Szepesi Dóra
Életrajz-változatok Takács Zsuzsára
– vers és próza vele és róla
Pályatársai, tisztelői ünnepelték november 23-án, kerek születésnapján Takács Zsuzsát, a magyar irodalom élő klasszikusát, a Katona József Színház PanoDráma estjén. A nyolcvan esztendős, Kossuth-díjas költő, műfordító ünnepi műsorát Lengyel Anna és Hárs Anna szerkesztette, váltófürdő szerűen, olyasformán, hogy a komoly és az ironikus hangvételű versek váltsák egymást, és a közönség ne csak sírjon, hanem nevessen is.
A teltházas színházteremben megilletődötten várta a közönség a programot, és mint egy színházi előadás előtt általában, ezúttal is bemondták a hangosbemondóba, hogy az előadásról kép és hangfelvételt ne készítsenek a kedves nézők. Nem volt fotós sem, aki megörökített volna néhány pillanatot – de végül is ez így volt jó. A tudósítás írója is csak emlékezetére és a pár sötétben leírt sorra hagyatkozhat, de azt hiszem, Takács Zsuzsa költészetéhez illik ez a körülmény. A krónikás úgy érezheti magát, akár a Velünk, innen, el című versben az a valaki, aki valahogyan mindenütt ott van, hogy lejegyezze, mi történt.
Még akkor is, „Ha Dunába lövik majd a könyveket.” A letaglózó és fölemelő verset Mácsai Pál tolmácsolta, annyira új, hogy nyomtatásban még nem olvashattuk, ez a karácsonyi És-be írt verse első sora.
A színpadon, kis asztalok előtt, kézirattal a kézben ült a hét színész, Bartsch Kata, Fekete Ernő, Mácsai Pál, Máté Gábor, Molnár Piroska, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina; tőlük balra, szintén, mint egy kávéházi asztalnál, foglalt helyet az ünnepelt, a moderátorok, Forgách András író, esztéta és Szegő János szerkesztő társaságában. „Olyan akarok lenni, mint Ady” – indított Molnár Piroska az Estéim otthon-nal, egy Kamaszlány verssel, és ezzel megalapozta az est egyszerre komoly és játékos hangoltságát. Ezután a ’98-as, A bűnök számbavétele fejezetből a Feltétel következett, majd a’86-os Eltékozolt esélyem kötetből a Most nem szabad verset írni. Az első blokkban elhangzott egy új vers is, Ha körbejárnak majd, amelyet nemrégen közölt az Élet és Irodalom.
A Vak Remény című tavaszi Margó-fesztre megjelent gyűjteményes kötetre nem mondhatni, hogy könnyű olvasmány. Németh Gábor soraival: „Takács Zsuzsa összegyűjtött és új verseit jó kézbe venni. Mintha karcos ablaküvegen át néznéd az esőt, éppen veri szét az ágak között beszűrődő reggeli fényt. Ahogy az ördög a feleségét, azzal a gyengédséggel.” Azt hiszem, minden befogadó hasonlóképpen fogalmazná meg az élményt, amit e vaskos „majdnem”-életmű tartogat. A születésnapon elhangzott versek többsége megtalálható ebben a kötetben, ezeken kívül néhány próza, például A megtévesztő külsejű vendég-ből való. A műsor összeállításából az életrajzra lehet visszakövetkeztetni – kezdte a beszélgetést Forgách András, a verseket akár (nevelődési) regényként is lehet olvasni, az időben elnyúló szabadságvágy hallatszik ki belőlük, a különböző időszakokban, a szerelemben vagy a közös érzületet tükröző – a költő szavával – közérzeti lírában. „Ebben a velőtrázó korban” – fogalmazott az ünnepelt, egyben látja a folyamatot, miközben különböző művészeti ágak jelentették a menekülési utakat számára, a zene, a költészet. Különösen Ady. A gimnáziumban már tudta, milyen fajta költészet vonzza. Az volt az érzése, betiltaná Ady verseit a katonatiszt karakterű igazgatónő, ha meghallaná…
Takács Zsuzsa (Valuska Gábor felvétele)
Forgách Andrásnak boldogító élmény volt a gyűjteményes kötet, Kozmikus vadregény címmel esszét is írt róla. A 60-as évek költészetét „opálos”-nak látja, egészen ’86-ig nem talált konfrontációt; a „Mintha egy országnak nem sikerült volna valami” sorra egy szerelmes versben, a Vonatút-ban talált rá, és ezt tartja az első politikai versnek. Ezután idézte Pilinszky szövegét, a Költők egymás közt antológiából, amelyben az induló költőt mutatja be: „Minden igaz költészet kívülről megragadhatatlan, egyszeri sakkjátszma, mit csak utólag értékelhetünk. Ami bizonyosat nyitás után mondhatunk, nem több, mint hogy a játszma valódi. Valódi játszmának indul Takács Zsuzsa nyitása: egy valódi költészet széles és gazdag kombinációit, kibontakozását rejti magában.” – Sakkjátszma-e a költészet? – a kérdésre reflektálva Takács Zsuzsa elmondta, Pilinszkynek akkoriban kedvenc hasonlata volt a „sakkjátszma”, de ő ennél tragikusabbnak és romantikusabbnak gondolja a költészetet. Mintha eggyel előbbi században élt volna, gyerekkorában édesanyja olyan verseket olvasott fel nekik, mint például a Három árva sír magában kezdetű Gyulai Pál-költemény. Iskolás lányként Pilinszky volt számára „a” költő, rendkívül poétikus, udvarias – közös házban laktak egy időben, a költő átmenetileg a nővérénél, a Petőfi Sándor utcában. Mindig készült rá, hogy találkoznak, és a lépcsőházban egyszer szembejött vele. Az volt az érzése, tudja róla, hogy verseket ír. Később a költő nővére Pilinszky és Ottlik közös estjén mutatta be őket egymásnak: „Engedd meg, Jancsi, ez Zsuzsika a házból…”
A beszélgetés közben a háttérben fotókat vetítettek, a költő, mint egy családias fényképnézegetés közben, magyarázatokat fűzött hozzájuk: egy 1943-ban, Balatonkenesén készült gyerekkori képen a nővére édesanyja mellett áll, és mutatja, mennyi homokot lapátolt össze. Ő anyja előtt ül, biztonságos távolból tartja szemmel, de ugrásra készen, hogy bármikor hozzá rohanjon és átölelje. Az apa, kicsit elhúzódva tőlük, egy vagy két könyvet olvas egyszerre; ez jellemző volt rá! – tette hozzá felvillanyozva. Egy másik kép Kubában készült, ahol a férjével, Lengyel Péterrel együtt spanyol ösztöndíjasként magyart tanítottak: „Olyanok vagyunk, mint két Hemingway-figura!” A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem nyelvi laborjának megnyitóján is készült egy fotó, ő már tanár volt, de beültették a fiúk közé, hogy legyen lány is a képen.
Milyen érzés ez a monumentális kötet? Zavarba ejtő és jó – felelte Forgách kérdésére, majd hozzátette, nem állt volna össze, ha nincs a két szerkesztő, Szalagyi Csilla és Schmal Alexandra – de kétségkívül én írtam. Köteteinek szerkezetére jellemző, hogy egy-egy vers a következő kötetben egy újabb ciklus vagy akár teljes kötet meghatározó darabjává válik, a költő lemezteleníti, átírja a verseit. Első kötetét, a Némajátékot például most szerette meg. Legelső versét, ami egy csatadal volt, tizenkét évesen írta, de túlzásnak tartotta volna beletenni a gyűjteményes kötetbe… Szó volt arról is, hogy önmaga könyörtelen láttatása a vers, de mindig tiltakozik az ellen, hogy ismerné önmagát. A sóbálvány című kötet tárcanovelláit hozta fel példának arra, hogy a maszk állandó kísérője. Szerinte az a vers ér valamit, ami nem hiszi, hogy ítélkezhet a világról. A mesterek közül Petri és Kálnoky nevét említette, kedvencként a Homálynoki Szaniszló-versciklust.
Forgách András szerint Takács Zsuzsa könyve hatalmas szerelmi líra, regényként is lehet olvasni, izgalmas szereplők vannak benne, a villamoson rengeteg férfi bukkan fel, hihetetlenül érdekelné, hogy ki kicsoda! Némi derültség közepette a költő elmondta, hogy azért nőkről is ír, „mentségére” megemlítette, hogy van két lánya, és volt egy világ ellen lázító kamaszkori barátnője, aki zenésznek készült. Szegő Jánost az érdekelte, hogyan kell elképzelni az alkotó éjszakákat. Megtudtuk, hogy a Viszonyok könnye – szerelmi líra születésének idején, például 14 soros verseket álmodott, 5 vers is született egy éjjel. A Kalkuttai Teréz emlékének ajánlott ciklus kapcsán a vallásos tudat szerepéről kérdezték. Vallásos családból származik, a Sacré-Cœur-be járt, de riasztották a külsőségek. Teréz anya alakjában a transzcendens vonzotta, a Keresztes Szent János-fordításokat Weöres Sándor biztatására készítette el. A beszélgetést ezen a ponton Máté Gábor szakította meg, amikor nagy derültséget keltve, hálóingben lépett a színpadra a Hőségriadó című verssel. A születésnapi est befejezéseként a hatalmas metaforát kibontó ciklus, A Vak Remény egymásba kapaszkodó verseit, a Remény és a Vak Remény között sodródó megszólalásokat hallhattuk.
(Fotó: Valuska Gábor)
