Halász Bálint
Hogyan lehet csodát tenni
Csaba rendszerető ember volt. Utálta, ha kertjében egy szál gyom is kikandikált a fű közül, ha az ablakában egy muskátli is nagyobbra nőtt a többinél, ha a tyúkólban a kotlósok nem egyforma tojással várták. De leginkább azok a fránya levelek zavarták, hol a cseresznye, hol a szilva, hol a barackfa merészelte elhullajtani lombjának egy elsárguló darabját. De a legpimaszabb a háza előtti gesztenyefa volt, girbegurba ágait nem volt hajlandó megzabolázni, csak úgy nőtt az istenadta! Olyan magas volt, hogy a mennybe fel lehetett menni rajta. Ráadásul nem érdekelte, hogy tavasz van, nyár vagy ősz, esetleg tél, reggelként úgy megrázta magát, hogy mindent beborítottak a levelei, a portát és még a házelőt is. Csaba hiába takarította össze mindennap, másnapra már mindent avar borított. Micsoda szégyen!
Csaba egy vasárnap reggel úgy kelt, hogy véget vet a rendbontásnak. Elővette a fészerből a fejszéjét, hogy kivágja a gonosz fát. Kiment, és magasba emelte a baltáját, de ekkor megjelent a falu plébánosa. A templomdombról gurult le a poros úton a rozoga piros biciklijével, fél kezével kormányozva, másikkal meg integetve Csaba felé. Mérgelődött az emberünk, mit akar tőle. Amikor megállt a háza előtt a plébános, és lekászálódott az ördögi járművéről, Csaba megemelte a kalapját, mert mégse kergeheti el az Úr szolgáját, főleg nem vasárnap, még akkor sem, ha biciklivel jött. A plébános mosolygott, kérdezte, hogy és mint van, Csaba kurtán válaszolgatott, majd a gesztenye felé bökött, dolga van, kivágja. A plébános nagyot füttyentett, ahogy felmérte a fát.
Csaba emelte a baltáját, de mielőtt lecsapott volna, a plébános megállította, ne tegye. Valakinek fel kéne menni rajta, és beszélnie az Úrral, mert ő hiába imádkozik, nincsen egy csepp eső sem.
– Nézzen fel az égre, Csaba, túl kék! – mutatott a magasba a plébános, majd felgyűrte a kezén a reverendáját, és fohászkodott egy sort, szépen, rendesen, hogy még Vatikánban is megirigyelték volna. De hasztalan. Csak nem bújtak el a felhők.
– Látja, nem működik, mászni kell, oda fel – követte a tekintetével a plébános a hatalmas gesztenye törzsét az égbe. – Kérem, Csaba, csak délutánig kímélje meg a fát, misén kihirdetem a nagy feladatot, biztos vagyok benne lesz a nyájunkban egy bátor jelentkező. Például a Pisti!
– Na hiszen, Pista! Jegyzőt a mennybe soha be nem engedik! – fújtatott Csaba. Az övébe akasztotta a baltát, fejébe csapta a süvegét, és már menetelt fel a fára, út közben hátra kiáltott: – Misére itt leszek, annyi vízzel, hogy a tehenek se bírják kiinni! Ha mégse... na olyan nem lesz, mert délután kivágom a fát!
Hogy a plébános mit mondott, áldotta, féltette, keresztet vetett érte, az Csabát nem érdekelte, sietett nagy léptekkel az egekbe. Mászott és mászott, maga mögött hagyta a templomdombot, a faluját, a vásárhelyet, a megyét, cifrapalotás fővárost, az országot, a szomszédos birodalmakat, az ellenségeskedést, a kínt, a bánatot. Csak akkor pihent meg, amikor már a világ a magasból egy apró üveggolyónak tűnt, olyannak, mint amilyet egyszer gyerekkorában talált: tündöklő, titokzatos, szépséges, szinte hívta, hogy vegye fel és szeretgesse meg.
Volt is erre ideje Csabának! Inkább szertenézett, hova került. Maga előtt egy csizmát látott, bőrből hasított míves munkát, olyan hatalmasat, amivel egy várat, ha nem az egész Földet el lehetett volna taposni! A méretes bocskorból irtózatos láb nőtt ki, egy óriás tornyosult Csaba előtt. Olyan tekintélyes, hogy a kezében elfért volna a mindenség, de nem az volt benne, hanem egy, a termetéhez illő seprű. Azzal sepregette le az égről a felhőket, a legkisebb felhőpamacsot sem hagyta rajta, mindet zsákba gyűjtötte. Ha egy megtelt, elővett egy másikat, és kezdte elölről a munkáját.
– Soha nem lesz vége! – sóhajtott panaszosan az óriás.
– Akkor miért csinálja kend? – kurjantott nagyot Csaba.
Az óriás csak akkor vette észre őt. Nem lepődött meg, talán látott már Csabához hasonlót.
– Nem értheti! – csóválta fejét szomorúan az óriás, és egy új, üres zsákért nyúlt. – A maguk fajtája mind vitéz, én szolga vagyok! Hogy nézne ki az Úr portája, ha nem tisztítanám meg?
– Csúnya világ lenne! – helyeselt Csaba, de eszébe jutott a faluja, esőt ígért, dolga végezetlenül nem térhet vissza. – Nem vagyok én vitéz, csak szolga, mint kend, de nekünk is jár egy kis pöffentésnyi pihenő – és ezzel letelepedett, előhúzta a subájából a pipáját. Jól megtömte, meggyújtotta, és nagyot szívott belőle. Az óriás leült mellé, ő is elővette a pipáját, akkorát, mint egy kályhát, és abból nagyokat cuppantva pöffékelt ő is. Csaba és az óriás, kicsi és hatalmas, együtt eregették és nézték a füstfelhőket, ahogy azok cseperednek, felnőnek, ropják a táncukat az égi testvérükkel, ameddig a mulatságuknak vége nem szakad, és elenyésznek. De egyszer minden jónak vége szakad. Beesteledett.
– Mennem kell! – állt fel Csaba, fejébe csapta a süvegét, de még mielőtt elkezdett volna leereszkedni, odaszólt az óriásnak: – Isten áldja! Azért hagyjon meg párat!
Az óriás biccentett, feltápászkodott, és ahogy felegyenesedett, beverte a fejét a mennyboltba. Az úgy beleremegett, hogy a Hold ijedten bújt el egy felhő mögé. Az óriás már nyúlt a seprűért, de aztán mégsem tette, inkább megigazított egy csálén álló csillagot, és elmosolyodva nézte.
Csabának hosszú útja volt lefele, annyira, hogy megváltozott, a falu népe alig ismert rá. Nem a bajsza lett nagyobb, hanem a természete más.
A plébános persze nem győzött hálálkodni. Mert, ahogy Csaba ígérte, vele együtt visszatértek az esőt hozó felhők is a falu egére.
Csaba nem ünnepelt a falu népével. Csak nézte az égig érő gesztenyét. Végül az övéből a baltát ledobta a tövébe, aztán nyugovóra tért.
Másnap reggel felkelt, megetette a tyúkokat, megöntözte a muskátlikat, sepregetett egy kicsit, de nem az összes levelet, párat meghagyott.
Dolog után kiült a verandára, a subájából elővette a pipáját, és nagyokat cuppangatva pöfékelt. A plébános, hogy került oda, biciklin vagy sétálva, rejtély, de lehuppant mellé, és bámulta, mintha emberünk most jött volna erre a világra.
– Hogy csinálta, regélje el, hogy lehet csodát tenni?
– Így – pöffentett nagyot Csaba.
