Esszék, tanulmányok

 

Bencsik_Orsi_m__ret.jpg 

 

Bencsik Orsolya

 

Lejegyezhető-e a nyers valóság?

Közelítések egy horvát dokumentarista regény

délszláv háborús reprezentációjának a bemutatásához

 

A huszadik század végi horvát prózairodalom egyik tendenciája (az autobiografizmus, majd később a poszttraumatikus próza mellett), a dokumentarizmus (ami „olyan irodalmi stratégia, amelyben a faktográfiai valóság esztétikai ténnyé alakul át”[1]) a (közel)múltra (konkrétan a kilencvenes évek etnikai, a fals narratívákban: honvédő! háborújára) való emlékezéstől, vagyis a valóság elfedésétől, elferdítésétől és az utólagos manipulációktól való félelemben gyökerezik. Éppen ezért ezek a dokumentarista írók (Dubravka Oraić Tolić tanulmányában Alenka Mirković, Ratko Cvetnić, valamint bizonyos megkötésekkel Nedeljko Fabrio és Slavenka Drakulić nevét emeli ki) egyfajta „prevenció”-ként élik meg „a nyers valóság lejegyzését”, hiszen úgy vélik, a dokumentálás által „megakadályozhatják, hogy az elkövetkezendőkben a történelmi tények tolmácsolását ideológiai erőszak irányíthassa.”[2] Anélkül, hogy relativizálni szeretném a délszláv háború borzalmairól írottakat, csak jelezném, a posztmodern, analitikus, narrativista történetfelfogás (például Frank Ankersmit vagy Hayden White) teorémái nyomán kérdésként merülhet fel, hogy a szerzők mennyire képesek hitelesen (mind az irodalom, mind a történelem igazsága szerint) dokumentálni a történéseket, milyen irodalmi, történetírói, zsurnalisztikai eszközökkel és/vagy morális kategóriák mentén reflektálnak saját perspektívájukra, illetőleg hogyan képesek a forrásokat, dokumentumokat, tényeket feldolgozni, az irodalom rendszerébe strukturálni. Egyáltalán – „meg lehet-e (…) írni mindazt, ami történt”[3], sőt – ahogy Theodor Adorno nyomán a szlovén Mitja Velikonja kultúrtörténész fogalmaz – „lehet-e verset írni Srebrenica után”[4]?

Értekezésemben a Horvátországban 1992-ben hazafiatlansággal megvádolt, ezért Svédországba emigrált író, Slavenka Drakulić 2004-ben megjelent (magyarul 2005-ben adta ki a pécsi Jelenkor Kiadó Csordás Gábor fordításában), A légynek sem ártanának című dokumentumregényét vizsgálom, miközben  két vajdasági magyar prózakötetre (Végel László Exterritórium című esszéregényére és Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényére) is kitekintek, melyek – akárcsak a horvát mű – többek között a délszláv háborúval kapcsolatos hazug győzelmek és a meghamisított történelmek narratívájával kívánnak erőteljesen leszámolni. Igaz, hogy Drakulić a háborús bűnösök hágai felelősségre vonásával foglalkozó, a hazafiasság kérdését, valamint a történelmi igazságot és igazságszolgáltatást tematizáló, az elkövetők perspektívájába is belehelyezkedő non fiction-regényében a lejegyzés évekkel később történik, illetve a szövegtérben a fikció és a valóság közötti transzgressziók figyelhetők meg, mégis a múlttagadással szembemenő, számadó intenciója (dokumentálás, tanúságtétel, prevenció) megegyezik a horvát dokumentarizmust képviselő művekkel. Sőt Medve A. Zoltán egyenesen a dokumentarizmus (a valóság in statu nascendi) mint irodalmi stratégia reprezentáns képviselőjeként tárgyalja Drakulić munkásságát, akitől már 1995-ben magyarul is olvashattuk a délszláv háborúval és hátterével kapcsolatos „tárca-esszé-novellákat” tartalmazó Balkán expressz – Képek a délszláv háborúból című könyvét (Gállos Orsolya fordításában jelentette meg a budapesti Officina Nova).[5] E mű kapcsán írja Medve A. Zoltán – Andrea Zlatar a női önéletrajzi szövegekről megfogalmazott koncepcióját

(„saját maga dokumentálásánál a szubjektumnak néha magának kell létrehoznia a saját nyelvét,  »hogy ezen keresztül el tudja mesélni a saját magáról szóló történeteket […] sajátjává tudja tenni sorsát és történetét. […] A múltról való beszéd így tehát nem annak összessége, ami megtörtént, hanem a múltba való beavatkozás«.”[6])

továbbgondolva –, hogy habár a dokumentarista, illetőleg autobiografikus elemeket használó Drakulić saját nyelvet nem is hoz létre, de a dokumentáláshoz kötődő problémákat a Balkán expressz erősen közvetíti. Mint ahogy Medve A. írja: „a jelen dokumentálása, amely jelen a dokumentálás pillanatában máris múlttá vált, megóvhat ugyan az emlékezet konfiskációjától, de egyúttal könnyen deformálhatja is az eseményeket.”[7] Így, jelzi a média szerepe kapcsán Drakulić, „[a] dokumentálásból […] a halál perverziója, pornográfiája lesz.”[8]

A légynek sem ártanának írója elsősorban zsurnalista, aki tehát tisztában van médiumának hátrányaival, veszélyeivel, de előnyeivel is. Művének hágai pereket figyelemmel kísérő én-elbeszélőjének fontos álláspontja, hogy a második világháború nyomai és a jugoszláv történelemkönyvek, a partizánfilmek, a megmásított, elferdített családi történetek által megismertetett, megtanult múlt, vagyis a tények helyett a legendák, a történelmi igazságként előadott hazugságok és csalások vagy az omerta, a közös történelem hiánya, a történelem helyett a „poros képek”, a „véres történetek” által megkreált emlékezés s az erre épített propaganda együttesen szerepelnek a délszláv háború kitörésének indítékai között.[9] Ez a meglátás a magyar olvasó számára elsődlegesen Végel László műveiből, különös tekintettel a délszláv háború idején írt esszéiből (például az 1995-ben megjelent Wittgenstein szövőszéke című esszénaplóból, illetőleg a 2000-ben kiadott Exterritórium – Ezredvégi jelenetek című esszéregényből) lehet ismerős. Fontos megjegyezni, hogy a kilencvenes években Végel tudatosan, egy határhelyzetre reagálva, a háborús kataklizma és az alkotói légszomj miatt választja a monologizálás és cselekménytelenség helyett a narráció, a próza, az emlékezés és a napló felé elmozduló esszéformát. A regényíró kisebbségi léthelyzetének következményeként – mint ahogy Bányai János megállapítja – az esszé teljesen a regény helyére lép, tehát nem pusztán beépül annak műfajába, hanem „a regényírás irodalmi és nemcsak irodalmi feltételei[nek az] elnehezül[ése] vagy ellehetetlenül[ése]”[10] miatt helyettesíti azt.[11] Az Exterritórium című autobiografikus esszéregényben tehát – Drakulić írói módszeréhez hasonlóan – a történelmi mélystruktúra feltárása vezet el a regényírás jelenében zajló délszláv háborús állapotok megértéséhez. Ahhoz tudniillik, hogy

„a történet, amelynek részese voltál, nemcsak az újabb kori háborúról szólt, hanem azokról a régebbiekről is, amelyekre nem emlékszel, amelyet szüleid, nagyszüleid vészeltek át, amelyek sohasem fejeződtek be. Nem zárták el jól a csapot, fortyogott benne, majd lassan csepegni kezdett belőle a lé. Most már: nem lehet elzárni. Évtizedek múltak el, berozsdásodott, minden tönkrement, nemzedékek sora mímelte előttetek, hogy nem maradt erejük befejezni egy háborút se. Noha rendre akadtak győztesek és vesztesek, a többi szóra sem érdemes. Valahol kiosztották a kártyát. Ez a meghatározó. A győztesek a kelleténél jobban elbízták magukat, a vesztesek pedig bűnhődtek, mintha a háború tényleg befejeződött volna.”[12]

Drakulić a személyes és a nyilvános, az autobiografikus és a biografikus, a fikcionális és dokumentáris, valamint az értelem, a szigorú logika és az érzelem (Medve A. Zoltán koncepciójában a női irodalom differencia specifikája „az érzelmek direkt vállalása”[13]) közötti transzgressziók közepette leplezi le az ex-jugoszláv nemzet tragédiáját és a szerbek/horvátok/bosnyákok kollektív bűnösségének/ártatlanságának az állítása helyett a felelősségvállalásra, majd a szembenézésre hívja fel a figyelmet: „egy egész nemzet nem tekinthető felelősnek a háborús bűnökért, politikai és erkölcsi értelemben egyaránt.”[14]

A horvát emigráns szerző non-fiction regényébe beépülnek az író-elbeszélő saját (gyermekkori) emlékei, tapasztalatai, családjának történetei, miközben a hágai bírósági pereket (személyes jelenléttel is) nyomon követve egyrészt reflektál a brutalitásokra, kommentálja, interpretálja a hazugságokat, feltárja a volt Jugoszlávia történelmi, vallási és kulturális hátterét és benne a nők helyzetét. Másrészt az elhangzottak, a tanúvallomások, beszámolók alapján rekonstruál, cselekményesít, azaz fikcionalizál eseményeket. Harmadrészt az elkövetők, a bűnösök démonizálása helyett nagyon is emberi karakterüket, személyes vonásaikat, mindennapiságukat emeli ki. Drakulić ily módon nem a bűnösök vagy a bűnök megítélését relativizálja, hanem (azáltal, hogy az olvasóhoz közelebb hozza őket, intimebbé teszi, illetve az, hogy nem az áldozatok, hanem a bűnelkövetők, a vádlottak nézőpontjából narrativizál) éppen a gonosz banalitására hívja fel a figyelmet. A délszláv háború ezen dokumentarista reprezentációja tehát arra figyelmeztet, hogy bárki lehet a bűnös: a jóképű, az illedelmes, a szomszéd, a barát vagy a családi hozzátartozó. A nacionalista ideológiák, a manipulatív hazugságok, a módszeres történelemhamisítás és végül a háború nemcsak a bűnös hajlamúakat, hanem bárkit gyilkossá, erőszakolóvá, harácsolóvá stb. tehet, akárcsak áldozattá, miközben maga a bűnös is lehet egyben áldozat.

A vajdasági magyar irodalomban megrázó módon Danyi Zoltán A dögeltakarító című, 2015-ben a Magvető Kiadónál megjelent fikciós regényében tárja fel a bűnös áldozatiság létmódját és feldolgozhatatlan tapasztalatait, melyhez kapcsolódik az emlékezés örökös jelenléte, a felejtés lehetetlensége. Danyi egy nem közép-európai, hanem balkáni Odüsszeia labirintusszerkezetében, egy poszttraumatikus szubjektum (egykor etnikai tisztogatásokat végző, később az eltaposott állatokat az úttestről eltisztítóként, azaz dögeltakarítóként dolgozó férfi) narrációján keresztül gondolja újra a térségét, a hazát mint a feldolgozhatatlan bűn, a trauma locus-át. Ex-jugoszláv „bűnös áldozata” éppen abból a jótékony, aktív feledékenységből (a „pozitív gátlóképességből”) nem részesülhet, mely – mint írja Friedrich Nietzsche az Adalék a morál genealógiája című művében – a tudat számára helyet adhat az újnak (az irányításnak, az előrelátásnak, a döntésnek).[15] A felejtés feladata, hogy az átélt tapasztalatok, mindaz, amit „mintegy magunkba fogadunk, az az emésztés állapotában […] éppen olyan kevéssé tudatosuljon, mint a test asszimilációjának sokrétű folyamatában a fizikai táplálék megemésztése”.[16] „A feledékenység nélkül nincs boldogság, vidámság, remény, büszkeség, vagyis egyszerűen nincs jelenünk.”[17] Danyi narrátorának traumatikus emlékezete miatt az átéltek megemésztése válik problémássá, ami a labirintusszerkezetben kanyargó, belekként működő hosszú mondatok fortyogásában, az úton levő antihős szellentéseiben is hangot kap. A vajdasági szerző azonban, Drakulićtyal ellentétben módszeresen nem fókuszál a mészárlásokban vezető szerepet betöltőkre, egyedül a srebrenicai genocídium fő felelősét (és a Szarajevó elleni ostrom vezetőjét) idézi meg A természetgyógyász című fejezetében. A háborús traumák gyomor- és bélpanaszokban való előtörése ellen, a gyógyulás reményével Danyi antihős-narrátora a szerb fővárosban egy természetgyógyászt is felkeres, a szöveg ironikus módon játszik rá arra, hogy utóbbi alakjában az olvasó a Szerbiában a hágai törvényszék elől tizenhárom évig természetgyógyászként bujkáló boszniai szerb háborús bűnöst, Radovan Karadžićot, a boszniai Szerb Köztársaság egykori elnökét fedezi majd fel, aki valóban – mint ahogy a korabeli média beszámolt róla – alternatív gyógyításhoz kötődő tevékenységet folytatva, nagy szakállat növesztve rejtőzködött egészen 2008-ig. A gyilkosok tehát még mindig köztünk vannak, sőt tőlük kérünk segítséget, jelzi a tényelemeket mozgósító, referenciális olvasattal apelláló szöveghely, mely a felismerésre, valamint a múltra való emlékezés tudatosítására is felszólít.

A srebrenicai mészárlások reprezentációjára A légynek sem ártanának ugyancsak kísérletet tesz, azonban Karadžić nem kap külön fejezetet, mindössze Ratko Mladićtyal (a szerb erők főparancsnokával, a srebrenicai genocídium másik fő felelősével) kapcsolatos összefüggésben jelenik meg néhány mondat erejéig. Mladićról Drakulić Az istenek büntetése című tizenegyedik fejezetben ír „főszereplőként” – habár regényének megírása idején mind Mladić, mind Karadžić még szabadlábon bujkált, mindkettőjüket népirtással, emberiség ellen elkövetett bűntettel stb. vádolt (és majd később életfogytiglani börtönbüntetésre is ítélt) a nemzetközi törvényszék. Mladić „mellékalakként” Karadžić mellett „A gonosz diadala” című hetedik fejezetben kap szerepet, ahol a már a nemzetközi törvényszék elé állított Radislav Krstić (a Szerb Köztársaság Hadseregének tábornoka, az első háborús bűnös, akit a hágai törvényszék genocídium vádjával elítélt) elleni tárgyalásokról számol be az író-narrátor, miközben egyértelműen (de felmentés nélkül) súlyozódik, hogy Krstić Mladić parancsait követte. Az egy nap Dražen Erdemović életében pedig a fejezet címadó személyével kapcsolatos per apropóján keresztül, a tárgyalóterem steril teréből kilépve jelenítődik meg (cselekményesítődik) a srebrenicai népirtás. Erdemović – mint ahogy a fejezet elején szereplő, dőlt betűs bekezdésből megtudhatjuk – részt vett a muszlim férfiak tömeges legyilkolásában, a Krstić-ügyben és a Karadžić–Mladić-ügyben tanúként szerepelt.[18]

A felejtés lehetőségének negligálása, a boldogság elérhetetlenné tétele a horvát dokumentarista prózához kapcsolódó drakulići szövegvilág meghatározó etikai alapvetése (különösen, hogy a 2004-es regény invenciózusan nem az áldozatokra, hanem a hágai per vádlottjaira, a bűnösökre fókuszál), ami a preventív gesztussal, a történelmi trauma ismételt elkövetésének a kivédésével és a történelmi tények, igazságok ideológiai kisajátításának, meghamisításának az elkerülési igényével is összefügg.

Drakulić regényének utolsó előtti fejezetében, a Miért van szükségünk szörnyetegekre? címűben saját maga magyarázza és értelmezi írói módszerét és műve perspektívájának eredetét, valamint a bűnök elkövetésével kapcsolatos álláspontját. Az író korábbi két háborús könyve, egy berlini könyvbemutató emléke, a horvátországi nyilvánosságból való kiközösítése, a svédországi exiliuma és a háborús tapasztalat, trauma feldolgozhatatlansága együttesen nyitnak utat A légynek sem ártanának szövegterében a regény geneziséről, poétikájáról és elkövetői perspektívájáról szóló metabeszédnek. A bűnök létrejöttének, realitásának kiváltó okát az elkövetők megértésével próbálja feltárni, és jelzi, az elkövetők szörnyetegekként való definiálása kizárja őket az emberek közül, így azonosulni sem lehet velük, és ezáltal a bűnök elkövetését eltávolítja a hétköznapi emberektől. Mint ahogy írja:

„És minél világosabbá válik, hogy a háborús bűnösök hétköznapi emberek lehetnek, annál jobban megijedünk. Természetesen azért, mert súlyosabb következtetések vonhatók le ebből, mint ha szörnyetegek volnának. Ha hétköznapi emberek követtek el háborús bűntetteket, az azt jelenti, hogy bármelyikünk elkövethet ilyeneket. Most már kezdjük érteni, miért olyan könnyű és kényelmes elhinni, hogy a háborús bűnösök szörnyetegek, semmint egyetérteni Ervin Staubbal abban, hogy »nem kivétel, hanem szabály, hogy a gonosz hétköznapi gondolatokból ered, hétköznapi emberek műve«”.[19]

Drakulić hivatkozik a téma jeles kutatóira (Raul Hilbergre, Theodor Adornóra, Zygmunt Baumanra, John Steinerre, Ervin Staubra, Christopher Browningra) és Philip Zimbardo pszichológiai kísérleteire, mindemellett fontos kiemelni, hogy regénye a dokumentarista szépirodalom eszközeivel próbálja a gonosz banalitását tetten érni. A légynek sem ártanának egy Hannah Arendt-mottóval nyit az Esszék a megértésről (1930–1954) című kötetből, mely mottó utolsó mondata Drakulić regényének címadója lett: „A puszta élvezet kedvéért a légynek sem ártott volna.”[20] Hannah Arendt 1963-as könyve, az Eichmann Jeruzsálemben a Drakulić-regény előképének tekinthető, hiszen a horvát szerző a délszláv háborút kirobbantó nacionalista ideológiát, propagandát – Arendt nyomán[21] – a náci ideológia működésmódjához hasonlítja. Másrészt Drakulić a perek során a vádlottak kapcsán nyelvileg és érzelmileg is Arendttel analóg tapasztalatokat közvetít. Például amit Miloševićről ír, az megfelel annak, amit Arendt Eichmann kapcsán fogalmaz meg: „az elkövető felületességével döbbentett meg”, „[a]z egyetlen megfigyelhető jellemvonása valami egészen negatív volt: nem ostobaság volt ez, hanem gondolattalanság.”[22]

Hogyan teszi közelivé, ismerőssé, hétköznapivá Drakulić a hágai bíróság előtt kihallgatott, perbe fogott háborús bűnösöket? Radislav Krstić tábornok például a szerző-narrátor apjához való hasonlóságában tűnik fel, vagy a kinézetében bizalmat keltő boszniai szerb Goran Jelišićet (aki több mint száz muzulmánt végzett ki) a szerző-narrátor lányának a nemzedéktársaként (barátlehetőségként, férjlehetőségként) ábrázolja stb. A regény szövegterében az emotív és a konatív kettősség[23] meglétét jól reprezentálják a volt államfő, a „balkáni mészáros”[24], Slobodan Milošević hágai pere és annak szemtanúként való figyelemmel kísérése kapcsán megfogalmazott narrátori reflexiók. A drakulići elbeszélő nem tudja elhinni, hogy Miloševićet kiadták Hágának, hogy a tárgyalás valósággá válhatott, és ehhez kapcsolódóan saját ambivalens reakcióin (a megkönnyebbülésén, a zavarán, a kellemetlenségérzetén) is meglepődik:

„Abban a kiváltságban részesültem, hogy végignézhetem a »balkáni mészáros« perét, aki a gonoszt jelképezte életemben, aki lángra gyújtotta a hazámat – és mégis kínos volt ott látnom a tárgyalóteremben.”[25]

A tényigazságokkal szembenézni próbáló (horvát, női) identitásban a totalitarizmusra törekvő, személyi kultuszt építő, Tito utáni államfő (a hatalmon levő férfi) elleni per, illetve ezt megelőzően maga Jugoszlávia széthullása (a jelen percepció szempontjából viszont éppen a gyerekkor és a nosztalgia terepe), a különböző népek békés együttélését véres gyilkosságokká változtató ideológia, a következmények felismerése az érzelmek ambivalenciájával együtt komoly válsághelyzetet (az identitás azonosságának, kontinuitásának problémáját) hoz(za) létre. A hágai törvényszék tárgyalóterme így a jugonosztalgiával való szembenézés és leszámolás, valamint a narrátor önvizsgálatának a terévé is válik.

„A tárgyalóteremben ülő férfi látványában volt valami, amit nem tudtam összeegyeztetni az emlékeimmel, énem rejtett, sebezhető részével. A ráció szintjén természetesen örültem annak, hogy a bíróság előtt láthatom. Élveztem, hogy végül is szembe kell néznie az igazságszolgáltatással. Mégsem volt ilyen egyszerű a dolog. Ráeszméltem, hogy őt látva a személyi kultusszal szembesülök, amelyben felnőttem. Bizonyos értelemben a Jugoszláviában eltöltött egész életemmel, amire legkevésbé számítottam.”[26]

Még ha Medve A. Zoltán női irodalomról tett, kissé leegyszerűsítő megállapítását (azt tehát, hogy a női irodalom sajátja az érzelmek direkt vállalása) el is fogadjuk, Drakulić regénye néhol mégis túlságosan intenzíven, időnként didaktikusan alkalmazza az érzelmi kizökkentés, felkavarás kiváltására alkalmas eszközöket, sokszor zavarba ejtő zsurnalisztikai hatáselemeket. Például a kötet címadó fejezetében Jelišić horgászszenvedélyét összemossa a későbbiekben előtörő, érzelmileg közömbös gyilkolási hajlamával. Ennek ellenére A légynek sem ártanának elsődlegesen mégiscsak etikai tétet ad fel magának, így vitathatatlan érdeme a háborús bűnökkel való szembenézés, a történelmi tény(ek) kérdésének problematizálása, valamint a hazugságok feltárásával, leleplezésével az igazsághoz, illetve ezáltal az igazságszolgáltatáshoz való eljutás és a kollektív felelősségvállalás igénye. Drakulić regénye tehát egy olyan diskurzustérbe lép be, mely a kollektív emlékezet és a tényleges múltbeli események közötti ütközőzóna, a dicső, honvédő háború és az etnikai háború, a népirtás közötti szemantikai és morális szakadék verbalizálását teszi önmaga feladatává, miközben azért erős, emlékezetes képekkel, metaforákkal is dokumentálja a megbocsájthatatlan háborús bűnöket. Ilyen emlékezetes képek a tisztogatással-tisztasággal kapcsolatos jelenetek. A tisztogatás-tisztaság motívum a felejtés negligálásával (a tabula rasa elutasításával) kiegészülve egyébként A dögeltakarító fontos és a szöveg több rétegébe is szervesen beépülő alakzata is.

A légynek sem ártanának dokumentarista szövegvilágában a gyilkolás, a tisztogatás poétizálásának egyik kiemelkedő példája – Radomir Konstantinović 1958-as (magyarul Csuka Zoltán fordításában 1964-ben megjelent) Tiszták és piszkosak című (Újvidék, Forum), többé-kevésbé háborús regényének a címét játékba hozva – a tisztaság és piszkosság oppozíciójában valósul meg. Az Egy nap Dražen Erdemović életében című fejezetben a gyermeki, zsigeri emlék megidézését beindító, az emlék véres, bűzös, abjekt horizontjával összeolvadó srebrenicai mészárlás leírása az ex-jugoszláv irodalmakban fontos helyet betöltő Danilo Kiš-i történelmi mészárszék szemantikai mezejére hatol be:

„A bűz egy mészárszékre emlékeztette. Az anyja néha elküldte húst venni, de ő igyekezett ezt elkerülni. Nyáron a mészárszék bűzét elviselhetetlennek érezte, kövér, zöld legyek szálltak a nyers húsdarabokra, táplálkozni és lerakni a petéiket. A hentes azzal szórakozott, hogy elkapdosta és egy pohár vízbe dobálta a legyeket. Dražen futott hazáig, hogy minél előbb megszabaduljon a szagtól. Milyen kényes orrod van, korholta az anyja. Most ugyanez a bűz csapta meg a mezőn, és ugyanazok a fajta zöld legyek szálltak a friss tetemekre.”[27]

Majd ennek ellenpontozásaként Erdemović (aki „ma már szabadlábon van, és a védett tanú státuszát élvezi”[28]) saját (gyilkos) kezének tisztaságára történő rácsodálkozását fogalmazza meg:

„Nem volt rajta vér, csak egy kis vízhólyag. Milyen furcsa, gondolta, vízhólyag a gyilkolástól. Kiszámolta, hogy körülbelül hetvenszer kellett lőnie. Hetven embert ölt meg, és vízhólyag lett a kezén! Ez hirtelen olyan mulatságosnak tűnt, hogy Dražen kurtán, hisztérikusan felkacagott.”[29]

De a tisztaság és piszkosság szemantikai összejátszásának egyik legtömörebb leírása a kötet címadó fejezetében olvasható, mely megidézi a német náci ideológia és a zsidó megsemmisítés nyelvi reprezentációját is: „Jelišić pedig megparancsolta, hogy takarítsák le a vért. Gyűlölte a rendetlenséget.”[30]

A nyers valóság lejegyzésére törekvő, a délszláv háborút megtapasztalt szubjektum fontos írói feladata, hogy (részrehajló) ítélkezés nélkül, egyfajta külső, objektív megfigyelőként dokumentáljon. Drakulić horvátként nem pusztán a Szerb Köztársaság hadseregének és vezetőinek a háborús bűneivel foglalkozik, és habár regényének jóval több fejezetében ír a szerbek által elkövetett vérengzésekről, a horvát hadsereg etnikai tisztogatásait is feltárja. Az első fejezetben ír ezekről, illetve az Öngyilkos forgatókönyv című harmadik és az Egy csendes októberi éjszaka című negyedik fejezetben, utóbbiak a Gospićban, Pakracban vagy Sisakon tömegével megölt szerb civilekről[31] és a „gospići csoport” (például a Mirko Norac, „a horvát hadsereg első háborús bűnökkel vádolt tábornoka”[32]) ellen valló Milan Levar haláláról szólnak. Drakulić mindemellett keményen kritizálja Franjo Tuđman és az őt követő kormány politikáját és a háborús bűnökkel való szembenézéssel kapcsolatos hozzáállását és tevékenységét is. Mint írja:

„Az új, Tuđman utáni kormány semmivel sem buzgóbb a háborús bűntettek kivizsgálásában, mint elődje, és aziránt sem mutat nagyobb lelkesedést, hogy horvát háborús bűnösöket adjon ki a hágai törvényszéknek. A tuđmani propaganda évei után nehéz és politikailag veszélyes lett elfogadni az igazságot – nevezetesen, hogy horvát katonák elkövethettek és el is követtek háborús bűntetteket.”[33]

Miközben Drakulić non-fiction regényének szövegvilágába erősen behatolnak az autobiografikus és biografikus vonatkozások, a hágai bíróságon látottakkal, hallottakkal kapcsolatos emóciók, a feltörő személyes traumákkal való szembenézések és a nosztalgiával való leszámolások, A légynek sem ártanának mégis képes – a háború jelenvalóságának (mintha a háború még nem ért volna véget) felmutatásán, a lezárhatatlanságon keresztül – a történelmi múlt, a kollektív traumák „feldolgozására”, irodalmiasítására, azaz képes nemcsak a történelem, hanem az irodalom igazságfeltételeinek is megfelelni.



[1] Oraić Tolić, Dubravka: A valóság kihívása. A horvát próza attraktivitása a 20. és 21. század fordulóján (Medve A. Zoltán ford.), Tiszatáj, 2008/6, 51.

[2] Uo.

[3] Szerbhorváth György, Háború, irodalom – háborús irodalom a vajdasági irodalomban (1991–2005), Regio, 2005/3, 119.

[4] Vö. Velikonja, Mitja, Lehet-e verset írni Srebrenica után? – Kulturális reflexió a jugoszláviai nyolcvanas évekre, Regio, 2021/3, 19–44.

[5] Lásd Medve A. Zoltán, Kontextusok és annotációk. Adalékok az újabb horvát próza történeti-komparatív vizsgálatához, Bp., Kijárat, 2009, 110–120.

[6] I. m., 112.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Pl. „És minél többet gondolkodom a dologról, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy az ő [ti. az apja] hallgatása és az 1939–1945 közötti események hivatalos változata együttesen tették lehetővé ezt a legutóbbi háborút.” – Drakulić, Slavenka, A légynek sem ártanának (Csordás Gábor ford.), Pécs, Jelenkor, 2005, 8.

[10] Végel László, Két tükör között – Időírás irodalommal, Zenta, zEtna, 2016, 126.

[11] Bányai János, Az esszé: útban az elbeszélés felé = Uő., Egyre kevesebb talán, Újvidék, Forum, 2003, 5–13.

[12] Végel László, Exterritórium – Ezredvégi jelenetek, Bp., Noran Libro, 2000, 9.

[13] Medve A., i. m., 112.

[14] Drakulić, i. m., 159.

[15] Nietzsche, Friedrich, Adalék a morál genealógiájához (Romhányi Török Gábor ford.), Bp., Holnap, 1996, 59.

[16] Uo.

[17] I. m., 60.

[18] I. m., 92.

[19] Drakulić, i. m., 155–156.

[20] I. m., 5.

[21] Jósfa Lídia Drakulićtyal készített interjújában is említi az író Arendt nevét. Lásd Jósfa Lídia, Szemrebbenés nélkül – Slavenka Drakulić írónő, Magyar Narancs, 2005. július 28. Letöltés: 2022.06.28. https://magyarnarancs.hu/film2/szemrebbenes_nelkul_-_slavenka_drakulic_irono-64348

[22] Heller Ágnes, Elmélkedések Arendtről, a gonosztevőről és a gonoszról, Ex Symposion, 1999/26–27., Letöltés: 2022.06.28. http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/gonosz/Heller/szoveg.htm

[23] Medve A., i. m., 112.

[24] Drakulić, i. m., 104.

[25] I. m., 104.

[26] I. m., 106.

[27] Drakulić, i. m., 101.

[28] I. m., 92.

[29] I. m., 102.

[30] I. m., 67.

[31] I. m., 13.

[32] I. m., 39.

[33] I. m., 38.

 

Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.


Főoldal

2022. augusztus 30.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png