Markó Béla
Amerikások
Oravecz Imre könyvéről
Nem szeretek regényrészletet olvasni. Folyóiratokban kényszermegoldásnak tartom az ilyesmit, és az is kérdéses, hogy jó reklám-e egy-egy fejezet közlése, mielőtt maga a teljes mű megjelenik. Mi több, a folytatásos regénytől is idegenkedem, hiszen így hozzájuthatok ugyan elejétől végéig a történethez, de annál fegyelmezetlenebb olvasó vagyok, mintsem elfogadjam a rám erőltetett egyenletes ritmust. Amikor ott az egész könyv a kezünkben, fel-felgyorsulhatunk, majd lelassulhatunk, belefeledkezhetünk, vagy unottan elfordulhatunk. Egy jó könyvvel tulajdonképpen élő, már-már bűnös viszonyt lehet kialakítani. A regényrészlet viszont, még kiváló munkák esetében is, annyi, mint egy térdhajlat, egy kézhát vagy egy kulcscsont. Ígéret csupán. De vannak számomra ebben is kivételek. Oravecz Imre nagyregénye például, a Kaliforniai fürj egészen meghökkentő kivételnek bizonyult. A regényrészletektől való ódzkodásomat legyűrve, itt is, ott is elolvastam belőle az előzetesen közreadott fejezeteket, és mi tagadás, szinte kamaszkori – hol van az már! – izgalommal vártam az újabb részleteket. Úgy tűnt, hogy ezt az egyébként lineárisan megszerkesztett, időnként hosszú éveket kiugró, de céltudatosan egy irányba haladó szöveget bárhol is vágja el a szerző vagy a szerkesztő, nem sebzi meg, élő marad, vére sem csordul. Azért is különös tapasztalat ez nekem, mert rendkívül sűrű, de ismétlem, alapjában véve hagyományos elbeszélésmódot választ Oravecz Imre. Persze ez is csak látszat, hiszen tetszés szerint állítja meg az időt, jár körbe egy-egy témát, majd szalad előre ismét, és ez a tematikus játék – munkahely, gyermekek, szerelem, pénz – valójában nem a kiválasztott pillanat keresztmetszetét adja, hanem mindig, újra meg újra ugyanazt az életérzést közvetíti, más-más téma felől közelítve.
Bevallom, számomra a Kaliforniai fürj, az „amerikás” Árvai család folytonos hazavágyódásának és végleges kint maradásának története, ahogy mondani szokás, „hiánypótló” többféleképpen is. Egy égbekiáltó történelmi mulasztásra is felhívja a figyelmünket, de engem személy szerint is arra figyelmeztetett, hogy a felejtésnél is nagyobb bűn, ha már eleve nem akarunk tudni a múltról. Ezek most nem esztétikai érvek Oravecz Imre könyve mellett, tudom, de majd azokról is szólok néhány szót. Másrészt pedig kit érdekel, hogy miből is táplálkozik a tetszés, az őszinte megrendülés egy műalkotással való találkozásunkkor? „Amerikás” volt az én családom is, néhány versben megírtam valamennyit erről, de milyen kevés ez ahhoz képest, amit tudnom kellene, és amit már nem fogok tudni, legfeljebb így, közvetve, Oravecz Imrétől. Szajlához, Árvaiékhoz viszonyítva egészen máshol, a magyar glóbusz délkeleti csücskében, Háromszéken, Olaszteleken nagyanyám egyedül maradt otthon, három testvére Amerikában, egy pedig Budapesten élte le az életét. Sorrendben: Lajos bácsi, Gyuri bácsi, Anna néni, Árpád bácsi, így emlegette nekem őket. Mesélte az életüket egyszer, kétszer, százszor, fáradhatatlanul, és én alig-alig figyeltem arra, amit mond. Nagyapám meg – öreg parasztember, hol nappali-, hol éjjeliőr a kollektív gazdaságban, vagyis a téeszben – ült hallgatagon, csak néha szólt egy-két szót. Ő a hazatérők közé tartozott. Miután az orosz fogságot megjárta, házasemberként, ötgyermekes családapaként (igaz, ketten már előbb meghaltak közülük spanyolnáthában) négy évet volt egyhuzamban odakint Detroitban a húszas években, majd hazajött egy időre, és megint visszament ugyancsak négy évre. Küldte haza a dollárt, itthon nagyanyám földet vásárolt, új házat épített. Aztán egy történelmi fordulóval később be kellett vinni a birtokot a közösbe. Ezeket a földeket őrizte tán nappali- és éjjeliőr nagyapám, és már sohasem tudom meg, mit gondolt közben. Illetve mégis. Valamit, valamennyit legalább, nem győzöm ismételni, a Kaliforniai fürjből. Szégyellem, de sokáig csak kuriózumnak tartottam azt a képzeletbeli családi emlékalbumot, amely valójában nemzeti örökségünk, tetszik, nem tetszik, „amerikás” nép, „amerikás” ország vagyunk mindannyian. „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk. // Szíve szorult, rezgett a lába, / acsargó habon tovatűnt, / emlékezőn és okádva, / mint aki borba fojt be bűnt” – szorítja be tökéletes szonettbe, szonettciklusba (Hazám) József Attila azt a tizenkilencedik század végén, huszadik század elején lezajlott szörnyű, formátlan, bár szervezett exodust, amely becslések szerint nem is másfél-, de talán kétmilliós vérveszteséget okozott az akkori Magyarországnak. Nem voltak mind magyarok, hanem szlovákok, románok is, mindenféle nemzet, akik akkor közös hazában éltek. Már amennyiben hazának tekintették az országot, ahonnan ki kellett vándorolniuk, mert nem kínált nekik jövőt. Az a Magyarország, amely a kiegyezés után látszólag tüneményes fejlődésnek indult, legalábbis szeretjük ezt gondolni, ha végigsétálunk a tizenkilencedik század második felében építészetileg is polgárosult Budapesten, hát ez az ország milliószámra engedte el fiai, lányai kezét ugyanebben az időszakban. Természetesen ennek a feloldhatatlan ellentmondásnak, ennek a pusztító társadalmi betegségnek nem Oravecz Imre az első diagnosztája, ráadásul Árvaiék nem is a legmélyebbről – mi az, hogy mélység, mi az, hogy magasság abban a halálra ítélt világban? – jöttek, hanem egy fokkal fennebbről, de sorsuk mindenképpen kifejezi a kor szörnyű dilemmáit. Újra kellene olvasni Móricz Zsigmondot, hogy szembesüljünk ismét azzal a miliővel, és hogy István és Anna mindvégig rendíthetetlen honvágyát, egyúttal életcéljuk beteljesülésének, a hazatérésnek a reménytelenségét megértsük. A Kaliforniai fürjet azért fontos végigolvasni (több mint hatszáz oldal tömör szöveg), mert fájdalmasan hiteles krónikája egy kollektív élménynek, egy nemzeti traumának: a folytonos elvágyódásnak, majd visszavágyódásnak. Nemzeti önismeretünkből szinte teljesen hiányzik ennek az ellentmondásnak a feltárása, és ez a hiány nem irodalmi vagy művészeti kérdés, ez egyszerűen magyarázat arra, hogy máig nem értjük sem az első világháborúban való részvételünket, sem a Tanácsköztársaságot, sem Trianont. Ne legyek persze igazságtalan, hiszen a két világháború közti időszak szociográfiái próbáltak valamit korrigálni rózsaszínű – tehát jelen- és jövőértelmezésre alkalmatlan – magyarságképünkön, de ez vajmi kevés. Hogy miben van az áthidalhatatlan különbség? Természetesen nem csak és nem elsősorban az életszínvonalban. Amikor egy „rosszabb” pillanatukban Istvánék elhatározzák, hogy nem gyűlt ki ugyan még elegendő pénzük, hiszen gyűjteni jöttek tulajdonképpen, de mégis hazamennének, akkor gyermekeik fellázadnak. „Vegyék tudomásul, hogy ő amerikai, neki az angol az anyanyelve, bár nem az anyjától tanulta. Tiszteli és szereti őket továbbra is, és tudja, hogy hálával tartozik nekik, amiért felnevelték, de ne kívánják tőle, hogy velük tartson, hogy feláldozza magát, hogy egy olyan országban éljen, ahol – igen, utánanézett – nincsen rendes demokrácia, ahol csak fejletlenség van meg szegénység, ahol olyan ijesztő feketében járnak az öregasszonyok, hogy ő még álmában is félne tőlük, pedig csak a fényképeken látta.” – mondja az „addig engedelmes, kezes nagylány” Ilon. A könyvön nyilván végighúzódik ez az identitás-probléma, a szülők többnyire vállalják nemzeti identitásukat, bár az első világháború idején ők is meginognak, a gyerekek viszont folyamatosan küszködnek magyarságuk és amerikaiságuk dilemmáival, időnként pedig drasztikusan próbálnak megszabadulni lenézett „hunky” mivoltuktól. Igen, az identitás nemcsak nyelvet jelent, hanem rengeteg mást is, többek közt színeket. Oravecz Imrének én személy szerint azért is hálás vagyok, mert visszaigazolta a családomat. Nagyanyám húga, Anna néni – ő is Anna, mint a regénybeli István felesége –, miután valamikor 1920 körül a fivéreivel együtt elment, először és utoljára l966-ban járt otthon, Olaszteleken. Arizonából jött, filigrán öregasszony volt, csak nagy, ráncos kezén látszott, hogy munkásasszonyként élte le az életét. Virágos, égszínkék ruhában érkezett, később is ilyenekbe öltözött. Nagyanyám, aki tíz évvel volt idősebb nála, ráparancsolt, öltözzék feketébe. Nem tette. Két hétig folyton veszekedtek, pedig azelőtt végig leveleztek, szerették egymást, illetve azt, aki volt a másik hajdanában. Úgy utazott vissza Anna néni, hogy többé soha levelet sem váltottak. Ahogy Ilon a fekete ruhát felemlegeti, végképp meggyőzött: Oravecz Imre megírta a családomat, mindannyiunk családját. Megírta Dino Buzzati Tatárpusztájának kemény, földhözragadt, mégis lenyűgöző magyar fonákját.
Hiszen a Tatárpuszta is arról szól, hogy az életcél felemészti az életet. Hogy amennyiben nem az élet maga az életcél, hanem egyetlen pillanat, egyetlen beteljesülés a jövőben, akkor vesztesek leszünk. Talán megérkezik az ellenség, aki miatt őrséget álltunk, de akkor már késő lesz. Ki ne ismerné ezt az ideiglenesség-érzetet, így vagy úgy mind megtapasztaljuk, csak az a kérdés, hogy az életcél teljes egészében vagy csupán részben szippantja-e fel az életünket. Árvaiék azért mentek Amerikába a tizenkilencedik század alkonyán, hogy egyszer hazatérjenek. Ezért dolgoznak, erre készülnek mindvégig. Zseniális például, ahogy az író a családi költségvetést centről centre kiszámoló házaspár feszült, de mégis összetartó párbeszédét leírja. Várakoznak ők is. Nem a „tatárokra”, nem az előbb-utóbb megérkező ellenségre, hogy a velük való megütközésben végre értelmet kapjon az életük, hanem a hazamenésre. Csakhogy lassan kiderül számukra is, nincsen már hova hazamenni, és rá kell jönniük, hogy a haza ott van, ahol a kántálva vonuló kaliforniai fürjek egyszerre csak „megszólalnak” magyarul, és azt ismétlik: így lesz jó, így lesz jó. Legalábbis így hallja István, miután eldöntötték, hogy maradnak: „De hisz ez neki szól, eszmélt rá, ez neki van szánva. Ez biztatás. Igen, azt közlik vele, hogy felejtse el az álmot, ne törődjön vele. Nem mentek vissza Magyarországra, de minden rendben lesz, így is, itt is, vele is, a családjával is. Mégsem döntöttek olyan rosszul, hogy maradtak.”
Móricz Zsigmondhoz nem csak azért hasonlítható Oravecz Imre – illetve ne egyszerűsítsünk: ez a regénye –, mert mesterien kezeli az alulnézetet. Ábrázolástechnikája másban is visszautal rá, bár nem tudom, ez manapság dicséret-e – én annak szántam –, vagy éppen ellenkezőleg. Mit tehetnék, hatalmas élményem volt annak idején Joó György élettörténete, A boldog ember, amely közkeletű értelmezése szerint a látszatboldogság és az alatta, a mélyben fortyogó keserű nyomor ellentétét mutatja fel. Én nem így gondolom. Joó György minden nyomorúsága dacára valóban boldog volt, mert be tudta teljesíteni a sorsát. A Kaliforniai fürj hősei, a pontosan megrajzolt István és a talán valamivel kevésbé egyénített Anna is kitöltik a nekik megadatott mozgásteret, annak ellenére, hogy végül is elveszítik a hazájukat, és otthont igen, új hazát viszont igazából saját maguknak nem tudnak teremteni, csak gyermekeiknek. Vagy ki tudja! Hiszen itt a főhős maga a változó család, ez az ide-oda alakuló, de meg nem szűnő entitás. A hagyományos regényformát, már-már családregényt nagy ábrázoló erővel, ragyogó szerkeszteni tudással helyezi vissza jogaiba Oravecz Imre. Tamási Áront nagyra tartom, de ez a könyv az „otthon” fogalmáról sokkal többet mond, mint az anekdotázó, kissé szentimentális Ábel Amerikában („Azért vagyunk a világon...” stb.).
Az egyre gyakoribb tragédiák, két gyermekük, Bözsike és Jancsika halála, István barátjának, Gyurcsik Mátyásnak a szörnyű munkabalesete, vagy a velük ellentétben valamiféle „hazafias” indításból hazatérő Murányi család drámája, hogy Gábor elpusztul a fronton, mindez nem semmisíti meg „boldogságukat”, hanem valójában értelmet ad a túlélésnek. Sírok kötik őket Amerikához, miközben az otthoni, magyarországi halál lassan nem több egy hírnél: „– Meghalt apa – mondta Anna egy levéllel a kezében a konyhából jövet, ahol a vacsorát készítette elő –, azt írja anya, meg azt, hogy nem hagyott rád semmit”. Ezzel a hírrel, hogy már nem él, aki miatt Amerikába jöttek önállóságukat, életrevalóságukat bizonyítani, megszűnt a cél is, amiért haza lehetett volna menni. Eltűnt az életcél, jobban mondva átalakult: ott Amerikában lesz most már búzakalászt morzsolgató farmerré István, és Anna is ott érzi meg ismét tehénfejéskor a sajtárba csorgó tej bűvöletét: „...szinte vallásos áhítat fogta el, valahányszor a tehén mellé ült, és annak tőgye a megfelelő kézimunka nyomán lövellni kezdte a fehér sugarakat...”
Arról is szívesen beszélnék, hogy milyen természetességgel és aprólékossággal írja le a korabeli technikai-technológiai környezetet, a vasöntés, az olajkútfúrás folyamatát, az újdonságnak számító kerékpár vagy később a motorkerékpár működését, általában a tárgyi világot. A Jókai-regényekben gyermek-olvasóként, beismerem, átugortam ezeket a leírásokat. Oravecz Imrénél egy bekezdést sem kellett kihagynom, még a részletes tájképeket sem. Gyanítom, hogy ez is lehetett a cél, visszatérni oda, ahonnan a regény valamikor kiszakadt: a mindennapok krónikájához. Csakhogy ez nekünk egzotikum is, útikaland, a mindmáig ismeretlen Amerika felfedezése. Sohasem késő, de most nagyon idejében volt, legalábbis számomra. Egy pillanatig, egy könyv elolvasásának hosszú pillanatáig ismét hinni tudtam a klasszikus regényben, hogy az epika nem érzelmek rögzítése, nem is többé-kevésbé filozofikus elmélkedés, hanem elsősorban tárgyias leírás, inkább külső, mint belső történések elmondása. Ráadásul az általam kiváló költőként, lírikusként számon tartott Oravecz Imre hiteti el velem, hogy a próza, az próza.
Mint ahogy abban is hinni tudtam, amíg olvastam, hogy ami megtörtént velünk, nem múlik el sohasem, éppen ezért személyes vagy közös mulasztásaink talán súlyosak, de nem mindig és nem teljes egészében pótolhatatlanok. A világhálón keresgélve kivándorlás-ügyben, találtam egy honlapot, az Ellis Island-i bevándorlási hivatal adataival. Beütöttem régvolt rokonaimat a keresőbe, és Anna nénit, Gyuri bácsit nem, de Lajos bácsit megleltem a bevándorlók között. Aztán rákattintottam a Pittsburgh közeli városkára, Beaver Fallsra, ahol leélte az életét, és rábukkantam a sírhelyének a fényképére (Louis Bardocz, 1895-1989), feleségével, Ilona nénivel együtt (Helen Bardocz, 1900-1979). Biztos, hogy Anna néni és Gyuri bácsi is fellelhető valahol. Talán csak másképpen, más néven. Mint a kaliforniai fürj: callipepla californica.
