Kritikák

 

 

 

 

 

Jánosi Zoltán


Kiss Anna birodalma



1.  Idő és poézis

 


Az európai kultúrában nagyjából a reneszánsz korszakától bontakozik ki az a történelemre visszatekintő attitűd, amiben megjelenik az elmúlt világok rekonstrukciójának a fogalma. A rekonstrukció a szóbeli (vagy írott) hagyományfeltárás és a művészi utánzás mellett igazából a 20-21. században - előbb a fényképezőgép, a mozgófilm, majd a számítógépek felfedezésével és tökéletesítésével - lendül meg igazán. Ezek segítségével a tudomány szakemberei több-kevesebb pontossággal rekonstruálhatják immár - például a romantika történelmi regényei, illetve a 20. század kosztümös történelmi filmjei után - akár az ókor nagyvárosait, nagy csatáit, öltözeteit, különböző kulturális emlékeit. Egyre több hiteles tárgyi-szellemi emléket is be lehet építeni a rekonstrukcióba. A 20-21. század egyre többet tud az ember korai szakaszairól. A gondolkodása és a kultúrája kialakulásáról, a csontozatáról, sőt rekonstruálták már a Neander-völgyi ember beszédét is. Az antropológiai kutatások fejlődése révén a 3. évezred első évtizedére a Neander-völgyi ember és a mai ember ősei DNS-einek összehasonlítására is sor kerülhetett.

Az is bizonyos viszont, hogy az archaikus embernek nemcsak génjei, hanem mentális meghatározói is voltak. A tárgyi leletek erről már meggyőzően tanúskodnak, de ehhez a lélekhez hozzáférni jóval nehezebb, mint a génekhez. Hogyan is lehetne újraszerkeszteni a lelki működést egy írásbeliséggel nem rendelkező korból? Hogyan lehet megismerni az érzelmeket vagy a hitet, az emberi gondolkodás elemi tényezőit? Ennek is alakult ki ugyan módszere: a primitív népek mítoszai, azok analógiái, a tárgyakból kikövetkeztethető műveltség és hitvilág segítségével történő újraépítés, ám a tudományos ismeretek mellett a működés rekonstruálásához az adatokból, az archaikus tárgyi hagyatékból elvonatkoztató kreatív alkotásra is érzékelhető szükség van. Amely ahhoz a rekonstrukcióhoz hasonlítható, ahogyan csonttöredékek alapján egy szakértő szobrászművész megformál egy őskori emberi arcot.

Kiss Anna költészete a maga legbelső rétegében erre az újraalkotásra tesz kísérletet. Míg más, 20-21. századi kortársai a jelen irányában és látószögéből írják át, alkalmazzák, integrálják a folklór és az ennél korábbi kulturális hagyatékok jeleit, Kiss Anna magát az „eredeti" költői pozíciót keresi fel és modulálja, amikor az archaikumra és a folklórra néz. Visszahelyezi ezt a státuszt a „láthatatlan" múlt, de a mégis (mind fiziológiai, mind pszichológiai módon) velünk élő „hátrahagyott" birodalom tetszőleges tér- és időpontjára, és ott „alkottat" vele művet. Jóllehet, ez a súlypont-áthelyezés virtuális természetű, és "csak" egy költői szerepformálás kifejeződése, hisz nyelvében-látásában az archaikus személyiségbe íródva visszavonhatatlanul ott él, vele él már a 20-21. századi ember, pontosabban (s Kiss Annára jellemzőbben) ember-ikertestvér is. Ez a pozícióváltás, mivel legfőbb vonásaiban leválasztja a jelen társadalmát és történelmét a szerző világáról, ugyanakkor óriási szabadságot és lehetőséget biztosít számára a múlt kreatív újraalkotására. Ennek egyik legfontosabb eredménye így a korabeli lélek és világlátás rekonstruálása, ami a maga alapvonásaiban az imént említett biológiai-antropológiai felfedezésekkel párhuzamos. Amire korábban csak a tárgyak és a kezdetleges hiedelmek tárgyi emlékei révén, illetve a folklórból és a népköltészetből lehetett következtetni, azt Kiss Anna a pszichés működés teljességeként hozza át a 20-21. századba. Ezért az eljárásért és költői pozíció-áthelyezésért a szerző ugyanakkor árat is fizet: az adott jelen, az ő történelmi jelene többnyire csak allegóriákon, univerzális helyzeteken, elemi civilizációs modelleken keresztül kap kifejezést versvilágában.

Kiss Anna egy benépesített, különböző folklór- és archaikus forrásokból összeállított, egységes térré épített, stilizált, pszeudo-archaikus-folklorikus világot hoz létre, amelynek elemeiben rengeteg a hiteles forráselem, az elsődleges archaikus és folklóremlék. Az ő forrástere - pályamenetének időrendjében - először a magyar és az európai, középkori falu, s részben (később) a város, majd a régi finnugor világ és újabban Ázsia és Amerika archaikus emléktartományai. Természetesen Kiss Anna birodalmának a díszletei, a környezete sem más, mint amit a főszereplő (a múlt tartományaiba visszahelyezkedő mai szerző) karaktere magából kisugároz és megenged. Először a falu világa telik meg mágiával és mítosszal, majd a Feketegyűrű kötetétől „képzeletvilágában megjelent a város, nevezetesen a meséket, babonákat rejtő középkori város".  A Disputa című alkotásban például egy reneszánszba növő középkori várost rekonstruál, felépíti annak díszleteit, sőt elnevezi utcáit, lépcsőit, fogadóját. (Kakukk-lépcső, Fogadó a selyembogárhoz, Zsizsik utcza, A Hat Czéh Irodája, Templomocska). Később ezekre épül rá Ázsia és Amerika mélyfolklórral izzó tartományainak üzenetsora.

Ennek az archaikus-folklorikus birodalomnak, amit ő egyszerre feltár és benépesít, sajátos belső kronológiai szerkezete, belső „története" és térbeli kiterjedése van. A kronológiáját a mágikus mítosz-teremtő korok, a nomadizálás időszaka, az európai középkor, illetve az újabb kor erős folklórtudatot őrző időszakaszai és ezek tudattöredékei adják. A költőnő birodalmának limesei térben Európán kívül elsősorban a finnugor népek életterére, Ázsiába terjednek ki. Amerika etnográfiai régióinak meghódítása a szerző újabb években írott költészetének sajátja. Hogy ezt a világot minél hitelesebben és lélektanilag is „igazoltan" megragadja, Kiss Anna folyamatosan történelmi arcokat ölt magára, és távolban gyökerező archaikus-folklorikus szerepeket teremt. Ő maga lesz az archaikus vagy nomád krónikás, az énekmondó, a bájoló, a sámán, a táltos, a világalkotó hős, a démon, a vajákos, a boszorkány, a mitikus hős, a kultúrhérosz, a mágikus praktikák tudója, a bűvölések és a hasonló titkos erők hálózatában élő szegény ember, a garabonciás vagy a mágikus ihletésű állatfigura. S ugyanezeket a szereplőket mint második és harmadik személyeket is megteremti részben epikus, részben drámai vonásokkal átitatott „költői" műfajaiban. A szerzőnek mindig személyes, egyszerre korszerű és az adott korbeli hitelességű jelenléte van az alkotásokban. Azokat meghatározóan sugározzák át, szabályozzák az ő képzeletének, léttudatának cselekvései. A Kiss Anna-i figurális vagy gondolati erő a maga teremtette vagy újrateremtette szereplőkkel együtt énekel, alkot, írja le és értelmezi a valós vagy lehetséges múlt idő, az időben hátrafelé kitágított világ dolgait.

A népi hiedelmek, szokások, babonák, rituális események szépirodalmi fölemelésében Kiss Anna legfontosabb elődei (időrend szerint és tájékozódása irányaira is rámutatva) Bornemisza Péter, Arany János, Ady (Özvegy legények tánca, Lelkek a pányván), Sinka István népi-mágikus szemléletű versei (Látták lúd képében szállni, Anyóka kecskén lovagolt), Erdélyi József (Miorita), József Attila (Regös ének, A hetedik), Weöres Sándor (például a Rongyszőnyeg ciklus) valamint meseírók, közöttük Benedek Elek és Illyés Gyula voltak. A finnugor orientációkban ő nem Vikár Bélától és a Kalevala instrukcióiból, hanem kiváltképpen Képes Géza és mások kis finnugor népek kultikus és népi szövegeit magyarra ültető fordításaiból, Gulyás Pál elméletéből (Út a Kalevalához) és Kormos István műveiből, valamint Nagy László és részben Juhász Ferenc munkáiból, azaz szinte a teljes magyar irodalom folklórt felkaroló ágának ösztönzéseiből merített. Őnála nem a Kalevala áll a finnugor poétikai glóbusz középpontjában, mint sokaknál elődei sorában és a korosztályában is, hanem jóval inkább a kisebb finnugor népek archaikus folklórja.

Az egyetemesebb, a Kárpát-medencén és a finnugor világon kívüli archaikumra is nyitott orientációiban Rákos Sándor nevezhető meg legfontosabb elődei között (Táncol a hullámsapkás tenger). A folklór kreatív asszimilálására irányuló stilizációs bátorságában pedig leginkább Weöres Sándor dramaturgiájában (Holdbeli csónakos) találhatott előzményre, s mások, különösen népi figurákat szerepeltető dramatikus szerkezetű verseiben (Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István lírát, epikát és drámát vegyítő műveiben). A titkos erők, a praktikák világára figyelő költészetének Arany és Sinka mellett Nagy László versei közvetíthettek erős inspirációkat (Bagolyasszonyka, Szépasszonyok mondókái Gábrielre). A világirodalomból azok a történelmi (vagy történelmi réteget is tartalmazó) regények is felvonultathatók ösztönző rokonsága holdudvarában, amelyek kulturális antropológiai igénnyel nézik egy-egy nép vagy az egész emberiség sorsát (Miguel Asturias, Csingiz Ajtmatov, García Márquez prózája). A műköltészeten, a műfordításokon és a prózai szépirodalmon, továbbá a gyermekkorában megismert és átélt folklórformákon kívül maguk a láthatóan kivételes mélységgel áttanulmányozott népköltészeti és folklórgyűjtemények, és az ezeket értelmező szakkönyvek, tehát az olvasott folklór és tudománya is erőteljes hatást gyakorolt Kiss Anna költészetére. Ez a másodlagos antropológiai jeltár folyamatosan és erős jelenléttel tapintható ki alkotásaiban.

Kiss Anna etnográfiai és antropológiai értelemben is nagyon sokat tud erről a világról. Egész életművén áttűnik a tájékozódó lírikus mellett a tudós kutató lázas érdeklődése is a múlt e szakaszai, emlékei és emléktöredékei iránt. Műveiben gazdagon jelennek meg a múlt tárgyai, hiedelmei, világképi vonásai, tipikus betegségei, praktikái. A nyelvben, a képalkotásban az erre a témakörre vonatkozó tudományos-szakmai munkák tapasztalata együtt szólal meg a Kiss Anna lírája előtt mindezt a tartományt úttörően felkaroló, a szerző munkásságát megelőző szépirodalom tanulságaival és üzeneteivel. A költő mindenekelőtt kiválóan ismeri a teljes magyar folklór szövegvilágát, beleértve a rítusokat és a hozzájuk kapcsolódó, csak azokkal élő szövegeket is. A siratókat, ráolvasásokat, rítusszövegeket, gyerekjátékokat és más hiedelmi vagy rítustartalmakat. Ismeri az archaikus mítoszok, eposzok világát, és párját ritkító alapossággal a finnugor népköltészetet. Mindezeket a műfajokat hol imitációs, hol kreatív, hol stilizáló vagy mitikus irányba növő átalakítással emeli föl verseibe. Jellegzetes műfajai így a stilizált pszeudo-népdal, a „bartóki dal" (Ítélkező, Setét nagy rózsa árnyék, Táncnóta), a népi, illetve archaikus folklórral telített életkép (Kendersziget, Sötétpej ló, Hazug lúd) az újraalkotott mitizált eposz vagy eposzrészlet (Medveének, Dödö dödö, Tovább!), a sűrítő-elvonatkoztató archaikus-filozofikus költemény (Jel-folyam, Jelenések), a mitikus létvers (Nagy madár, Égjáró, Kozmikus falvédő)  és egy sereg, a bábszínház- és a népi színjátszás-elemeket is bevonó, dramatikus-epikus szerkesztésmóddal létrehozott, szintetikus, kevert műfajváltozat (Cicerbita nimfa, Bábos Dániel, Kásaevők), mitikus-népi színjáték (Históriások, Járatlanok) a többféle műnemi irányban nyitott, stilizált kompozíció (Az ásító róka dombja).

Ez a szemléletmód - egyáltalán a visszahelyezkedő attitűd - már nem arra a „bartóki" „tiszta forrásra" alapoz Kiss Anna költészetének egy jelentős részében, amit a népdalok, kolindák, balladák formavilága jelez a legpéldázatosabban. A folklóron és az archaikus tapasztalaton át jóval inkább egy ­­- a civilizáció mindenkori jövőjébe néző, ám mégis folyton kialakulatlan -, nem tökéletes, hanem kaotikus háttérerőkkel telített világot és tudati motívumokat közvetít. Amiben minden eltorzulhat, akár befejezetlen maradhat. Ebből az archaikus, folklorikus motívum- és világképforrásból gonosz erők, fékezhetetlen ösztönök, nehezen értelmezhető varázslatok, fájdalmak, feszültségek áramlanak föl. Ez az uralhatatlan világ nagyobbrészt a démonoké, boszorkányoké, ördögöké. A sérült és örökké megbomló világ szellemi urainak kontinense ez az európai és más földrészeken született népi kultúra és költészet rétegei alatt.

A köznépi mitikus-mágikus tudatnak ezek az újra- és újrateremtődő káosz felé mutató ezoterikus tartalmai vannak felerősítve a költőnő számos versében, különösen a drámai jellegűekben, és ezek szabják át - és ezért tipizálhatatlanok poétikai értelemben többnyire művei - a maguk kényére-kedvére az átlényegített folklór arányait és a műfaji szabályokat is. Ezek felhajtóerőin születnek meg a szerző epikai-lírai, drámai-lírai és eposzi-mitikus alkotásai, amelyek a folklór közelebbi rétege mögött egyszersmind vissza-visszahajlanak az emberi kultúra korai szakaszaiba.

Kiss Anna világa mindezek következtében egy olyan, az időben visszamenő, a történelem elhagyott fázisaiban megrendezett, hol mikro-, hol makrokozmikus antropológiai színházhoz vagy bábszínházhoz hasonlítható, ahol ő a rendező és az ő átlényegített személyiségváltozata (illetve az ő lelkiállapotának, tudásának kivetülése) a szereplők többsége is. Ő a koreográfus, a karmester és a díszlettervező is ezekben a kozmoszokban.  Műveiben, noha zömében ugyanabból a (folklorisztikus-mitikus) forrás- és képzeletanyagból dolgozik, folyamatosan átírja a díszleteket, a színpadot és a történetet. Egy nagy, változtatható mozaikrendszer darabjait folyton átrendezve reneszánsz típusú teljességre törekszik e különös, egyszerre antropológiai, filozofikus és bizarr természetű tematikai világán belül. A szerző így vetkőzi le és tágítja is ki egyszersmind a reá mért személyes, a létkereteit adó történelmi időt. Világa csupa ceremónia, ezoterikum, mágia, mítosz, rituális cselekvések és praktikák folyama a maga messziről fakadó forrásvizein, az ezektől táplált szellemi-kulturális réten, ahol folytonosan kitéríti, átirányítja a folklór hagyományos műfajaiból várható eredményeket a maga kreatív világába, s összekeveri, egymásba kényszeríti a történelmi időkkel együtt a műfajokat is.

Mint minden rekonstrukció, természetesen Kiss Anna költői világa is virágzó hipotézis. Szellemi alapjainak meghatározó vektorait - a „mintha"-világ és benne a pszeudo-lélek kategóriáit - eleve heterogén fogalmak háttérrendszere adja. Szerepel benne hiedelem, a történelemre vonatkozó tudás, a tárgyi emlékek ismerete, a népköltészet, ősköltészet hagyományai, de már a szerző alkotói alaphelyzete paradox: a jelenből és a jelen tudásával rak össze egy kikövetkeztetett, feltételezett és poétikai módon feltételezett világrendet. Akarata az eredeti pszichés állapotok rekonstruálására kivételes esélyeket visel, de a 3-400, sőt olykor több ezer év alatt felhalmozott tudás időtávolságát, amit a történelem a saját léte és poétikai forrásai közé iktatott, szükségszerűen és felülírhatatlan okok miatt nem tudja teljes mértékben kiküszöbölni a rekonstrukció során. Költői mimézisében éppen ezért mindig át- és átmetszik egymást a régi, a történeti korok és a jelen idősíkjai. Még akkor is, ha a jelené gyakran csak nagyon áttételesen, az analógia kisugárzásában, a létre rátekintő szem egyetemes ítéleteiben, a mű allegorikus pulzálásában érzékelhető. A nagy madár vagy a Kozmikus falvédő soraiban például már eleve a jelen idő mítoszokról gondolkodó tudása, rálátása kellett ahhoz, hogy a nagyszabású és hiteles(nek tűnő) mítoszrekonstrukció és elvonatkoztatás megszülethessen. A jelenre vonatkozó felsugárzás az elmúlt korokból Kiss Annánál ugyanakkor töredékes, leárnyékolt vagy villanásszerű. Semmiképpen nem olyan kifejezett, ráutalásos természetű, mint az előtte járó nemzedék alkotásaiban. Például Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde című, nyilvánvalóan „kettős portréjának" (Görömbei András) soraiban Balassi mezében a szerző a jelen költőjéről és társadalmi viszonylatairól is beszél. Kiss Annánál ezek a direktebb szándékkal a művekbe vont, jelenkori társadalmi-civilizációs paralelizmusokra utaló viszonyok vagy nem léteznek, vagy nagyon halványak, vagy csak többszörös áttételeken át szólnak a szerző koráról, aki alapjaiban vagy elsődlegesen (s többnyire) a megjelölt idő rekonstrukciójára koncentrál, abban mutatva fel az ember egyetemes természetét.

A múltra irányuló rekonstrukciós igény viszont az elveszített (és már a líraalakítás orientációjában eltávolított), illetve a múlt formációival csak többszörös áttételeken át értelmezett jelennel szemben óriás kárpótlást nyújt Kiss Annának. Nyelvi-pszichológiai-történelmi-hiedelmi tudásán a szerző olyan birodalmat épít fel, amelynek időbeli határai a 19. századtól visszafelé, a reneszánszon és a középkoron át egészen az ősköltészetig terjednek, és szinte teljes kronológiájában átfogják az európai ember népi-kisemberi tudati szerkezetének alakulását. Kiss Anna úgy lakja be, járja be és dokumentálja ezt a múltban talált, de mégis maga által teremtett birodalmát, akár egy felfedező, múlt század eleji utazó, fotókat, riportokat, dokumentációkat, lírai darabokat, szociofotókat készítve róla, hogy ezeken át illusztrálja és tárja fel e világ teljesebb lelkét.

A költőnő sajátos újítása a magyar líra folklór- és az archaikum-integrációjában különleges, egyedi értékű. A „bartóki" modellt átértelmezve új távlatokat nyit meg - Szilágyi Domokossal egyidőben - az archaikus és a népi kultúra poétikai asszimilálásában. Ennek leegyszerűsített lényege az, hogy a folklórkódokat ő nem egy mai írói szemléletbe és nyelvbe asszimilálja, hanem fordítva, a jelen tudásába emelve is, ám mégis visszahelyezkedő módon: re-szimilálja. Vagyis nem a "bartóki" modell tradicionális eljárására emlékeztető, a jelen nyelvébe, a jelen emberi és társadalmi tartalmaira irányuló megértés és modelláció, valamint lírai nyelv kereteibe építi őket, hanem a jelen tudáspozíciójából (a gyermekkorban megtapasztalt népnyelv és hiedelem-ismeret, majd a megszerzett nyelvi és az egyéb, a mítoszokról, a folklórról, a rítusokról, a népköltészetről, magáról a történelemről való tudása talaján) egy kikövetkeztetett tudatállapotba helyezi vissza azokat. Ezek nem a jelent elemzik a folklór és az archaikum kódjaival, hanem „ csupán" az ember univerzális természetén alapuló értelmezői villanófényeket küldenek irányába. Kiss Anna a történelem különböző pontjain jelöli meg e világ újraalkotásának terepeit, különösen a középkorban, de olykor a népvándorlások időszakában vagy akár az őskorban is. Ez az egyszerre rekonstruált és teremtett világ elsősorban az antropológiai analógiákon keresztül csillog át a jelenbe. A szerző ennek a különleges poétikai kultúrtörténeti világképnek a maga különleges műfaji alakulatait is létrehozza.

 


2.  Művek tanúságai

 


Gyakran egy elképzelt-rekonstruált nagy mítosz mozaikjai (betétei, koreográfiája, vázlata) szólalnak meg a szerző hosszabb terjedelmű, archaikus-folklorisztikus foganású verseiben (Tovább! Túl a sakktáblán). Jellegzetesen ilyen alkotás a Medveének címet viselő és közismert finnugor motívumra építő műve. A vers a „Hallgassatok ide" mondattal: a mesélés és varázsmondás gesztusával indít. A gondolati fókusz és főszereplő a „hó puszta közepiből" lábra állott „kendős kicsi fabálvány": ő az a hitvilág-középpont, az a mágikus mítoszi centrum, aki kultúrát szül, civilizációt teremt, amely az időben a szerző jelenéig sugárzik. Mint García Márquez a A világ legszebb vízihullája című novellájában vagy Oravecz Imre Oaribi alapítása című versében, ez a mitikus eredetű hős a civilizáció létrehozója és alapítója, maga a kultúrhérosz. Csak topog, csak kopog, és ebből a látszólag céltalan, egyszerre kiszámított és kiszámíthatatlan ritmikus mozgásból alkotja, szüli meg maga köré az emberi világot: „botláb havat tapos / kikopog egy falut / annyi házat kéményestül / annyi igát boronát / traktort kombányt szárazmalmot / kocsmát boltot főutcát / amennyi kell / tornyot bagollyal / udvart tehénnel tyúkkal kakassal / ahogy kell."

A finnugor hiedelemvilágra emlékezve jelenik meg a fabábú társaságában a medve is, ő a már megalkotott világ közvetlen vallásos gyakorlatának a központja lesz. A fabálvány istennőnek bocs-gyereket hoznak ajándékba, az elkövetkező világ rituális fókuszaként, az asszonyok. Az epikus jellegű élőbeszéd fordulatai egyszerre emlékeztetnek a mesére és az ennél jóval archaikusabb emlékezetű korok rekonstruált szóbeliségére, a mítoszból leszűrt történetre. A bálványasszonykát „jó estét", „jó reggelt", „jó napot" szavakkal köszöntik az általa teremtett világ lakói, megköszönve neki egyszersmind az agrárkultúrát, a zenét, az állatokat, a kultúrhéroszi funkciójával megalkotott teljes civilizációt. A mű történetének vázát az archaikus mítosz alapelveiből és finnugor medveénekekből szövi a szerző egységes imitációs művé. Beleszerkeszti a medveáldozat rítusát is, amely az adott hiedelemkörben a teremtésnek és a természetnek adott áldozat. Ez a szakrális súlyponti rituálé megnyugtatja a világot és továbblendíti a mű időperiodikáját a jövendő esték, reggelek és nappalok irányába.

Életműve egy másik, későbbi folyamatában viszont a „helyreállított", a maga „eredeti" formáira és logikájára emlékező mítosz helyén mindennek kifordítása, hibás, nem tökéletes, sőt tökéletlen volta, groteszk vagy abszurd természete, a játékra is ösztönző, sőt játékszerű alkata jelenik meg, és kap hangsúlyos jelentőségeket. A költőnő Teremtés című „darabjában" például, amelynek a jellegzetes népi-középkori, folklórral telített szereplői: „Luca, kürtőjáró fertelmes boszorka, Gerzson, jóféle ördög, Lázár, a kótyagos halál", valamint Ádám és Éva, továbbá maga a Teremtő, e dramatizált világot alkotó figurák nem mással, mint a kozmoszteremtéssel játszanak. Maga az archaikus és a keresztény teremtésmítosz válik játékká Kiss Anna e műben kialakított dramaturgiájában. „A Napot középre akasztjuk?" - kérdi két tréfa közt Lázár, a segéd. S a kozmoszt megalkotó munkálatok közepette békát nyúznak, baglyokat nyomorgatnak, egymással élcelődnek. A játékmester eközben folyton a teremtés elszánt folytatására ösztönzi, biztatja őket: „A fát! Fel a Napot, a Holdat! Minden fényt ide! Ebbe nem szabad belebukni!" A teremtésmítosz groteszk mimézise egyszerre archaikus, filozofikus és játékos színtérben lobban így az olvasó elé. Ez a kettősség: a „komoly" és a „groteszkké váló" mítosz paralel vonulatot képez a szerző teljes életművében.

A Kereplőkre című darab csupa eredendőnek látszó, a folklór archaikus rétegeiből átemelt rítus, mágia, babona, mégis ott húzódik hátterében a játék. Kiinduló helyszíne a „színehagyott" nótadomb, ahol az öregember (nyilvánvalóan a teremtő demiurgosz alteregója) a maga faragta fabábút (részint Giepetto mesterként is) útjára bocsájtja. Ismét a teremtésmítosz gesztusai és motívumai (például a kalevalai tojás, a napfény, a ciklikusság stb.) kopírozódnak rá a játékelemeket is viselő szövegre. A Föld születésének története például ekképp:


A kőmezőn millió kőtojásra

Épp ezer éve tűz a nap.

De most kikelnek.

Hegyek lesznek belőlük.

És nem mozdulnak ezer évig,

Akkor tojásokat gurítanak

Ők is a kőmezőre,

Ahol egyre csak tűz a nap,

S kezdődik az egész elölről.



Egy másik művonulatban a mítosz helyén a népi tudat változatai kerülnek előtérbe. A Továbbadom című kompozíció műfaja a dramaturgiai játékból az epikába hajlik át. Népi életképek sorozata épül benne epizódszerűen egymásra, és minden epizód központjában egy-egy múltban élt, s múltbeli foglalkozást űzött népéleti figura áll (köszörűs, üveges, drótos, medvetáncoltató, szénégető, aranymosó, révész, molnár, csíkász, halász, pákász, madarász, javasasszony, mesélőember, kosárfonó, bába, szűrszabó, füvesember, papucsos, postakocsis, kútásó stb.). A múltat feltámasztó Kiss Anna egy-egy tulajdonságot vagy tipikus cselekedetet rendel épp kiszemelt alakja köré, majd pedig a vers végén egy imitált, de a hitelességet igazolni akaró hozzárendelt névsorral az egész játékot megpróbálja átfordítani az egykori szociográfiai valóságba. Ezért is ad szép, hiteles hangzású (talán korabeli okiratokból kiemelt) neveket hőseinek (Bújdosó György: csíkász, Vasnyakú György: zsellérember, Kereki Róza: papucsos, Sete Tar Antal: ács, stb.).

Kiss Anna e típusú műveiben a megjelenített létezők valamennyien a több százados tudat mélyéről kihalászott emlékek kópiái, amelyek a költői formálásban dramatikus emlékképekké állnak össze. Egy részük népi képzeleti elem (hiedelem, babona, mítoszemlék), más részük a népélet materiális tárgya. A szerző szókincse tökéletesen idomul ehhez a poétikához. A tárgyak, dolgok, állatok és növények e verstípusban gyakran - az animizmus és a szinkretizmus emlékeit idézve meg - ember módjára viselkednek. Sokszor a családtagokhoz hasonlóan élnek, mozognak, társalogni, véleményt cserélni, vitatkozni lehet velük a világ dolgairól.

Ez történik a Földjére megy az özvegyasszony különös műfaji alakulatában is, amely balladából, ráolvasásból, dalból, rítusból, meséből van egybegyúrva, s hol az egyik, hol a másik műfaji irányba mozdul el.  A földjén dolgozó özvegyasszony tehenei az archaikus eredetű szinkretizmus, a paraszti lét és a mese törvényei szerint „szabályszerűen" családtagokként viselkednek: a vásárban ajándékot kapnak, olyan varázseszközöket, amelyek révén emberek születhetnek meg. A vasfűből „szántó-vető legényke", a százszorszépből „szövő-fonó lányka" lesz. Kiss Anna megalkotott lehetséges műfaja itt népmese és líra is egyszerre, dramatizált változatban. A beszélő állatok motívumán kívül ebben az idő-és fantáziaszerkezetben a tárgyak is emberré válhatnak, mint a népmesében.

A Setét malom alkotói metódusa a szerzőnek arra a tipikus szerkesztési vonására világít rá, amellyel a folklór elemi világához nyúlva, annak belső mértékeit átstrukturálva, arányait átalakítva groteszk vagy abszurd irányba fordítja el a tárgyi és kompozíciós elemeket. A Setét malomban a malmok konkolyt őrölnek, tej helyett sarat ad a tehén, és az arany ingváll szöges vasból terül rá viselője vállára. A Mit mond a cinege? pedig arra lehet példa, ahogyan a korabeli történelem átvillan a középkori-népi imitációjú groteszk folklorisztikus közegen. Ebben a versben a favágó szólal meg ekként: „Piavénál kenyérfától / ferde volt az erdő, / liszt porlott a hegy falából". Galícia hadszíntere pedig egyenesen Kánaánként tűnik fel, ahol szügyig jártak a porcukorban. A groteszk játék itt a történelem kegyetlenségét opponálja, egy olyan világban, ahol még a háborús múlt is idillként tűnhet fel azzal a jelennel szemben, ahol (a társadalmi szituáció áttételes jellemzésében) cinegét és varjút sütnek ebédre. A Rókák a vetésben egyszerre - a rókák szemszögéből megalkotott - falusi életkép és filozófiai irányú élethelyzet- elvonatkoztatás is: a csapdákkal tele, a kelepce-világ rajza, ahol a lakodalomba hívott rókák szemében megvillan a bundák alá rejtett, a rájuk váró fejsze. Az áttételes világ- és társadalomértelmezés idősíkja ebben az estben is Kiss Anna jelenéig, a 70-es évekig emelkedik fel, de mégis zárva marad a maga általánossága és folklórképletekbe burkolása miatt, a múltban.

A Világszép Orsolya ismét más típusú költői szintézist tár fel. Ez a mű a balladákra is érzékenyen figyelő Kiss Anna egyik legizgalmasabb poétikai sűrítménye, amely titokzatos, különös drámát takar. A hangulatában és utalásában egyaránt mesére utaló cím szerelmi tragédiát sejtet, ám csak a vers végéről visszafelé érthető meg a szerelmi bánatában gyermekét és magát vízbe ölő leány tragikus története. A kizárólag párbeszédekből építkező, balladai, sejtelmes világot árasztó, sűrített és kihagyásos szerkesztésben nem könnyen rajzolódik elő az összefüggések sora. Egy lehetséges, de a népköltészet valóságában meg nem született - részint balladai természetű - népi műfajt teremt meg e művében a szerző.

A mese, a bűvölés, a titkos kapcsolatok, rituális cselekvések, mítoszkreációk hatják át a sárréti költőnő kifejezetlen lírai érzékenységű alkotásait is. Közös jellemzőjük - a teremtés folytonos kötelességeire figyelmeztető - befejezetlenség állapotának tükröztetése, mintha a végtelenbe tartó emberi folyamatnak csak egy-egy szakaszát ábrázolná a szerző (Lepkelovas). A Kéz című versben - mintegy önmaga általános alkotói pozícióját is megjelölve - egy középkori, a pogány mágia és a kereszténység partján álló, varázsolást végző képzeletbeli költőnő szerepébe öltözik az író. A különböző mitológiai szférákból összeállított poétikai világ ezt a szerepet következetesen tartja meg a költemény centrumában. A varázsszövegek, a teremtésmítosz-allúziók, a bájolások, a keresztény hitképletekkel a népi kultúra e rétegére és a költőnő tipikus szerepformálására (múltba helyezett személyiség és optika) utalóan ölelkeznek benne.


Fordítom meredek vasakra

Levélke csikorog ki rajtuk

Fordítom a pajzsforma kőre

Lábacska fej búvik belőle

Kígyó szulákká kunkorodván

Erőt veszek aztán a dudván

Fiúcska ül a keresztfában

Üvegszív bukdos mellkasában


A folklórból, archaikumból stilizált önkifejezés és világteremtés a népköltészet dalaira emlékező tiszta hangon szólal meg a Táltos bika folklórból megalkotott remek esztétikumában. A mű totemhitre visszatekintő állatstilizációja emberi vágyakat, akaratokat sűrít magába. Az alkotás ezért lehet (még) igazi „bartóki" dal, méltó párja Kormos István (Ágborisrét, Fehér virág), Nagy László (Anyám ül, mint egy óriás, Kórus), Kalász László (Anyámnak kontya van, Vászonhoz) című alkotásainak. A közvetlen világ, a környező társadalom ebben az alkotásban is kevésbé kifejezett: a szerző látható célja a folklór és a mítosz nyelvén egy történelmi és lélektani helyzet, emberi tudatállapot archaikumból kivont, abból táplálkozó, artisztikus kivetítése, a metaforikus elvonatkoztatás. Kiss Anna művészetében ez az újrateremtett képzeti és nyelvi világ a személyes sorsértelmezésben is a folklórfölemelés lényegét adja. Erre fordítja le a maga önelemzéseit, sorsútjának állomásait, érzelmeit és filozofikus meglátásait is. E versében a korlátai közül kitörni kívánkozó akarat kap a „bartóki modell" elvein megalkotott formát.


Bekötötték ól-éjszakába,

Beléndekkel teli a jászla,

Búslakodik, nem akar enni,

Mególmozott szarvait rázza.


Jármot vasalnak, töri-zúzza,

Csak a Nap boronáit húzza.

Aki egyszer csillagra éhül,

Nem akar lejönni az égrül.


Hasonló, de kevésbé tárgyiasított, közvetlen belső kinyilatkoztatásként egyes szám első személyben - s az előzőnél is archaikusabb hangfekvésben - megszólaló alkotása az Embersólyom című kisebb költemény. Ez a mű a tökéletes önkifejezés verse, nagyon távol van már az egyszerű folklórimitációktól. A Táltos bikához hasonlóan a gondolatot, eszmét, képzetet: mindazt, amit a folklórban talál, szabadon igazítja hozzá a személyiség belső fókuszához. Ez a nyolcsoros vers ezért válik a szerzőnek az egyik legnagyszerűbb folklór-integrációs alkotásává a rövidebb művei tartományában. Népdal, népballada, virágének, mesemotívum szervesül benne önerősítő és öntanúsító énekké, amely egyszerre sűríti magába a kozmoszban szétterjedő életakarat és ugyanakkor létkorlátozottság koncepcionális elemeit és a földi élet értelmére néző gondolatot. A vers fénylő evidenciává teszi, hogy Kiss Anna számára a folklór és az archaikus népköltészet a maga belső világát és ebben az egzakt lételemzéseket, illetve ezek jelbeszédét megteremteni képes kód-tár. Bizonyos képi-balladai homályosság, kifejtetlenség, emiatt marad versében és a többi, hasonló forrásanyag motivikáján felépítő művében is. E vers központi kódja a madárember figurája, a vers alapjában tehát a totemképzet áll. A madárember alakját pedig a vers menetében úgy mozgatja, hogy annak hol a madár, hol az ember volta mutatkozik meg, miközben (szintén még a „bartóki" dal bűvöletében) egy fiatal nő életre nyíló lelki helyzetét fogalmazza meg a népköltészet jeleivel.


Ideje fölrepülnöm ideje fölrepülnöm

Sötéten vagy fehéren magam a fénybe ölnöm


Csak fölszabom a vásznat csak fölszabom a vásznat

Zöld tea keserűjén növesztek annyi szárnyat


Ideje fölrepülnöm ideje fölrepülnöm

Világos udvarodból madaras fára ülnöm


Csak kápolnavirágnak csak kápolnavirágnak

Lábomra piros szíjat erőset nem találnak


Ahogyan e két mű mutatja, Kiss Anna archaikus-folklorikus, lélekelemző önvallomásai egyszersmind önarcképek is személyes léte különböző szakaszaiból, az integrált, többforrású folklór különböző színképeket visszasugárzó tükreiben. A hátralépés a múltba nála nemcsak a már megalkotott, 3. személyű szereplők, hanem (ahogyan erre már korábban történt utalás) önmaga tekintetében is különböző múltbeli szerepeket evokál. Így költői személyisége - többek között - egyszer „embersólyom", másszor „lepkelovas", avagy vajákos középkori boszorkány alkatában lép fel. A Vízszintes szélben című versének énképe éppen e boszorkányság emlékét és tragédiáját idézi fel - a Könyves Kálmán előtti időkig bujdosva vissza a történelemben. A mű a boszorkánysággal vádolt és megégetett asszonyok tudatvilágát és bűbájos hagyományát a boszorkányos tudatból kifelé tekintve, koncentráltan idézi fel. Az átváltozás, a bájoló-vajákoló praxis, a lélekvándorlás mozzanata több más alkotásához hasonlóan ennek a műnek is meghatározó része. Ez a vers egyben példaszerűen jelzi Kiss Anna költői irányának folklorikus mélyvidékét és kreációs természetét. Azt a törekvését, hogy a szerző nem a jelen, hanem a múlt lelkisége és „tudományai" felé nyitja ki folklórból szerzett tudását, egy népköltészet- és archaikus tudatköltészet-variáns világot alkotva meg, szinte egyszerre pótolva azt és teremtve újjá.

A Szentek, molnárok s egyebek című alkotásban ez a történelembe történő hátrapillantás nagyon korai antropológiai távolságokat élesít fel. Előbb őslények: mamutok, bölények tűnnek fel, majd ezután jönnek a történelem kronológiai vonalába vont figurák, tények, események: „egyenes kaszákkal a megkeserítettek", „hajdú-sapkák", „beszakadt dobok", „kék mundérok", „pikák", „sapkarózsák" előpörögve az időből. Kiss Anna jelképekkel illusztrált történelme itt tíz koncentrált sor csupán. A ciklus kis folklorisztikus esszéket vagy történeteket felépítő többi mikroművében is ehhez hasonló villanófény-tömörséggel nyilatkozik meg a lélek és a sors, teletöltve a középkor izgalmas és zavaros képzeteivel, mágikus kapcsolatokkal, s olykor rémálmokkal s hiteles kultúremlék-töredékekkel is. Másutt mitikus mesék, Bornemisza Péter kísérteteihez hasonló figurák élednek meg tollán. Bornemisza Péterre emlékeztető mondatokkal művei grammatikai rétegét is hitelesebbé teszi: „Farba rúgta az ördögöt professzor Baltazin (Disputa)." „Megbűzölte a könyveket, a keresztet, a koponyát is: egérszagúak."

Sokszor a kereszténység egyes alakjai is belépnek e pogány-babonás világba. A szerző ezek vonatkozásában is folytonosan átírja a folklórt, ahogyan a történelmet és a hiedelmek, hitek eredeti karakterét, mert elemeik között új összefüggéseket támaszt. Így hangzik például egy keresztény retorika szenvedélyébe oldott archaikus intés az említett műből: „- Feleim, mondjátok utánam: pernyében csontocskát találtam, csontocska búzát szaporított, magáról malomkövet lefordított, malomkő magát késsel megszegte. Mondjátok utánam."

 


3. A metafizikai fordulat természete az életműben

 


A folklór több műfajának egyik nagy küldetése az emberi világ harmonizációja, a folyton megbomló életbeli egyensúlyok lélektani helyreállítása. Ennek legerősebb hordozói a népmesék, népmondák, az archaikus népi imák, a siratók, s ezek mögött természetesen az archaikus teremtés- és heroikus mítosz, amelyek megnyugtatják a lelket, perspektívákat nyitnak, lezárják a múltat és fenntartják a belső világ rendjét. Ám Kiss Anna a maga régiségből fölemelt folklór- és archaikus tartományaiban igen sokszor a nyugtalanítóbb rétegeket, jeleket keresi. A pogány kori hiedelmeket, babonákat, a boszorkányságok emlékét, a kísértetek tetteit, lelki hatását, a totemhit törmelékeit, az ember-állat-növény szinkretizmusára emlékeztető bizarr vagy nyomasztó hagyatékot, és ezeket helyezi írói szándékai perspektívájába. Műveiben minduntalan megbicsaklanak, kitörnek az archaikus mítosztól megörökölt kozmoszalkotás elemei, kifordulnak céljaikból az ezekben megképződött harmonizációs arányok. A nyilvánvaló csodára például ügyet sem vet a világ. Amikor például egyik hőse, Mihály, a kanász „felemelkedett mezítláb, kalapban, fel a disznóganéjról. Percekig úgy maradt vigyázzban..," senki sem figyelt rá föl. „Kutya sem ugatta a Mihály-jelenést. A konda felnézett, rágott tovább." (Szentek, molnárok, s egyebek) Másutt az ördög a lehető leghétköznapibb napon a maga teljes természetességével jelenik meg. „Megszólal a csengő, farkat, patát lát villanni az ember..." „Az égett szőr szaga, a kénkő szaga beárad." Ebben a nyugtalanító erőknek kiszolgáltatott világban a fordított, groteszk és paradox,  amorf, tótágasra állított lét törvényei szerint az énekszót visszafújja az éneklőhöz a szél (Üzenet szeretteimnek), a kicsiny rézkalitkába sasmadarat zárnak (Komédiások), és nem a menny, az eszmények, hanem a pokol irányából hangzik fel a kevert eredetű, keresztény és népi rítusok körében megszokott hangvételű, azokból kivont, de itt boszorkányossá váló, sőt a megnyugvás hiányát egyenesen létközépponttá emelő eskü: „Már éngem halandót közibetek felvegyetek, s olyan dolgokra megtanétsatok, mik rontanak s javétanak, s földben ne legyen nyugovásom, vízben ne legyen nyugovásom, tűzben ne legyen nyugovásom nékem ezekért."  A folklórnak ez a rontásokkal és pokoli szférákkal érintkező tartománya Sinka István népi forrásainak legnyugtalanabb mélyvilágát idézi fel.

A Vénasszony tudománya is, az előbbiekhez hasonlóan, középkori és még korábbi hiedelmekre visszautaló negatív varázsoló tudást tükröz. Arany János Rebi nénijéhez (Vörös Rébék) hasonló népi vajákos asszony emléke éled újjá a műben tollán. A vers eseményekké koreografált témája, hogyan zavarja meg a világ rendjét a sértett hiúságból fogant és a sértőivel szembefordított mágia. A Vénasszony tudománya nem más, mint negatív, a káosz erői mentén végrehajtott világalkotás (zavarkeltés, kozmoszrombolás), vagyis (számos más Kiss Anna-műben is tetten érhető) dekonstrukció, archaikus-babonás elemekből. Olyan negatív világfelépítés, amely során a falusi mikrokozmoszok dekonstruálásában a főszereplőt a praktika boszorkányos eszközei segítik. (Vénasszony tudománya hideglelés: / Fazeka maga főz / Seprűje maga söpör... stb.) A sértettség abból fakad, hogy a vén bábát az emberi megújulás és a születés ünnepeire, a lakodalomba, a keresztelőre nem hívták meg. Ördögi praktikáival az ünnepet ülő mikrovilágokban tébolyító zavart, kizökkentő folyamatsorokat kelt. A kozmikus arányú rontás rábízott erői közepette hívás nélkül is megérkezik bárhová (Elmegy hívatlan. / Elhűlve bűvölik a kulcslyukat, / Papot, elnököt, kántort / nyerítve zúdít arcra a huzat), majd középkori haláltáncok s komor balladai motívumok poétikai erőterén tánckényszert idéz elő, mint az megbűvöltség Arany János Az ünneprontók című alkotásában: „Hegedűvel, citera citerával, / Asszonynép járja a bolondját". S mivel az emberi élet záró rítusára, a temetésre és a halotti torra sem hívják meg, ezen a ponton sejtelmesen és sejthetően hagyja nyitva Kiss Anna a történetet további rombolások felé.

A szerző verseinek egy részében a művekbe vont emberi idő, lélek és események fölött ugyanakkor még a metafizika uralkodik, de ez a metafizika alapjaiban nem keresztényi, hanem archaikus eredetű és karakterű. Ezek a művek a tragikum értelme, a pátosz, a világ esélyeit viselő, reményekkel fénylő emberi ékesség, a szépség vonásaival vannak telítve. Elsősorban a dramatikus dimenziójú alkotásaival viszont, párhuzamosan a posztmodern világérzékelés és esztétika felismeréseivel, de azokétól gyökeresen eltérő tudati bázison és történelmi alapzaton, a metafizikai gondolkodás peremére jut el a szerző. Az ezekről a vonásokról valló műveiben - Szilágyi Domokos '60-as évek közepétől kiteljesedő folkórintegrációs költészetéhez hasonlóan - az alvilági, a rontó erők hegemóniája erősödik fel. Ez a világ ahhoz a létállapothoz hasonló, amit Bulgakov A Mester és Margaritájában Woland mágus irányít, kiszámíthatatlanul, s amit Szilágyi Domokos lírájában is a folyton megbomló kozmosz, a teremtés hibájának, romlásának a képekben, fogalmakban, gondolatsorokban állandóan megjelenített kifejezése jellemez. Jóllehet, megvan még az antropomorf középpont, de ez folytonos zaklatásban, provokáló erők között él az ilyen szemléleti irányzékú Kiss Anna-művekben is. A szerző metafizikus természetű alkotásaiban a hős még uralja s átlátja a lét történéseit, ebben az utóbbi műkörzetében viszont a szabályozhatatlan erők hatásai, a vergődő emberiség képe s a jelenések diktátumai uralkodnak el. Ezek az erők nem teszik ugyan teljesen tönkre, nem semmisítik meg tökéletesen a személyiséget vagy a létet, de permanensen nyugtalanítják az emberi világot. A szerző ezekben az alkotásaiban (sem a „falusi", sem a „városi" versekben) még csak nem is sugallja, hogy a történelemben ez a világ bárhol is a Descartes-i Cogito felé mozdulna el. A műben tükröződő élethelyzet, tudati állapot ekkor már nem csupán a jelen előzménye, hitelesebb vagy pszeudo-hagyománya, hanem a jelen történelmi időnek a hátravetett tükörképe is. A szerző üzenete szerint tehát a világ ilyen.

Kiss Anna ábrázolt lét-tartományaiban a történelem és a kultúra bármely műbe vont pontján megélheti az olvasó az akkori tudatot, s ez a történelemjárás vagy múltszemlézés számos ponton ezt a megzavart, egésszé és kozmosszá összeállni képtelen tudati pontot éri el. Akkor is, ha ebben a költészetben ezeknek a pontoknak a kontrasztjaként hatalmas ellenpéldák is felépültek s épülnek ma is (A nagy madár, Medveének, Az úrnő ezüst ujja). Kiss Anna tehát nemcsak saját korából, majd a modern értelemben vett tisztább lírai műnemből vonul vissza, hanem kimozdul az antropocentrikus világképből és a teremtésmítoszból is. A szöveges folklórnak pedig odahagyja az ékesnek, teljesség-igényűnek (mítoszparafrázisok, eposz-részletek, „bartóki" dalok, heroikus mítoszi koncepció-töredékek) és szépnek felfogott, jobbára még a „bartóki" modell hegemóniájában fogant imitációs, rekonstrukciós vagy kreatív változatait, és a rítus, a mágia, a hiedelem nyugtalanító, rontó erőinek feltárása és meghatározó jelentős világkomponenssé avatása irányába közeledik.

 


4. A jelentőség foglalata

 


Eddig megalkotott életművével, e groteszkbe, abszurdba, játékba vagy képtelenbe fordított, metafizika-bontó poétikai hagyaték-átstrukturálások mellett Kiss Anna az archaikusabb, egészre néző - és a népköltészet törzsfejlődésének egyik potenciális, a nyelvben, a képzeti világban és a személyiségekben lehetőségek szerint benne rejlő, de létre nem jött - ágát is megalkotja. Műveinek egyes részei akár egy lehetséges korai mítosz darabjaiként is olvashatók. Amihez tipológiailag igen közel áll: az a finnugor mítoszvilág, feltöltve magyar nyelvű, a magyar folklórban és a lélekben talált és e nagy mítoszrendre ráhangolt, megőrzött motívumelemekkel. E mítoszprogramozású versei úgy is olvashatók, mintha a magyar műköltészet folklór és mítosz alapú - meg nem született - irányzatának kronológiai igényű pótlásai volnának. Vikártól, Bartóktól, Erdélyitől, Sinkától, Weörestől és másoktól: népköltészet- és folklórgyűjtőktől s költőktől fel nem tárt övezet, a gyűjteményekből kihúzott, kimaradt, s mégis  újraírt szövegtár. Ős-, közép- és újabb kori motívumaiból és esélyeiből újraépített vár a töredékek, tégladarabok, cserepek fölött.

Művei másik csoportja, az antropomorfizációt decentralizáló epikus-dramatikus, mítoszlebontó „történetek" a káosz, a nyugtalanság erőinek létre robbantásaival szintén hordoznak hiánypótló gesztust. De már nem elsősorban a népköltészet fehér foltjai, hanem az ennek a közelében élő, erre is figyelő, ám a népélet lelki mélységeiben jóval inkább a káosz jegyeit felfedező Bornemisza Péternek s reneszánsz kortársainak hiányzó jegyzetlapjai helyett állnak. Az ember és világa addig ismeretlen vagy látni nem akart arcára néző krónikájának kimaradt oldalait pótolják. S több vonásukban egybecsengenek a második ezredvégi világirodalom egyik nagy, posztmodernként definiált gondolkodói és esztétikai hullámának téziseivel is, amelynek magyarországi változata jórészt éppen a népi, archaikus, folklorisztikus, mitikus hagyományoktól való távolságát, sőt az ezekkel való szakítás gesztusát hangsúlyozta.

Kiss Anna költői birodalmának tanúságtétele - szemléletének mindkét irányában - kivételes eredmény tehát a kortárs magyar költészetben.




Megjelent a 2011/4-es Bárkában.


Kiss Anna versei a 2011/4-es Bárkából.

 





 

2011. augusztus 02.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Fekete Vince könyvbemutatója BékéscsabánElhunyt Zudor JánosAz MMA ösztöndíjasainak találkozója a Pesti VigadóbanÁtadták az Arany János- és a Gérecz Attila-díjat
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Grecsó Krisztián: VattacukorHalmai Tamás verseiCsillag Tamás verseiBertók László versei
Prózák
Tóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novellái
Kritikák
Az értelmezés füstcsíkjai - a Lözsurnál dö Lüniverről Századfordulós akcióregényTörténetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájban
Esszék, tanulmányok
Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történet
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA