Ütőér

 

 Kar__csonyi_Zsolt_m__ret.jpg

 

Karácsonyi Zsolt

 

A böllér neve

 

Kulcsszavak: Otter, disznó, október

 

Mi szükségeltetik egy disznó levágásához? Ezt még Csurila is fújja. A település nem véletlenül avanzsált mezővárossá annak idején. Mert itt nem csak a munkásosztály élharcosai és lumpenjei élnek már évszázadok óta, de a dolgos paraszti nép is, kinek egy részét oly lendülettel vitte továbbtanulni a Bărăgan pusztáira a kommunista világrend, hogy a rendezettség és fegyelmezettség, no meg a végrehajtási sebesség e mintapéldáját azóta sem tudta elérni senki. Megközelíteni is csak nagy ritkán az Otter cipőket gyártó részlegnek sikerült. Mely cipőgyári részlegen dolgozott többek között Karcsi bá a Futok negyedből, Romică bácsi a Vágóhíd negyedből, és ugyanitt tevékenykedett a Böllér is, akit mindenki csak Böllérnek szólított. Pedig volt neki rendes becsületes neve, de azt nem tudta még az Igazgató úr sem.

Hogy hol lakik, azt mindenki. Ha valaki elindult a sarki Nagygyógyszertártól a Tűzoltótorony felé, és túlhaladt az első útkereszteződésen, már érezhette a Böllér jelenlétét.

Nem mintha átható vérszag, netán trágyabűz lebegte volna körbe portája környékét. A történetek miatt, amelyek mindegyre ott lebegtek a Böllér feje körül. A történetekről pedig tudni kell, ha egyszer fogják magukat, lehet az akármilyen jól kiégetett Bohn-téglából rakva, mégiscsak beeszik magukat a ház falába, meghajlítják a kerítés kovácsoltvas lándzsáit, vagy éppen csak annyi a következményük, hogy a fél évszázada elültetett diófa, minden vihar vagy emberi erő bevetése nélkül, egyszer csak kifordul gyökerestől, mint valami kiszáradt muskátli az ablak peremén – száradását, kifordulását semmi sem magyarázza, hát még, ha diófáról lett légyen szó, mely diófáknak, fél évszázad után egyáltalán nem szokásuk kifordulni a földből, ráadásul gyökerestül.

A Böllér feje körül pedig ott lebegtek a történetek, hogy a perjámosi disznóhizlaldát miért is hagyta ott fiatalkorában, hogy a temesvári mészárszékben, milyen egetverő balhéba keveredett, hogy annak csak a tisztelt kliens nyaka köré csavarodó májashurka a megmondhatója, hogy a lugosi szüreti bálban, mint csapta le két mozdulatból egy jólkifent bárddal a tinó fejét, s hogy a szegény állat, mint remegett még hosszú perceken át, a saját lábán, de immáron fejetlenül, mint valami félresikerült politikai szónoklat, amit aztán két év múlva maga a Böllér próbált elmondani a grabáci termelő szövetkezet megalakulásakor, melynek következtében... és a történetek sora, még hosszan folyatódhatna, ha a többtucat válogatott és ízes adomának nem igyekezett volna megálljt parancsolni maga a Böllér, aki, mit volt mit tenni: nősülni próbált.

Először Gréte gyógyszerész kisasszonyt környékezte meg, majd a Sánta Mária pincérnőit, este kilenc után egy egész nyáron át, hogy aztán mindezen kísérleteket is feladva, agglegénynek és önkéntes tűzoltónak álljon, mely foglalatosságokat azzal tetézte, hogy otthagyta a főutcai húsüzletet, és beállt segédmunkásnak a cipőgyárba. A mészárosok hajdani mesterének Kreuz bácsinak a temetésére még csak elment, aztán hosszú évekig nem hallott róla új történetet senki.

Csakhogy az emberi állat fölött nagy úr a kényszer. Egy szép napon nem bírt magával, és a libái, tyúkjai mellé mégiscsak vásárolt egy disznót, szép, harminckilós, derűs malacot, hogy abból a Téli Ünnepekre legyen neki arravaló, száznegyven-százhetven kilós disznaja, vékony zsírréteggel, pompás tokaaljával, ahogy az hajdanvolt mészárostól húsz év kihagyás után is elvárható.

A disznóvásárnak gyorsan híre ment. Kifényezte a hurkatöltőt, megélezte a régi késeket. Járt házról házra. Az Igazgató Úrtól kezdve, egészen az ortodox papig, mindenki őt hívta, mert szúrni, vágni, feldarabolni, svábosan csigára húzni, vagy szalmában perzselni – senki jobban. Levágta az első saját disznót, a másodikat, a harmadik száz fölött járt október elején. Ilyenkor már odafigyelt, hogy a kukoricát megint árpával keverje, mint malackorban, aztán kétnaponként jöhetett a napraforgódara borsóval, saját vegyítésben, néha a konyhai mosléknakvalóval elkeverve. Már beszélte a részleteket Romică bácsival, Karcsi bával, mert több mint három ember nem kell egy vágáshoz.

Akkor szólt Karcsi bá, lenne még egy disznó. Hajnalban kell jönni, nincs lejelentve, szóval november első hetében, szombat hajnalban, hogy a gyárba is beérjen mindenki.

Hajnali háromkor a kapu reteszét kívülről a rács fölött átnyúlva helyére illesztette, de a szokásosnál erélyesebben. A disznó fehorkant, a vén macska nyivákolt, a kakas is rikkantott egyet. A Böllér e furcsa jelekre előkotorta a rozsdás kulcsot, bezárta a kiskaput, a kulcsot pedig belülről a szegre akasztotta.

A Tűzoltótorony utáni kereszteződésnél ekkor tűnt fel Sanyesz, a részeg ünnepelt, aki fél éve dolgozott már a Böllér keze alatt az Otter-részlegen – ügyetlenül, sikertelen érettségi után; és a két cimbora, Radu meg a Másik.

A Böllér disznajának száját a Másik kötözte össze, Radu a disznóra esett, az bordán is taposta. Sanyesz ötödjére tudta csak leszúrni. Ahogy nyomták át a kiskapu felett, a disznó fennakadt a díszlándzsákon, a bele is kifordult. A kapukulcsot akkor vették észre, amikor a targoncát próbálták átemelni.

A Böllért délután kisebb csődület fogadta. Pusmogva nézték a vérrel, béldarabokkal díszített kaput. Disznót nem vágott, nem tartott azután. Két év múlva kapott útlevelet. A nevét azóta sem tudja senki. Talán sváb volt, biztos katolikus, mondta a pap egy lakodalom végén, valami októberi hajnalpír határán.


 

Sas a gyár felett

 

 

Kulcsszavak: alkímia, sas, gomb, szeptember

 

Amire Csurila nem számít, arra néha még a borbélyok se. Mert nem csak az emberek tudnak vagy akarnak szabadok lenni, de a gombok is. Ilyen gomb volt az a tiszti aranygomb, ami 1769-ben szakadt le a hatzfeldi katolikus templom melletti téren.

Armin von Niederungen fáradtságtól nehezülve, egy sváb parasztszekérnek nekitámaszodván, némi borital hatására is – hagyta, hogy ruházata a szekér széles kerekétől megmocskolódjék és tiszti gombjainak legfelső darabja, melyen kétfejű sasmadár tárta ki arany szárnyait, egyszóval a családi ereklye már-már földre hulljon. De a részegeskedő határőrtisztek öltözék-kiegészítő díszeinek is megvan a maguk sorsa. Különösen, ha ilyen szép arany gombozatról van szó.

Mely arany gombozatot az utolsó nagybecskereki alkimista változtatta át málló agyagból. A madár eredetileg, természetesen, nem volt más, mint egy porából feltámadó féniksmadár. A halál közeledtét jó előre megérezvén, az alkimista minden értékes könyvet felküldött Bécsbe, hogy ott régi ismerőse, Andreas von Niederungen lehetőleg jó pénzért eladja, mely tevékenységért az alkimista, ki a szép summát boritallá változtatta a becskereki kocsmákban, féltett kincsét, az aranygombot egy ládikába helyezte, annak tetejére borítékot erősített és ajándékforma: postáztatta Bécsbe.

A borítékban az átváltoztatás és visszaváltoztatás módját leírta, hivatkozva többek között Kolozsvári Cementes János ezirányú észrevételeire. A boríték elveszett, a gomb jelentősége homályba borult, s hogy mégis történjen vele valami: Andreas von Niederungen azt ládikával együtt unokájának, Armin von Niederungennek ajándékozta, ki azonban a mindenféle bánsági határőrezredeknél a boritalt igen megkedvelte, a gombot elvesztette – a fentebb leírt körülmények között.

A misztikához nem sokat értő utód, még a gomb baljósalatú elvesztése előtt, hogy a császárnő iránti hűségét ezzel is bizonyítsa, a fénikset kétfejű birodalmi sassá kopácsoltatta át. A jobb sorsra érdemes gomb két sasfeje hiába villogtatta ádázul arany pillantását, hogy: aj, a parasztszekérből kiálló szög a ruhára, gombra egyaránt veszélyes. Armin von Niederungen hagyta a gombot némi posztódarabkával egyetemben elindulni a szabadság rögös, Hatzfeld környékén igencsak mocsaras útján.

A gomb azonban bölcsebbnek bizonyult katonásan részeges tulajdonosánál. Megkapaszkodott jó erősen a vele együtt külön utakra tért posztódarabkában, a posztó a szegben, a szeg a szekérben, a szekér a sárban. Aztán a hatzfeldi sár gyorsan száradni kezdett az augusztus hevében. A szekeret csak szeptember elején mozdították el négy termetes ökör és két bányaló segítségével.

Mint került oda, a sík vidék közepébe, két megtermett és félvak bányaló – rejtély, de írjuk nyugodtan a gomb számlájára, mert a rejtélygyártást a gomb igencsak felvirágoztatta.

Mindazon történetek, melyeket a markotányosnőktől a templomszolgákig terjesztettek a környéken a népek, ha nem is igaznak, de hihetőnek bizonyultak az idők folyamán – el is hitte őket mindenki Torontál megyében.

A gomb a történeteket csak elindította, valahogy úgy, ahogy tűzoltók szokták a tömlőt, aztán, hogy az a történet meddig ér el, hány lángoló homlok tüzét csillapítja – nem érdekelte már.

A szekér elindult, a gomb vele, a Csekonics uradalomnál le is esett a szekérről, a posztódarabot végleg magára hagyván.

Munkálkodása nem szünetelt, a Csekonicsok további felemelkedését jótékonyan befolyásolta. Ezért kaptak ismét szebbnél szebb uradalmakat, s hogy a lovak újra előtérbe kerüljenek, úgy mozgatta a szerencse éppen rábízott küllőit, hogy a kerekek, a hétköznapiak, meg a lovashintók kerekei is, lendületesebben forogjanak. Nem véletlen tehát: 1859-ben a Csekonicsok, báró Pejacsevics Péterrel társulva, vasútépítési engedélyhez jutottak, hogy az élet felgyorsuljon és szebb legyen.

Páratlan dolgok történtek, páratlan években, mint amilyen az 1879-es év is volt, mely évnek tavaszán a császár és király, csak azért ugrott le a vonatról a zsombolyai vasútállomáson, hogy a Csekonicsokkal kezet rázhasson. A gomb mindeközben ott pihent a Csekonicsok csitói kastélyának központi lépcseje mellett, mindaddig, amíg a grófok, idők kegyetlen változtával annak lerombolása mellett döntöttek, hogy az élet, ha már szép nem lehet, egyszerű maradjon.

Adok én nektek egyszerűséget, gondolta a gomb, és miért ne: sokszorosítani kezdte önmagát. Így jelent meg a gyár, mert Schnur József a zsombolyai Gomb- és Szarugyár leendő tulajdonosa a kastély környékén bóklászva az aranygombra rálelt, és mindaddig mellényzsebében hordta, míg az adósságok a gyártetőre vitték.

Öngyilkolási vágya nem teljesült be, ám az aranygomb elgurult a nagy dulakodásban. Odalett Schnur József maradék szerencséje.

A gyár, ha akadozva, fejlődött mégis szépen. Száz évvel azután, hogy Ferencz Jóska leugrott a vonatról, már gombmodellek százait hozták napvilágra, pompás színkavalkádban. Ki tudja, talán még a kínai piacra is betörnek, ha a gyári öltöző őre a gombot meg nem találja a tetőn és el nem tűnik vele, Ács Jóska gyári munkás jugoszláv pulóverével együtt...

Ugyanolyan váratlanul, ahogy Armin von Niederungen idején gyors burjánzásnak indult, ott, az 1979-es esztendőben, a gomb gyártotta rejtélyek sora abbamaradni látszik. Tán Kevács Piri nézte egyszer meredt szemekkel, hogy kétfejű madár lebeg a gombgyár szikár tömbjei felett.

Ha tényleg látta, elmondani ő sem akarta már.


 

A Flórián-szobor alatti úton

már jelzőlámpa sincs

 

Kulcsszavak: tűz, alagút, szobor, drágakő

 

Ha bárki kérdezné, hol a határa és meddig terjed egy város – Csurila azonnal rávágná: „Pontosan a közepéig.” Márpedig Csurila pontosan ismeri a tér és az idő fogalmát. Ha nem is az elvont gondolkodás eredményeként, de tapasztalatból, ahogy ez arravaló temetőőrhöz illik.

A Flórián-szoborról ritkán nyilatkozik, ül az árnyékban, szemben a szoborral, a főút melletti sétány egyik fája alatt, mert augusztus van és negyven fok. Ilyenkor a temetőőr elméleteket gyárt, nem válaszokat.

Ha valaki tudni szeretné, mi a helyzet a Flórián-szoborral, jobban teszi, ha a borbélyokhoz fordul, mert a borbélyok mindent tudnak, ha nem most: hamarosan.

Amit Feri borbély tud: A szobor alatt kezdődött az alagút, ami a grófi kastélynál ért véget. Nagyrészt beomlott a második háború idején, amikor, talán ′43 tavaszán, kisebb földrengés rázta meg a vidéket.

Amit Nelu borbély tud: A szobor néha, éjszaka, oldalra dől, a talapzata is olyan, hogy lehetséges, a svábok onnan jöttek elő a földből, mert a föld felszínén nem jöhettek a mocsárláz miatt. Amikor megérkeztek, az iskola és a templom már állt. Senki sem tudja, ki volt az építő.

Ha a borbélyok nem adnak kielégítő választ még mindig ott a tanácselnök és a részeges tűzoltó:

Amit a tanácselnök tud (mondja egy hónap múlva Feri borbély): Volt nekem egy részeges tűzoltóm, aki mindig elsőnek érkezett a tűzesetekhez, néha már gyanús volt. Pedig ott ült a nyárikertben, délutántól már – egyszer csak felugrott, este fél kilenckor, legutóbb, biciklire pattant, és meg sem állt a helyszínig. Az autó csak tíz perccel később érkezett, ő már fél tucat szomszéddal öntötte a vödör vizeket a fáskamrára. Honnan tudta, nem mondta el, egészen tavaly őszig, amikor Horst lakodalmán annyira berúgott, hogy elárulta: van egy sárgás drágakő a Flórián szobor alatt, olyan, mint egy díszesebb Bohn-tégla, az mondja meg neki, mikor, hol van tűz. A szobor talapzatán elhelyezett ajtón beraktam a fejemet, elővettem a szovjet zseblámpát, bevilágítottam, de nincs ott drágakő, még egy Bohn-tégla sem.

Amit a tűzoltó eldadog (mondja egy hónap múlva Nelu borbély): Én még legény voltam, amikor láttam a fényt kiszivárogni a talapzat kisajtaján. Vékony gyerek voltam, bemásztam az ajtón, leereszkedtem. Ott volt az a nagy tégla. Félrehúztam. Ott volt az alagút, tovább másztam. Egyszer csak egy barlangban találtam magamat. A barlang közepén ült egy öregember, a feje fölött valami fény sugárzott. Azt mondta nekem az a nagyon öreg ember: Ha van város, márpediglen ez már egy város, ha nincs is annyi lakosa, jó tudni, hol a közepe. A közepe pediglen ott van, ahol mi most állunk. Mert a városban nem a szélessége a lényeg. Kit se érdekel, hogy van-e benne karcoló, mint Amerikában. Az a fontos, hogy a felhők néha összegyűljenek fölötte, érted-e, Janika. Mert, ha felhő van, eső is lesz, ha eső van, termés is lesz, ha szárazság, vetés is lesz. Mert, aki szárazságban vet, esőben arat, aki pedig esőben vet, szárazságban arat. Csak a sárkány ne kezdjen tüzet fújni a temető felől.

Amit Csurila elárul: Énnekem az a véleményem: nemigen lehet nekem véleményem. Mert a sötétség is hozhat sötétséget meg a fény is hozhat fényességet. Mert láttam én már papon varjút, amikor tavaly ősszel rászállt a katolikusra és három hónap múlva az ortodoxra is. Mert csak a varjú olyan bolond, hogy még a vallását sem tudja. De a Flórián-szoborral egészen más a szituáció. Mert láttam én azt reggel, este, éjszaka is láttam: és nem mozdult még kirvájkor sem. Pedig a templombúcsú olya szép, amikor vonulnak a sok szép népi ruhában... Olyan szép a nép, meg a sok fehérnép, én olya szépet egy évben csak egyszer látok, és pontosan akkor, de a szobor csak nem mozdul. Az alagút pedig a temetőtől volt a templomig, de még a szerbek omlasztották be, nehogy az ellenállók menekülni tudjanak. Mert a svábok nagyon ellenállók voltak még akkoriban, na meg egy kicsit a magyarok is. A Sárkánnyal meg igencsak az van, hogy amikor a nagyapám volt az őr, akkor fél méterrel feljebb emelte az egészet, hogy a víz ne öntse el. Az egészet, igen, a keresztekkel meg a porlelkekkel együtt. De úgy ám.

 

*

Egyszer egy temesvári újságíró elvtárs meg akart írni a Flóriánról mindent, még a jelzőlámpákat is. De félbehagyta az egészet, mert csak a város közepéig ért el. A Sánta Máriáig egész pontosan.

 


 

Szabadságkabát

 

Kulcsszavak: bútorfájdalom, dzseki, Rummenigge

 

„Ha azt hinnénk: van szabadság, az a kabáttal kezdődik és a fakabátnál ér véget. Egy erdő tanított erre” – mondhatta volna Oli, teljes nevén Olivééér.

Más néven „Olivér, a nyurga”, ahogy a kutya, „Olivér, a lassú”, ahogy a macska nevezte, „Olivér, csupavééér”, ahogy a gyerekek szólongatták, ha a Vágóhíd felől jövet végigment a Diel utcán, hogy a Főúton megvegye a fél kenyeret, amire pénzt adott neki az anyja. „Olivér, az esélytelen” – így nevezték egymás közt a kerékpárok, mármint a Pegas, a Carpați és az a néhány Möve, mely a kerékpárok között a női princípiumot volt hivatott képviselni.

Milyen dolog, hogy valaki gyalog indul kenyérért, amikor az több mint ötszáz méter megtételét felétetelezi?

Az igaz ember biciklivel jár, sőt: úgy jár csak igazán, amíg nem törik kerékbe, nem szúrják át a belsőjét, a végső kormánygörbülés nem huppantja át a túlvilágra, ahol minden drótszamarak és pedálozók védőszentje fogadja: glóriával és láthatósági mellénnyel.

Ez utóbbi találmányt a bringások még nem használták Olivér gyerekkorában.

Nem használták Olivér csecsemőkorában, vagy amikor két éves lett és nyomtalanul eltűnt az árvaházból, hogy aztán a kocsma melletti gazban találjon rá Mariska néni, aki örökbe fogadta.

 

Mariska néniről tudni kell, hogy 84 évesen húzta végig utoljára a városon gázpalackos kocsiját, ami, ellentétben Csurila kocsijával, halk volt, mint az olajos hal.

Mariska néni, mint frissen férjezett özvegy (Jóska böllér újdonsült neje), aki első férjét 14 hónapja kísérte a temetőbe, a temetőbe, ahol holtrészegen találták meg egy novemberi hajnalon, egyszóval vágóhídi Mariska néni, akit már akkor így neveztek, pedig alig múlt; jól tudta: ha a férfit nem szeded ki az árokból délután, legkésőbb éjfélig, az egy szép napon, vagy éjjelen ott marad örökre.

Nem azért, mert felvágják a sörpocakját, kalapáccsal, csákánnyal, törött kriglivel lékelik a fejét - inkább csak a nedves széna miatt, amikor a lovak közé fekszik, az a veszélyes – vagy, ha kétévesen a kocsma körül lófrál.

Olivér kamaszkorában hiába kapott pénzt, nem használta, a kenyeret nem ette, lovat, kerékpárt meg nem ült. Semmilyen lett.

A nyelveket keverte, nem tudta mit akar. Addig, amíg az einreisen divatba nem jött. Olivééér először tutajt ácsolt, hogy a Kaola árkán, aztán a Dunán felfele haladva meg ne álljon Bécsig, Münchenig, Berlinig, ahol akkoriban a szabadság lakott.

Csakhogy Olivér német származását nehéz volt bizonyítani, keresztelése elmaradt. Pedig egyszer így kiáltott: „Flórián segíts!”, amikor betévedt a templomba és látta, hogy egy szinte meztelen, néma ember bokájából ömlik a vér...

Fejébe vette, hogy a német bőrdzseki még segíthet rajta. Mert abban majd mindenki németnek hiszi: Belgrádtól Berlinig.

Leérettségizett, jó szaki lett (mester soha!) a bőrdzsekit már ő is elfeledte, mindenki úgy hívta: Lüke Olivér.

A Nyugatra települt rokonok, akkor küldtek csomagot Olivérnek. Csokoládé, távirányítós rendőrautó, teniszütő két labdával, egy pár 38-as szandál, két kiló kávé, egy Karl-Heinz Rummenigge plakát (ahol a csatár a cipője hegyét bámulja, mert akkor éppen onnan pattant a gól). Történt mindez karácsony előtt, és három hónappal Olivér 24. születésnapja után. A csomag alján a bőrdzsekivel. (Világosbarna, mandzsettával, cipzárokkal, gombokkal, sportos szabással, hátán rejtélyes, német nyelvű felirattal, mely szerint: „Kutyák elszállítását vállalom!”)

Merészen lépegetve jutott az állomásig, minden igazolvány nélkül. A határőrök nem igazoltatták, Temesvárig eljutott, egyre távolabb a szerb határtól. A nagyszebeni német társulatnál megnézte a román komédiaíró Theodor Mazilu Bútorfájdalom című vígjátékát, a túl élethű párttitkártól berezelve jegyet váltott Konstancára, de berúgott a színházi portással, aki egy szál ingben vonatra rakta, Temesvár felé.

Olivér tíz év múlva jutott el Berlinbe, az adósok börtönébe. Bőrdzseki és keresztelés nélkül akasztotta fel magát.


 

Amit a harcsa nem lát

 

Kulcsszavak: elvtárs, ponty, káderlap, harcsa

 

Az emberek végül elhiszik: a határok nem mozdulnak, nem is mozdultak el soha, ilyenek voltak azok mindig, itt húzódott a töltés, itt rozsdázott a szögesdrót, itt épült meg az idők kezdetén a jugoszlávoktól óvó bunker, itt haladt el a sínbusz minden időben. 

A város? A város pedig itt terpeszkedett örök idők óta, a maga mohó léhaságában, értelmetlenül egyenes utcáival, többé-kevésbé aszfaltos utakkal, járdákkal.

Pedig azelőtt macskakő pikkelyezte be az utakat és ha zuhogni kezdett őszidőn, vagy csak a nagy hőséget váltotta gyors zápor, a fegyelmezett köveken végigcsorduló víz mutatta mégis a kővé dermedő anyag pikkelyes jellegét. Mert éppen a macskakő, ez az igazi, átírt nevű dermedtség (a szürkés halkő) mutatja: az egész golyóbis nem egyéb mint űrben úszó, hatalmas gömbhal; pikkelyeihez élősködők, porló humusz, élveteg emberek tapadnak, fákkal, folyókkal, tavakkal, az ősi gömbhal kopoltyús, néha szokatlanul hosszúra nyúlt változataival együtt.

De miközben a hatalmas gömbhal csak úszik saját célja felé, mit tesz Biringer elvtárs? Felvállalja sorsát, és a szerzetesi magány cellájából kilép a kimondás prófétai erővel lángoló tüzes napokorngja alá?!! Vagy ismét csak az következik, ami évek óta változatlan mozdulatsorok eredményeként most is várható?

Jól ismerjük Biringer elvtársat és az ő fenemód kispolgári szokásait, amelyekhez nagypolgári, értsd: burzsoá szokások is ragadnak. Miért is lenne egyébként Biringer elvtárs párttitkár a téglagyárban, ha nem volna szüksége, öreg napjai közeldtén valamiféle védelemre. Márpedig Biringer elvtárs (aki csak névrokona portás Biringernek), ezt gondolja a Pártról, hogy valamiféle védelmi rendszer.

Pedig a Párt nem védelmi rendszer, de sarló, kalapács és páncélököl, légkalapács, izzó kemence, és egész ritkán még horog is, hogy az ilyen apró, csúszómászó féregből csak néhány éve szinte hallá nemesült lény is fennakadjon rajta, mint amilyen Biringer elvtárs.

Biringer elvtárs halszemétől (mert az alávaló csakis eddig jutott az egyedfejlődés rögös útjain, mocsárrá silányuló vízi ösvényein, hogy halszeme legyen), az ő szürkés halszemétől retteg többszáz, jobb sorsra érdemes, kopoltyú nélkül sínylődő lény.

Biringer elvtárs halszeme tesz bennünket valamelyest megértővé, egyébként teljesen ellenszenves emberi mivolta iránt. Lehetett volna becsületes paraszt, hulló hüllő, ebugatta ebihal, egyszerű téglagyári munkás, de nem, Biringer elvtárs különutas politikát folytat, különösen nyáron, és e különutas elhajló jellemvonása éppen tetten érhető most is, ahogy kerékpárját az őrbódé északi falának támasztja, cigarettát ad Spatula bácsinak, még hideg, kulacsban tárolt pálinkával kínálja, sört se ad hozzá, nem is gondol Spatula bácsi negyedóra múlva már feszült türelmetlenséggé szilánkosodó szomjúságával, csak leitatja, lekenyerezi, mint valami levelibékát.

Ilyen ez a Biringer elvtárs, de mi látjuk a káderlapját. Látjuk mi a káderlapját, ahogy apró fekete foltok, betűkké sűrűsödő, mondatokká száradó, partra vetett ikrák lepik el. Halljuk már a kerékpár nyikorgásából, mi is történt reggel és délelőtt vele, halljuk még a tegnapi estéjét is: hánykor feküdt, megint egyedül hált-e, vagy Rozi tánti, a könyvelő ismét megkegyelmezett neki, és a valóság síkosabb, de nem feltétlenül eszményi szépségű és illatú tájaira vezette ezt a vezeklő vezért, ahogy önmagát szokta szólítani horgászás közben...

Biringer elvtárs csak horgász. Azért hagyjuk, hogy fogjon bármit is, mert érdekeink így kívánják. Mindent megteszünk, hogy a határok ne módosuljanak, és elkerüljük a lecsapolást. Ezért tűrjük, hogy Biringer elvtárs javában épülő villája mellől minden hulladék a Kék Bányában landoljon, a régi ház tégláitól, a cserepeken át a régi használati tárgyakig.

Mert jól tudjuk: a határok módosulnak, nem úgy, ahogy az emberek hiszik, de fentről lefelé. Vízszint szempontjából nekünk még mindig a Szerb-Horvát-Szlovén királyság a legszebb korszak. A tó szépen mélyül, határvonala – lefelé – kiszélesedik. Jogainkat évekig senki sem sérti, Biringer nagyapját leszámítva, aki karbittal érkezik több alkalommal is. Veszteségeink jelentősek minden esetben.

Az elmúlt három évtizedben egymást érik a betelepülők újabb hullámai. Az újonnan érkezettek második hulláma annyira népes volt, hogy azt már majdnem szóvá is tettük. Pedig a beszéd nem kenyerünk. Ha túl sok a strandoló: felébresztjük az öreg harcsát. Tavaly Biringer elvtársat is megijesztette. „Bizisten emberfeje van” – ezt motyogta Biringer elvtárs, amíg Spatula bácsi visszaért a pálinkával.

Pontyok vagyunk. Fegyelmezettek. Mindent hallunk, amit a harcsa nem lát.


 

Az a fekete csík

 

Kulcsszavak: legelő, csík, felejtés, Superfilter

 

Kilépni az ajtón olyan, mint túljutni a határvonalon. Ezt gondolják az emberek.

Mást gondol Piri, a libalegeltető. Egészen mást gondolna Géza gúnár, kinek gágogását ismerik többen is. Egészen mást gazdája, Martin. Martin a cipőgyárban dolgozik. Ha valaki cipőgyárban dolgozik, az jól tudja, milyen fontos a kilépés, a belépés, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak, ami elkezdődött fejeződjön be – és lehetőleg: felejtődjön is el.

Pedig a felejtés nem az emberek, a gúnárok kiváltsága. Egy igazi gúnár egy héttel a születése után azt is elfelejti, hogy világra jött. Elfelejti, hogy gágogása mennyire fontos, mekkora kiváltság.

Mielőtt a biológusok érvekkel hozakodnának elő, jelzem: mindez csakis az egyébként csendes, már-már némakacsába hajlón megfontolt hatzfeldi libák gúnárjaira érvényes, közülük is csak a hátrányos helyzetűekre, akik kénytelenek megelégedni a Kaola keskeny tükrével, békaszegény vizével, olykor kellemetlen, szennyvíz- és termállillat kettőséből formált, egyedi bűzével.

Olyan gúnárokról beszélünk, akiket megnyomorított a rendszer, akik az utca végénél, az első saroknál tovább, a kútkáván túlra nem merészkedtek egyedül legmerészebb álmaikban sem. Akik nagyon pontosan tudták, és ezt egyszerűen képtelenek voltak elfelejteni, hogy a Vágóhíd-negyed melletti libalegelő nem létezik! Nem létezik, nem létezett soha. Mert a nem-létező jobban fáj a létezőnél. A képzelt nádas mélyebb áramlatok peremén susog.

Mindezt tudhatta volna bármely gúnár, ha emlékezhetett volna önmagára. De nem. És mást sem tárolt memóriájuk. Egyszerűen fogalmuk sem volt vadludakról, fácánokról, még a gyöngytyúkokat is valami bábjáték szürkére pöttyözött szereplőinek hitték.

Martinnal más a helyzet. Télen szőrmekucsmát hord, nyáron pedig vedreket a sarki kútról. A talajvíz minden szomszédnál beszivárog. Csak Martin pincéje és kútja marad szárazon egész júliusban. A csapvizet mégsem lehet libákra pazarolni.

Martin tizenkét libát vásárolt egy grabáci paraszttól, akivel aznap reggel ismerkedett meg a piacon. Ott, ahol nyaranta néha még üveges sört is szerzett magának, néhány gyorsan kiürített krigli után.

A gyorsaságon múlt. Martin összeszedte bátorságát, és lazán, mintha csak a párttikár fia volna, belépett a jugó árusoknak elkerített részre, hogy megvegye álmai netovábbját: a csomag Superfiltert. A legjobb jugoszláv cigit, ami már szinte Kent.

Martin annyi bátorságot gyűjtött, hogy az első vígan elpöfékelt Superfilter után megcsapta a napenergia, elkábult és bódulatában már csak a taligára emlékezett és arra a zizegő fehérségre. A fehérségre, melynek semmi köze Kristine alsóneműjéhez.

A tizenkét gágogás alig fér az üres disznóólban. Látja a bajt Martin. Három hónapja látja. Látja a szomszéd a libákat. Mi lesz veled, Martin?

Martin szakmunkás, szótlan. Nem pofázós. 10 osztály a háta mögött. Fújja az összes reál tantárgy képleteit. Faliújságra is kiírták, mennyire okos. De ettől Kristine nem hatódik, a libák is csak szomjan halnak.

Martin rossz szálat fűz a gépbe, nem gyújt rá egész nap, aztán eldönti: festéket visz ki a gyárból, feketét. Befőttes üvegbe önti. A kijáratnál utolsónak marad.

Portás Biringernek már ez nagyon gyanús. Cipő van a táskájában. Martin cipőt lop. Nem elég neki a hivatali három. Csencselő. Jugó-bérenc. Ilyeneket gondol Portás Biringer. Lassan, Martin gyöngyöző homlokát figyelve nyitja a melós-táskát.

Fekete a táska, csillan az üveg. Martint a szédülés keringeti. Mire kell? Libajelnek...

Portás Biringer ismeri Martin libáit, a kút melletti ház az övé.

Két csíkot húzz. Van már fekete jel.

Kihúzza magát, a közeledő igazgató felé fordul.

Martin szó nélkül távozik, csak a kopott Pegas nyikorog alatta.

Esteledik, Martin kilép a kiskapu elé. Kezében ledugaszolt sörösöveg, pálinkával. A pálinkát Pirinek adja. Két fekete csík lesz a libákon. Apádnak add a piát.

A többi liba első nap még tanácstalanul gágog a kútnál, Géza gúnár a saroktól egyedül jön haza. Pedig egy gúnárnak nincs is memóriája.

Martin a gúnárt nézi, aztán a befőttes üveget. Aljáról a festéket nem oldja ki semmiféle módszer.

Géza gúnár csőrében fűszál a libalegelőről. Pedig a legelő nem is létezik.


 

Csurila bordái

 

Kulcsszavak: határ, Surda, március, hó

 

Megint átlép a határon valaki. Ha valaki átlép, biztosan nem a temetőnél próbálkozik. Az élőknek nem ez a kedvenc foglalatossága. Elég, ha csak ránézünk Horsztra, aki nem az ördög, mégis veri a feleségét.

Horszt nagyapja még a kalapgyárban dolgozott, ezért Horszt is egészen pontosan tudja, ki az úr, ki viseli a kalapot. Mindez milyen következményekkel járhat.

Horszt a cipőgyárban dolgozik, reggel felül a kerékpárjára, a Főúton elindul az Állomás felé, aztán egy sarokkal a vasút előtt befordul jobbra, és meg sem áll a gyárig. A gyárban lerakja a kalapját, ami félúton van a svájci sapka és a Surda-féle fejfedő között. Ellentétben a jugoszláv filmművészet tiszteletreméltó hősével, nem iszik kávét a munkahelyén. Csakis pálinkát, amit a fémszekrényben tárol. Naponta háromszor látogatja meg a szekrényt, ne keltsen feltűnést.

Horszt nem a szocialista munka hőse, ellentétben nagyapjával, aki ezt a titulust is beszerezte, még az ötvenes évek végén. Nem mintha Horszt nagyapja hithű kommunista lett volna. Sőt, megjárta a Bărăgant, ott ült öt évig, az első családdal és Horszt féltestvérével együtt, akit ugyancsak Horsztnak hívtak. De Horszt féltestvére bemászott a cséplőgépbe, és nem jött ki onnan, ezért Horszti, mert éveken át mindenki csak Horsztinak nevezte, hogy a bátyjától valamiképpen megkülönböztessék; egyszóval Horszti, végül, a sors váratlan fordulata okán, hozzáöregedett a saját nevéhez.

Mint öreg melós, munka után beugrik az Állomás melletti sörözőbe, ahol pult alatt mért pálinkát iszik, a mozi melletti nyárikertben, ahol néha még télen is fröccsözhetett, aztán, ha esik, ha fúj, elindul a strand felé, hogy találkozzon régi haverjaival a Kettesben.

A Kettesben, e csodálatos talponállóban, pompázatos és meglepően tiszta kriglikbe mérik a sört, legalább háromujjnyi habbal, évszaktól függetlenül.

Horszt általában négy óra előtt ér el a Kettesig. Csurila fél négykor jut el a Főút és a Temesvári út sarkáig.

Kettő és négy között illik úton lenni. A gyerekek hazafelé caplatnak az iskolából, a felnőttek vagy a gyárak felé tartanak, vagy hazafelé. Az igazgatókat és a mérnököket leszámítva, mindenki kerékpáron halad kitűzött célja felé. A czonglák, a biciklik, a drótszamarak hangja, olykori csilingelése délután kettő és négy között ott lebeg az utcák felett, mint valami derűs árnyék.

Délután kettő és négy között még az árnyékok is derűsek. Horszt a járda és a Főút közötti sétányon méregeti a távolságot, ami elválasztja még a Kettestől. Vajon haladjon inkább a kockázatmentes járdán, ahol a tégla-burkolat okozta apró rezgések kellemetes érzésekkel tölthetik el a kerékpározót, vagy válassza az aszfaltozott főutat a fennmaradó hétszázhúsz méter megtételére. A Kettes előtt a Főút majd jobbra kanyarodik. Nem Horszt lenne az első, akinek nem sikerül a művelet. Talán jobb a járdán maradni. A többi kerékpáros már szétszéledt a mellékutcákban.

Csurilával egészen más a helyzet, amikor nincs senki az utcákon, ő akkor is csatangol.

Előbb borotválkozik, fogat mos. Már a nagyapjának is volt fogkeféje. Lovai. Ezért csatangolhat Csurila. Az egyik ló úgy megrúgta, hogy Csurila azóta is ütődött. Megtekinti az arra a napra beosztott temetőrészt. Összegyűjti a száraz koszorúkat. Taligára rakja és átbillenti a temető kerítésén az egész rakományt.

Azt hihetnénk, hogy könnyű a helyenként csak fél méter magas kőkerítésen átbillenteni bármit, de az angyalok néha ráülnek a koszorúkra, zizegtetik a szárnyaikat, mintha csak méhek volnának. Télen is zizegtetik. Ebből tudja Csurila, hogy az angyaloknak nem sok közük van a méhekhez. Határok és kerítések sem érdeklik őket. Átbillenésben nem segítenek. Sőt.

Ha nem hallja a zizegést, már tudja: nincs ünnepnap. Előhúzza a gázpalackszállító kocsiját a színből. A kocsi fémbordái közé szépen illeszkedik a kékesszürke gázpalack, ha majd lesz benne... Az üres kocsi zörög, nagyokat dobban a téglából rakott járdákon. A nyugdíjasok már messziről meghallják.

Minden nyugdíjas tudja, hogy Csurila némi felpénzért már hozza is a gázpalackot. Utcától függetlenül három órán belül ér vissza.

Például: elveszi a gázpalackot Mariska nénitől, aki a Diel utcában lakik, vagy Günter bácsitól, aki a lugosi úton lakik, aztán irány a lerakat. Kifizeti az árát, fordul is vissza. Egy temetőőrnél mindig van készpénz. Ma Mariska néni egészen gyors. Mire Lenke néni kirángatja a palackot a konyhaajtón, ő már ott áll a kiskapu előtt. Csurila vigyorog. Nem mond semmit. Mariska néni sem szólal meg. Miért is beszélne egy félkegyelművel?

Csurila kocsiját (pedig a tele gázpalack odasimul a bordázathoz, nem rázkódik) messziről meghallják a gyerekek és a gyári munkások is. A pap kinéz az ablakon. Látja, ahogy Csurila elhalad a Flórián szobor mellett és teljesen szabályosan döcög a gyalogátkelő felé.

Horszt mégis a főutat választja, kikanyarodik a katolikus templomnál, széles ívben veszi a kanyart a Flórián szobor körül és nekicsapódik Csurila palackszállító kocsijának. Továbbra is széles ívben repül át a biciklikormány és a gázpalacktól elnehezült kocsi felett. Nagy a csend, méhek se zizegnek.

A templom kerítése mögött, ahol a kuvasz nem járta még le, lassan olvad a késve, március legvégén odatelepült hó.


Főoldal

2020. augusztus 10.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Átadták a Déry-díjakatHarag Anita kapta a 2020-as Margó-díjatMegnyílt a Frankfurti KönyvvásárLouise Glück amerikai költő és esszéista az idei irodalmi Nobel-díjas
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Simon Réka Zsuzsanna: GyászruhaBagi Iván verseiPoós Zoltán versei Tóth Erzsébet versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA