogy sikerrel állják ki az ostromot?

2. Megadás esetén mekkora esélyük volt arra, hogy a törökök betartják a velük kötött szerződésbe foglalt, a szabad elvonulásuk biztosítására vonatkozó ígéretet?

Ahhoz, hogy egy statisztika objektív legyen, az szükséges, hogy összeállítója objektív adatokkal dolgozzon. Nem célszerű kitérni a teljes török korra, hiszen a 17. századra jelentősen átalakult az ostromtechnika, a hadseregek létszámviszonyai és felszereltsége, s velük párhuzamosan váraink erődítettségi szintje is. Így ha Gyula 1566-os ostromára releváns adatokat szeretnénk kapni, akkor maradnunk kell zömmel a 16. századi számok vizsgálatánál. Gyula ostroma épp a mohácsi csata és a tizenöt éves háborút lezáró bécsi béke közti nyolcvan esztendő (1526–1606) felezőpontjára esik. Ez az időszak lehetne a tágabban vizsgált időhorizontunk. Azonban már a századforduló hosszú háborúja alatt megjelentek a hadügyi forradalom eredményei, különösen a tűzfegyverek elterjedtsége révén, így ezek az eredmények már torzíthatják a Gyulára kihegyezett nézőpontunkat. Ezért indokoltnak találtuk egy szűkebb időhatár vizsgálatát, mely Mohácstól a vár elfoglalásáig terjedő évtizedeket (1526–1566) veszi alapul. Ebből megtudhatjuk, hogy, ha Gyula egykori védői valószínűség-számítást végeztek volna, mekkora esélyt adhattak volna maguknak úgy az ellenállásukat, mint a békés kivonulásukat illetően.

Egy statisztika esetén perdöntő, hogy mennyire hiteles adatokkal dolgozik. Kerestünk tehát egy olyan korabeli krónikást, aki a korszakot részletesen tárgyalja és az adatai alapvetően megbízhatónak, pontosnak számítanak – még ha teljesen nem is tévedhetetlen. Mivel az olykor egymásnak is ellentmondó történészek adatainak citálása vitás helyzetekhez vezethetne – könnyen a szemünkre vethetnék, hogy csak azért próbálunk itt-ott más művekre is támaszkodni, hogy jobban alá legyen támasztva a saját koncepciónk, ezért döntöttünk úgy, hogy inkább egyetlen történetíró, a kortárs Istvánffy Miklós (1538–1615) művének adatait vesszük alapul.

Tízéves kora óta az esztergomi érsekek apródjaként szolgált. Oláh Miklós pártfogásának köszönhetően jutott el a padovai egyetemre, s hazatérve az érsek titkára lett. Mentora halálát követően a kancellárián vállalt állást. Királyi tanácsossá, majd 1582-ben alnádorrá nevezték ki. Részt vett a tizenötéves háború jelentősebb ütközeteiben, s ő volt az aláírója a törökkel megkötött 1606-os zsitvatoroki békeszerződésnek. Krónikájához az 1590-es években kezdett hozzá. Értesüléseit első kézből vehette, hivatalos iratokhoz, hadijelentésekhez is hozzáférhetett. Művében, Bonfini folytatásaként, az 1490 és az 1606 közötti évek eseményeit dolgozta fel. Mivel az ókori történetíró, Livius szülővárosában tanult, alapvetően az ő elbeszélő stílusát követve a magyar Liviusnak is nevezik. A hősi erény példájával próbálta kortársait optimizmusra serkenteni. Krónikája népszerűségét mutatja, hogy több kiadást is megért, először 1622-ben jelent meg Nicolai Isthuanfi Pannoni historiarum de rebus Vngaricis libri 34 címen. Magyarul csak kéziratban terjedt Tállyai Pál 17. századi fordításában.

Azt vizsgáltuk meg, hogy írása szerint a jelzett időszakban hány vár milyen módon cserélt gazdát. Kizárólag a törökök által elfoglalt vagy a tőlük visszaszerzett várak adataira építettünk, a Habsburg–erdélyi összecsapások alkalmával történt várfoglalásokat (még ha török segédcsapat segítségével történtek is) nem vettük figyelembe. Ugyancsak kivételt tettünk az 1526-os, 1529-es és 1532-es hadjáratok során a törökök előtt behódoló várakkal, ha azokat nem tartották meg maguknak, hanem átadták Szapolyainak.

Egy adott vár sorsa a megostromlásakor többféleképpen alakulhatott. Ezek között nem mindig egyszerű különbséget tenni, hisz olykor a krónikásunk sem adott egyértelmű információt.

Négy nagyobb csoportot alakítottunk ki:

1. az ostrom kudarcba fulladt, a védők elhárították a támadást,

2. a támadók vagy lerohanták a várat (akár egy ostrom végén, akár csellel bejutva koncolták fel a védőket, a lényeg, hogy nem hagytak nekik időt az egyezkedésre),

3. akár ostrom közben, de olykor már annak megkezdése előtt is, tárgyalás révén megegyezéssel jutottak az erősség birtokába,

4. végül külön kategóriát tartottunk fel azoknak az eseteknek, amelyekről vagy nem dönthető

el egyértelműen, hogy mi is történt, de leginkább arról volt szó, hogy a védők az ostrom közben döntöttek úgy, hogy elszöknek a rájuk bízott erődítményből.

Más megítélés alá került az az eset, ami a kisebb palánkokra volt jellemző, amikor a védők be sem várták a felvonuló seregeket, hanem már előre jobbnak látták kereket oldani. Amikor egy adott térség legerősebb vára elesett, akkor természetesnek számított, hogy a környező kisebb erősségek nem vállalták a felesleges véráldozatot, hanem önként megnyitották a kapuikat.

A Mohácsot követő 80 évben Istvánffy műve alapján 250 esetben tudtuk váraink tulajdonosváltását regisztrálni. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi várunk esett el, mivel néhány esetben egyetlen várunk is többször cserélt gazdát (Tata pl. hétszer), s minden ilyen alkalmat külön szerepeltettünk a statisztikánkban. Így valójában 166 erősségünkről van szó. Az oszmán hadak 70 várunkat próbálták ostrommal bevenni, s 60-at sikerült is elfoglalniuk. A statisztikánkban egy-egy vár többszöri megrohanása miatt valójában 91 ostromkísérletüket regisztrálhattuk, melyből csak 21 (24%) volt sikertelen próbálkozás. Keresztény oldalról 43 különböző várat próbáltak visszafoglalni, melyből 34 esetben jártak sikerrel. Az 59 ostromkísérletük azonban 19 alkalommal (32%-ban) kudarcba fulladt.

Ám, amint jeleztük, ha egy erős vár elesett, a környékbeliek önként megadták magukat. Ha ezek megszállását is ostromkísérletnek vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy a hódítók 153 ostromával szemben csak 19 esetben volt sikeres a védekezés, vagyis mindössze 12%-os eséllyel számíthatott sikerre egy megostromolt várunk!

A helyzet azért ennyire mégsem elszomorító, hisz mint jeleztük, a várak jó része eleve ostrom nélkül cserélt gazdát. Ha nem akarunk fals statisztikai adathoz jutni, ezeket ki kell szűrjük a vizsgált esetek közül. A jelzett nyolc évtizedben ténylegesen 149 várostromot tudtunk regisztrálni. Ebből 91-et (60%) a török, míg 58-at (40%) a keresztény oldal kezdeményezett. Így máris megduplázódik a török ostromoknak történő ellenállás esélye, még ha az így kijövő 21% sem tekinthető túlzottan acélos értéknek. Nemcsak több támadást kezdeményeztek az oszmánok, de sikeresebbek voltak a tulajdonukba került várak megvédésében is. Az ő váraik ugyanis 32%-os eséllyel élhettek túl egy támadási kísérletet.

Ezeket a számokat azonban torzítják a nagy századvégi háború eseményei, amelyek a korábbi időszakhoz képest már kiegyenlítettebb erőviszonyokat tükröznek. Az ekkor lezajlott 78 városromból ugyanis 38 köthető a török, míg 40 a nyugati seregekhez. Közülük 13 oszmán és 15 keresztény ostrom volt eredménytelen, tehát váraink ekkor már közel 34%-ban sikerrel védték meg magukat. Ez a tűzerő elterjedésének időszakában meglepőnek tűnhet, talán a várak megerősítése, másrészt pedig az ostromok előkészítetlensége húzódhat meg mögötte.

A szűkebben vett 1526 és 1566 közötti időszakban 93 várunk került a hódítók kezére, s összesen a 47 ostromból – ami az adott időszakban a támadási kezdeményezések 75%-át jelentette! – csak hatot (13%) sikerült elhárítania a védőinknek, míg a kevés, 17 keresztény foglalási kísérletből is 4 (24%) kudarccal járt.

Az ostromok többsége, 38%-a megegyezéses várfeladással végződött. 36%-ban lerohanták a védőket, míg 13%-ban egyéb úton-módon jutottak váraink birtokába.

 

N__methhez2.jpg

 

A hódítóknak mindössze hat várunk tudott ellenállni. Nem lesz haszontalan felidézni nevüket, kapitányuk nevével és a sikeres védelem időpontjával: Zrín (Zrínyi Miklós) 1540-ben, Léva (Balassa Menyhárt) 1544-ben, Temesvár (Losonci István) 1551-ben, és Eger (Dobó István) 1552-ben, Szigetvár (Horváth Márk) 1556-ban, Palota (Thury György) pedig 1566-ban. A keresztények támadási kísérletét eközben Dubica 1538-ban, Pest 1542-ben, Szeged 1552-ben és Szécsény 1562-ben tudta sikerrel elhárítani. Összességében a 65 ostromkísérletből csak 10 esetben (15%) tudott egy-egy vár ellenállni. Érdemes lesz közelebbről megnézni, hogy miben állt a sikerük titka!

Zrín, Léva, Szeged, Szécsény és Palota időben kapott felmentő sereget. Olykor már az is elég volt, ha csak a megindulásáról hírt kapott a támadó. Így Dubica ostromát is emiatt adták fel. Szigetvárt sem közvetlenül mentették fel, hanem Babócsa megtámadásával tehermentesítették. Pest, Temesvár és Eger esetében a rosszra forduló időjárás miatt kényszerültek a várvívás feladására. A tartós esőzés, vagy a korai fagy és havazás ugyanis nemcsak az embereket, de a lőfegyvereket is megviselte.

Mindez alátámasztja a hadtörténészek azon megállapítását, mely szerint egy várnak, legyen bármilyen erős és jól felszerelt is, csak abban az esetben volt esélye sikerrel kivédeni az ostromot, ha időben kapott felmentő sereget, vagy valamilyen természeti csapás (rossz idő, esetleg járvány) sújtott le a támadóira.

Gyula esetében egyik sem jöhetett számításba. Legközelebb királyi haderő Eger és Kassa környékén tartózkodott, ott sem akkora, hogy szóba jöhetett volna egy felmentő expedíció Gyulára küldése. Már azért sem, mert közben János Zsigmond Erdély irányából tatár segédcsapatokkal az egyetlen összeköttetési vonalat jelentő Tokaj várát vette ostrom alá. Mivel az oszmánok már július 2-án Gyula alá értek, aligha lehetett arra számítani, hogy belefutnak egy rosszra forduló időjárásra. A vár védői tehát csak önmagukban bízhattak.

Annak ellenére vállalták a hősies helytállást, hogy a kudarcuk esélye 87%-nál is nagyobb volt! Gondoljuk át, hogy mit jelentett ez! Ha tervezünk valamit, s elkészítünk egy kalkulációt arra nézve, hogy mekkora esélyünk lehet a sikerre, vajon belevágnánk-e hasonló kilátások mellett? S itt nem olyasmiről volt szó, hogy kapnak-e prémiumot a helytállásukért. Mindenki tisztában volt vele, hogy itt az életéről, az életben maradási esélyéről van szó. Nem csodálhatjuk hát, hogy egy-egy ostrom előtt szokás volt végrendelkezni. Valószínű, hogy Gyulán ilyen konkrét számításokat nem végeztek, de anélkül is tisztában lehettek küldetésük reménytelenségével. Mégis: minden kérdés és zúgolódás nélkül vállalták a harcot. Már csak emiatt is megérdemlik, hogy hősként emlékezzünk rájuk!

Egy vár fő feladata az volt, hogy minél tovább lekösse, feltartóztassa, s lehetőség szerint felmorzsolja az ellenség erőit. Gyula ennek a feladatnak maradéktalanul eleget tett.

Bizonyára azzal is számot vethettek, hogy mi történhet velük kudarc esetén, azaz mekkora esélyük lenne túlélni egy, a törökkel megkötött szabad elvonulást biztosító egyezséget. Lássuk, mit mutatnak a számok ezen a téren! A Mohács és Gyula ostroma közötti időszakban 20 várunk került megegyezéssel, a védők szabad elvonulását biztosító feltétellel az oszmánok kezére. A legtöbbször így végződött egy-egy várunk megostromlása.

Csak a 20 alkalom negyedrészében lehetünk biztosak benne, hogy a támadók megtartották az adott szavukat. Azért ennyire mégsem rossz a helyzet, ugyanis további öt esetnél nem számolt be a krónikásunk arról, hogy mi történt. Márpedig ha történt volna valami olyan esemény, ami felróható lett volna a törököknek, annak megörökítését aligha hagyta volna ki. Így azt valószínűsíthetjük, hogy az esetek felében sor kerülhetett az adott szó betartására. További három alkalomkor nem egyértelmű, hogy mindenki kapott-e engedélyt a szabad elvonulásra, de hétszer (35%) biztosan megszegték a szavukat az oszmán vezérek.

Gyula védői tehát kalkulálhattak azzal, hogy nem lesz sima ügy a kivonulásuk, de még a kb. 50%-os menekülési esély is jobbnak tűnhetett a biztos pusztulás vállalásánál.

Azzal azonban aligha számoltak, hogy más érték adódik akkor, ha külön vizsgáljuk a helyi parancsnokok által, illetve a birodalmi sereget vezetők által tett ígéretek betartását. Azt várnánk, hogy a nagyhatalmú vezírek könnyen érvényt tudtak szerezni adott szavuknak, de a statisztika mást mond. Míg helyi erők esetén a 12 esetből 8-ban betarthatták esküjüket (66%), addig a birodalmi seregek esetében egyetlen biztosan betartott ígéretről sem tudunk! Az ígéret megtartását csupán az esetek negyedrészében valószínűsíthetjük, míg közel 40%-ban annak megszegéséről, illetve csak részleges megtartásáról értesülünk.

Úgy tűnik, hogy a helyi alakulatok tagjai tisztában voltak vele, hogy ők is bármikor kerülhetnek hasonló helyzetbe, s akkor jogosan büntetnék őket, ezért jobban hajlottak ígéreteik betartására. A birodalmi seregek szedett-vedett népe fölött azonban még a divánülő pasák sem mindig tudtak érvényt szerezni akaratuknak. Persze kérdéses, hogy egyáltalán tettek-e erre komolyan kísérletet. Ha olyan nagyon ragaszkodott volna a szultán unokaöccse, Pertef pasa másodvezír a szabad elvonulásra tett esküje betartásához, akkor legalább a nála a jogsértés miatt panaszt tévő Kerecsényit szabadon kellett volna engednie. Mivel ezt nem tette meg, joggal gyanakodhatunk, hogy mennyire is gondolhatta komolyan az esküjét.

Végezetül feltehetjük a kérdést, hogy megérte-e ez a hatalmas áldozat? 1566-ban Szigetvárral és Gyulával országunk két fővára jutott az ellenség kezére, s velük a Dél-Dunántúl és a Dél-Alföld szinte egészében oszmán megszállás alá került. Azonban ne tévesszük szem elől: a török birodalomnak is óriási emberáldozatába került ezek megszerzése, s itt nemcsak Szulejmánra gondolunk, aki a Szigetvár bevétele előtti napokban hunyt el. Utóda igyekezett gyorsan békét kötni, s negyedszázadon át eszükbe sem jutott kísérletet tenni a fennálló erőviszonyok megváltoztatására. A századforduló hosszú háborújában ugyan Egert és Kanizsát még sikerült elfoglalniuk, de ezt már némileg ellensúlyozta a Nógrád megyei várak visszaszerzése. Így talán nem túlzás azt állítani, hogy Szigetvár és Gyula hős védői véráldozata komolyan hozzájárult ahhoz, hogy egy évszázadnyi időre megállítsák az oszmánok előrenyomulását! Az majd csak 1660és 1664 közt tudott új lendületet venni Várad és Érsekújvár bevételével – de ez már a vég kezdete volt a számukra, mert az 1683-as Bécs alatti vereségükkel megkezdődött a magyarországi uralmuk felszámolása.

 

Az illusztrációk Mathias Zündt metszetei a szigetvári és a gyulai vár 1566-os ostromáról.

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.


Főoldal

2016. szeptember 08.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png