Szabó Tibor Benjamin

 

És kitört a gyalázat

Beszélgetés Kiss Judit Ágnessel

 

Költői pályaindulásod több szempontból is rendhagyónak tekinthető. Szokatlanul későn, harmincévesen kezdtél publikálni, ez már önmagában izgalmas körülmény. Ráadásul kész kötettel érkeztél az irodalomba, első folyóiratos közléseid idején már megvolt a Irgalmasvérnő című könyv anyaga. Vagyis debütálásod egy olyan alkotói periódus produktumaival történt, amit még nem érintett, nem torzított a kánon jelentette normakontroll, a szerkesztők ízlésmódosító hatása, az uralkodó beszédmódokhoz való csatlakozás, vagy attól különbözni akarás. Ez egy igazi független líra, a versek 1994 és 2004 között születtek, a kötet 2006-ban jelent meg a rövid időre nagyon fontossá vált (azóta talán már meg is szűnt) Szignatúra Könyvek sorozat tagjaként. Persze, sokan írnak verset ellenőrizetlenül, visszhangtalanul, a te esetedben viszont jó nagy téteket kapott az independens korszak, mivel a művek előtt aztán a szakma is meghajtotta a fejét. Hogyan kell elképzelni a korai időszakot? Az élő magyar irodalmat olvastad közben? Voltak azért képeid, hogy ez a sajátom, ez nem?

Nem. Azért is nem nagyon olvastam, mert úgy éreztem, hogy a kilencvenes évek közepén elterjedt volt egy hűvös, intellektuális, kicsit tárgyias líra, amivel nem tudtam azonosulni. Az egyetlen ember, akivel tartottam a kapcsolatot, aki befutott szerző volt, az Jónás Tamás barátom. Vele egyidősek vagyunk, csak ő tíz évvel korábban futott be. És mindig azt mondtam, hogy úgy érzem, ez az esztétika nem az egyetlen érvényes esztétika, de nyilvánvaló volt az is, hogy a sajátom mellett még nem tudok kiállni. Ezért lett fontos számomra Karafiáth Orsi első kötete, én még az egyetemre jártam, és a vizsgaidőszakban az volt a célprémium. Megfelelő mennyiségű tananyag után egy kicsit beleolvastam a Lotte Lenyába. Úgy éreztem, hogy egy olyan hangot szólaltat meg, amit már én is el tudok fogadni, és a francba, neki sikerült! Tehát neki sikerült átvinni azt a hangot. Azt hiszem, ha a kilencvenes évek közepén, megpróbáltam volna átvinni-elfogadtatni a verseimet, nem sikerült volna, vagy csak nagyon sok sérülés árán. Nem vagyok ütésálló. Azóta sem.

(...)

Szorosabb esztétikai értelemben is izgalmas a dolog. Miért vált fontossá számodra a testiség tematizálása?

Egy alanyi költő, az én fajtám, mindig azt tematizálja, ami személyesen probléma. Nem propaganda jelleggel akartam bármit is üzenni, hanem folyamatosan, újra és újra meg akartam fogalmazni, ami nekem, magamnak gondokat okoz. Hogy van egy test, amit nem én választottam, amivel nem nagyon tudok azonosulni, ugyanakkor én is kiszolgáltatott vagyok neki, és ő is nekem. Most akkor én azonos vagyok-e vele vagy nem? És egyáltalán milyen a viszonyom ezzel a testtel? Van-e egy ettől különálló lélek? Ennek a problémának újra és újra nekirohantam, és azt hiszem még csomószor neki is fogok rohanni. Mert nem csak azt kellett elfogadni, hogy ez a test esetleg nem olyan, amilyet én magamnak csinálnék, ha lehetne, vagy hogy ez történetesen egy női test, amiből egy csomó minden következik, hanem az még előttem van, hogy ez a test szétesik még életében, ha meghalok, akkor pedig még szét is rohad. Tehát számomra ez nem olyan problematika, ami egyszer csak el fog törpülni.

Így nyílik rá az élet a művészetre. Bár ezek a versek a felszínen nem ennyire filozofikusak. Konkrét élethelyzetek, cselekvések, mozdulatok ábrázolódnak bennük. Nagyon hitelesen, megrázó módon, ahogy a legtöbb versnek a hatását az idézi elő, hogy az olvasó ráismer a saját életének a sablonjaira, olyanokra, amelyeket maga zavarként él meg. Amikor ez a zavar visszatükröződik egy másik szemnek a látásmódján keresztül, az katartikus tud lenni. Nyilván kaptál olvasói visszajelzéseket az erotikus versekről. Rezonáltak rá az olvasók?

Persze, nagyon erősen. Azt hiszem, az iskolavezetőséghez is így jutott vissza: a netre felkerült versek, és az azokra érkező mindenféle névtelen reakciók. Pontosan ez az a tematika, ami mindenkinek szúrja a szemét. Nagyon éles reakciókat kaptam, mintha csak ez az egy téma lenne a világon, és én se írnék másról, pedig írok, vagy a világ se szólna másról, pedig szól. Mindenki elvesztette a fejét, amikor ezek a témák szóba kerültek. Az interneten sokkal erősebben lehet névtelenül bohóckodni, ott az egészen durva beszólásokig jöttek megjegyzések, hogy például ez undorító, meg hogy ez visszavezethető a saját magánéletemre, hogy én mit hogyan csinálok. És megszólalt a másik oldal is, hogy ez fantasztikus, végre valaki kimondja. Nagyon élesen reagáltak.

Addig nincs baj, amíg pozitív előjelű a várakozás. Akkor fordul rosszra, ha mást írok, és értetlenkednek.

(...)

A Ballada a kettős erkölcsről című emblematikus versed a testiséget nem is erotikaként mozgatja, hanem mint egy társadalomkritikai meglátást. A nemiség itt elsősorban társadalmi nemként olvasódik. Az utóbbi időben többször dolgoztál együtt azzal a szerzőcsoporttal, akik a nőmozgalmi, feminista témákat fontosnak tartják, beemelték az  irodalomba, és a női látásmódot saját jogú esztétikaként értelmezik. Hogyan kerültél velük kapcsolatba, milyen viszony fűz az Artizánokhoz, és a törekvéseikből kinövő nőirodalomhoz?

Konkrétan Forgács Zsuzsa keresett meg, hogy az Éjszakai Állatkert második részébe, a Szomjas Oázisba adjak prózát. Mondtam, hogy én nem írok prózát, csak verset. Hát, pedig neki írjak prózát, mert itt, ennél a kötetnél csak a próza jó. És úgy látszik, kellően erőszakosan tudta ezt közölni, mert egy héttel később küldtem neki két elbeszélést. És annyira jólesett, mert azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy valaki egyszer csak lerohant az interneten, megkereste az e-mail címemet, és azt mondta, hah, te kellesz nekem! Zsuzsa mellett Gordon Agáta a csoport másik motorja. Ő az egészet filozofikus szinten űzi, olyannyira, hogy például csak női írókat olvas. Agáta mondta nekem egy felolvasás után, hogy nekem van nőtudatom. Ahogy nyilván van is, csak én valahogy mégsem tudok ezekkel a fogalmakkal mit kezdeni.

Tehát akkor a szövegeiddel nincs egy határozott nőmozgalmi célod. Érdekes, mert a csoport frontembereinek munkái, a megnyilatkozásaik ennél határozottabban irányzatosnak tűnnek. Igazságokat fogalmaznak meg. Sokszor szépprózában osztják az igazságot, kevesebb kérdés, több állítás.

Ha propagandisztikussá válik, akkor el is romlik. A múzsa nem nagyon szereti magát igába fogatni. Bármilyen propagandisztikus szöveg automatikusan elromlik szerintem. Abban a pillanatban, amikor az eszem veszi át a főnökséget, nem azt mondom, amit gondolok, hanem azt mondom, amit elvárnak tőlem, vagy amiről azt gondolom, hogy mondanom kéne. És akkor a mű mint szöveg gyenge lesz.

Tehát az esztétikai gépezet van elöl,és azt nem írhatja felül semmiféle idea.

Így van. És így lett a Ballada a kettős erkölcsről például. Máig bennem van az indulat, ami ezt a verset létrehozta. Egy befutott zongoraművésznek valaki a kezébe nyomta a kéziratomat, effektíve kézírásos verseket, ő belelapozott, majd félredobta az egész paksamétát azzal, hogy ennek is csak baszhatnékja van - a szó nem tőlem származik. Emlékszem arra az iszonyatos haragra, ami emiatt eltöltött, hogy hány meg hány erotikus verset olvastam, amit férfiak írtak, és ugye azon meg kellett hatódni, meg  a férfinak a nagy álló férfiassága előtt mindenki boruljon le, férfi is, nő is, én viszont ezt nem engedhetem meg magamnak. És milyen alapon, és milyen jogon nem? A személyes sérelemben benne az általános, vagy általánosítható szellemi nyomor, a közgondolkodás iszonyatos ferdesége. De alapvetően nincsenek nőmozgalmi céljaim.

Akkor az irodalmon kívül nem csatlakozol a femináriumhoz?

Nem, mert nem hiszem, hogy a dolgot ilyen szinten kell megoldani. Én tényleg többször megkaptam férfiaktól, hogy „ne szólj bele, te nő vagy!", „a nő, az csak hülye lehet", „a nő, az csak szar verset írhat". De azt gondolom, aki a nőt a nemiségén keresztül próbálja elnyomni, megvetni, az a saját férfiasságát nem tudja megélni, tehát neki ott, azon a téren kell meggyógyulni. Nekem pedig semmi más dolgom nincsen, minthogy a saját  nőiességemet éljem meg szabadon, és akkor még lehet, hogy annak a férfinak is segítek, hogy rájöjjön, ő hol siklott mellékvágányra.  A  macsó, az egy mellékvágány a férfihoz  képest.  A wamp vagy  a díva szerintem szintén egy kisiklás vagy mellékvágány a nőhöz képest. Most nagyon vad dolgokat mondtam?

(...)

Van egy médium is, ahol az olvasók követhetik ezt a munkát, visszamenőleg is akár. Rövid, húzós prózák a Kiss Judit Ágnes naplova című blogban. A költő itt prózaíró, és ezzel el is jutottunk az utolsó témánkhoz, a regényhez. Az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló közös pályázatán első helyezett lett A keresztanya - Szomor Veron történetei című prózád, ami egy furcsa kis faluban, Zsanócon játszódik, a mesélő főhős, Szomor Veron egy nyolcvanhét éves nénike, folyik belőle a szó, összehord hetet-havat, és a sokfelé futó, nagyon széttartó történetekből végül mégis teljes világ épül, egy zárt, vidéki közösség, és annak története, sorsa. Egy pesti lány hogyan kezd el éppen faluról írni, mi mozgatott egy ilyen téma felé? A pályázatra készült ez a szöveg, vagy megvolt már korábban?

Igen, a pályázatra készült. Ehhez is rugdosás kellett. Egy barátom elküldte körülbelül hat héttel a leadási határidő előtt a kiírást, és kijelentő módban mondta: ezt megcsinálod. Akkor én még nem írtam prózát, illetve csak próbálkozásaim voltak. Valahogy elhangzott, hogy a történetnek a rendszerváltozás idején kell játszódnia. Volt egy prózakísérletem, ami a kilencvenes évek elején játszódott, és azzal kezdődött, hogy a szerzetesek visszatérnek az elhagyott kolostorba.  Semmi más köze nem volt a dologhoz, de megtaláltam benne egy olyan beszélőt, egy öregasszonyt, aki mindenben benne is van, de mindenen kívül is áll. Én abszolút pesti, belvárosi, VII. kerületi lány vagyok, ennek ellenére mindig volt valami vonzódásom a faluhoz, ami onnantól kezdve nem működött, hogy  rettegek a pókoktól, és nem merek bemenni a budiba. Tehát ez a falusi idill nekem problémás volt kicsit gyerekkoromtól. Viszont mindig találkoztam nagy öregekkel, férfiakkal és nőkkel is. Sokat jártam ki Erdélybe.  Az külön egy még inkább zárt és archaikus világ. Az egyetemen jártunk nyelvjárást gyűjteni, amit én iszonyatosan élveztem. Megtaláltam ezt az elbeszélőt, akinek jó volt bármilyen sztorit a szájába adni, mert úgy éreztem, hogy ez a Veron néni bármit el tud mesélni. Nagyon sok öregasszonyból gyúrtam össze. A volt férjem falujából, Cigándról kicsit az ő két nagymamája van benne, egy kicsit a saját öreganyám, aki már Pesten  élt és halt meg kilencvenhárom éves korában, de egy az egyben vettem át tőle történeteket. Kicsit az erdélyi öregasszonyok, akiknél egy-egy faluban aludtam, vagy akikkel más módon megismerkedtem. Úgyhogy sok részletből áll össze.

(...)

 

Részletek a Bárka 2009/4. számában megjelent hosszabb beszélgetésből.