Markó Béla
TÉL
(erdélyi szomorújáték)
Én is nagyon vigyáztam,
hogy nehogy megharapjon
egy halhatatlan vámpír
vagy egy halandó asszony,
állig betakaróztunk,
s fel-felriadtunk éjjel,
álmodtunk Drakulával
és vérengző menyéttel.
Menyéttel? Denevérrel?
Végül is szinte mindegy,
hogy odakint miféle
szörnyek strázsáltak minket.
Denevérszárny suhant-e,
vagy menyét foga roppant?
Rémülten hallgatóztunk,
s a szemünk le-lekoppant.
Amikor megébredtünk,
hogy éjfélt üt az óra,
már egymást is figyeltük
lélegzetvisszafojtva.
Nem halt-e meg a másik?
S nem lett-e közben vámpír,
aki ezer bűbájjal
mégis mindenre rábír.
Fiúk, lányok fogadták,
s még virágot is hoztak
a helikopteréből
közénk lejött gonosznak,
s már többé nem felejtik,
hogy jéghideg a teste,
lehet, hogy nem is ágyból,
de sírból száll ki este,
rád fekhet s beléd marhat,
és nincs ellene gyógyszer,
míg annyit ér a törvény,
akár a lyukas óvszer.
Kamaszként álmodoztunk,
hogy egy hegyes karóval
átszúrhatnánk a szívét,
s az örökkévalóval
végeznénk mindörökre,
mert elvinné az ördög,
cipelné vigyorogva,
mint egy teli bőröndöt,
de kilátszott a pisztoly,
hogyha a titkosszolga
galambszürke zakóját
időnként kigombolta,
aztán mégis megölték,
vagyis inkább megöltük,
mert akkor még a vámpírt
mindannyian gyűlöltük,
a testét átütötte
a sok-sok ólom-szemfog,
s azt hittük, feltámadni
vagy kísérteni sem fog.
Kár volt kalasnyikovval,
jobb lett volna karóval,
s körös-körül a helyet
mind-mind beszórni sóval.
Nappal respublikában,
éjjel Vámpíriában,
hideg van éjjel-nappal,
didergünk nagykabátban,
a napok rövidebbek,
és hosszabbak az éjek,
respublikára vágyom,
Vámpíriában élek,
mert nem halt meg a zsarnok,
de vérátömlesztéssel
kint a sötétben paktál
menyéttel s denevérrel,
és kiegyezünk lassan
már mi is a halállal,
férfiak s nők sietnek
nyakukban vastag sállal.
Marosvásárhely, 2012. július 27.
NINCS
Jobb lenne, hogyha én is
valahol erre laknám,
akár a fecske télen,
a Márvány-tenger partján.
Rodostó vagy Tekirdag?
Legalább mindegy lenne,
hogy mit minek neveznek,
és hogy ki kit szeretne.
Lehet, boldog volt mégis,
kit száműzött a német,
s mikor a tengert nézte,
persze hogy délre nézett,
néha északra gondolt,
sóhajtott egyet-kettőt,
s megkönnyebbült titokban,
hogy úgyis minden eldőlt
már réges-rég az égben,
s akinek nincs hazája,
nem nyomja már a lelkét
ezernyi nyavalyája,
nem számít hősi múltja,
mi semmire sem volt jó,
mert kelendő az ország,
ha ilyen nagyon olcsó.
Miért kell hazamenni?
És hova hazamenni?
A Márvány-tenger mellett
nem lázít soha semmi,
nem lelkesít, ha dúsul,
s nem rendít meg, ha korcsul,
mert megérint a hullám,
majd mégis visszafordul,
nem megy a víz semerre,
apállyal és dagállyal
egy helyben jár örökké,
s beszél saját magával.
A haza csak folyóvíz,
folyton jön valahonnan,
és nagy ritkán kiárad,
de aztán visszaloccsan,
folyik tovább nyugatra,
vagy éppenhogy keletre,
hol szűkül, hol kitágul,
vajúdik csak a medre.
S a vége? Márvány-tenger?
Álmomban visszaúszom
tán egészen hazáig
a nyüzsgő Boszporuszon.
De itt mások nyüzsögnek,
gyűlölnek és szeretnek,
nekik van csak hazájuk,
mit olykor elfelednek.
Nekem van is, de nincs is,
jön-megy, akár egy hullám,
mert tudom, hogy lehetne,
és mintha mégse tudnám...
Tekirdag – Marosvásárhely,
2012. augusztus 9 – 21.
Megjelent a Bárka 2013/1-es számában.
Ajánljuk még:
