Esszék, tanulmányok

 

 cseres.jpg 

 

Márkus Béla

 

Bekebelezett tudatok

Cseres Tibor: Parázna szobrok

 

Cseres Tibor mintha megérezte volna, hogy akad majd irodalomtörténész, aki fontosnak tartja tisztázni, „mióta s mennyi ideig írta” a Parázna szobrokat (BERKES, 1984, 12), ezért is szakaszolta több nyilatkozatában, interjújában regényének a kézirattól a könyvig tartó útját. S nincs még egy kötete, amelynek a megjelenési körülményeit a naplójában hasonló részletességgel rögzítette volna. Először talán Bertha Bulcsuval beszélgetve hozza szóba, 1971 nyarán, hogy az Új Írásnak ígérte a kéziratát, igyekszik befejezni, úgy kétszázötven, kétszázharminc oldalnyi lesz. A koncepcióról s a konstrukcióról nem ejt szót, azt azonban az önirónia bátorságával állítja, hogy a „címe már készen van” (BERTHA,1986, 435). Azt majd 1975 februárjában az Új Írás Pályám emlékezete sorozatában közölt Elveszített és megőrzött képek 17. darabja fedi fel, mire utal a cím. Milyen személyes élményre a „szeméremsértő” kép, amelyen „magnéziumfényben: malmok és szobrok a patakon” láthatóak. „1939 augusztusában: tábori őrsben, karpaszományos tizedesként, a Csermely völgyében, Kassa, Jahodna fölött. A patak fölé asztalosaink malmokat építenek, a malmok fölé fából faragott, mozgó, obszcén figurákat” – képaláírásnak felel meg ez a pár sor, eligazításul még: „Eközben indult meg a második világháború. Zúdultak felénk a tépett lengyelek”. E négy évben ritkák a regény írására közvetlenül vonatkozó feljegyzések, a közvetettek az anyaggyűjtés fázisait, beszélgetéseket, dokumentumok xeroxozását, hadtörténeti munkák tanulmányozását jelzik. 1972. március legelején emlékezteti magát, hogy április elejére megígérte Nyírőéknek, azaz Nyírő Józsefnek, a Kossuth Kiadó főszerkesztőjének a „paráznákat”. Az ígéret teljesítéséről legközelebb a következő év június 8-án beszél telefonon a kiadóval, közben azonban az ugyanebben az időben, szovjet megrendelésre készülő regénye, az Én, Kossuth Lajos leadási határideje is nyugtalanítja. Egy hónappal előbb, 1973 májusában megállapodik a lakásán őt felkereső Kortárs szerkesztőivel négy-öt részlet közléséről, amihez egy tájékoztató elő-iratot kérnek tőle. Ennyit idéz belőle: „egy hazug ember iratai, aki igen sokszor..., de nem felelős a szavaiért”. A következő esztendő: kitöltetlen lapok a naplóban, Újévtől Szilveszterig. Levelek is alig. A magyarázat a kiadás dolgában sejthető, a folyóiratbeli közlések elmaradásának viszont nincs – lejegyzett – oka. Az előbbi esetben Nyírő 1975. január 17-i levele nyújt támpontot, amelyben tudatja: „a lektori vélemények összesítése alapján arra a véleményre jutottunk, hogy a kézirat néhány ponton átdolgozásra szorul, s ezért jelenlegi állapotában nem tudjuk kiadásra elfogadni”. Itt jegyzi meg a kézirat benyújtásának időpontját is: 1974. szeptember 18-át, azaz ez a naplóból kihagyott év a regény befejezésének éve volt. A Kortárs húzta-halasztotta a részletek megjelentetését, Kovács Sándor Iván „visszarettent tőle”, számol be Cseres a Tiszatáj főszerkesztőjének, a kéziratot kérő Ilia Mihálynak pár nappal azután, hogy a „Kiadó is alkudozik”. A „visszarettenés” feltehetően a megbeszélésükön is felmerült lektor – netán Nemes Dezső – véleményével lehetett összefüggésben, ám hogy a közlésre csak 1976 júliusát követően kerítenek sort, azért is furcsa, mert ennek az esztendőnek az elejétől fogva nincs országos napilap, amelyik ne hozna részleteket a regényből, bátoríttatva talán attól is, hogy egy évvel korábban, 1975. április 4-én Cseres Kossuth-díjban részesült.

Úgy gondolhatta a szerző, a műve végre révbe ért, már csak azért is, mert rögtön az elutasító levél után a kiadóban tárgyal Nyírővel és Sz.M.-val (Szabolcsi Miklóssal), Falussal és egy negyedik lektorral, mielőtt átvenné a regényt és a lektori jelentéseket, vállalva az átdolgozást. A napló szerint Sz.M. „elvszerűbb, óvatosabb, nem nagyon lelkesítő […], nem érti a mondanivalót, a szándékot – a skizofréniát”, Falus (Róbert) pedig azt hangsúlyozza, „nem lektori jelentéseket írok, inkább feljegyzéseket”. Február vége felé szokásos bujkáló iróniájával azt írja a főszerkesztőnek, hogy „a megfontolandó megfontolások alapján sallangtalanítom a fölösleges részektől, tehát tetemesen átformálom. Ennek ellenére úgy gondolom, április folyamán leadhatom, visszaadhatom a Kiadónak”. A napló szerint nem egészen így történik: csak a következő év, 1976 áprilisában adja le a regény – így jelöli – „B változatát”, majd öt hónap múlva a „végleges kéziratát”. Ismét eltelik lassan egy esztendő, míg 1977. március közepén Nyírő József a kérdésére, hogy az igazgató és a helyettese is elolvasták-e a Parázna szobrokat, egyenesen válaszol, mondván, „némi történelmi hitelességre vonatkozó kételyük támadt”, hogy „nem a Horthy-tisztikar apotheozisa ez?” Ismét a naplóban rejtőzködő irónia: „Magukat igazolandó a párttörténetibe küldték Pintér Istvánnak elolvasandó. Határidő április 18.-ápr.21”. Közben, megelégelve a huzavonát, Illés Endréhez, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójához fordul, felajánlva a kéziratot, s nála is hagyva egy példányát. Az ügyintézés gyorsnak ígérkezik, május 7-ére választ vár, felbonthatja-e a Kossuthtal a szerződést, hogy újat kössön a Szépirodalmival. Rá egy hétre „megbeszélés” Nyírővel, Szabó Mari szerkesztővel és Nonn György igazgatóhelyettessel délelőtt tíz órától délután háromig. „Tetemes javítani valók, még Pintér kifogásain felül is, szerintük megoldható – legalább 20-30 % elhagyást, hozzáírást javasolnak. Többször az ellenállási mozgalmat hiányolják. Végül felteszem a kérdést, vajon nem kellene-e felbontani a szerződést. Kölcsönös gondolkodási idő.” Egy hét sem telik el, Cseres feladja a „bontólevelét” Nonn-nak, aki május 31-én válaszol, a „némi késésért” a kiadó igazgatója, Rapai Gyula külföldi útjára hivatkozva. Az igazgatóhelyettes az író indoklásához, miszerint „könnyítsünk ezáltal egymás terhén”, több megjegyzést fűz. Egyrészt, hogy csaknem tíz éve örömmel kötötték meg a szerződést, biztosak lévén abban, hogy a Hideg napok írója „olyan művet ír a magyar hadsereg második világháború idején játszott szerepéről [...], amely hozzájárul e bonyolult korszak képének irodalmi megrajzolásához, népünk történelmi tudatának formálásához”. A „fontos történelmi időszak és a benne felidézett számos konkrét történelmi esemény miatt szükséges volt a történészlektor bevonása a történelmi hitelesség megítélése érdekében” – tette hozzá, azzal együtt, hogy remélték, „sikerül majd a történelmi események ábrázolását és értékelését hitelesebbé tenned”, és hogy kívánságaik „a történelmi hűség objektív követelményeiből fakadnak”. Végül kérik, térjenek vissza a megbeszélésükön elhangzottakhoz, ezt az író számára is célszerűbbnek tartják, „mint egy másik kiadónál újra kezdeni az értékelés bonyolult folyamatát”. Ott, a másiknál elmaradtak a bonyodalmak. Június 4-én Domokos Mátyás közli, hogy Pándi Pál volt az első lektor, s „alig emelt részletkifogást”, 20-án levélben tudatja, hogy ő is elvégezte a „szerény” lektori munkáját, s a kéziratot átadta a titkárságnak, a további „menetrendjéről” azonban semmit sem tud. Július elsején Illés Endre átadja Pándi jelentését a szerzőnek, a hírrel, hogy a Juhász fivérek is (nyilván Ferenc, a költő és Gyula, a történész) olvassák a kéziratot, 28-án tudatja, hogy az utóbbi el is olvasta. Naplóbejegyzés augusztus 19-én a kéziratról: „Módosításokkal, kihagyásokkal (Dömötör házvásárlása) leadtam D. Matyinak”. Minden rendben, hihette ismét Cseres, aki a következő esztendőben – 1978-ban – egy szóval sem említi sem a levelezésében, sem a naplójában, hogy mi van a regényével. De nem hozza szóba a szerkesztője, Domokos Mátyás sem, amikor október 22-én egy hosszabb levélben körvonalazza a rádió Társalgó című műsora számára készítendő (majd a Kortárs 1979. májusi számában közölt) pályatárs-beszélgetés részleteit, témáit. Így csak találgatni lehetne, a kézirat miért töltött még több mint másfél esztendőt vesztegzár alatt (MÁTYÁS GY.,1986, 610), hogy aztán az 1979-es könyvhét sikere legyen.

A vesztegzár, bárhány évvel mérve is, a Parázna szobrok „kiszabadítása” mellett adott még feladatot bőven. Régebbi s újabb novelláiból válogatva megjelenik az Itt a földön is 1973-ban, két év múlva a „felszabadulás” 30. évfordulója „tiszteletére” szánt, a Magvető és a Szépirodalmi közös gondozásában a reprezentatív Siratóének, jórészt az előző kötet elbeszéléseivel, illetve három kisregénnyel (Hideg napok, Búcsú nélkül, Ember fia és farkasa). Közbeesik, amire a Művelődésügyi Minisztérium osztályvezető-helyettese, az irodalomkritikus Funk Miklós 1974 őszén levélben emlékezteti, hogy a Magyarország felfedezése sorozatba vállalta egy szociográfia megírását, havi részletekben ki is fizettek neki harmincezer forintot, s érdeklődnek, milyen stádiumban van a kézirat. Lelkiismeretesen válaszol: a Délkelet-Alföld telepített, vegyes ajkú, nemzetiségi falvainak vizsgálata volt a célja, s hogy a kötetre való, összegyűjtött és feldolgozott, ám még nem nyomdakész anyagának harmada „azokról »a népmozgásokról« ad (adna) képet, amelyek 1944 és 1947 között zajlottak le”. Tisztában van vele – írja –, hogy e három év „objektív feltárása és visszaidézése [...] nagyon érzékeny politikai érdekeket sértene”, s „nem csak a közös ügynek ártana, hanem magamnak is”. Ennek ellenére – stiláris bravúr – a feladatot nem adja fel, szándéka, hogy a jövő év, azaz 1975 végéig könyvbe foglalja a tapasztalatait. Célja, noha szoríthatja a Kossuth-regény leadási határideje, elérhetőnek látszik: a Parázna szobrok kézirata már a kiadónál, a szociográfia történelmi pillérei pedig ott magasodnak a még a hatvanas évek utolján, Korniss Péter fotóival kiadott A kétszázötven éves Békéscsaba című albumban. S ahogy ez a képeskönyv szolgálhatott (volna) a szociográfia alapjául, úgy tölthették be a regény vázlataiként, műhelytanulmányaiként a szerepüket azok a publicisztikák, emlékezések, kritikák, amelyek az Elveszített és megőrzött képek című kötetében láttak napvilágot.

Ennek a válogatásnak, valamint a Játékosok és szeretők után közzétett Hol a kódex? című, tárcákat, kritikákat, emlékezéseket tartalmazó könyv jellegzetességét a szerző publicisztikai munkásságához támpontokat adó művelődéstörténész „a közösségi önismeret, önvizsgálat, önelemzés” feladatának vállalásában látta. Több darabja az író nagyregényeihez vagy azok tárgyához „közvetlen irodalomtörténeti forrásszöveg”, a tanulmány sorra veszi és elemzi azokat az írásokat, amelyek ahhoz a „döntő kérdéshez” kapcsolódnak, hogy „miért nem sikerült a magyar pozícióváltás 1943-44-ben”. A Parázna szobrok hősei közül az itt Makó néven szerepeltetett Mikó Zoltánnak, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, a Kiss János irányította csoport tagjának a tragikus sorsát (az oroszok, miután jelentkezett náluk, 1945 augusztusában kivégezték) kíséri nyomon (FILEP, 2015, 76). A két publicisztikai kötet arról tanúskodik, hogy Cseres igen tudatosan és elszántan készült a regény megírására. A Hol a kódex? első ciklusának első darabja, az 1969-es keltezésű Találkozás a háborúval a szerzőnek mint gyorsdandár tisztiiskolát végzett rajparancsnoknak a személyes emlékezése 1939. augusztus utolsó napjairól, a regénybeli helyszínnel (Kassa, Jahodna) és motívumokkal (szobrok, előbb aratópárok, majd szeretkezők). A nemzetközi helyzet, az angol-lengyel kölcsönös támogatás, a németek erőszakos követelései és fenyegetései az előadás tárgya, hiányzanak a majd a regényből ismerős konfliktusok, és hiányzik az is, hogy megannyi menekültet engedtek át a határon. A „rongyosan, kevés öltözetben, holmi nélkül”, „könnyes és könnytől üres szemmel” jövő lengyelekről szó esik ugyan, de úgy, hogy Ungvár felett, a hegyek között „őket kellett fogadnunk”. A történet mondója a szerzői tapasztalathoz képest amennyire módosított a cselekmények menetén, bővítve körüket, a másik epikai elemet, a magyarázatot, értelmezést – vagyis lényegében a szemléletet – tekintve annyira megmaradt az író nyilatkozataiban kifejtett, kritikáiban megfogalmazott elveinél.

Ezek a később meggyőződéssé erősödő elvek a hatvanas évek közepén, a Búcsú nélkül és a Hideg napok megjelenése idején kezdtek kikristályosodni – valószínű, hogy egy szovjet monográfia, a Kossuth Kiadó gondozta ötkötetes A Nagy Honvédő Háború története döntő hatására. A köteteket egyenként szemlézi (Emlékeztető férfiaknak, Hadtörténeti pótlás, A katonákról – akik megfutamodtak, Égből hulló cédulák). Az elsőben „a közép-európai férfinépesség magyar százezrei még nem szerepelnek”. A második 1941 júniusától a következő év novemberének végéig követi a hadi eseményeket, „szűkszavúan intézi el a mieinket”. A szemléző viszont, ki szakaszparancsnoki sorban szolgált, s ki elhatározta, „élményeimet és szubjektív vélekedéseimet alkalomadtán még papírra vetem majd”, négy katona emlékezésével idéz egyet-mást, felelevenítve egy-két csatanapot. Az egyik katonáról fontosnak tartja megjegyezni, ami majd a regény főalakjával és emlékezéstechnikájával kapcsolatos lehet, hogy „későbbi gyakorló idegbeteg számos beadványainak egyikéről” tanúsíthatja, észrevételei valódiak. A többiekkel együtt a Gordievkánál vívott harcokat eleveníti fel – „hasonló ütközetben nem volt részük még egyszer abban az évben”, fűzi hozzá a recenzens, megtoldva ezzel: „a Voronyezs alá merészkedő 2. magyar hadsereg” „1942 novemberében csak sejtheti még gyászos jövendő sorsát”. A harmadik kötet tömör ismertetése: a 42 novemberétől 1943. december végéig terjedő időszak tárgyalásakor a 2. magyar hadsereg sorsát „mintegy ötven sorban, alig tíz oldalon elszórva” lehet megtalálni. A katasztrófa fogalmán és méretén elmélkedik, miután határozottan állítja: a hadsereg „megindulása óráitól a szégyenteljes visszaérkezése napjáig egyetlen percre sem akart győzni az ellenfélen, bármilyen bűnökbe és cselekedetekbe keveredett is közben”. Írói gondjait előadva úgy ítéli meg, „rideg és merev volt” az a vélekedése, hogy az „igazságtalan háborúról, vesztes csatákról nem érdemes” „emlékművet állítani” az irodalomban sem. Azért hajlott véleménye felülvizsgálatára, vagyis önkritikára, mert ha a vereség, a „gyáva futás” miatt „gyalázatnak” állítja „a fegyverbe és hadba kényszerített százezrek magatartását”, akkor ezzel megalázza őket. „Az író gondja – hangsúlyozza – nemcsak a legnagyobb gyász megőrzése és megtartása, hanem a nép (ez esetben a katonák) gyalázatának megsemmisítése, megaláztatásának fonákra fordítása kell legyen.” És itt, e fordítással jut el olyan értelmezéséhez, amelyik a doni csatavesztést az emlékműállításra érdemes nemzeti sorscsapások között tartja számon. Érvelése: „A közös nagy elhatározás, a sorsnak ugyanúgy való értékelése, az együttes nagy megfutamodás, az ágyúk, harckocsik elhagyása, fegyverek eldobálása olyan katona-szégyen, melynek mélyén már valami egyéb jelentkezik, ugyancsak kollektív, s ami éppen nem szégyellni való, mert ellenkezője a gyávaságnak, ha úgy tetszik, a halálos sors vállalása a jelen helyett, amely ily végzetes, ily tragikus helyzetbe állította a közösséget”. Így folytatja, zárja: „Egész történelmünk s korunk bővelkedik a megörökítésre váró tragikus csomópontokban. Voronyezs feltétlenül ilyen sűrűsödési góc”. A monográfia kritikusa a negyedik s ötödik kötetet elsősorban a katonaerkölcsről szóló kitételei miatt idézi; szíven üti az utóbbinak az a megállapítása, hogy a magyar „katonák és tisztek erkölcsi állapota rendkívül alacsony színvonalon volt”. Gondolkodásukat és magatartásukat, állítja, inkább emelkedőnek, „erkölcsileg tartalmasabbnak és értékesebbnek éreztük és képzeltük”. A monográfia, vélekedik, többek között a fegyveres vagy fegyvertelen átállásra, a német csapatokkal való szembefordulásra „noszogató”, „égből hulló cédulák” hatástalan volta miatt ítélkezhetett így. Ezek azért sem váltottak ki kellő hatást, mert a katonák nem akartak „csupán fogságba esni és úgy kilépni a háborúból, hanem haza akartak menni családjukhoz, de minél előbb”, másrészt a „hitlerista csapatok kiűzését is a szovjet hadsereg feladatának tekintették”.

A Nagy Honvédő Háború története kritikájának főbb, tételszámba menő észrevételei megismétlődtek Nemeskürty István könyve, a Requiem egy hadseregért bírálatában. Az emlékállításra célozva felveti, hogy a „maga nemében” első mű szinte valamennyi méltatásából „hiányoznék a három évtizedes hallgatás, tehát elhallgatás szégyene”. Egyetért a történész céljával: bizonyosodjék be „a hadseregnyi ember ártatlansága s egyúttal az is, hogy az áldozatsereg gyáva azért nem volt, tehát katonamorál szerint nem erkölcstelen”. Nyugtázza, hogy Nemeskürty „a felsőbb tisztikar, a legfelsőbb hadseregvezetés tisztességét is, elsősorban persze szakmai tisztességét is, feltételezi”. Helyesli, hogy elkerüli, ahogy „szokták mondani és írni”, a magyar hadsereg fasiszta hadseregként való megjelölését. Nem volt az, nyomatékosítja, az ország legszegényebb rétegeiből tevődött össze, „olyan emberből, akik, innenső szóval, antifasiszta-jelöltek voltak inkább”. Cseresnek elmarasztaló szava alig akad, azt azonban felrója, hogy a szerző megfeledkezik Stomm altábornagy sorsát követni, s azét a Dömötör altábornagyét is, aki a Donnál folyt nyári csaták után, mert nem értett egyet a hadsereg odakint kitűzött háborús céljaival, lemondott, nem vállalta a felelősséget. Finom fogalmazás ez, lehetne tán szigorúbb is, hisz a könyv azt állítja a tisztikarról, hogy 1943 januárja után a „nagyobbik része nyíltan és elszántan fasiszta maradt”, „Stomm gróf” pedig, „nagy alkalmat szalasztott el a hadifogságban”. Ugyanis „módja nyílott volna, s ebben a magyar foglyok zöme is támogatta, hogy egy antifasiszta magyar hadosztályt szervezzen” (NEMESKÜRTY, 1972, 204, 210).

A monográfia és a Requiem... kritikája a Parázna szobrok szemléleti alaprajza, szellemi alapvetése, történelmi számbavétele. A világkép eltökélten tudatos formálásáról többször beszélt a szerző. Úgy is, hogy a történelmi emlékekkel és szenvedéssel való birkózás, a háborús tragédiák „végső kérdéseit” kifejező költészetünk hozta példának, mint amelyik a prózánál sokkal tovább merészkedett elmenni: „Mert és tudott írni veszteségeinkről ártatlanságunk hitével” (DOMOKOS,1986, 511). Máskor azt fejtegette, hogy „a Hideg napok nélkül nem lehetett volna Parázna szobrok”, az előbbi mindössze három napot fog át, az utóbbi viszont az 1938-tól 64-ig terjedő időszak „sokoldalú értékelése”, „ha nem is teljes világkép, de annak megközelítő teljessége”. Kiegészítése: ha az újvidéki razzia történetébe foglalt „magyar sérelem egyoldalúnak látszik, akkor ehhez a műhöz hozzá tartozik a Bezdáni ember és a Parázna szobrok is” (HUNYADY,1986, 537). Az utóbbi megírására az is késztette, hogy a „Hideg napokban csak kevéssé árnyaltan tudtam kitérni a horthysta hadsereg tisztjeinek és legénységének magatartására”. A két regény „ikerpár” voltának szemléltetése: „úgy tartoznak össze, mint egy érme két oldala. Egyik oldalon a figura, a másikon a címer” (ESZÉKI, 1986,650). Az érem két oldalával példálózott a szakfolyóirat két szerkesztőjével beszélgetve is (Történelmi és önismeret. Honvédségi Szemle, 1984/8.), akik nekiszegezték a kérdést, úgy volna-e, hogy a Parázna szobrokban „száznyolcvan fokos fordulatot tett – szándékosan vagy sem –, nevezetesen, hogy a korábban említett bűntudattól, a különféle vádaktól a népet megszabadítsa. Tehát a regényt annak szánta volna, hogy kimutassa: a magyar nép nem volt fasiszta, nem volt felelős a háborúért, sőt, itt érinti elég részletesen a magyar légió problémáját, és ebben az összefüggésben a hadifogságban lévő tisztek, tábornokok magatartását”. A válasz, röviden: a „száznyolcvan fokos fordulat, ez úgy igaz, hogy az éremnek két oldala van”.

      A példa főként a történelemszemléletre, az epikai eljárások, a cselekményépítés elemeinek, főként ezek szerkezetének a hasonlóságára céloz. Az eszmei vonások mellett – olykor helyett – a poétikaiak rajzolatára. A közös prózapoétikai jellegzetességek számbavétele talán abban a poétikus stílusú esszében a legteljesebb, amely lírai párhuzammal indít: nem tartja véletlennek, hogy a regény eseménysora azon a vidéken, Szobránc táján kezdődik, ahol Kölcseyből „kiszakadt” a Zrínyi dala, eredeti címén, a Szobránci dal, a „hasztalan nemzeti önvizsgálatnak” „nagy, keserű vallomása”. Pár sorral odébb a mű „történetvilágának” jellemzéséhez Arany Jánostól kölcsönzi a „Tenni kevés, de halni volt esély...” panaszszavait, hogy aztán két motívum összehasonlító vizsgálatát végezze el (LŐRINCZY, 1985, 346-347, 351-352). Az egyik a nyomozásé, a másik a szereplők alkalmi – azaz véletlen – kiválasztásáé. A Hideg napokban Bükyné léte, nem léte a keresés tétje, az alakok közötti feszültség forrása, a magánjellegű, s nem a hadviseléshez kapcsolódó konfliktusaik alapja. A Parázna szobrokban két, összefonódó szálon is folyik – itt szó szerinti értelemben – nyomozás. A „nyomozó” Thormay Béla, a Ludovikát végzett, a frontot megjárt, 1943-tól 46-ig szovjet hadifogságot szenvedett főtiszt, 1963-ban a néphadsereg őrnagya, akinek Bécsből egy a régi hadseregben érvényes szolgálati jegyet kézbesít a posta, politikai merényletre felszólító paranccsal. Az őrnagyot izgatja, ki volt a feladó, s mind erősebb a gyanúja, hogy az csak egykori bajtársa, felettese, Tömössy volt vezérkari őrnagy lehetett. Akiről nem tudja ugyan, él-e, hal-e, épp ezt igyekszik kideríteni (s ez a másik lényeges motívum) annak a fényképnek a segítségével, amelyik úgy negyedszázada Jahodnán készült, a Csermely-völgyében, vele együtt tizennégyen vannak rajta, néhány baka, pár tiszt, köztük Tömössy, hölgyekkel. Thormay terve: tőlük tudni meg, hogy alakult tiszttársa sorsa a háború után – közben, persze, elmondhatják, hogyan az övék. Felkeresésük az utazási regények, útirajzok ismeret- és tapasztalatszerzésének leíró, bemutató epikai elemét juttatná előnybe a nyomozás fordulatai elmesélésének rovására, ha nem keveredne gyanúba maga Thormay, s a honvédelmi (s talán a belügy-) minisztérium parancsára felállított vizsgáló bizottság nem kezdené el kihallgatni, mint egy vádlottat. Lényegében: nyomozni – a nyomozó után. Két okból: mert mégiscsak ki akarják deríteni, hogy a hazafias érzelmek semmibe vételének megtorlására felszólító szolgálati jegy kinek, kiknek az agyszüleménye lehet, és mert elképzelhetőnek tartják, Thormay küldeménye. Faggatni, vallatni ezért kezdik katonaéletéről, ludovikás idejéről, harci tapasztalatairól, élményeiről – „előéletéről”. A hosszú hónapokig tartó, kihallgatással felérő beszélgetések vagy tárgyalások során mindaz, ami Tömössy párhuzamosan zajló keresése közben saját múltjáról, háborús szerepéről emlékezetébe idéződött, önmagában nem nyújthatott védelmet a gyanúsítások ellen. Érveinek felsorakoztatásához, „védőbeszédeinek” megfogalmazásához segítségre szorult – attól kért tanácsot, akiről tudta, hogy a tárgyalásokon nem vehet részt, a doni katasztrófa emberveszteségeit a hadteste feloszlatásával mérsékelni igyekvő Stoom volt altábornagytól. A hadifogságból hazakerült s itthon a háborús bűnök elkövetésének vádjával 1951-ben halálra ítélt, majd a kegyelemben részesítését követően 1954-ig börtönbe zárt tábornokot az elbeszélő arról a Stomm Marcellről mintázta meg, akit, ugye, Nemeskürty könyve erősen elmarasztal. „Marci bácsi”, ahogy Thormay nevezi, mintegy az ügyvéd szerepét tölti be a hadsereg tisztikarának s legénységének az erkölcsét, egyáltalán a magyarság háborús szerepvállalását felhánytorgató vitákban. Ezek élességét, elmérgesedett voltát jelzi, hogy a bizottság vezetője, Kiss ezredes a „pihent eszű vén reakciósok” közül valónak ítéli vitapartnerét, meghökkentőnek mondva, hogy a szocializmus építésének „ilyen fokán, ahol mi állunk, holmi anarchista akciókat lehetségesnek tart”. A sértett visszavágása, a fölény leszerelésének szándékával: „mi az oka, útja, módja, hogy te katonai érdemekben is gazdagabbnak tartod magad, bár puskaport legfeljebb gyakorlótéren ha szagoltál”. Az ilyen, kölcsönös ellenszenv táplálta szócsatáknak ugyanaz lett volna a végük, mint az olyanoknak, amilyent a „marxista képzettségű”, bizonyosan pártküldött Civil Vendég kezdeményez az antifasiszta hadosztály, azaz a Magyar Légió fel nem állításának ügyében, hangsúlyozván, hogy szemben Stoom állításával, a mulasztásért nem Rákosi Mátyás a fő felelős. A vizsgálat vége: a következő évben augusztus 20-án Thormayt levélben értesítik, hogy „a kutatást és életének jóvátételét” „beszüntették”, nem kell többet – s itt, a zárójel mutatja, az elbeszélő elszólja magát – „a bizottság (vagy bíróság) elé” járulnia.

A vizsgáló bizottság, úgy tűnik föl, annak rendje-módja szerint elvégezte a munkáját, folyik tovább az élet a maga természetes medrében. Csakhogy a történetvilág mozgása, működése mind a személytelen elbeszélő, mind az alakiak szerint eddig is sűrűn vett szokatlan, nem természetes fordulatokat. Kevésbé Tömössy keresése közben, mintha a nyomozás nem okozna annyi feszültséget, mint a tárgyalás. Az előbbi a helyszínek sokféleségével is hat, az utóbbi viszont egy helyhez cövekel, térpoétikája nem sugallja sem egy épület, sem egy szobabelső esetleges otthonosságát, az idegenséget viszont annál inkább, egyetlen, kitüntetett helyével vagy inkább tárgyával, a nagybetűs Asztallal. Lehet ez „valamiféle mitikus erő megtestesülése”, ahogy egy a szerzővel folytatott beszélgetésben elhangzik, de felidézheti a szabadkőművesek páholyának oltárát, a Mester széke előtt álló asztalt, rajta a Könyvvel, jelen esetben Kiss ezredes előtt akár a Nagy Honvédő Háborúról írott monográfiával. Cseres egyetértett beszélgetőpartnerével, hogy az Asztal „kiáltóan kafkai”, az „ítélőszék” helyett találóbbnak tartva ezt a megnevezést (FÖLDES, 1986, 532). Egyikük sem tért ki arra, hogy A perre gondol-e, ennek nyomasztóan kisszerű, kiszámíthatatlan, egyszersmind teátrális bírói gyakorlatára, olyan arctalan ítélkezőkkel, mint amilyenek a nevük nincs, legfeljebb eposzba illően küllemük jellegzetes jegyével („borotvált fejű”) azonosítható katonafigurák a Parázna szobrokban – az ezredes s még egy tiszt kivételével.

De arctalan, önazonosságát vesztett, egyéniségét feladó, másokéval megosztó a vizsgálatnak alávetett Thormay is, aki a regény pretextusaként értelmezhető, 1973-as a Bezdáni emberben a skizofrénia tüneteit mutatta össze-vissza beszédével, itt viszont csapongó eszmefuttatásait ő maga a saját és mások képzeletének utánzó közvetítésével hozza összefüggésbe. „Néha már olyan szabadon kapcsolta saját sorsához a történelmet [...] – hívja fel a figyelmet a személytelen történetmondó –, mintha csupán a képzettársítások sebessége vagy lomhasága korlátozná.” Amikor az Asztalnál felróják, hogy „a jelent múltba, a múltat jelenbe siklatja”, „egyszerre él ma és tegnap”, előbb még bölcselkedik, hogy „valamennyien ezt csináljuk”, majd az újabb támadást, miszerint „a múltat több környezetben éli át, mint lehetséges volna”, egy egyszerű kérdéssel verné vissza: „És a képzelet?” Azzal vádolják – már amennyire az ésszerűség és az emberi tapasztalatiság szempontjából a vád s vele együtt a vádlók komolyan vehetők –, hogy „öt-hat agyvelőt épít a saját fejébe, és személyes felelősségét próbálja ránk kényszeríteni”. A Civil Vendég látlelete lényegében egy kivételes képességű, páratlan memóriájú emberről készült: „ön nem szájával, hanem agyával falta fel, ette meg s szívta fel szürke állományába, raktározta el ganglionjaiban (ti. idegcsomó, idegdúc) azt a másik három személyiséget, akinek gondolataival él, akinek életét időről időre világra közvetíti”. S mintha panaszolná: „Még arról sem lehetünk persze biztosak, hogy a bekebelezett tudatok egyike-másika vajon nem létezik-e mindmáig eleven, szuverén, esetleg vegetáló emberi akaratként”. Hogy pontosan hány tudat kebeleztetett be, ezen nem vitáznak, a kívülálló történetmondó sem törődik ezzel – azt ellenben megjegyzi, hogy Thormay azért „cselekedhetett” így, mert – nyomozásakor – „sokat utazott, bizonyítékokat gyűjtött, fényképezett, írásba foglalta, amit aznap hallott”, majd „otthon szalagra vett elveszettnek hitt sok emléket”. A mindentudó narrátor a valószerűség, a hihetőség érdekében oksági viszonyba állít egy „nem természetes” előadásmódot – Thormay beszámolóit – a háborús idők, események „természetes” történetvilágával. A fogalompár – természetes, nem természetes – egy újabban, a 2010-es években lábra kapott irodalomelméleti, poétikai irányzat kategóriái (ld. Tóth Csilla: Nem természetes narratológia. Helikon, 2018/2.).

A Parázna szobrokról szólva két fontos kérdés kapcsolható hozzájuk. Az egyik, hogy az emberi tapasztalatiság közvetítése mint a természetes narratológia lényege milyen epikai eljárásokat enged meg vagy tesz lehetővé, ha a nem természetes narratológia elutasítja az elbeszélésnek, a történetmondásnak mint kommunikációnak a szerepét, jelentőségét. Egyszerűbben: a múltról való beszéd értelme, hatása válhat kétségessé. A másik felvetés a tudatelmélethez köthetően – Stefan Iversentől kölcsönözve a kifejezést – a „nem természetes elme” létének és működésének azzal a módjával függ össze, ami a mások tudatának „bekebelezését” illetően a regényben szinte tételesen fogalmazódott meg. S ami – Brian Richardson szóhasználatával – a „permeábilis”, vagyis a másik, mások hangját a saját tudatán „áteresztő” narrátor szerepét növeli meg, mégpedig akár olyan mértékben, hogy elenyészik az autonóm, egyéni tudat lehetősége, szerepe. Így eshet meg Thormayval, hogy „saját meggyőződéseként” állít olyanokat, amiket főleg Stoom Marcelltől hallhatott, vagy Tömössytől, de tán tőle sem közvetlenül, hogy „Lásd, a könyörtelen, buta hatalom milyen ostobán használja fel életünket!” Sokszor maga sem tudja, részese volt-e valamely eseménynek, vagy csak meséltek neki róla, például 1956 októberéről, amikor pár nappal meghosszabbították a „Kilián-laktanya fegyveres hatalmát”. Ilyenkor néha „csodálkozva vedlett vissza mostani énje felé”. Nemegyszer megesett, hogy az Asztalnál „össze-összesúgva találgatták a szónokló személyét”, enyhe gúnnyal kérdezve, „kihez volt szerencsénk”. Előfordult aztán az is, hogy a faggatóinak – „ezek az ön mostani szavai?” – egyenes választ adott: „Dehogy! A tisztek akkori táborhangulatát, hangját utánzom, idézem!” A végén az egyetlen – bár rangjához nem méltó – feladatától, a díszfelvonulások szervezésétől is megfosztott őrnagy mindezek miatt lesz arctalan alaki narrátor. Kafkai figura, mint K. A perben, aki a szerző monográfusai szerint (ld. Gilles Deleuze–Félix Guattari: Kafka. Ford. Karácsonyi Judit. Bp., Qadmon 2009) nem személyiség, nem alany, hanem „önmagán burjánzó, általános funkció”, a „legmagányosabb egyén”, aki a környezete „minden egyes eleméhez kapcsolódik, funkciója ezért is „elválaszthatatlan a társadalmitól és az érzékitől”.

Megkettőződés vagy hasonmások nélkül „önmagán burjánzik”, ismétli az elemzés, mintegy fogódzót nyújtva a történetvilág némely „rejtélyének” a fel- vagy megoldásához. Ezeket az író, pontosabban a regény „csalafinta” voltán merengő kritikus tűzte tollhegyére (ROMÁN J., 1979, 456-457). Például, hogy Thormay ugyanabban az időben két, sőt több helyen is jelen tud lenni – 1943-ban fogságba esik, és csak három év múlva szabadul, közben azonban 1944 őszén harcol a Kárpátok előterének védelmében, Budapest ostromakor meg a budai önkéntes ezred katonájaként harcol a németek ellen. Tömössy körül még több a rejtély azzal együtt, hogy – ironikus futam a kritikából – „olyan szuperhőssé vedlik végül, akihez tanulni járhatnának a szovjet kémregények elszánt fehértisztjei”. Jahodnánál ő szervezi meg az üldözöttek, lengyelek, zsidók, szociáldemokraták magyar földre menekülését; az orosz hadifogolytáborból megszökik, Bukarestbe kerül, ahonnan 1947 táján az amerikaiak hajón akarják kimenteni, ő azonban a Kárpátokban még harcolgató román fasisztákkal és ott ragadt SS-ekkel szándékszik szembeszállni. Négy év múlva Rákosi börtönében raboskodik, halálraítélt, de – „ellenállhatatlan csábító” volt világéletében – egy smasszernő segítségével megszökik, miután annyi levelet és beadványt írt, amennyit csak bírt. A rejtélyek nem egy csalafinta író, hanem egy „nem természetes elme” szüleményei. Azéi, aki, ugye, több agyvelőt épített a fejébe, ám a tőlük kapott információkat, tényeket összekeverte, s mert nem alanyi személyiség, felettes énje híján nem ellenőrizhette a történetvilágon belüli hitelességüket. Ezt elvégezhette volna a legmagasabb szintű beszédpozíciót betöltő szerzői elbeszélő, vagy a reflexióival, kiigazító, összefüggést teremtő megjegyzéseivel, vagy az Asztalnál mint ítélőszéknél ülők figyelmének a tévedésekre irányításával. Az erre való hajlandóság hol megvan, hol pedig hiányzik belőle. „Végzetes döntésekről lévén szó, szegjük útját képzeletünknek – inti magát arról beszélve, hogy a hadifogoly főtisztek, köztük Stoom, milyen feltételekkel vállalták volna a Magyar Légió megalakítását. – Pányvát vetünk Thormay fantáziájára, aki ezúttal is kész lett volna kiegészíteni a teljességgel hiányzó adatokkal a hitvány, kézzel fogható tényeket.”

Hogy ezeket a hitvány tényeket kiegészítő, a fantasztikusirodalom-jellegzetesség epikai eljárásaként a valóság és a képzelet területét nem elválasztó, hanem összekapcsoló, egymásba „áttüntető” látomásosság nem érvényesül következetesen, az valószínűleg a választott szerkezeti formának, az ikerregénynek tudható be. Ugyanakkor ezt a struktúrát szinte kikövetelték a természetes és a nem természetes elmék, a maguk elbeszélésmódjával s az általuk megjelenített valóságanyaggal. Azzal, amelyiket a szerző vagy ötezer oldalas gyűjteményből válogatott, és azzal, ami „saját élmény”, az elmondottak harmada (HUNYADY, 1986, 538). Az előbbiek – történelmi források, had- és diplomatörténeti írások, különböző dokumentumok – az objektivitás igényét támasztották. Az utóbbi a személyességgel, az önéletírás szubjektivitásával a hitelességét. Cserestől tudható, hogy szakaszparancsnokként, a gyorshadtest kötelékében részt vett a Szovjetunió elleni első támadásban, 1944-ben hadnagy volt, amikor Asztalos István erdélyi íróval, a kalandjaikat az Író a Hadakútján című emlékezésében megelevenítő barátjával Kisújszállás környékén megszökött. Mérlegre kívánkozott az ő szerepe, az 1938 végétől rövid megszakításokkal ötvennégy-ötvenhat hónapig tartó katonáskodása alatt viselt felelőssége, miközben egy nemzet háborús szerepe, felelőssége volt a nagyobb tét. Az ikerregénnyel olyan epikai keretet lehetett kialakítani, amelyben e kettős – személyi és nemzeti – érdekeltség a maga megfelelő módján – vallomásosan és dokumentumszerű tárgyilagossággal – fejeződhet ki. A regény két részének cselekmény-, idő- és térelemei szorosan összefügghetnek, kiegészíthetik és módosíthatják egymás szerepét. Ugyanakkor mindkettő megáll önmagában, külön is szervezett világ. Az első rész a valóságillúzió erős megteremtésével, a cselekménynek a nyomozás hozta bonyodalmaival, eseményeinek színes, kalandos fordulataival. A második rész a valóságillúzió feladásával, a fantasztikum retorikai alakzataival, az egyszerre képzeletbeli s valóságos tárgyalás szellemi izgalmával, a gondolati mozzanatok, eszmefuttatások esszéisztikus közlésével. Az A rész 1939-cel kezdődő cselekményidejébe beleférnek az olyan, az elbeszélő jelenre utaló töprengések is, mint a Kennedy halálával vagy Ciprus jövőjével kapcsolatosak, az utóbbi esetben azzal a keserű felismeréssel, hogy  Cipruson száztizennyolcezer törökért folyik évek óta a „hercehurca”, s ha az ENSZ urainak eszükbe jutna „a mi magyarjaink sorsát” hasonló szinten képviselni, akkor „harmincszor annyi energiát kellene bevetniök”. A B rész az „érzékcsalódás”, „memóriacsúszás”, „emlékezettévesztés” révén, vagyis a nem természetes elme működésének következtében a világháború eseményei közül a magyar szempontból meghatározó jelentőségűeket, a nemzet sorsának alakulásában döntő szerepűeket igen részletesen, aprólékosan idézi fel, a hangnemi változatosságában a bajtársiasság érzelmi megnyilvánulásaitól az erőszak, megalázás érzéketlen elviseléséig, a „rémálmok álmoskönyvének” (MEZŐ, 1981,107) dermesztő képeiig.

Három kulcsfontosságú eseményhez tér vissza a szerzői elbeszélő irányította s az alaki –Thormay – felidézte emlékezet: a Csermely-völgyében játszódóhoz, a Don-kanyarban történtekhez, majd a Tordán lezajlotthoz. A három epikai csomópont jelentősége és jelentése persze különbözik egymástól. Az első mint egy romantikus történet centruma s mozgatója tűnik föl, amely köré kezdetben a „szép élet a katonaélet” hangulata szövődik, holdfények látványával, vízcsobogások, erdők neszével, az érzékeknek olyan mámorával, amit majd a szerelmi találkák testesítenek meg. Szinte csak Tömössynek a szlovák őrnaggyal, Petracekkel a magyar-szlovák viszonyról folytatott vitája töltődött meg politikai tartalommal – az eszmecserét pedig az kényszerítette ki, hogy az 1939. március közepén Kárpátalja megszállásával magyar kézre került Ung-völgyi vasút vonalán a magyar hadsereg a biztonság érdekében lehasított, vagyis megszállt az önálló Szlovákiából pár kilométeres sávot. A vitázó két tiszten kívül a hely és a helyzet csak hétköznapi embereket juttat szerephez, a történelmi személyiségeket távol tartja, mintegy annak bizonyságául, hogy a segítségnyújtás, az áldozatvállalás nem számított kivételes tettnek. „Egyetlen európai ország sem tett tán annyit a lengyel nép érdekében akkor, mint a magyar” – fogalmazódik meg utóbb a fényképen megörökítettek véleménye. A „bűnök és sebek minden napjára, minden órájára” való emlékezés, az idillek, romantikus élmények megszűnése, a tragédiák sejtelme, a halálfélelem, a leküzdhetetlen hiábavalóság-érzés a felelősség- és kötelességtudattal, a katonai eskü betartásának morális parancsával párosulva: ez jellemzi a Don-kanyarral kapcsolatos, az ukrán területek megszállásával kezdődő s a magyar hadsereg szétverésével végződő háborús események „színre vitelét”. A harci jelenetek sorából először is kitűnik a szovjet monográfia kritikájában is kiemelt gorgyievkai csata, a túlerőt tapasztalván a vereség előérzetével, amit csak fölerősítenek az otticsihai, hrenyikói „hideg napok”. A Szobránc közeli segítségnyújtás büszkeségét az önmarcangoló kétely váltja fel: „vajon a magyar nép, a magyar katona a második világháborúban nem tehetett mást, mint amit tett? És többet? Többet nem tehetett volna?” A múltvallatás ráirányítja a figyelmet a nemzet vezetőinek, neves férfijainak – éltek Budapesten vagy Moszkvában – a felelősségére. Így kerül az emlékezés fényébe az utóbb öngyilkosságba menekülő, előbb azonban (a fikció szerint) az angolokkal Londonban tárgyalni szándékozó Teleki Pál. Így a szovjetunióbeli Magyar Légió megszervezésétől elálló, a hadifoglyok szándékait „a nemzetet egy Moháccsal súlyosbított Trianon várja” „ígéretével” leszerelő, a „magyar fasiszta nép” vádját hangoztató Rákosi Mátyás. Az utóbbi fenyegető ítéletről Cseres fontosnak tartotta tudatni, hogy „dokumentumok alapján került a regénybe”, teljesen hiteles tehát (FÖLDES, 1986, 533). S ha korábban, a Jahodnánál és a Donnál történtekkel párhuzamosan a magyar és a szovjet politikusokon kívül csak egyetlen más nemzetiségűről folyt eszmecsere, a csehszlovák külügyminiszterről, illetve köztársasági elnökről, Benešről, a harmadik csomópont, az 1944. szeptemberi-októberi tordai harcok leírása szükségszerűvé tette Roosevelt és Churchill ekkori szavainak az idézését is, a szereplők által is bizonytalanságban hagyva a hitelességüket illetően. A háború eleji Csermely-völgyi példamutatóan bátor tetteket miért s hogyan követi a háború végén az értelmetlen, önpusztítóan hősies helytállás Tordán – a regény ezt az eszmei ívet rajzolja ki. A kalandos emberszöktetések, parázna szobros játékok tragédiákba csapnak át, a népek egymás ellen való kijátszásába. A „Mit segítettünk más nemzeteknek?”, a „Tehettünk volna-e többet önmagunkért, becsületünkért?” sanyargató gondjai után a „Mit tettek mások az érdekeinkért, miértünk?” panasszal fölérő kérdése következik. A válasz nem csupán Beneš már-már mitikus ármánykodásából, magyarellenes fellépéseiből olvasható ki, hanem abból a roosevelti tervből is, amely a Dunántúlt, Budát az adriai partraszállás után Ljubljana felől gondolta elérhetőnek s felszabadíthatónak. S a háborús propaganda ugyancsak az amerikaiak „óhajaként” hirdette, amikor már elveszett szinte egész Erdély, hogy a magyar csapatoknak be kell hatolniuk Dél-Erdélybe, feltartóztatni a román és (nyilvánvalóan) a szovjet csapatokat, mert „a fegyverszünet percében elért harcvonal lesz a béketárgyalás napján a tárgyalási alap”. Miféle „hiteles helyről” hallott hír volt az is, micsoda ámítása a katonáknak, hogy Churchill egy bajor-osztrák-magyar katolikus állam, királyság tervét dédelgeti a háború utánra. Az alaki természetes megszólalások számonkérőek, keserűek. Különösen annak fölemlegetésekor, hogy Románia 1944. augusztusi kiugrása után hiába követelte az Erdélyi Magyar Tanács a fegyverszünet azonnali megkötését, s hiába tiltakozott Horthynál is minden katonai akció ellen, amely Erdélyt hadműveleti területté teszi – a Moháccsal súlyosbított Trianon „ígérete” teljesült be.

A Parázna szobrok a két elbeszélő – a szerzői és az alaki – egymástól eltérő beszédmódja miatt is így csúszik át háborús kalandregényből had-és diplomáciatörténeti esszébe, lebegve-egyensúlyozva fikció és valóság között, regényesítve a dokumentumokat és dokumentarizálva a kitalált, képzeletbeli, fantáziaszülte fordulatokat. A fikció és a realitás köztes közegében mozogva a személyi, nemzeti és nemzetközi ügyek, események hatásának és érvényességének a határait is bizonytalanul, nem mint éles elválasztó vonalakat húzza meg. „Vizsgálódásunk jellegét bizonyos körülmények között nem mi döntjük el, nem is ön, hanem puszta jelenléte” – hangzik az asztali figyelmeztetés. Ezzel is arra ösztönözve az olvasót, hogy ki-ki vesse föl magának a nemzeti és az egyszemélyi felelősség kérdéseit, építse föl magában a múltat, a történelmet. Mégpedig annak az életszemléletnek a jegyében, amely – ahogy ezt Jan Assmann fogalmi apparátusát használva a Jókai prózájának emlékezésalakzatairól és lélektani reprezentációiról szóló monográfia elemzi (BÉNYEI P., 2018, 125) – a kollektív identitást mint „a társadalmi hovatartozás tudatát” középpontba állítva a „közös tudásban és emlékekben való osztozást” mintegy feladatként, célként jelöli meg. Két tudásforma, a normativitás és a formativitás közül a Parázna szobrok esetében az utóbbi játszik meghatározó szerepet, amennyiben főként az Asztal körül elhangzó beszédek segítik mind az egyéni, mind a közösségi önmeghatározást, felelnek a „kik vagyunk?” kérdésére. A szövegek – Assmann szavaival – „identitásbiztosító tudást közvetítenek, és közösen »lakott« történetek elbeszélésével motiválják a közösségi cselekvést”.

A regény fogadtatástörténetében elvétve ha van olyan kritika, amelyik ne hangsúlyozná ezt a motiváló, ösztönző szerepet. Jellemző, hogy a drámaváltozatáról, pontosabban ennek előadásáról írott szigorú kritika is a „nemzeti identitástudat” zavarának vagy hiányának felszámolása miatt méltatja, mielőtt szóvá tenné, hogy a bemutató nem tudta elkerülni „a verbalitás veszélyét”, a szereplők jellemét nem a cselekvésükből lehet megismerni, hanem „nagyrészt csak abból, amit elmondanak magukról, s ahogyan elmondják” (KISS E., 1983, 6-7). A Népszabadság recenzense szerint a mű „vitathatóságában is lebilincselő, imponáló”, „a nemzeti önismeret szempontjából kétségtelenül fontos regény” (FÓNOD, 1982. máj. 9.). Ugyanitt korábban egy könyvszemle keretében a tömör minősítés: „Az ikerregény formával Cseres megtalálta a magyar második világháborús közös élmény (és saját élmény) optimális alakját. A Parázna szobrok nagy regény!” (BATA, 1979. jún. 12.). A szerkezet dicsérete másutt részletezőbben: a könyv az író eddigi életművének „betetőzése”, „nagyvonalú gondolkodói, történelemábrázolói és alkotói szándékot valósított meg, s ehhez hallatlanul modern és alkalmas formát talált”. Az ismertető úgy tekint a könyvre, mint „irodalomtörténeti jelenségre”, biztatva és bizakodva, hogy akik Cseres után „merészkednek az »örvényes« témához közelíteni, iránytűjük, vízválasztójuk és eligazító térképük lesz” (ISZLAI, 1979, 5). Szintén a struktúrával való sikeres kísérletezés igazolása: a szerzőt „araszoló »sültrealistának« vélhette bárki első művei nyomán – a Parázna szobrok szerkezeti modernsége, regényeinek zaklatott belső ritmusa, szemszögváltó szerkesztési elvei a legizgalmasabb formabontók közé sorolják” (NÁDRA, 1988. ápr. 30.). A Magyar Hírlap lelkes méltatást közöl: „Cseres eddigi alkotói tevékenységének csúcsa, a bartóki, József Attila-i örökség megvalósítása a magyar prózában” (SZABOLCSI, 1979. jún. 17.). Az Élet és Irodalom szemlézője úgy látta, az írót a „tények és összefüggések keményebb kötése izgatja: a történelmi válságon túljutott haza tisztességének reménye” (BERKES, 1984, 13). Lírai hevületű méltatás: a könyv „olvasása engedményt nem ismer, laza figyelmet, gyenge kötődést nem tűr, de a befogadásra hajlamos tudaton keresztül nemzeti önismeretünk új faragású építőköve lehet” (SOLYMOS, 1979, 141). Két vélemény, ugyanattól az irodalomtörténésztől: „az utóbbi évek e tárgyban egyik legfontosabb, mértékadó könyve” (KULCSÁR SZABÓ., 1979, 1324). És: „a nagyepikaivá szélesedő új regényforma az 1979-es Parázna szobrokban aknázta ki legmélyebben a maga poétikai lehetőségeit. Két, egymástól független, de egymást mégis feltételező történet keresztutalásos rendszerében bontakozik ki [...] a második világháború legtragikusabb magyar vállalkozása”. A doni offenzíva története „dokumentumok felhasználásával, elmélyült lélektanisággal teljesedik jelen érdekű történelmi regénnyé” (KULCSÁR SZABÓ., 1993, 88).

Az elemzők között talán csak egy található, aki a regényt a Hideg napok mögé állította, mert számára ez „nagyobb élmény” volt (LŐRINCZY, 1985, 356). Néhányan az élményhez kötötték az ország, a nép háborús szerepvállalásával kapcsolatos politikai-ideológiai véleményüket, akár figyelmeztető szándékkal, akár fenntartásaikat hangoztatva. Volt, aki „jelentős alkotásnak” értékelte a regényt, noha szerinte „nehéz a fasiszta állam fasiszta hadseregének reális emberi és politikai arculatát úgy megrajzolni, hogy az ne hassék valamiféle mentegetésnek”, ezért a mű „kérdéseinek rendjéből nem alakul ki teljes harmóniájú művészi kompozíció” (ZAPPE, 1979, 32). Ezen a nyomvonalon halad az a bíráló is, aki úgy véli, „az immár kiteljesedett életművű magyar író azt mutatja fel, hogy demokratikus hagyományok híján miként fulladnak kudarcba a honmentői igyekezetek”. Állítása igazolásául azt a „neves diplomáciatörténészt” idézi, aki úgy vélekedett, a környező országokhoz képest „nálunk volt a legnehezebb összekapcsolni a nemzeti célokat és az antifasiszta küzdelmet”, tételes fogalmazásában: „Nálunk a nemzeti érzés kevés volt az antifasizmushoz, ehhez legalábbis demokratának kellett lenni” (ZÖLDI, 1979, 34). Hogy nemcsak a fasizmus-antifasizmus tengelye körül forgott a világ, ennek megtárgyalására Simonffy András kollázsregénye, a Kompország katonái adott alkalmat a szerzőn kívül Béládi Miklósnak, Erényi Tibornak, magának Cseres Tibornak és az immár megnevezett diplomáciatörténésznek, Juhász Gyulának is (ld. Kompország katonái. Életünk, 1982/1.) Kapóra jött, hogy Juhász tételét Simonffy is idézte, Erényi hosszan érvelt amellett, hogy kritizálta is. Hiszen a regény antifasiszta vagy anti-hitlerista szereplői között sokan voltak olyanok, akiket nehezen lehetne demokratáknak nevezni. Névvel egyvalakit említ: Bethlen Istvánt, az olyan magatartási formája miatt is, amely ismeretei alapján elég széles körben jellemezte az akkori hadsereget, a fegyveres erőket, az államapparátust. A „bethleni attitűdöt” képviselte az egyházak számos vezetője is. A történész külön hangsúlyozza: „a hitleristákkal és a nyilasokkal konzervatív és keresztény vagy polgári humanista oldalról is szembe lehetett szállni”. A vitában szóra bírt Cseres nem ironizált azon, hogy regényének a fasizmus ellen a moszkvai íróasztaluknál küzdő, illetve a hadifogoly magyar tábornokokat a légió szervezésére s antifasiszta harcra buzdító alakjai, élükön Rákosival mennyire voltak honmentők, miközben és miután demokratáknak (is) vallották magukat, a népi demokrácia alapjai lerakóinak és megszilárdítóinak. Az író inkább magával, mintsem társaival vitázva azt vetette föl, hogy az ország jövőjének a stabilizálását vagy jobb jövőjét nem a háború sikeres fordulatai jelentették volna, hanem a diplomáciai előkészítettség. Negatív eszményképét, a konzervatív, „idült polgárt”, Benešt állította példának: a diplomáciai apparátusával még állam nélkül is meg tudta teremteni a csehszlovák államot. Fordulhatott volna-e másfelé a háború kereke, jóra, jobbra a magyarság sorsa, ez a magja annak a tépelődésnek, amely végül úgy zárul, hogy Cseres regényének „legfontosabb, bőségesen dokumentált, árnyaltan és pontosan kifejtett üzenete”: „a külső és belső kényszerek végzetesen szoros hálójában vergődő magyar tisztek, magyar katonák számára nem volt kedvező alternatíva” (MEZŐ, 1981, 106). A regény csalafintaságain élcelődő kritikus a könyvet „gyógyító orvosságként” raktározza el, mint amelyik segít felismerni s tudatosítani, hogy a magyarok „nem hitványságuk miatt nem fordultak Hitler ellen” nagy számban. Hanem mert „nem engedték őket. A magyaroknak ugyanis – az előre eltervezés szerint – a háború végén jogfosztottan, érdemek nélkül kellett leülniük a béketárgyalások asztalához” (ROMÁN J., 1979, 458). Végül ismét két regény párhuzamba állítása, avagy ama érme két oldalának bemutatása: a Parázna szobrok „nem fogható fel úgy, mint Cseres bűnbánó Canossa-járása, sokkal inkább folytatása, meg persze más oldalról kiegészítése a Hideg napoknak”. Amire a könyv figyelmeztet, tanít: „Le kell számolni az illúziókkal, az önmentegetésekkel, de nem a nemzeti méltóságtudat lerombolása árán” (BÉLÁDI, 1983, 527).

Mintha az irodalomtörténész intelméhez csatlakozna óhajtásával a regény írója: „munkámnak legyen társadalmi, sőt nemzeti funkciója (feladata), s még azt is igénylem, hogy ezt a minőségemet irodalmi, esztétikai értékként is mérlegelje az olvasó” (DÉRCZY, 1986, 576). A cél, a vágy: egymásra találni „a közös identitásban”.

 

Felhasznált szakirodalom

 

Bata Imre: Parázna szobrok. Népszabadság, 1979. június 12.;

Béládi Miklós: Helyzetkép. in. uő: Válaszutak. Bp., Szépirodalmi, 1983;

Bényei Péter: Emlékezésalakzatok és lélektani reprezentáció a Jókai-prózában. Debrecen. Csokonai könyvtár, 2018;

Berkes Erzsébet: Parázna szobrok. in. uő: Pillanatképek. Bp., Szépirodalmi, 1984;

Bertha Bulcsu: A kamera előtt. in: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek. Bp., Szépirodalmi, 1986;

Dérczy Péter: Regényelméleti megfontolások nélkül... in: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek. Bp., Szépirodalmi, 1986.

Domokos Mátyás: Háborús téma és írói felelősség. in: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek. Bp., Szépirodalmi, 1986;

Eszéki Erzsébet: Story vagy history? in: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek. Bp., Szépirodalmi, 1986;

Filep Tamás Gusztáv: Kódexek, perbeszédek. Kortárs, 2015/11;

Fónod Zoltán: Regény a nemzeti önismeretről. Népszabadság, 1982. május 29.;

Földes Anna: A Parázna szobrokról. in: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek. Bp., Szépirodalmi, 1986;

Hunyady Judit: „Az irónia felold...”. in: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek. Bp., Szépirodalmi, 1986;

Iszlai Zoltán: Parázna szobrok. Könyvvilág, 1979/5;

Kiss Eszter: Drámai regény – epikus színház. Színház, 1983/4;

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Bp., Argumentum, 1993;

Kulcsár Szabó Ernő: Parázna szobrok. Kortárs, 1979/8;

Lőrinczy Huba: A sztochasztika kihívása és csapdái. in. uő: Fénytörés. Bp., Magvető, 1985;

Mátyás Győző: Írók és közélet. in: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek. Bp., Szépirodalmi, 1986;

Mező Ferenc: Végzetes kényszerek hálójában. Új Írás, 1981/7;

Nádra Valéria: A nemzeti önbecsülés krónikása. Magyar Nemzet. 1988. április 30.;

Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. Bp., Magvető, 1972;

Román J. István: Csalafinta regény – gyógyító orvosság. Új Látóhatár, 1979/5-6;

Solymos Ida: Parázna szobrok. Jelenkor, 1979/12;

Szabolcsi Gábor: Parázna szobrok. Magyar Hírlap, 1979. június 17.;

Zappe László: Parázna szobrok. Kritika, 1979/7;

Zöldi László: Áldozat-e a bűnös, bűnös-e az áldozat? Napjaink, 1979/9.

 

Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.


Főoldal

2022. május 31.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Győrei Zsolt tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Aknai Péter: LiftMakk Flóra: Öt ok a hallgatásra
Békési kovászságokNagy-Laczkó Balázs: Dologtalan augusztus
Kustár György: JákóbBálint Tamás: Máj hagymalekvárralEszteró István: Jézus DNS-eMelankólia IVXLCDM – Halmai Tamás Báthori Csaba-paródiája
Mert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiájaGrecsó Krisztián: Két karakter Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-Buda
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png