Képzőművészet

 

 01_gyula_muvesztelep.jpg
Enteriőrkép a kiállításban

 

Garami Gréta

 

A Gyulai művésztelep

2015-ös vázlatkiállítása[1]

 

A gyulai művésztelep, mint a szociografikus művészi szemléletmód és a realista festészet legismertebb hazai képviselője, közel öt évtizede minden évben megrendezi művésztelepét és annak zárókiállítását.

Mindnyájan jól ismerjük azokat a változásokat, amik a rendszerváltás után végbementek a művészeti életben. Az állam a90-es években kilépett korábbi, a kortárs képzőművészetet finanszírozó szerepéből. Megszűnt a Képcsarnok, megszűntek az állami vásárlások. A rendszerváltás pillanatában egyetlen kifejezetten kortárssal foglalkozó gyűjtemény és múzeum létezett: a Ludwig Múzeum, aminek további gyűjtői irányát nyilvánvalóan a Ludwig-házaspártól kapott, már meglévő anyag szabta meg. Hiába gyűjtött volna a MNG szélesebben merítve a magyar kortárs képzőművészetből, gyűjtési keretei, lehetőségei a minimálisra csökkentek. Még nem létezett a kortárs iránti érdeklődés a műkereskedelmi galériák részéről sem, még nem alakultak ki vállalati gyűjtemények, az ezredfordulóig a magángyűjtőket is elsősorban a klasszikus modernek érdekelték. A Műcsarnokban a ’80-as évek közepétől megszűntek a nagy kollektív kiállítások, és mind a múzeum, mind a Kunsthalle, mint a hivatalos kánont – azaz a kvalitásos művészetet – deklaráló intézmények a progresszív művészet felé fordultak. A rendszerváltás után – a felszabaduló forrásoknak köszönhetően, rehabilitáló szándéktól vezérelve, és motiválva a kulturális felzárkóztatás igényétől – a művészettörténet-írás is a nyugati igazodású, neoavantgard, konceptuális, mediális irányok és művészek feldolgozását tűzte ki célul. Természetesen joggal, hiszen számos jelenségről és alkotóról korábban, politikai okok miatt nem készülhetett feldolgozás. Az ábrázolói hagyományokat követő vonulatok, de pusztán a hagyományos műfaji keretek között mozgó a festészet, a szobrászat mint műfaj értékeit képviselő – művészet azonban kvalitásaitól függetlenül háttérbe szorult, és a „kortárs” szakmai mérce alá tolódott. Nem beszélve magáról a realizmusról, aminek terminusát korábban az állam és a politika teljesen kisajátította, egyfajta lemoshatatlan bélyeget nyomva így rá, függetlenül annak valódi, autonóm jelentéstartalmaitól.  2005 tájékán került a szakmai figyelem középpontjába újra a realizmus a fiatal festőgeneráció kapcsán kialakuló „technorealizmus vita” során. A dolog érdekessége, hogy vannak elméletek, melyek a fiatalok realizmusában a nyugati pop artból kinövő fotórealizmus hatását látják, és vannak, melyek a magyar festészeti képzésben búvópatakként továbbélő bernáthi figurális festészeti hagyományok kitöréseként értelmezik azt.

A gyulai művésztelep gondolkodásmódja közel 50 éve foglal állást évente megrendezett művésztelepével, közös csoportos kiállításaival a realista szemlélet mellett. Ars poeticáját stílus- és szemléletváltások nélküli kitartás jellemzi a ’70-es években megfogalmazott elvek, eszmék mellett, függetlenül attól, hogy az az évtizedek alatt a művészeti mainstream-hez tartozott-e, vagy sem. Azt gondolom, hogy ez a töretlen állandóság, ez a stílushűség, a művésztelep hitelességének ma egyik legfőbb megteremtője.

A gyulai művésztelep 2015-ös vázlatkiállításán nem csak a művésztelep idei munkái láthatók, hanem a művészek korábbi alkotásai is. Így pl. Albrecht Júlia 1973-as munkája, melyet a művésztelep idén Gyula városának ajándékoz, egy műterem-jelenetet ábrázol. A kép egy tipikusan gyulai művésztelepi gondolatot fogalmaz meg: a műtermi munka fontosságát, ami nem csak a mesterség minőségi ismeretének átadását biztosítja az újabb generáció felé, hanem a mester új, kísérleti gyakorlatainak is alapja.

A gyulai művésztelep hagyományos dokumentatív, szociografikus szemléletmódja nyilvánul meg Vancsura Ritának Schriffert fafaragó műhelyéről készített aprólékos festményében. A látványos fogalmazásmód, a romantikus farönkök, a faragókések ritmusa mellett a legtermészetesebb módon tűnik fel a zománcos fémcsésze, az ablak kallantyújára akasztott elosztó, és a műanyag cellux-adagoló. Ugyanez a párosítás érzékelhető Tömpe Emőke munkáján, ahol a közeliben ábrázolt deszkákból összetákolt kocsiszín falapjainak erezete a szivárványos akvarellfestészet szépségeit dicsérik. Hasonló Sáfár Pál aktja is, melyen az emberábrázolás és a vízfestés esztétikuma mellett a lényegtelen, jelentőség nélküli tárgyak is helyet kapnak.

Zsigmond Márton expresszív tusrajz-aktjai az igazi, a művészettörténetben szintén mindig is létező gesztusfestészet eszközével élnek, amikor mindössze néhány tökéletesen meghúzott, dinamikus ecsetvonás egy csodálatos hátaktot fogalmaz meg. Székelyhídi Attila lendületesen felvitt táj-akvarellje is erről a szemléletről tanúskodik, vagy Lakatos Péter gyors, friss kréta-portréján is ez érvényesül.

Az installatív művészet korában Bara Barna és Szőke Sándor kockán ülő aktjai és Rácz Katalin portréi a szobrászat nyelvén képviselik a mintázni tudás és a realizmus értékeinek elévülhetetlen érdemeit.

 

02_gyula_muvesztelep.jpg

 

Szakáll Ágnes csendélete a Ricoré neszkávéval, a kávéfehérítővel és a pötyivel, érzékenységével, öniróniájával, virtuozitásával és nem utolsó sorban hitelességével szinte fricska a fotó-használaton alapuló, gyakran szórópisztollyal készített fotórealisztikus alkotások felé. Szakáll Ágnes más alkotásai gyakran szólnak két különböző, egymásnak ellentmondó, de valamilyen szempontból azonos tárgy vagy motívum párba állításáról. Anélkül, hogy állást foglalna, anélkül, hogy szembe állítaná a két motívum által képviselt szemléletmód vagy világ értékeit, egyszerűen csak elénk állítja a kétféle valóságot. Most a gyulai művésztelepi dokumentatív szemléletmódnak megfelelően egy gyulai városrészlet kétféle, régi és újabb nézete, állapota látható egy másik kiállított munkáján. A régi valóság, a régiek realizmusa elhalványodó festményként áll az új színes, izgalmas és egészséget sugárzó épület mellett. A kép azonban a földön van – ami talán Ágnes legszemélyesebb nézőpontját is tükrözi –, és hogy a festmény van-e nekitámasztva az épületnek, vagy netán épp az tartja az épületet, az további izgalmas kérdéseket vet fel.

A gyulai művésztelep vázlatkiállítása a mesterkéletlen művészi természetesség és őszinteség, a nosztalgikus, visszavágyó helyett az igazmondó realizmus, a mesterség és a mesterségbeli tudás iránti alázat, és a tolakodástól, művészi sznobizmustól mentes művészi üzenet ünnepe.



[1] A kiállításmegnyitó szöveg szerkesztett változata. (Kohán Képtár, Gyula)


 Főoldal

2015. augusztus 31.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Géczi János verseiSzálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA