Szilágyi András
A posztkonstruktív vizuális szemlélet
visszatekintő útja
A hatvanéves Gnandt János békéscsabai képzőművész Retrospektív című kiállítása a Jankay Galériában
Bevezetés
Egy festőművész nem festhet, nem közölhet semmi érdemeset, csak a saját formaszemléletében, de mint tudjuk, ennek megtalálása a saját személyiség megtalálása is egyben. Gnandt János retrospektív tárlata az általa az utóbbi tíz évben megtett útra tekint vissza. A kérdés az, mit tartott meg és miről mondott le az alkotó. Milyen szemlélet és érzékenység vezette ezen az úton. Többféle lemondás létezik. A bőségről lemondva a festő „önkorlátozhatja” magát egyetlen színre, akár egyetlen geometriai formára is. Másféle lemondás (és visszatekintés) viszont az, amikor Gnandt a hetvenes-nyolcvanas években megtett út bemutatásáról mond le. Pedig ezen út, a fotográfián rögzített „pasztell átíratok” képjegyzetei, köztük az elhagyott erdélyi falvak házainak szerkezetisége, használati eszközeinek funkcionalizmusa a vizuális gondolkodás forrásához is elvezethettek volna bennünket. A visszatekintő kiállítás viszont a festőnek csupán a konstruktivista kánonhoz igazodó képeit mutatja be.
A tárgyias korszak (1975–1995)
Gnandt János grafikus- és festőművész 1951-ben született Aradon. Felsőfokú művészeti tanulmányait Temesváron végezte, művésztanár szakon. A korabeli Romániában a kötelező tanári gyakorlat három évét 1973-tól egy Bákó melletti moldvai csángó faluban tölti, ahol rajzot tanít. Itt megérinti a civilizációtól elzárt faluközösségek világa. Aradra visszakerülve, 1977-től a városi színház festőtárának vezetője lesz, színpadi díszletek tervezését és kivitelezését végzi. A nyolcvanas években kiteljesedik művészete, Romániában országos tárlatok rendszeres kiállítója lesz, művészi díjakban, elismerésekben részesül. Felveszik 1990-ben a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségébe. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom véres eseményeinek hatására reménytelennek ítéli helyzetét: 1990-ben áttelepül Magyarországra. A helyszín és a színpad cserélődik ugyan, de a munka, a tevékenység azonos: újfent festőtár-vezető lesz, most a Békéscsabai Jókai Színház műhelyében.
Egy alkotó ember számára az áttelepülés az erdélyi művészet mozgásteréből kikerülve, egyszerre jelenthet előnyt és hátrányt. Egyrészt az anyaország környezete olyan impulzusokat, igényeket jelenít meg, amelyek jó esetben erőfeszítésekre, újból artikulált azonosságra, összefogottabb alkotómunkára késztetik a művészt. Másrészt elszakadni a Bánságtól, a szülőföldtől és annak éltető kulturális közegétől, mindig szomorú, nehezen jellemezhető lelki folyamat. A Békéscsabán eltöltött több mint húsz esztendő a festészet, a színház és az oktatás hármas egységében telt. 1992-től tagja a Békéstáji Művészeti Társaságnak. 1996-tól művésztanárként részt vesz Békéscsaba város középiskolai szintű művészeti oktatásában, festészetet valamint díszlet- és jelmeztervezést tanít. A temesvári képzőművészeti egyetemen 2002-ben szerzett mester diplomát. 2004-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete festőtagozatának tagja.
A kiállításon nem szerepeltetett első alkotó időszak úgynevezett tárgyias korszakának felidézése rendkívül fontos annak megértéséhez, ami az új vizuális gondolkodásmódhoz való eljutásig vezetett. A lebegő szürkék, kopott okkerek valamint a penészszínű zöld árnyalatok realizmusában egy sajátos restaurátori attitűd érvényesült. Gnandt a konceptuális fotográfia felől közelített akkor a festészet irányába. A rögzített kép a tárgy színeiből, a felület visszadörzsölésével, átmosásával emelte ki a formarészleteket, amelyek némán tanúskodtak valamiféle közénk lopakodó végzetről. Az idő pusztító hatása, az anyagok szerkezetének törései, az érdes felületek fényrajzai egy valamikori tárgyi kultúra bomlását, leépülését, enyészetét érzékeltették. Az ábrázolt valóság mégsem volt drámai.
Gnandt művészete Romániában nem kis bizalmatlanságot keltett, hiszen az általa alkalmazott
stílus a bűnös Nyugat felől érkezett. Kísérletiként számon tartott művei a romániai konzervativizmus „őrzőiben” gyanút keltettek. Némi feltételes elégtételt jelentett az úgynevezett apologéták számára, hogy az archaikus, népi formákat leképező tárgyi világ csak
Erdély eldugott falvaiban volt fellelhető.
A posztkonstruktivista korszak (2000–2011)
Gnandt János megérezte, hogy az időtlen és mozdulatlan képzőművészeti identitások kora elmúlt. Áttelepülése Magyarországra egybeesett a korábban érvényesnek tartott képzőművészeti centrum-periféria elv érvényesülésének szétesésével is. Gnandt tehát felismerte a formanyelvi váltás szükségességét, hisz olyan posztmodern tartalmakat kívánt közölni, ami nem mentes az ellentmondásoktól sem.
A geometrikus festészeti tradíció a békéstáji szellemi közegben nem volt idegen. A nemzetközi képzőművészeti szcénában is számon tartott, soknemzetiségű békéstáji hagyományba ágyazott konstruktív szemléletű alkotók, Fajó János, Mengyán András, Lukoviczky Endre, Bohus Zoltán és Oroján István vizuális szellemtere megerősítést jelentett számára. E váltásban tehát nem csupán arról volt szó, hogy a fotórealizmus tárgyiassága iránti érdeklődése megszűnt, hanem az azt motiváló szellemi háttér sem létezett már. Lemondott a tárgyutánzó, tárgyleképező festészetről, mert megérezte ennek korlátait. Ebben az új békéstáji szellemi közegben képeinek új kompozíciós alapelve a redukció lett, mely a geometrikus alapformákra való lebontás kutatásán alapul. Az elemi síkformák alkalmazása pedig nem hagy teret semmiféle epikus tartalomnak (Irány).
A retrospektív kiállítás koncepciója éppen a konstruktivizmus által vezet el bennünket egy olyan általános érvényű gondolkodásmódhoz, amelyben a geometriai formák személyessége az egyes műalkotásokban időről időre változik (Architektúra).
Ezzel a fordulattal azonban a művek idő- és térszemlélete is megváltozott. Ezek a képek már nem csupán geometriai, hanem reflexiós kísérletek a modernizmus kánonjára (Párhuzam). Létező elvként (apriori módon) vallja, hogy vannak az értelemben (gondolkodásban) olyan tapasztalás előtti fogalmak, tapasztalás előtti tér- és idő kategóriák, amelyek a valóság művészi megismerésének sajátos formái. Az érzéki formából kiinduló mű létrehozása tehát olyan eljárássá válik, amely egyidejűleg hordozza magában az analízist, a színtézist, az elvont és konkrét, valamint az absztrakt és az általános gondolkodást.
A forma- illetve stílustisztaságú művek létrehozása roppant nagy kihívás. A művészetben az úgynevezett ész-eszmék, az esztétikai ideák nem tárgyai a tapasztalásnak. Gnandt vizuális szellemtere a törvényszerű ideák új konstrukciója mellett univerzális kitekintést is feltételez (Keresztirány). Számára ismerős az az előkép, – ha a művek technikai szempontból még bizonytalanságról árulkodnak is – amelyben a konstruktív térviszonylatok földtani változásait, mozgásait leképezi (Tektonika I., II., III., IV.). Olyan szimultán formaszituációk megjelenítéséhez is eljut, amelyek segítségével már térbeli formaviszonylatok is megkülönböztethetőek (Kapcsolat, Kereszt). Szerkesztése a földtani, geológiai rétegek mozgásaira, illetve a rávonatkoztatható közvetlen jelentéstartományokra utal (Rétegek I., II., III., IV.). Kreatív módon megbontja az alapformák harmóniáját, majd ezeket kitakarásokkal, csúsztatásokkal, bevágásokkal ellenpontozza. Viszont a forgatást, a szembeállítást alkalmazza leggyakrabban (Forgó I., II., III.). Legújabb munkáin pedig a konstruktív rendszer dinamikus térdimenzióként is értelmezhetővé válik (Térformák I., II.).
Gnandt János konstruktivizmusa egyre reduktívabb, geometrikus irányultsága pedig a minimal art elemző gondolkodásával rokon (Párhuzamosok I., II., III., IV).
Befejezés
Miként kezdtem. Egy festőművész nem festhet, nem közölhet semmi érdemeset, csak a saját formaszemléletében, de mint tudjuk, ennek megtalálása a saját személyiség megtalálása is egyben. Gnandt János retrospektív tárlata egy önmaga által felfedezett út, egy személyes reflexió a modernizmus kánonára, amelynek érvényessége minden bizonytalanság ellenére sem szűnt meg, csupán vesztett hatóköréből.
Megjelent a Bárka 2012/4-es számában
