Király Levente

 

 

A lélek halhatatlansága

A lélek halhatatlanságáról mindig az elmúlás jut eszembe.

Ha egy pillanat a boldogság fölé repít, bár tudom,

ujjaim közül elfolyik, mégis markolom,

minél többet vigyek magammal belőle.

Nyári hajnalon ébredve téli reggel szagát érzem,

mikor a könnyű, csillogó jelen ködös emlék csupán.

A legboldogabb pillanatról úgy lehet tudomásom,

ha épp múlik, ha rá visszatekintek.

Ezer boldog pillanat emléke csillog,

mint egy nagy, ezüst-kék tó felszíne:

bármikor úszhatok benne,

vagy nézhetek le rá tanúhegyek tetejéről.

Csupán az idő természetéről kell gondolkodnom,

felhők vonulását néznem,

szerelmem átkarolnom,

beszívnom lélegzetét,

szavakba önteni, amit érzek,

aztán csókba, simításba és ölelésbe.

Ha az istenek valóban hegynek tetején ülnek,

láthatják apró bárkánk:

szentjánosbogárnál kisebb.

A kormányrudat fogom,

dalom megforgatja a szél.

Szerelmem rám mosolyog,

a partot kémleli,

arcát a nyugvó nap fénye festi arannyal,

haját a szél megforgatja.

Lámpást gyújt most - így siklunk tova,

míg futja erőnkből,

míg a tóban egy cseppnyi víz marad,

míg a Nap járja útját tündöklő, boltos égen.

Ennyire élni

Meg akartam állítani a szívem,

ne dobogjon tovább.

Nem meghalni akartam,

csak megállítani az életet magamban.

Valóban kellenek emberek mellém,

fölém, alám, mögém,

vagy megelégszem magammal?

Hogyan lehetnék, hogyan lehetek boldog?

Ez jár a fejemben, mióta az eszemet tudom.

Felhúztam, mint az órarugót, saját magába ‒

csak én láthatom, csak én ismerem,

csak én tudhatom: milyen erős valójában.

A hullámok tompák, nincs bennük

semmiféle magasztos tombolás:

kiszámíthatóan emelkedik, süllyed a víz,

látni benne, mögötte a képletet,

az egymásba forduló, végtelen számsort.

Az egyenlet örökérvényűsége lüktet,

mint az eleven seb.

Úsztam a hullámok alatt, fölött,

nyeltem a sós vizet, haladtam arrafelé,

ahol a partot reméltem.

Sosem akartam még ennyire élni.

Hazafelé, lassuló idő

Fogy az út, előttünk foszlik apró darabokra,

szilánkjai tízezer napot szikráznak a világba.

Fogy az út, hajtsatok, nyargaljatok jó lovaink!,

kiáltottuk, mikor onnan erre jöttünk.

Fogyjon az út, hű pajtásaim,

mindig csak faljuk, harapjuk a távot,

jó kutyáim, farkasűző társaim!

Tatamm-tatamm, kattog a kerék.

Búcsúszimfóniát dobolok ki rajta,

fejemben hangok tengere ‒

tudom, ujjaim közt szétfolyik,

mert csupán egyetlen egyszer

szólal meg e muzsika.

Kileng finoman, előre s hátra,

mint két vagon találkozásánál,

a két ajtó között,

vált a ritmus, rakataka-taka ‒ ‒ ‒

váltó fölött haladunk,

mélymúltba taszít,

balra,

aztán jobbra,

messzi jövőbe...

Ablakon kihajolva nézek a távolba,

ujjaim közt szétfolyik tízezer nap,

aztán összerándul, mint a testem,

ha nagyot rúgva felébredek.

Beragyog parázsló fénnyel

egy felejthetetlen mondatot:

hol boldog vagyok, ott az én otthonom.

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

 

---