Ütőér

 

 Kar__csonyi_Zsolt_m__ret.jpg

 

Karácsonyi Zsolt

 

A Flórián-szobor alatti úton

már jelzőlámpa sincs

 

Kulcsszavak: tűz, alagút, szobor, drágakő

 

Ha bárki kérdezné, hol a határa és meddig terjed egy város – Csurila azonnal rávágná: „Pontosan a közepéig.” Márpedig Csurila pontosan ismeri a tér és az idő fogalmát. Ha nem is az elvont gondolkodás eredményeként, de tapasztalatból, ahogy ez arravaló temetőőrhöz illik.

A Flórián-szoborról ritkán nyilatkozik, ül az árnyékban, szemben a szoborral, a főút melletti sétány egyik fája alatt, mert augusztus van és negyven fok. Ilyenkor a temetőőr elméleteket gyárt, nem válaszokat.

Ha valaki tudni szeretné, mi a helyzet a Flórián-szoborral, jobban teszi, ha a borbélyokhoz fordul, mert a borbélyok mindent tudnak, ha nem most: hamarosan.

Amit Feri borbély tud: A szobor alatt kezdődött az alagút, ami a grófi kastélynál ért véget. Nagyrészt beomlott a második háború idején, amikor, talán ′43 tavaszán, kisebb földrengés rázta meg a vidéket.

Amit Nelu borbély tud: A szobor néha, éjszaka, oldalra dől, a talapzata is olyan, hogy lehetséges, a svábok onnan jöttek elő a földből, mert a föld felszínén nem jöhettek a mocsárláz miatt. Amikor megérkeztek, az iskola és a templom már állt. Senki sem tudja, ki volt az építő.

Ha a borbélyok nem adnak kielégítő választ még mindig ott a tanácselnök és a részeges tűzoltó:

Amit a tanácselnök tud (mondja egy hónap múlva Feri borbély): Volt nekem egy részeges tűzoltóm, aki mindig elsőnek érkezett a tűzesetekhez, néha már gyanús volt. Pedig ott ült a nyárikertben, délutántól már – egyszer csak felugrott, este fél kilenckor, legutóbb, biciklire pattant, és meg sem állt a helyszínig. Az autó csak tíz perccel később érkezett, ő már fél tucat szomszéddal öntötte a vödör vizeket a fáskamrára. Honnan tudta, nem mondta el, egészen tavaly őszig, amikor Horst lakodalmán annyira berúgott, hogy elárulta: van egy sárgás drágakő a Flórián szobor alatt, olyan, mint egy díszesebb Bohn-tégla, az mondja meg neki, mikor, hol van tűz. A szobor talapzatán elhelyezett ajtón beraktam a fejemet, elővettem a szovjet zseblámpát, bevilágítottam, de nincs ott drágakő, még egy Bohn-tégla sem.

Amit a tűzoltó eldadog (mondja egy hónap múlva Nelu borbély): Én még legény voltam, amikor láttam a fényt kiszivárogni a talapzat kisajtaján. Vékony gyerek voltam, bemásztam az ajtón, leereszkedtem. Ott volt az a nagy tégla. Félrehúztam. Ott volt az alagút, tovább másztam. Egyszer csak egy barlangban találtam magamat. A barlang közepén ült egy öregember, a feje fölött valami fény sugárzott. Azt mondta nekem az a nagyon öreg ember: Ha van város, márpediglen ez már egy város, ha nincs is annyi lakosa, jó tudni, hol a közepe. A közepe pediglen ott van, ahol mi most állunk. Mert a városban nem a szélessége a lényeg. Kit se érdekel, hogy van-e benne karcoló, mint Amerikában. Az a fontos, hogy a felhők néha összegyűljenek fölötte, érted-e, Janika. Mert, ha felhő van, eső is lesz, ha eső van, termés is lesz, ha szárazság, vetés is lesz. Mert, aki szárazságban vet, esőben arat, aki pedig esőben vet, szárazságban arat. Csak a sárkány ne kezdjen tüzet fújni a temető felől.

Amit Csurila elárul: Énnekem az a véleményem: nemigen lehet nekem véleményem. Mert a sötétség is hozhat sötétséget meg a fény is hozhat fényességet. Mert láttam én már papon varjút, amikor tavaly ősszel rászállt a katolikusra és három hónap múlva az ortodoxra is. Mert csak a varjú olyan bolond, hogy még a vallását sem tudja. De a Flórián-szoborral egészen más a szituáció. Mert láttam én azt reggel, este, éjszaka is láttam: és nem mozdult még kirvájkor sem. Pedig a templombúcsú olya szép, amikor vonulnak a sok szép népi ruhában... Olyan szép a nép, meg a sok fehérnép, én olya szépet egy évben csak egyszer látok, és pontosan akkor, de a szobor csak nem mozdul. Az alagút pedig a temetőtől volt a templomig, de még a szerbek omlasztották be, nehogy az ellenállók menekülni tudjanak. Mert a svábok nagyon ellenállók voltak még akkoriban, na meg egy kicsit a magyarok is. A Sárkánnyal meg igencsak az van, hogy amikor a nagyapám volt az őr, akkor fél méterrel feljebb emelte az egészet, hogy a víz ne öntse el. Az egészet, igen, a keresztekkel meg a porlelkekkel együtt. De úgy ám.

 

*

 

Egyszer egy temesvári újságíró elvtárs meg akart írni a Flóriánról mindent, még a jelzőlámpákat is. De félbehagyta az egészet, mert csak a város közepéig ért el. A Sánta Máriáig egész pontosan.

 


 

Szabadságkabát

 

Kulcsszavak: bútorfájdalom, dzseki, Rummenigge

 

„Ha azt hinnénk: van szabadság, az a kabáttal kezdődik és a fakabátnál ér véget. Egy erdő tanított erre” – mondhatta volna Oli, teljes nevén Olivééér.

Más néven „Olivér, a nyurga”, ahogy a kutya, „Olivér, a lassú”, ahogy a macska nevezte, „Olivér, csupavééér”, ahogy a gyerekek szólongatták, ha a Vágóhíd felől jövet végigment a Diel utcán, hogy a Főúton megvegye a fél kenyeret, amire pénzt adott neki az anyja. „Olivér, az esélytelen” – így nevezték egymás közt a kerékpárok, mármint a Pegas, a Carpați és az a néhány Möve, mely a kerékpárok között a női princípiumot volt hivatott képviselni.

Milyen dolog, hogy valaki gyalog indul kenyérért, amikor az több mint ötszáz méter megtételét felétetelezi?

Az igaz ember biciklivel jár, sőt: úgy jár csak igazán, amíg nem törik kerékbe, nem szúrják át a belsőjét, a végső kormánygörbülés nem huppantja át a túlvilágra, ahol minden drótszamarak és pedálozók védőszentje fogadja: glóriával és láthatósági mellénnyel.

Ez utóbbi találmányt a bringások még nem használták Olivér gyerekkorában.

Nem használták Olivér csecsemőkorában, vagy amikor két éves lett és nyomtalanul eltűnt az árvaházból, hogy aztán a kocsma melletti gazban találjon rá Mariska néni, aki örökbe fogadta.

 

Mariska néniről tudni kell, hogy 84 évesen húzta végig utoljára a városon gázpalackos kocsiját, ami, ellentétben Csurila kocsijával, halk volt, mint az olajos hal.

Mariska néni, mint frissen férjezett özvegy (Jóska böllér újdonsült neje), aki első férjét 14 hónapja kísérte a temetőbe, a temetőbe, ahol holtrészegen találták meg egy novemberi hajnalon, egyszóval vágóhídi Mariska néni, akit már akkor így neveztek, pedig alig múlt; jól tudta: ha a férfit nem szeded ki az árokból délután, legkésőbb éjfélig, az egy szép napon, vagy éjjelen ott marad örökre.

Nem azért, mert felvágják a sörpocakját, kalapáccsal, csákánnyal, törött kriglivel lékelik a fejét - inkább csak a nedves széna miatt, amikor a lovak közé fekszik, az a veszélyes – vagy, ha kétévesen a kocsma körül lófrál.

Olivér kamaszkorában hiába kapott pénzt, nem használta, a kenyeret nem ette, lovat, kerékpárt meg nem ült. Semmilyen lett.

A nyelveket keverte, nem tudta mit akar. Addig, amíg az einreisen divatba nem jött. Olivééér először tutajt ácsolt, hogy a Kaola árkán, aztán a Dunán felfele haladva meg ne álljon Bécsig, Münchenig, Berlinig, ahol akkoriban a szabadság lakott.

Csakhogy Olivér német származását nehéz volt bizonyítani, keresztelése elmaradt. Pedig egyszer így kiáltott: „Flórián segíts!”, amikor betévedt a templomba és látta, hogy egy szinte meztelen, néma ember bokájából ömlik a vér...

Fejébe vette, hogy a német bőrdzseki még segíthet rajta. Mert abban majd mindenki németnek hiszi: Belgrádtól Berlinig.

Leérettségizett, jó szaki lett (mester soha!) a bőrdzsekit már ő is elfeledte, mindenki úgy hívta: Lüke Olivér.

A Nyugatra települt rokonok, akkor küldtek csomagot Olivérnek. Csokoládé, távirányítós rendőrautó, teniszütő két labdával, egy pár 38-as szandál, két kiló kávé, egy Karl-Heinz Rummenigge plakát (ahol a csatár a cipője hegyét bámulja, mert akkor éppen onnan pattant a gól). Történt mindez karácsony előtt, és három hónappal Olivér 24. születésnapja után. A csomag alján a bőrdzsekivel. (Világosbarna, mandzsettával, cipzárokkal, gombokkal, sportos szabással, hátán rejtélyes, német nyelvű felirattal, mely szerint: „Kutyák elszállítását vállalom!”)

Merészen lépegetve jutott az állomásig, minden igazolvány nélkül. A határőrök nem igazoltatták, Temesvárig eljutott, egyre távolabb a szerb határtól. A nagyszebeni német társulatnál megnézte a román komédiaíró Theodor Mazilu Bútorfájdalom című vígjátékát, a túl élethű párttitkártól berezelve jegyet váltott Konstancára, de berúgott a színházi portással, aki egy szál ingben vonatra rakta, Temesvár felé.

Olivér tíz év múlva jutott el Berlinbe, az adósok börtönébe. Bőrdzseki és keresztelés nélkül akasztotta fel magát.


 

Amit a harcsa nem lát

 

Kulcsszavak: elvtárs, ponty, káderlap, harcsa

 

Az emberek végül elhiszik: a határok nem mozdulnak, nem is mozdultak el soha, ilyenek voltak azok mindig, itt húzódott a töltés, itt rozsdázott a szögesdrót, itt épült meg az idők kezdetén a jugoszlávoktól óvó bunker, itt haladt el a sínbusz minden időben. 

A város? A város pedig itt terpeszkedett örök idők óta, a maga mohó léhaságában, értelmetlenül egyenes utcáival, többé-kevésbé aszfaltos utakkal, járdákkal.

Pedig azelőtt macskakő pikkelyezte be az utakat és ha zuhogni kezdett őszidőn, vagy csak a nagy hőséget váltotta gyors zápor, a fegyelmezett köveken végigcsorduló víz mutatta mégis a kővé dermedő anyag pikkelyes jellegét. Mert éppen a macskakő, ez az igazi, átírt nevű dermedtség (a szürkés halkő) mutatja: az egész golyóbis nem egyéb mint űrben úszó, hatalmas gömbhal; pikkelyeihez élősködők, porló humusz, élveteg emberek tapadnak, fákkal, folyókkal, tavakkal, az ősi gömbhal kopoltyús, néha szokatlanul hosszúra nyúlt változataival együtt.

De miközben a hatalmas gömbhal csak úszik saját célja felé, mit tesz Biringer elvtárs? Felvállalja sorsát, és a szerzetesi magány cellájából kilép a kimondás prófétai erővel lángoló tüzes napokorngja alá?!! Vagy ismét csak az következik, ami évek óta változatlan mozdulatsorok eredményeként most is várható?

Jól ismerjük Biringer elvtársat és az ő fenemód kispolgári szokásait, amelyekhez nagypolgári, értsd: burzsoá szokások is ragadnak. Miért is lenne egyébként Biringer elvtárs párttitkár a téglagyárban, ha nem volna szüksége, öreg napjai közeldtén valamiféle védelemre. Márpedig Biringer elvtárs (aki csak névrokona portás Biringernek), ezt gondolja a Pártról, hogy valamiféle védelmi rendszer.

Pedig a Párt nem védelmi rendszer, de sarló, kalapács és páncélököl, légkalapács, izzó kemence, és egész ritkán még horog is, hogy az ilyen apró, csúszómászó féregből csak néhány éve szinte hallá nemesült lény is fennakadjon rajta, mint amilyen Biringer elvtárs.

Biringer elvtárs halszemétől (mert az alávaló csakis eddig jutott az egyedfejlődés rögös útjain, mocsárrá silányuló vízi ösvényein, hogy halszeme legyen), az ő szürkés halszemétől retteg többszáz, jobb sorsra érdemes, kopoltyú nélkül sínylődő lény.

Biringer elvtárs halszeme tesz bennünket valamelyest megértővé, egyébként teljesen ellenszenves emberi mivolta iránt. Lehetett volna becsületes paraszt, hulló hüllő, ebugatta ebihal, egyszerű téglagyári munkás, de nem, Biringer elvtárs különutas politikát folytat, különösen nyáron, és e különutas elhajló jellemvonása éppen tetten érhető most is, ahogy kerékpárját az őrbódé északi falának támasztja, cigarettát ad Spatula bácsinak, még hideg, kulacsban tárolt pálinkával kínálja, sört se ad hozzá, nem is gondol Spatula bácsi negyedóra múlva már feszült türelmetlenséggé szilánkosodó szomjúságával, csak leitatja, lekenyerezi, mint valami levelibékát.

Ilyen ez a Biringer elvtárs, de mi látjuk a káderlapját. Látjuk mi a káderlapját, ahogy apró fekete foltok, betűkké sűrűsödő, mondatokká száradó, partra vetett ikrák lepik el. Halljuk már a kerékpár nyikorgásából, mi is történt reggel és délelőtt vele, halljuk még a tegnapi estéjét is: hánykor feküdt, megint egyedül hált-e, vagy Rozi tánti, a könyvelő ismét megkegyelmezett neki, és a valóság síkosabb, de nem feltétlenül eszményi szépségű és illatú tájaira vezette ezt a vezeklő vezért, ahogy önmagát szokta szólítani horgászás közben...

Biringer elvtárs csak horgász. Azért hagyjuk, hogy fogjon bármit is, mert érdekeink így kívánják. Mindent megteszünk, hogy a határok ne módosuljanak, és elkerüljük a lecsapolást. Ezért tűrjük, hogy Biringer elvtárs javában épülő villája mellől minden hulladék a Kék Bányában landoljon, a régi ház tégláitól, a cserepeken át a régi használati tárgyakig.

Mert jól tudjuk: a határok módosulnak, nem úgy, ahogy az emberek hiszik, de fentről lefelé. Vízszint szempontjából nekünk még mindig a Szerb-Horvát-Szlovén királyság a legszebb korszak. A tó szépen mélyül, határvonala – lefelé – kiszélesedik. Jogainkat évekig senki sem sérti, Biringer nagyapját leszámítva, aki karbittal érkezik több alkalommal is. Veszteségeink jelentősek minden esetben.

Az elmúlt három évtizedben egymást érik a betelepülők újabb hullámai. Az újonnan érkezettek második hulláma annyira népes volt, hogy azt már majdnem szóvá is tettük. Pedig a beszéd nem kenyerünk. Ha túl sok a strandoló: felébresztjük az öreg harcsát. Tavaly Biringer elvtársat is megijesztette. „Bizisten emberfeje van” – ezt motyogta Biringer elvtárs, amíg Spatula bácsi visszaért a pálinkával.

Pontyok vagyunk. Fegyelmezettek. Mindent hallunk, amit a harcsa nem lát.


 

Az a fekete csík

 

Kulcsszavak: legelő, csík, felejtés, Superfilter

 

Kilépni az ajtón olyan, mint túljutni a határvonalon. Ezt gondolják az emberek.

Mást gondol Piri, a libalegeltető. Egészen mást gondolna Géza gúnár, kinek gágogását ismerik többen is. Egészen mást gazdája, Martin. Martin a cipőgyárban dolgozik. Ha valaki cipőgyárban dolgozik, az jól tudja, milyen fontos a kilépés, a belépés, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak, ami elkezdődött fejeződjön be – és lehetőleg: felejtődjön is el.

Pedig a felejtés nem az emberek, a gúnárok kiváltsága. Egy igazi gúnár egy héttel a születése után azt is elfelejti, hogy világra jött. Elfelejti, hogy gágogása mennyire fontos, mekkora kiváltság.

Mielőtt a biológusok érvekkel hozakodnának elő, jelzem: mindez csakis az egyébként csendes, már-már némakacsába hajlón megfontolt hatzfeldi libák gúnárjaira érvényes, közülük is csak a hátrányos helyzetűekre, akik kénytelenek megelégedni a Kaola keskeny tükrével, békaszegény vizével, olykor kellemetlen, szennyvíz- és termállillat kettőséből formált, egyedi bűzével.

Olyan gúnárokról beszélünk, akiket megnyomorított a rendszer, akik az utca végénél, az első saroknál tovább, a kútkáván túlra nem merészkedtek egyedül legmerészebb álmaikban sem. Akik nagyon pontosan tudták, és ezt egyszerűen képtelenek voltak elfelejteni, hogy a Vágóhíd-negyed melletti libalegelő nem létezik! Nem létezik, nem létezett soha. Mert a nem-létező jobban fáj a létezőnél. A képzelt nádas mélyebb áramlatok peremén susog.

Mindezt tudhatta volna bármely gúnár, ha emlékezhetett volna önmagára. De nem. És mást sem tárolt memóriájuk. Egyszerűen fogalmuk sem volt vadludakról, fácánokról, még a gyöngytyúkokat is valami bábjáték szürkére pöttyözött szereplőinek hitték.

Martinnal más a helyzet. Télen szőrmekucsmát hord, nyáron pedig vedreket a sarki kútról. A talajvíz minden szomszédnál beszivárog. Csak Martin pincéje és kútja marad szárazon egész júliusban. A csapvizet mégsem lehet libákra pazarolni.

Martin tizenkét libát vásárolt egy grabáci paraszttól, akivel aznap reggel ismerkedett meg a piacon. Ott, ahol nyaranta néha még üveges sört is szerzett magának, néhány gyorsan kiürített krigli után.

A gyorsaságon múlt. Martin összeszedte bátorságát, és lazán, mintha csak a párttikár fia volna, belépett a jugó árusoknak elkerített részre, hogy megvegye álmai netovábbját: a csomag Superfiltert. A legjobb jugoszláv cigit, ami már szinte Kent.

Martin annyi bátorságot gyűjtött, hogy az első vígan elpöfékelt Superfilter után megcsapta a napenergia, elkábult és bódulatában már csak a taligára emlékezett és arra a zizegő fehérségre. A fehérségre, melynek semmi köze Kristine alsóneműjéhez.

A tizenkét gágogás alig fér az üres disznóólban. Látja a bajt Martin. Három hónapja látja. Látja a szomszéd a libákat. Mi lesz veled, Martin?

Martin szakmunkás, szótlan. Nem pofázós. 10 osztály a háta mögött. Fújja az összes reál tantárgy képleteit. Faliújságra is kiírták, mennyire okos. De ettől Kristine nem hatódik, a libák is csak szomjan halnak.

Martin rossz szálat fűz a gépbe, nem gyújt rá egész nap, aztán eldönti: festéket visz ki a gyárból, feketét. Befőttes üvegbe önti. A kijáratnál utolsónak marad.

Portás Biringernek már ez nagyon gyanús. Cipő van a táskájában. Martin cipőt lop. Nem elég neki a hivatali három. Csencselő. Jugó-bérenc. Ilyeneket gondol Portás Biringer. Lassan, Martin gyöngyöző homlokát figyelve nyitja a melós-táskát.

Fekete a táska, csillan az üveg. Martint a szédülés keringeti. Mire kell? Libajelnek...

Portás Biringer ismeri Martin libáit, a kút melletti ház az övé.

Két csíkot húzz. Van már fekete jel.

Kihúzza magát, a közeledő igazgató felé fordul.

Martin szó nélkül távozik, csak a kopott Pegas nyikorog alatta.

Esteledik, Martin kilép a kiskapu elé. Kezében ledugaszolt sörösöveg, pálinkával. A pálinkát Pirinek adja. Két fekete csík lesz a libákon. Apádnak add a piát.

A többi liba első nap még tanácstalanul gágog a kútnál, Géza gúnár a saroktól egyedül jön haza. Pedig egy gúnárnak nincs is memóriája.

Martin a gúnárt nézi, aztán a befőttes üveget. Aljáról a festéket nem oldja ki semmiféle módszer.

Géza gúnár csőrében fűszál a libalegelőről. Pedig a legelő nem is létezik.


 

Csurila bordái

 

Kulcsszavak: határ, Surda, március, hó

 

Megint átlép a határon valaki. Ha valaki átlép, biztosan nem a temetőnél próbálkozik. Az élőknek nem ez a kedvenc foglalatossága. Elég, ha csak ránézünk Horsztra, aki nem az ördög, mégis veri a feleségét.

Horszt nagyapja még a kalapgyárban dolgozott, ezért Horszt is egészen pontosan tudja, ki az úr, ki viseli a kalapot. Mindez milyen következményekkel járhat.

Horszt a cipőgyárban dolgozik, reggel felül a kerékpárjára, a Főúton elindul az Állomás felé, aztán egy sarokkal a vasút előtt befordul jobbra, és meg sem áll a gyárig. A gyárban lerakja a kalapját, ami félúton van a svájci sapka és a Surda-féle fejfedő között. Ellentétben a jugoszláv filmművészet tiszteletreméltó hősével, nem iszik kávét a munkahelyén. Csakis pálinkát, amit a fémszekrényben tárol. Naponta háromszor látogatja meg a szekrényt, ne keltsen feltűnést.

Horszt nem a szocialista munka hőse, ellentétben nagyapjával, aki ezt a titulust is beszerezte, még az ötvenes évek végén. Nem mintha Horszt nagyapja hithű kommunista lett volna. Sőt, megjárta a Bărăgant, ott ült öt évig, az első családdal és Horszt féltestvérével együtt, akit ugyancsak Horsztnak hívtak. De Horszt féltestvére bemászott a cséplőgépbe, és nem jött ki onnan, ezért Horszti, mert éveken át mindenki csak Horsztinak nevezte, hogy a bátyjától valamiképpen megkülönböztessék; egyszóval Horszti, végül, a sors váratlan fordulata okán, hozzáöregedett a saját nevéhez.

Mint öreg melós, munka után beugrik az Állomás melletti sörözőbe, ahol pult alatt mért pálinkát iszik, a mozi melletti nyárikertben, ahol néha még télen is fröccsözhetett, aztán, ha esik, ha fúj, elindul a strand felé, hogy találkozzon régi haverjaival a Kettesben.

A Kettesben, e csodálatos talponállóban, pompázatos és meglepően tiszta kriglikbe mérik a sört, legalább háromujjnyi habbal, évszaktól függetlenül.

Horszt általában négy óra előtt ér el a Kettesig. Csurila fél négykor jut el a Főút és a Temesvári út sarkáig.

Kettő és négy között illik úton lenni. A gyerekek hazafelé caplatnak az iskolából, a felnőttek vagy a gyárak felé tartanak, vagy hazafelé. Az igazgatókat és a mérnököket leszámítva, mindenki kerékpáron halad kitűzött célja felé. A czonglák, a biciklik, a drótszamarak hangja, olykori csilingelése délután kettő és négy között ott lebeg az utcák felett, mint valami derűs árnyék.

Délután kettő és négy között még az árnyékok is derűsek. Horszt a járda és a Főút közötti sétányon méregeti a távolságot, ami elválasztja még a Kettestől. Vajon haladjon inkább a kockázatmentes járdán, ahol a tégla-burkolat okozta apró rezgések kellemetes érzésekkel tölthetik el a kerékpározót, vagy válassza az aszfaltozott főutat a fennmaradó hétszázhúsz méter megtételére. A Kettes előtt a Főút majd jobbra kanyarodik. Nem Horszt lenne az első, akinek nem sikerül a művelet. Talán jobb a járdán maradni. A többi kerékpáros már szétszéledt a mellékutcákban.

Csurilával egészen más a helyzet, amikor nincs senki az utcákon, ő akkor is csatangol.

Előbb borotválkozik, fogat mos. Már a nagyapjának is volt fogkeféje. Lovai. Ezért csatangolhat Csurila. Az egyik ló úgy megrúgta, hogy Csurila azóta is ütődött. Megtekinti az arra a napra beosztott temetőrészt. Összegyűjti a száraz koszorúkat. Taligára rakja és átbillenti a temető kerítésén az egész rakományt.

Azt hihetnénk, hogy könnyű a helyenként csak fél méter magas kőkerítésen átbillenteni bármit, de az angyalok néha ráülnek a koszorúkra, zizegtetik a szárnyaikat, mintha csak méhek volnának. Télen is zizegtetik. Ebből tudja Csurila, hogy az angyaloknak nem sok közük van a méhekhez. Határok és kerítések sem érdeklik őket. Átbillenésben nem segítenek. Sőt.

Ha nem hallja a zizegést, már tudja: nincs ünnepnap. Előhúzza a gázpalackszállító kocsiját a színből. A kocsi fémbordái közé szépen illeszkedik a kékesszürke gázpalack, ha majd lesz benne... Az üres kocsi zörög, nagyokat dobban a téglából rakott járdákon. A nyugdíjasok már messziről meghallják.

Minden nyugdíjas tudja, hogy Csurila némi felpénzért már hozza is a gázpalackot. Utcától függetlenül három órán belül ér vissza.

Például: elveszi a gázpalackot Mariska nénitől, aki a Diel utcában lakik, vagy Günter bácsitól, aki a lugosi úton lakik, aztán irány a lerakat. Kifizeti az árát, fordul is vissza. Egy temetőőrnél mindig van készpénz. Ma Mariska néni egészen gyors. Mire Lenke néni kirángatja a palackot a konyhaajtón, ő már ott áll a kiskapu előtt. Csurila vigyorog. Nem mond semmit. Mariska néni sem szólal meg. Miért is beszélne egy félkegyelművel?

Csurila kocsiját (pedig a tele gázpalack odasimul a bordázathoz, nem rázkódik) messziről meghallják a gyerekek és a gyári munkások is. A pap kinéz az ablakon. Látja, ahogy Csurila elhalad a Flórián szobor mellett és teljesen szabályosan döcög a gyalogátkelő felé.

Horszt mégis a főutat választja, kikanyarodik a katolikus templomnál, széles ívben veszi a kanyart a Flórián szobor körül és nekicsapódik Csurila palackszállító kocsijának. Továbbra is széles ívben repül át a biciklikormány és a gázpalacktól elnehezült kocsi felett. Nagy a csend, méhek se zizegnek.

A templom kerítése mögött, ahol a kuvasz nem járta még le, lassan olvad a késve, március legvégén odatelepült hó.


Főoldal

2020. augusztus 10.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Karácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcái
Versek
Mogyorósi László versei Győrei Zsolt: A járvány első napjaibólHalmai Tamás: Előfeledések CI–CV. Stankovics Marianna versei
Prózák
Kovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héja
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA