Esszék, tanulmányok

 

 G__m__ri_Gy__rgy_m__ret.jpg

 

Gömöri György

 

Arany János emlékkönyvi verseiről

 

 

Arany János nem volt tisztán lírikus költő, pontosabban nem a líra, hanem az epika és a drámai felépítésű ballada volt az igazi műfaja, így legtöbb kisebb költeményét „alkalminak” kell minősítenünk, még ha az alkalom olyan megrendítő is volt, mint a szabadságharc bukása, vagy Petőfi halála. Minden emlékkönyvbe, illetve emléklapra írt versét valamilyen alkalom, egy esetben kényszer szülte. Vörösmartyhoz és Petőfi Sándorhoz viszonyítva Aranynak kevés olyan verse maradt fenn, amit kifejezetten emlékönyvekbe írt: számszerint hét, és ezek közül csupán egyetlen akad, aminek címzettje férfi. Ebből is arra következtethetünk, hogy Magyarországon a 19. század második felében az album-tulajdonosok szinte mind fiatal lányok vagy asszonyok voltak, maga a műfaj teljesen elnőiesedett. A kivétel ez esetben Reményi Ede hegedűművész volt, aki alighanem nemzetközi karrierje dokumentálására tartott emlékalbumot.

Legelső fennmaradt emlékkönyvi versét Arany még Nagyszalontán írta, ahol pár évig mint házitanító működött a Rozvány családnál. Rozvány József görög származású, vagyonos helyi kereskedőnek két fia és egy lánya volt: a fiúk közül András egy napon született Arannyal, György pedig (miután Arany iskolai korrektorságát cserélte fel a házitanítói állással), egy ideig egy szobában lakott a fiatal költővel.[1] A Rozvány-lány, Erzsébet – a családnak „Betti” – mindössze 11 éves volt, amikor Arany tanítványa lett. Bettike 1844-ben kapott emlékkönyvet fivérétől, Györgytől,[2] s bár nem tudjuk, ki mindenki írt bele a következő években albumába, abban az évben, amikor a fiatal lány hozzáment Berzsek József őrnagyhoz, vagyis 1847-ben, Arany három versszakos szép verset jegyzett be az emlékkönyvbe. A bejegyzés története kétféleképpen maradt fenn: az egyik szerint Rozványéknál jártában Arany egy napra elcsente Betti albumát, hogy beleírhasson; a másik, hitelesebbnek hangzó verzió szerint Arany kölcsönkérte Györgytől az albumot és versét meglepetésnek szánta – olyan meglepetés lett, amire Betti élete végéig büszke volt. Arany János a többi közt azért is ragaszkodott Rozványékhoz, mert náluk ismerte meg későbbi feleségét, Ercsey Juliannát.[3]

A vers címe pontos: „Egykori tanítványom emlékkönyvébe”. Benne Arany magát kertészhez hasonlítja, aki látta a bimbózó virágot, aminek szépsége most felülmúlja várakozásait. Örül annak, hogy „sok kontár kertész kezek” (más tanítók, nevelők?) nem ronthatták el Bettikét. Akiben testi szépsége mellett a lelkit is meg kell becsülni – ezt mondja a befejező, harmadik versszak:

 

Hintsed virágszál, most hintsd bájaid,
A hervadásnak messze napjait
Rettegned nincsen ok:
Érintsen bár a hervadás szele,
Dús illatod, lényednek szebb fele,
A szellem élni fog![4]

 

Rozvány Erzsébet emlékkönyvét Nagyváradon a helyi múzeumban (Muzeul Regional) őrzik. Itt van Arany János epikai művének, a „Toldi szerelmének” is egy dedikált példánya, amibe a szerző a következő dedikációt írta be: „Berzsek ezredes özvegye, Rozvány Betta egykori kedves tanítványomnak emlékűl, Arany János”.[5] Berzsek különben a szabadságharc után pár éves várfogságot szenvedett, utána hosszú évekig rossz házasságban élt Bettivel, majd miután 1865-ben válásra került sor, öngyilkos lett. Aranyék Nagykőrösről csak 1860-ban költöztek Pestre, de Rozvány Betti már korábban kapcsolatban volt Arany lányával, Júliával, leveleztek, elég gyakran találkoztak, s Juliska korai halála nagyon lesújtotta a versben ünnepelt volt tanítványt.

A következő emlékkönyvi vers címzettje nem más, mint Petőfi özvegye, Szendrey Júlia. A vers keletkezésének időpontjában még nem lehet biztosat tudni Petőfi Sándor sorsáról, még azt is fel lehetett tételezni, hogy Bemmel és Kossuthtal együtt ő is külföldre menekült. Ez a hipotézis is benne van még ebben az „Emléklapra” című versben, amiről már 1850-ben Arany jegyzetéből kiderült, hogy Júlia adta azt oda korábban Aranynak, még 1849 nyarán, azzal a felkéréssel, hogy egy kis verssel díszítse emlékkönyvét. A kilenc verszakból álló szép vers (Arany emlékkönyvi versei közül a leghosszabb) történetét ma már elég pontosan lehet rögzíteni, azt is tudjuk, mikor kapta azt meg a költőtől Júlia. A költemény kézi példányába Arany ezt jegyezte be: „Petőfiné ekkor Kolozsváron volt, hol férje eltűnte után sokáig tartózkodott. Oda küldtem neki a tőle régebben átvett albumlapon a költeményt”.[6] Ebből hozzávetőleges pontossággal megállapítható a vers keletkezésének dátuma: 1849 szilvesztere, vagy 1850 januárja. (Arany bizonyára emlékezett arra, hogy Petőfi Szilveszter éjszakáján született, talán ez ihlette őt a költőtárs emlékére írt első versére, de az is lehetséges, hogy csak pár héttel később írta, mivel egy jóval későbbi, 1879-es Petőfi-versét szokásától eltérően pontosan január 23-ra dátumozza, talán a korábbi vers emlékére). Mivel Júlia 1850 februárjában már Kolozsvárről Erdődre utazott, mindenképpen még január folyamán kapta meg a verset, amit meghatott válaszlevélben köszönt meg szerzőjének.[7] Nyomtatásban többször is megjelent 1850 folyamán, utoljára a Szilágyi Sándor-szerkesztette Magyar írók albumában, ami alighanem a legreprezentatívabb volt az 1850-es alkalmi Szilágyi-kiadványok között.[8]

A kilenc verszakból álló, A-B-A-B-x-C-x-C rímképletű vers refrénje: „Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska / Szíves, de bánatos üdvözletem!” Maga a vers, bár gyászolja a valószínűleg már halott Petőfit, ugyanakkor mintha kissé hitelt adna azoknak az álhíreknek, hogy az utoljára Segesvárnál látott költő külföldre menekült, tehát „hazátlan” bujdosó lett. A negyedik verszakban Arany fel is teszi Júliának a szónoki kérdést: „Bír-e még ő? – én nem bírok reménnyel!”[9], hogy aztán a következő verszakban ezt a gondolatot tovább fonja:

 

„Miképp az elszakadt hű férjet ő,
Keresem én az eltűnt hív barátot,
Sötét az élet, oh! Semmit se látok –
És néma, nem felel a temető.”[10]

 

A fenti szakaszban Arany még olyan jelzőket használ, amik fenntartják annak a reményét, hogy Petőfi esetleg csak megsebesült, és utána külföldre menekült, illetve hogy valahol álruhában magyar földön bujdosik, bár az utóbbi feltételezés teljesen ellentmond az indulatos költő természetének. Bár még erről a lehetőségről is szó esik a nyolcadik szakaszban, a befejező strófa már teljesen a gyászé: Arany az elvesztett barátra gondolva „könnyhullatásról” ír, és a refrén előtt egy olyan jóslatot rögzít, amiben maga sem hisz:

 

„Majd csak felszárad a könny – ... ámde a bú?
Oszlik talán egy hosszu életen”[11]

 

Arany későbbi verseiből tudjuk: nem oszlik, még harminc évvel később sem. Elég idézni 1879. január 23-án írt emlékversének két kezdő sorát: „Álmaimat gyakran látogatod most is / Rég sír fedez, oh de nem nyughatol ott is”.[12] Arany János szívében haláláig megmaradt az ifjúkori barát elvesztésén érzett keserűség, a Petőfi Sándort gyászoló mély bánat.

A következő emlékkönyvi vers címzettje Hollósy Kornélia, időpontja pedig 1857 májusa. Ez idő tájt Arany Nagykőrösön tanárkodik, borús szemmel nézi a hazai helyzetet, egyes események (Ferenc József látogatása Magyarországra) olyan versekre ragadtatják, mint az alig egy hónappal későbbi „A walesi bárdok”, jóllehet a vers keletkezésének idejét újabban vitatják és évekkel későbbre teszik.[13] Érdekes módon Hollósy (született Korbuly) Kornélia (1827–1890) sem „színmagyar”, hanem örmény származású magyar, jóllehet mint énekesnő, kivívta magának „a magyar csalogány” becenevet. Kornélia Temesvár közelében született, Bécsben és Milánóban tanult, Itáliához, az olasz zenéhez szoros szálak fűzték, hiszen legelőször egy Verdi-operában énekelt 1845-ben Korfuban, majd Torinóban.[14] 1846-ban a pesti Nemzeti Színház szerződtette, nagy sikerrel szerepelt több operában, különösen a Lammermoori Luciában értékelte a közönség. Másoktól eltérően még a szabadságharc leverése után is fellépett Pesten, Bécsben és Varsóban, az első két helyen azért, hogy várbörtönre ítélt József nevű testvérét minél előbb kiszabadítsa. 1852-ben férjhez ment Lonovics Józsefhez, Pesten telepedett le, ahol a Lonovics-Hollósy szalont számos író és művész látogatta.[15] Kornélia 1857-ben, harmincévesen, karrierjének csúcspontján volt, ekkor Sárosy Gyula költő kezdeményezésére Dobsa Lajos és Vadnay Károly díszes emlékalbumot szervezett tiszteletére. Albumába, amit az énekesnő születésnapján, április 13-án nyújtottak át az ünnepeltnek, szinte minden nevezetesebb költő beírt, Vajda János például egy kétsoros verset: „Csak dalolj, – szerelem és dal / Önmagában jutalom”, de hosszabb verssel szerepelt az albumban Egressy Gábor, Tompa Mihály, valamint Szász Károly is.[16] Így Arany János Vadnayék felkérésére köszöntötte rövid verssel a már európai hírű művésznőt, verse nyomtatásban először a Hölgyfutár című lapban jelent meg 1861 márciusában, ugyanabban az évben, amikor Hollósy Erkel Bánk bán-jának bemutatóján utoljára lépett fel, Melinda szerepében.[17]

 Ebben a kilencsoros kis versben, amit Arany alighanem még 1857 áprilisában írt, jóllehet a „Kapcsos könyvbe” csak május elsejei keltezéssel írt be, Itáliát jeleníti meg, de Magyarországra gondol, képzeletében a magyar nemzet láncai csörögnek. Ezt nyomatékosítja a Hollósy Kornéliához intézett kérés, a befejező sorban, a „nekünk” szó kiemelésével:

 

„Hajdan dicső nemzet , ma rab; –
S hogy lánca csörgésit ne hallja:
Énekkel űzi bús neszét,
S az érc igát enyhíti dalja.
Oh, hát dalolj nekünk!”[18]

 

Még a nagykőrösi időszakban íródott, pontosan 1858. június 29-én az az évődő két versszak, amit „Wohl Janka emlékkönyvébe” címen tart nyilván az Összes Költemények. Wohl Janka orvoscsaládból született Pesten 1844-ben, bár az Új magyar irodalmi lexikon két évvel későbbre teszi a születés időpontját.[19] A család eredetileg német anyanyelvű volt, Janka ezért ezen a nyelven kezdett írni serdülő korában verseket, de amikor ezek közül néhányat Jókai Mór lefordított magyarra, csakhamar átpártolt a magyarhoz. Emlékalbumát, amibe az első bejegyző Brunswick Teréz, Janka anyjának barátnője volt, 1857-ben nyitotta meg, Brunswick német nyelvű versével.[20] Őt a kufsteini várfogságából frissen szabadult Teleki Blanka, Brunswick Teréz unokahúga követte, majd Janka beragasztott az albumba egy Liszt-kottalapot, mivel Liszt Ferenc baráti viszonyban volt Wohlékkal és ha Pesten járt, gyakran látogatta Wohlék szalonját.[21] Amikor Janka Ballagi Károlyéknál, Arany nagykőrösi tanártársánál vendégeskedett Nagykőrösön, felhasználta az alkalmat, hogy az országos hírű költővel is beirasson valamit emlékkönyvébe. Arany eleget tett a csinos kislány kérésének, annál is inkább, mert Wohl Janka a németen és a magyaron kívül angolul is jól beszélt és olvasott; így született ez a két szakaszos, majdnem-makaróni típusú kis Arany-vers:

 

To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés; –
(Szótár segélye-nélkül
Támadt az érezés;)

Egy szóba’ most ezen perc
Kiengesztelve lőn:
Zeng édesen: remember!
Át téren és időn.[22]

 

Az emlékkönyvi vers, úgy tűnik, a fiatal vendéglány és a nála jóval idősebb költő közötti beszélgetés révén íródott, s magának a beszélgetésnek a témáját is megpróbálhatjuk rekonstruálni: angol költőkről folyt a szó. Janka alighanem lelkesedett azért a Byronért, akit Arany már a negyvenes években olvasott és próbált fordítani, s talán ismerte Thomas Moore-t is, akit maga Petőfi is nagyra tartott és ajánlott Aranynak, neki ajándékozva 1848-ban a saját kedvelt Moore-kötetét, amiből aztán Arany több darabot is fordított az ötvenes években.[23] Így kerülhetett szóba két angol ige közötti különbség, ami megfelel a „szeretni” és a „kedvelni” különbségének, s amit Arany az erősebb vonzalom javára „javított” a versben, mert alighanem megszerette az értelmes fiatal lányt, de korántsem szeretett belé. Ugyanakkor kellemes emléke maradt az angol nyelvről és irodalomról folytatott beszélgetés Nagykőrösön. Mindenesetre álljon itt Arany saját kézírásos megjegyzése erről az epizódról: „A 13-14 éves kislány és a 39 éves nős, családos poéta közt éppen nem veszedelmes enyelgés”.[24] Wohl Janka, aki később Stefanie hugával együtt, nem annyira verselőként, mint lapszerkesztőként és fordítóként irodalmi karriert futott be, továbbra is jó kapcsolatban maradt az Arany-családdal, ezt bizonyítja a többi közt Arany László Wohl albumába írt kis verse.[25] Itt egyébként a két Arany mellett még olyan kiválóságok bejegyzései szerepeltek, mint Szemere Pál, báró Eötvös József és Vámbéry Ármin.[26]

Arany egyetlen férfihez intézett emlékkönyvi verse 1859-ben született, méghozzá elég sajátos körülmények között. A zsidó származású Reményi Ede (eredeti nevén Eduárd Hoffmann) 1830-ban született Miskolcon. Bécsben tanult hegedűművészetet, majd a szabadságharc idején Görgey Artúr vezérkarát kísérte és Buda 1849. májusi bevétele után is játszott egy ünnepi banketten. A szabadságharc után távoznia kellett az országból, Németországban megismerte a fiatal Brahmsot, több városban együtt turnéztak, és az ő hatására kezdett a német zeneszerző érdeklődni a magyar dallamok iránt.[27] 1849 decembere és 1852 között az Egyesült Államokban működött, majd visszatért Európába, ahol rendkívüli hírnévre tett szert virtuóz hegedűjátékával. 1854-ben Londonban működött, a királyi zenekar szólóhegedűseként, aztán 1855 és 1859 között megint az Egyesült Államokban élt.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Bár az összes lexikon szerint Reményi Ede csak az 1860-as amnesztiával térhetett vissza Magyarországra, az Arany-szakirodalom Reményi nagykőrösi koncertjét mégis 1859 májusára teszi.[28] Lehetséges persze, hogy Reményi már 1859-ben egyéni kegyelemmel tért vissza hazájába. Egy dolog biztos: a szabadságharc száműzött zenészét rendkívül melegen fogadta a magyar közönség, és Nagykőrösön is nagy sikerrel szerepelt, ami után bankettet rendeztek tiszteletére. Arany is meghallgatta a koncertet, utána meghívták a vacsorára, és akkor történt az, amiről beszámol egy későbbi, Szász Károlyhoz írt levelében, vonakodva a „Reményinek” című vers közlésétől: „rossz verset írtam... lakomán voltunk, s [Reményi] kezembe nyomta albumát... így majdnem rögtönöznöm kellett”.[29]

Arany János ezúttal túl kritikusan nyilatkozott saját verséről. A három szakaszos, nyolcsoros vers minden lényegeset elmond Reményi Ede életéről és karrierjéről, a szabadságharcban való részvételtől kezdve az emigrációig, ahol a virtuóz hegedűművész a „honfibúból” „munkás fájdalmat” teremtett és játékával hírnevet szerzett a magyar névnek a nagyvilágban. A vers befejező szakaszában Arany olyan szójátékot enged meg magának, ami rávilágít az 1859-es év várakozásaira, amelyeket a francia-olasz-osztrák háború kitörése (amihez a magyarság vérmes reményeket fűzött) eléggé felfokozott. Ebben a megvilágításban kell értelmeznünk a „Reményinek (Emlékkönyvbe)” befejező szakaszát:

 

„Most a reménynek egy hangját, Reményi,
Vidd el nyugatra zengő húrodon;
Hirdesse szózatos fád a világnak,
Hogy újra érez, újra él e hon.
És élni fog – menny, föld minden hatalma
Zúduljon bár fel, – mert élni akar;
Öngyilkolásra hogy többé fajulna,
Sokkal önérzőbb a magyar.”[30]

 

Reményit egyébként nem sokkal amnesztiás hazatérése után az a különleges megtiszteltetés érte, hogy magának Ferenc Józsefnek és feleségének koncertezhetett. Ennek ellenére vagy emellett, később is baráti viszonyban maradt Arannyal, akit 1865-ben megajándékozott a száműzött Victor Hugo dagerrotíp képmásával.[31]

Miután a Kisfaludy Társaság igazgatójává választották, Arany János 1860-ban családostul Pestre költözött, jóllehet nem nagyon szerette a főváros túl zajos, mozgalmas életét. Lapszerkesztői gondjai is voltak, az egyre népszerűbb Jókaitól tréfás versben kért novellát a Szépirodalmi Figyelő-be, a Társaság színvonalas hetilapjába.[32] Alighanem pár éves szerkesztői működése tette igazán ismertté Aranyt az arisztokrácia köreiben, bár az az asszony, aki 1864-ben emléklapot küldött neki azzal a kéréssel, hogy írjon rá egy verset, Bethlen Miklósné Petrichevich Horváth Izidóra („Iza” vagy „Iduna”) már korábban is ismerte Arany műveit. Izidóra, akinek az ötvenes években versei jelentek meg az irodalmi lapokban és lehet, hogy elküldte Aranynak éppen 1864-ben Kolozsvárt kiadott versgyűjteményét, találkozni szeretett volna a már országosan ismert költővel, és ezekkel a szavakkal kérte levelében a költőt, írjon be emlékkönyvébe „az ide mellékelt emléklap albumom fő dísze leend, ha az Ön neve ragyog rajta”.[33] Izidóra ekkor már tíz éve volt Bethlen Miklós nyugalmazott honvédőrnagy és ujságíró felesége és alighanem gyakran járt Pesten, s egy ilyen látogatás alkalmával remélte volna megismerni Aranyt, de az, úgy tetszik, nem szívesen állt kötélnek. Álláspontját meg is magyarázza az albumba küldött, „Emlékül” című versében, aminek az „Ismerni akarónak” alcímet adta:

 

Ha levetve gyarló testet,
Úgy, mint ideállá fested,
Lengne hozzád tiszta szárnyán
Ez a szellem: elbocsátnám.

Így ne óhajtsd látni szembe:
Ember ő is, törpe, gyenge;
S tán becsét is, ha csalódnál,
Alább tennéd... a valónál.”[34]

 

Ha Izidorával valószínűleg nem is, Görgey Artúr lányával, Bertával Arany János majdnem biztosan találkozott, méghozzá 1865 novemberében, amikor az akkor tizenöt éves lány felkérte a költőt, írjon be valamit emlékkönyvébe. Ebből született a „Görgey Arthur leányának” című kis, nyolcsoros vers, amiből egy-két dolog kiolvasható, mindenekelőtt az, hogy a Kossuth vádjai által befolyásolt közhiedelemmel ellentétben Arany nem tekintette árulónak a szabadságharc legjobb hadvezérét. Ebben egyetértett Deák Ferenccel és az irodalmi Deák-párt más tagjaival, akik nem a Habsburg-háztól való elszakadást és teljes függetlenséget, hanem a kiegyezést támogatták, természetesen a magyarságra nézve kedvező feltételek mellett. Arany „verses meséje”, amit Görgey Berta albumába írt 1865. november 21-én keltezett – ekkor már túl van az ország Deák híres „húsvéti” cikkén, amiben felvázolta a kiegyezés lehetséges jogi és politikai feltételeit. De lássuk Arany János utolsó emlékkönyvbe bejegyzett kis versét:

 

Mese, mese: mit találtam
E világban járván?
Szép ibolyát villámzúzta
Délceg cserfa árnyán;
Oroszlánnak felszakított
Kebeléből mézet –
Így elegyít erőt bájjal
Az anya-természet!

 

Görgey Artúr csak a kiegyezés után térhetett vissza száműzetéséből Magyarországra és még hosszú ideig tartotta magát az „áruló Görgey” mítosza, amit talán csak Pethő Tibor és Kosáry Domokos művei oszlattak el teljesen.[35] De leánya már korábban Pesten járt, és a kis Arany-versből nyilvánvaló, hogy a „Toldi” költője nem csak Görgey Artúrt, hanem lányát is rokonszenvesnek találta, „szép ibolyának”, aki a „villámzúzta délceg cserfa” árnyékában virágzott. Az Arany-versből látjuk, hogy szerzője személyesen ismerhette Görgeyt, tudta, hogy szokatlanul magas, jó tartású ember volt, erre utal a „cserfa” „délceg” jelzője. Ami pedig a bibliai képet illeti (a Bírák könyvének XIV. fejezetének 8. verse), az Sámsonra utal, menyegzője előtt, aki egy oroszlán teteméből szerzett magának mézet. Sámson a legnagyobb erő szimbolikus alakja, s lehet, hogy Görgey Berta jellemében volt valami, amit Arany felismert, s ami őt a versbe foglalt bókra késztette: az, hogy ez a fiatal leány az erős apa és a bájos anya szerelméből született. 1867 utáni hazatérését követően Görgey Artúr, aki korábban olvasta és megértette „A nagyidai cigányok”-at, maga is fölkereste Arany Jánost.[36]

Összefoglalva tanulmányomat, különösen érdekesnek tartom, hogy egyetlen vers, a korai Egykori tanítványom emlékkönyvébe kivételével Arany János összes emlékkönyvi verse közvetve, vagy közvetlenül valamilyen kapcsolatban van az 1848–49-es szabadságharc emlékével. Legnyíltabban ez a Szendrey Júliához, Hollósy Kornéliához és Reményi Edéhez írt versekben érvényesül, de még a hajdan Bem mellett harcoló Bethlen Miklós feleségének, Petrichevich Horváth Izidórának is Arany alighanem a harcedzett férjre való tekintettel válaszol, a Görgey-lány esetében meg nyilvánvaló, hogy itt Arany egy nagy magyar száműzött hadvezérnek tiszteleg verssoraival. Végül (bár ez hipotézis, de eléggé valószínűnek tartom), a Wohl Jankának írt incselkedő kis vers mögött is valahol ott lebeg Thomas Moore Forget not the field... című verse, melynek első sorait Arany János 1852-ben így magyarította:

 

„Eszünkbe jusson, hol veszett el
Hősink utója, legjava,
Mind, mind! – s ápolt fényes reményünk
Sírjukba szállván, elhala”[37]



[1] Sáfrán Györgyi, Arany János és Rozvány Erzsébet, Budapest, 1960, 23. András elhunytát 1877-ben Arany versben gyászolta: „Kortársam, R.A. halálán”, Arany János összes költeményei, Szépirodalmi, 1964, 520.
[2] u.o. 39.
[3] u.o.13.
[4] Arany, i.m. 15. Rozvány Erzsébet emlékkönyvét 1960-ban még a váradi helyi múzeumban (Muzeul regional) őrizték, v.ö. Sáfrán, i.m. 2.
[5] Arany János, Zsengék, töredékek, rögtönzések (Arany János összes művei, VI.), sajtó alá rendezte Voinovich Géza, Akadémiai kiadó, 1952, 217.
[6] Arany János, Kisebb költemények, sajtó alá rendezte Voinovich Géza (Arany János összes művei, I.), Akadémiai kiadó, 1951, 430.
[7] Mikes Lajos–Dernői Kocsis László (szerk.) Szendrey Júlia, kéziratos hagyaték, Budapest, 1930, 63–64 idézi Voinovich Géza, Arany János, Kisebb költemények, 431.
[8] Ismerteti őket (Magyar emléklapok, Magyar írók füzetei, Pesti röpívek, Pesti füzetek, Magyar írók albuma) Nemeskürty István, Diák, írj magyar éneket! II., Gondolat, Budapest, 493.
[9] Arany János összes költeményei, Szépirodalmi könyvkiadó, 1964, 108.
[10] u.o. 109.
[11] u.o. 110.
[12] u.o. 577.
[13] lásd Milbacher Róbert és Hász-Fehér Katalin írását az Irodalomtörténet 2016 októberi, illetve 2017. márciusi számában.
[14] Diósszilágyi Sámuel, Hollósy Katalin élete és művészete, Makó, 1984, 5. (Makói füzetek 41). Diósszilágyi 1925-ös tanulmányának utánnyomása.
[15] u.o. 22.
[16] u.o. 48.
[17] Arany János, Kisebb költemények, Akadémiai kiadó, Budapest, 1951, 506. (Arany János összes művei, I.) és Diószeghy, i.m, 55.
[18] Arany János összes költeményei, 383. Kisebb helyesírási eltérések az emlékalbumhoz képest, így az „érciga”, mint „érc iga” szerepel a későbbi kiadásban.
[19] Új magyar irodalmi lexikon, III. (szerk. Péter László), Akadémiai kiadó,1994, 2292.
[20] Csapodiné Gárdonyi Klára,’ Wohl Janka emlékalbuma’, Az Országos Széchenyi Könyvtár emlékkönyve, 1958, 247.
[21] u.o., 250.
[22] Arany János összes költeményei, 397–398.
[23] Jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállításán. Arany Thomas Moore fordításai az Összes költemények 611, 613, 614 és 622 lapjain.
[24] Csapodiné Gárdonyi Klára, i.m. 251.
[25] u.o., 254. Wohl Janka több nyelvből, főleg angolból fordított és a tizenkilencedik század hetvenes éveiben szerkesztette a Divat és a Magyar bazár című lapokat. Fennmaradt egy Arany Jánoshoz írt versezete is, amiben a többi közt ezek a szentimentális sorok olvashatók: „S szép homlokodra hervadatlan füzért / fon szívvirágból hálaérzetem”, Idézi Csapodiné i.m. 255.
[26] Csapodiné, i.m. 253–254.
[27] The Oxford Companion to Music (ed. Percy A. Scholes), London – OUP, 1974, 869. A Brahmsról írt szócikk is említi Reményit, azzal, hogy ő hívta fel Joachim és Liszt figyelmét Johannes Brahmsra, lásd u.o. 125.
[28] Arany János, Kisebb költemények, 510.
[29] u.o. A költemény először a Népszínházi Évkönyv,1863, 40. oldalán jelent meg.
[30] Arany, Összes költeményei, 402.
[31] Arany, Kisebb költemények, 510.
[32] Arany ,Összes költeményei, 430.
[33] Arany, Kisebb költemények, 520. Arany kéziratán ez áll: „Izidórának (Kivánatra, emlékkönyvbe) 1864. szeptember 24.”
[34] Arany, Összes költeményei, 441.
[35] A Görgey-kérdéssel Pethő Sándor foglalkozott Görgey Arthúr, Genius,(n. é. de 1934) és Kosáry Domokos, A Görgey-kérdés és története, Budapest, 1936, illetve Osiris, Budapest, 1994 munkájában.
[36] Arany, Zsengék, töredékek, rögtönzések, 241.
[37] Arany, Összes költeményei, 613.

 

Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.


Főoldal

2018. június 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Hamarosan nyílik a 24. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásárFekete Vince könyvbemutatója BékéscsabánElhunyt Zudor JánosAz MMA ösztöndíjasainak találkozója a Pesti Vigadóban
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Grecsó Krisztián: VattacukorHalmai Tamás verseiCsillag Tamás verseiBertók László versei
Prózák
Tóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novellái
Kritikák
Megtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról Az értelmezés füstcsíkjai - a Lözsurnál dö Lüniverről Századfordulós akcióregényTörténetek háború után - Horváth László Imre könyvéről
Esszék, tanulmányok
Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történet
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA